Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A fejlődő országok válságainak tanulságai

A fejlődő országok válságainak tanulságai

Az 1997-es thaiföldi leértékeléssel kezdődő fejlődő világbeli válság nyomán az egymásra mutogatás valóságos orgiája alakult ki. Néhány nyugati megfigyelő az ázsiai gazdaságpolitikát okolta a válságért, különösen a „pajtáskapitalizmust”, amikor az üzletemberek és a politikusok között kiterjedt baráti kapcsolatok állnak fönn. Néhány ázsiai vezető azonban a nyugati pénzemberek machinációit hozta föl okként; még Hongkong is, amely egyébként a szabadpiaci érzület bástyája, beavatkozott, hogy megakadályozza a spekulánsok összeesküvésének tartott ügyleteket, amelyekkel azok a tőzsdéjét és a valutáját akarják válságba sodorni. És csaknem mindenki kritizálta az IMF-et, néhányak szerint hibázott, amikor azt tanácsolta az országoknak, hogy korlátozzák a valuta leértékelődését, míg mások szerint egyáltalán nem kellett volna engedni a valuták leértékelődését.

Néhány tanulság azonban nagyon világosan kirajzolódik, ha figyelmesen tanulmányozzuk a közelmúlt válságait, és a korábbi, latin-amerikai és egyéb válságokat:

  1. A megfelelő árfolyamrendszer megválasztása. Egy fejlődő ország számára veszélyes az árfolyam rögzítése, hacsak nincsenek meg az eszközei és elegendő elkötelezettsége ahhoz, hogy így tegyen, bármi következik is. A kelet-ázsiai országok tapasztalata szerint a hivatalos árfolyamrátába vetett bizalom bátorította a külföldi valutában való hitelfelvételt. Amikor mégis leértékeltek, a pénzügyi rendszer nagy része és sok vállalat fizetésképtelenné vált. Az inflációt sikeresen stabilizáló fejlődő országok rugalmasabb árfolyamrendszert valósítottak meg, vagy a kezdeti, az infláció csökkentését célzó árfolyam-rögzítést követően gyorsan rugalmasabbá tették az árfolyamot. Amikor nem ezt tették, akkor a valuta általában felértékelődött reálértelemben, és nagy folyó fizetési mérleg hiány alakult ki, s ez érzékenyebbé tette az országokat a spekulatív támadásokra. Egyike volt a kivételeknek Argentína, amelynek sikerült hosszú távon rögzítenie az árfolyamot. Ezt a valutatanács, a szigorú banki szabályozás és a hiperinflációs múlttól való félelem tette lehetővé. De Argentínában az árfolyam hosszú távú rögzítése azért volt lehetséges, mert az infláció megelőzése széles körben támogatást nyert; önmagában a rögzítés nem tartaná alacsonyan az inflációt, csak ha a politikai akarat is jelen van. Mexikó 1995 utáni tapasztalataiból látható, hogy egy nagyobb fejlődő ország sikeresen működhet flexibilis árfolyammal, és nehéz hinni abban, hogy Mexikó túlélte volna 1998-at valutaválság nélkül, amennyiben rögzíti az árfolyamot.

  2. A bankrendszer központi jelentősége. Az ázsiai válság nagyrészt azért lehetett annyira pusztító, mert nem pusztán valutaválság volt, hanem bank- és pénzügyi válsággal egyidejű valutaválság. A kormányzatok tulajdonképpen a következő konfliktussal szembesültek: szűkíteniük kellett a pénzkínálatot, hogy a valutát erősítsék, s ugyanakkor pénzt kellett volna nyomniuk a bankcsősök megelőzése érdekében. Még általánosabban, a bankok összeomlása tönkretette a gazdaságot, hiszen elzárta a hitelcsatornákat, s ezzel még a jövedelmező vállalatok számára is megnehezítette az üzlet továbbvitelét. Ennek nem kellett volna meglepőnek lennie Ázsiában. A bankok sérülékenysége hasonló szerepet játszott a dél-amerikai gazdaságok 1980-as évekbeli válságában, az 1994–95-ös mexikói válságban, és még a fejlett ipari országokéban is, mint az 1992-es EMS elleni támadás Svédországban (20. fejezet). Ázsia válság előtti, látványos gazdasági teljesítménye sajnos elfeledtette a pénzügyi sérülékenységet. A jövőben a bölcs kormányok sokkal nagyobb figyelmet fognak szentelni annak, hogy bankrendszerüket alátámasszák az erkölcsi kockázat csökkentése érdekében, azt remélve, hogy kevésbé lesznek érzékenyek a pénzügyi katasztrófákra.

  3. A reformintézkedések megfelelő ütemezése. A fejlődő országokban a gazdasági reformerek a saját kárukon tanulták meg, hogy mennyire fontos a liberalizációs intézkedések sorrendje. Ez az igazság is a második legjobb megoldás elve alapvető közgazdasági elméletéből származik (idézzük fel a 9. fejezetet), amely megmondja nekünk, hogy amikor egy gazdaság sokszorosan torzulásoktól szenved, néhány ilyen torzulás helyreállítása rosszabb, és nem jobb helyzetet eredményezhet. A fejlődő országok gazdasága általában sok-sok helyen torzult, ezért ez a pont különösen fontos számukra. Tekintsük például a tőkemérleg-tételek liberalizációját és a pénzügyi szektor reformját. Nyilvánvaló hiba a tőketételek liberalizálása azelőtt, hogy a hazai pénzügyi intézmények terén megfelelő biztosítékokat és felügyeletet valósítottak volna meg. A külföldi hitelfelvétel lehetősége ugyanis ösztönözni fogja a hazai bankokat arra, hogy vakmerően hitelezzenek. Amikor a gazdaság lelassul, a külföldi tőke menekülésbe kezd, a belföldi bankok pedig fizetésképtelenek maradnak. A fejlődő országoknak ezért el kell halasztaniuk a tőkemérleg megnyitását addig, amíg nem elég erős a pénzügyi rendszerük ahhoz, hogy ellenálljon a néha igen heves tőkeáramlásnak. A közgazdászok szerint ugyanakkor a kereskedelmi liberalizációnak meg kellene előznie a tőkemérleg liberalizációját. A tőkemérleg liberalizációja reálárfolyam-ingadozást okozhat és megakadályozhatja, hogy a termelési tényezők a külkereskedelemből kimaradó termékek ágazataiból a külkereskedelmi forgalomban részt vevő javak ágazataiba áramoljanak.

  4. A fertőzés jelentősége. A fejlődő országok tapasztalataiból levonható utolsó következtetés az, hogy még a látszólag egészséges gazdaságok is érzékenyek a világ más részeinek eseményei miatt bekövetkező bizalmatlansági válságokra – ez a dominó effektus fertőzésként vált ismertté. A fertőzési hatás tette lehetővé, hogy Thaiföld, a kis dél-ázsiai gazdaság válsága újabb válságot okozott Dél-Koreában, egy sokkal nagyobb, 7000 mérföldre fekvő gazdaságban. És még látványosabb példaként az 1998 augusztusában az orosz rubel esése után masszív spekuláció indult a brazil reál ellen. A fertőzés problémája, és az a lehetőség, hogy a leggondosabb gazdasági irányítás sem biztosít teljes immunitást, központi témája a nemzetközi pénzügyi rendszer lehetséges reformjait taglaló vitának, amit a következőkben mutatunk be.