Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Összefoglalás

Összefoglalás

  1. A gazdasági fejlődés különböző szakaszaiban lévő országok között az egy főre jutó jövedelem és a jóléti színvonal erősen szóródik. Sőt, a fejlődő országok körében nem mutatkozik tendencia a konvergenciára a fejlődő országok jövedelmi szintjéhez. Néhány, kelet-ázsiai fejlődő országban azonban az életszínvonal erőteljesen növekedik az 1960-as évek óta. Továbbra is a közgazdaságtan egyik legfontosabb kihívása magyarázatot találni arra, hogy miért maradnak bizonyos országok szegények, míg mások növekednek.

  2. A fejlődő országok csoportja heterogén, különösen mióta a közelmúltban sokan közülük széles körű reformokat léptettek életbe. A legtöbb azonban rendelkezik a következő vonások közül legalább néhánnyal: a kormányzat jelentős szerepe a gazdaságban, beleértve a közkiadások GNP-hez viszonyított magas szintjét; a magas inflációs múlt, ami általában azért alakult ki, mert a kormány a hatástalan adószedés helyett a seignioragejövedelmet növelte; a hitelintézetek gyengesége és a fejletlen tőkepiacok; fix árfolyamrendszer és átváltási vagy tőkemozgási korlátozások, beleértve a csúszó árfolyamrendszereket is, melyek célja az infláció kontrollálása vagy a reálfelértékelődés megelőzése; erős függés az elsődleges termékek exportjától. A korrupció egyenes arányban nő a relatív szegénység növekedésével. E tulajdonságok többsége az 1930-as évek Nagy Válsága óta létezik, amikor a fejlett országok befelé fordultak, és a világpiac összeomlott.

  3. Mivel sok fejlődő országban gazdag befektetési lehetőségek vannak, természetes, hogy folyó fizetési mérleg hiányt tartanak fönn, és a gazdagabb országoktól vesznek föl hiteleket. Elvben a fejlődő országok hitelfelvétele a kereskedelmi előnyök kihasználásához vezethet, és mind a hitelezőt, mind az adós országot előnyökhöz juttathatja. Gyakorlatilag azonban a fejlődő országok hitelfelvétele nemteljesítési válságokhoz vezethet, ami általában valuta- és bankválsággal egyszerre csap le. Ahogy a valuta- és bankválságokban, úgy a nemteljesítési válságokban is szerepe van az önbeteljesítő jóslatoknak, előfordulásuk oka mégis főként az adós ország fundamentális gyengesége.

  4. Az 1970-es években, a Bretton Woodsi rendszer összeomlása után a latin-amerikai országok rossz makragazdasági teljesítményt nyújtottak a gazdasági növekedés és az infláció területén. Az 1970-es években Latin-Amerika déli csücskének országai sikertelenül próbálkoztak az árfolyamra alapozott inflációcsökkentéssel, ami mindenhol a valuta erőteljes felértékelődéséhez és végül összeomlásához vezetett. A korlátlan külföldi hitelfelvétel az 1980-as években a fejlődő országok általános adósságválságához vezetett, s leginkább Latin-Amerikát és Afrikát sújtotta. Néhány nagy latin-amerikai ország, kezdve Chilével az 1980-as évek közepén, átfogóbb gazdasági reformokat vezetett be: nem csak dezinflációt, hanem a költségvetési hiány csökkentését, az erőteljes privatizációt, deregulációt és kereskedelempolitikai reformot is célul tűzték ki. Argentína 1991-ben valutatanácsot vezetett be. Nem minden latin-amerikai reformernek sikerült azonos mértékben megerősíteni a bankokat, a kudarc Mexikóban és Argentínában volt a legnyilvánvalóbb az 1990-es évek közepén.

  5. A magas növekedés, alacsony infláció és alacsony költségvetési hiány csodálatra méltó eredményei ellnére néhány kelet-ázsiai fejlődő országban komoly pánik kezdődött, ami 1997-ben pusztító valutaleértékelésekbe torkollt. Visszatekintve, az érintett országokban számos érzékeny terület volt, a legtöbb a hazai bank- és pénzügyi rendszer széleskörű erkölcsi kockázatához kötődött. A válság hatása olyan távoli országokra is kiterjedt, mint Oroszország és Brazília, ami a fertőzés jelenlétét jelzi napjaink nemzetközi pénzügyi válságaiban. Ez a tényező, plusz az a tény, hogy a kelet-ázsiai országoknak a válság előtt csak néhány világosan látható problémája volt, sokakat a nemzetközi pénzügyi „architektúra” átgondolására késztet.

  6. A nemzetközi pénzügyi rendszer megreformálására született javaslatokat besorolhatjuk megelőző és ex-post intézkedések csoportjaiba, ahol az utóbbiakat akkor alkalmazzuk, amikor a biztosítékok nem tudják megállítani a válságot. A megelőző intézkedések között az országok politikájának és pénzügyeinek nagyobb átláthatósága, a hazai bankrendszer szigorúbb szabályozása, és a privát vagy hivatalos – például IMF – forrásokból származó, kiterjedt hitelfelvételi lehetőségek biztosítása szerepel. Az ex-post intézkedések között az IMF kiterjedtebb hitelnyújtását és a „Chapter 11”-hez hasonló csődeljárást javasolták, amely a hitelezők követeléseinek szabályozott kielégítését vázolja föl arra az esetre, ha az adós nem tudja teljes mértékben visszafizetni adósságait. Néhány megfigyelő a tőkekorlátozások szélesebb alkalmazását javasolja mind a válságok megelőzésére, mind azok kezelésére. A következő években a fejlődő országok minden bizonnyal tőkekorlátozások, dollarizáció, rugalmas árfolyamrendszerek bevezetésével, és más intézkedésekkel fognak próbálkozni. Nem világos azonban, hogy végül milyen rendszer fog kialakulni.

Kulcsfogalmak

Csúszó árfolyam

Dollarizáció

Fertőzés

Konvergencia

Nemteljesítés

Privatizáció

Seignorage

Valutatanács

Feladatok

  1. Mindig képes-e a kormány arra, hogy több seigniorage-ra tegyen szert azáltal, hogy a pénzkínálatot gyorsabban növeli? Válaszát indokolja!

  2. Tegyük fel, hogy egy országban az inflációs ráta évi 100 százalékvolt 1980-ban és 1990-ben egyaránt, és az infláció az első évben csökkent, majd a másodikban emelkedett. Ha minden egyéb változatlan, akkor melyik évben volt magasabb a seigniorage? (Tegyük fel, hogy a gazdasági szereplők tökéletes információval rendelkeztek az inflációról.)

  3. Az 1980-as évek elején a brazil kormány seignioragejövedelme a kibocsátás 1,0 százaléka volt, 147 százalékos infláció mellett, miközben Sierra Leone kormánya, kevesebb, mint harmadekkora infláció mellett az output 2,4 százalékát szedte be. Okozhatta-e ezt a pénzügyi rendszerek eltérése? (Segítség: Sierra Leonéban pénzmennyiség a nominális outputnak átlagosan 7,7 százalékát tette ki, míg Brazíliában csak 1,4 százalékát.)

  4. Tételezzünk fel egy gazdaságot, ahol a tőkemozgások liberalizáltak, és ahol csúszó árfolyamrendszert működtetnek, folyamatosan évi 10 százalékkal leértékelve a valutát. Hogyan viszonyul a hazai nominális kamatláb a külföldi kamatrátákhoz? Mi történik akkor, ha a csúszó árfolyamrendszer nem hiteles?

  5. Az 1970-es években néhány fejlődő országban a külső adósság felhalmozásának egyik oka a valutaleértékelésre vonatkozó várakozások miatti (törvényes vagy törvénytelen) tőkemenekítés volt. (A kormányok és a központi bankok külföldi valutát vettek kölcsön, hogy az árfolyamrátát alátámasszák, és ezek a források magánkezekbe jutva New Yorki és más bankszámlákra kerültek.) Mivel a tőkemenekítés adósságban hagyja a kormányzatokat, de a pénzüket külföldön tartó állampolgárok számára ugyanekkora aktívát jelent, az ország konszolidált nettó adóssága egészében nem változik. Azt jelenti-e ez, hogy azoknak az országoknak, ahol a külső kormányzati adósság nagy, nincsenek adósságproblémáik a tőke kimenekülése során?

  6. A fejlődő országok hiteleit sok esetben az állami vállalatok halmozták fel az 1970-es években. Néhány országban próbálkoztak az állami vállalatok magánkézbe adásával. Ezek az országok vajon több vagy kevesebb hitelt vesznek fel, ha korábban privatizálnak?

  7. Hogyan érinti egy fejlődő országnak a kereskedelmi akadályok, például az importvámok csökkentésére vonatkozó döntése a világ tőkepiacaihoz való hozzáférését?

  8. Ha adva van az output, egy ország úgy javíthatja a folyó fizetési mérleg pozícióját, ha csökkenti a beruházásokat vagy a (magán- vagy kormányzati) fogyasztást. Az 1980-as évek adósságválságának kezdete után sok fejlődő ország a beruházások csökkentésével javította a folyó fizetési mérleg egyenlegét. Vajon ez ésszerű stratégia?

  9. Az 1980-as évek adósságválsága során Peter B. Kenen, a Priceton Egyetem közgazdásza egy, a kormányok által finanszírozott Nemzetközi Adósságdiszkontáló Társaság (IDDC) létrehozását javasolta, amely hosszú lejáratú kötvényeket bocsátana ki a bankok számára, és ezeket a fejlődő országoknak nyújtott hitelekre cserélné. Hogyan tudna az IDDC adósságkönnyítést nyújtani a fejlődő országok számára? Milyen problémák lennének ezzel a lehetőséggel? (Az erről és a kapcsolódó kérdésekről szóló tanulmánygyűjteményt lásd a Journal of Political Economy 1990. évi téli kiadásában.)

  10. Miért kellene Argentínának lemondania a seignioragejövedelemről az Egyesült Államok javára, ha feladná a pesot és teljesen dollarizálná a gazdaságát? Hogyan mérhetjük Argentína feláldozott seignioragejövedelmét? (A feladat megoldása előtt gondolja át, hogy Argentínának milyen lépéseket kell megtennie a gazdasága dollarizálása érdekében. Felteheti, hogy az argentin jegybank aktívái között 100 százalékban USA kincstári kötvények szerepelnek.)