Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A fejlődő országok strukturális jellemzői

A fejlődő országok strukturális jellemzői

Napjainkban a fejlődő országok jelentős mértékben különböznek egymástól, s nem létezik „tipikus” jellemzőiknek olyan egységes listája, amely pontosan le tudná írni ezen országok mindegyikét. Az 1960-as évek elején ezek az országok még sokkal inkább hasonlítottak egymásra a kereskedelmi és makrogazdasági politikájuk, és az állami beavatkozással kapcsolatos egyéb kérdések megközelítésében. A dolgok ekkor kezdtek el megváltozni. A kelet-ázsiai országok felhagytak az importhelyettesítő iparosítással, s e helyett exportorientált fejlesztésbe fogtak. Később Latin-Amerika országai ugyancsak csökkentették a kereskedelmi akadályokat, s egyúttal megpróbálták korlátozni a kormányzat makrogazdasági szerepét, megfékezni a krónikusan magas inflációt és sok esetben engedélyezni a magáncélú tőketranzakciókat.

Miközben tehát sok fejlődő ország próbálja úgy megváltoztatni gazdasági szerkezetét, hogy az hasonlítson a sikeres ipari gazdaságok struktúrájához, ez a folyamat nem megy végbe tökéletesen, és a legtöbb fejlődő országot a következő jellemzőkkel, vagy ezek némelyikével írhatjuk le:

  1. A gazdaság kiterjedt direkt állami ellenőrzése hosszú történeti múltra tekint vissza, beleértve a nemzetközi kereskedelmi korlátozásokat, az állami tulajdont, illetve a nagy ipari vállalatok állami ellenőrzését, a belső pénzügyi tranzakciók közvetlen állami ellenőrzését és az állami vásárlásoknak a GNP-hez viszonyított nagy arányát. A fejlődő országok igen különböző mértékben csökkentették az állam gazdasági szerepét ezeken a területeken az elmúlt évtizedben.

  2. Hagyományosan magas az infláció. Sok országban a kormányzat képtelen volt arra, hogy magas kiadásait és az állami tulajdonban lévő vállalatok veszteségeit kizárólag adókkal finanszírozza. Az adókerülés igen elterjedt, sok gazdasági tevékenységet feketén végeztek, s így a pénznyomás bizonyult a legegyszerűbb finanszírozási módnak. A közgazdászok seigniorage-nak nevezik azt a reáljövedelmet, amit a kormányzat a pénznyomás során realizál, és amit áruk és szolgáltatások vásárlására fordít. A fejlődő országokban infláció, sőt, hiperinfláció bontakozott ki, amikor kormányaik folyamatosan növelték a pénzkínálatot azért, hogy magas seigniorage jövedelemre tegyenek szert. (Lásd például a latin-amerikai infláció és pénzmennyiség növekedési ütemét mutató táblázatot a 14. fejezetben, a 383. oldalon.)

  3. Azokban az országokban, ahol liberalizálták a pénzügyi piacokat, gyakori probléma a pénzintézetek gyengesége. A bankok a náluk elhelyezett forrásokat rendszeresen nem jövedelmező vagy kockázatos projektekbe fektetik. A hitelezést gyakran a személyes kapcsolatok alapján végzik, nem a várható hozam alapján, és a pénzügyi rendszer törékenységével szembeni állami védelem, mint például a bankfelügyelet (21. fejezet), nem hatékony a kompetencia és a tapasztalat hiánya, valamint a nyilvánvaló csalások miatt. Miközben a részvények nyilvános kereskedelme sok feltörekvő országban fejlődik, a részvényeseknek általában nehezebb nyomon követniük a vállalat kiadásait vagy ellenőrizniük a menedzsereket, mint a fejlett országokban. Ugyancsak gyenge a bankcsődök esetén az eszközök tulajdonjogának eldöntését szolgáló jogi szabályozás. Az iparosodott országokéhoz képest a fejlődő országok pénzügyi piacai ezért kevésbé képesek arra, hogy a megtakarításokat a leghatékonyabb beruházások felé tereljék. Ennek következtében még jobban ki vannak szolgáltatva a válságoknak.

  4. Az árfolyamok általában rögzítettek, vagy legalábbis az állam erősen beavatkozik alakulásukba. A kormányok azért törekednek az árfolyam-ingadozások korlátozására, mert szeretnék kordában tartani az inflációt, illetve félnek attól, hogy a rugalmas árfolyamok a fejlődő országok valutáinak viszonylag kisméretű piacain hatalmas ingadozások következnének be. A külföldi valuta allokációja hagyományosan állami döntés függvénye, nem a piaci folyamatoké. Ez a gyakorlat (amelyet devizaforgalmi szabályozásnak nevezünk) néhány fejlődő ország gyakorlatában napjainkban is létezik. A legtöbb fejlődő ország például úgy próbálja ellenőrzés alá vonni a tőkemozgásokat, hogy korlátozza az eszközök kereskedelmével kapcsolatos devizatranzakciókat. Számos helyen azonban liberalizálták a tőkemérleg tranzakciókat.

  5. Sok fejlődő ország exportjának jelentős hányadát teszi ki a természeti erőforrások, illetve a mezőgazdasági cikkek – például az orosz kőolaj, a maláj fűrészáru, a dél-afrikai arany, valamint a kolumbiai kávé (és a kokain).

  6. Számos - ha nem minden – fejlődő országban a korrupció, például a megvesztegetés és a zsarolás a mindennapi élethez tartozik. Ezt a kormányzati ellenőrzés, adófizetés, szabályozás megkerülése vonta maga után. A feketegazdaság kialakulása néhány esetben hozzájárult ahhoz, hogy az erőforrások elosztása bizonyos fokig piaci alapon, így hatékonyabban menjen végbe, de végeredményben az adatok azt mutatják, hogy a korrupció és a szegénység kéz a kézben jár.

A 22.1. ábra az egy főre jutó éves reál GDP és az inverz korrupciós index – amely 1 (legkorruptabb) és 10 (legkevésbé korrupt) között osztályozza az országokat – közötti erős pozitív irányú kapcsolatot mutatja számos fejlődő, illetve iparosodott országra (forrás: Transparency International[231]). Számos tényező támasztja alá ezt az erős kapcsolatot. A korrupciót elősegítő állami szabályozások a gazdasági jólét növekedését akadályozzák. A statisztikai tanulmányok szerint a korrupció maga negatív nettó gazdasági hatékonyságot és növekedést okoz.[232] Végül, a szegényebb országoknak nincsenek elégséges forrásaik a korrupció hatékony visszaszorítására, és a szegénység is együtt jár a szabályok megkerülésére való nagyobb hajlandósággal.

22.1. ábra - A korrupció és az egy főre eső jövedelem kapcsolata

kepek/22.1.png


A korrupció növekszik, ahogy az egy főre jutó reáljövedelem csökken.

Megjegyzés: Az ábra az (inverz) korrupciós index 1998-as értékeit kapcsolja össze a reáljövedelem vásárlóparitásra kiigazított, 1985-ös USD-ban (vagyis az egy dollárért 1985-ben kapható termékmennyiségben) mért, 1992-es értékeivel. Az egyenes vonal a legjobban illeszkedő függvény, amely alapján megbecsülhető egy ország korrupciós szintje az egy főre jutó reáljövedelem alapján.

Forrás: Transparency International (a korrupciós adatok forrása); a GDP adatok forrása a Penn World Table, Mark 5.6

A fejlődő országokat a mai napig jellemző tulajdonságok közül számos az 1930-as években alakult ki, és a Nagy Válságra (18. fejezet) vezethető vissza. A legtöbb fejlődő ország kísérletezett a kereskedelem és a fizetések közvetlen állami irányításával a külföldi tartalékok megőrzése és a hazai foglalkoztatás biztonsága érdekében. A világ piacainak összeomlásával szembesülő iparosodott és fejlődő országok egyaránt lehetővé tették kormányaiknak, hogy a foglalkoztatás és a termelés közvetlen irányítását valósítsák meg, egyre jobban növelve szerepüket. A kormányok gyakran újjászervezték a munkaerőpiacokat, szigorúbb ellenőrzést vezettek be a pénzpiacokon, árszabályozásokat vezettek be, és államosították a kulcsiparágakat. A kormányzati ellenőrzés növekedésének trendje azonban sokkal tartósabbnak bizonyult a fejlődő országokban, ahol a politikai intézmények megengedték, hogy a status quo fenntartásában pénzügyileg érdekelt csoportok érvényesíthessék érdekeiket.

Miután a második világháború alatt elszakadtak a hagyományos szállítóktól, a fejlődő országok ösztönözték saját új iparágaikat. Az ezen iparágak védelmére vonatkozó politikai nyomás volt az egyik oka annak, hogy a világháború utáni első évtizedekben az importhelyettesítő iparosítás nagy népszerűségnek örvendett. A háború után felszabadult volt gyarmatok ráadásul úgy hitték, hogy csakis gyors, államilag irányított iparosítás és urbanizáció révén érhetik el a korábbi gyarmattartók jövedelmi szintjét. Végül, a fejlődő országok vezetői tartottak attól, hogy a szegénység leküzdését célzó erőfeszítéseik bukásra lennének ítélve, ha elsősorban továbbra is olyan elsődleges nyers termékek exportjára specializálódnának, mint a kávé, a réz és a búza. Az 1950-es években néhány befolyásos közgazdász érvelt úgy, hogy a fejlődő országoknak a cserearányok fokozatos romlásával kell számolniuk, hacsak nem helyezik kereskedelmi politikájukat annak szolgálatába, hogy erőforrásaikat az elsődleges termékek exportja helyett importhelyettesítésre használják.



[231] A Transparency International 1998-as rangsora szerint a korrupciótól leginkább mentes ország Dánia (10 ponttal), a legkorruptabb pedig Kamerun (pontszáma elkeserítően alacsony: 1,4). Az Egyesült Államok 7,5 pontot, Japán 5,8 pontot kapott. A részletes adatokat és a korrupció gazdaságtanának általános áttekintését lásd Tanzi, Vito: Corruption around the World című cikkében, International Monetary Fund Staff Papers, 45 (1998. december) 559–594. old.

[232] Természetesen anekdoták bősége támasztja alá a korrupcióval kapcsolatos alacsony gazdasági hatékonyságot. Tekintsük a következő, a közelmúltban keletkezett leírást, amely a Transparency International rangsorában 1998-ban 4.es osztályzatot kapott és a Világbank által a közepesen fejlett magasabb jövedelmű országok közé sorolt Brazília üzleti gyakorlatát mutatja be:

A korrupció jócskán túlmutat az utcai árusok megzsarolásán. Csaknem minden elképzelhető gazdasági tevékenység ki van téve a hivatalos „erőszak” valamilyen formájának.

A nagy brazil vállalatok általában kifizetik a megvesztegetést, de a multik megtagadják azt, és szívesebben fizetnek bírságot. A pénzt – amelyet önkormányzati, állami és föderális szinten egyaránt fizetnek – a bürokraták és politikai keresztapáik között osztják fel. Ők biztosítják azt, hogy lehetetlen legyen teljes mértékben eleget tenni Brazília minden zavaros törvényének, szabályának, döntésének és irányelvének.

A megvesztegetések és bírságok részét képezik a Brazil Költségnek, vagyis mindazon kiadásoknak, amelyek felduzzasztják a brazíliai üzleti ügyek vitelét.

Forrás: Death, Decay in São Paulo May Stir Reformist Zeal. Financial Times, 1999. március 20-21. 4. old.