Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

26. fejezet - Fejlődő országok: növekedés, válság és reform

26. fejezet - Fejlődő országok: növekedés, válság és reform

Az eddigiekben az iparosodott piacgazdaságok (mint az Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa) közötti makrogazdasági kapcsolatokkal foglalkoztunk. Ezek a politikailag stabil országok, melyek tőkében és képzett munkaerőben bővelkednek, magas egy főre jutó GNP-t állítanak elő. Piacaik pedig, összehasonlítva a szegényebb országokéval, régóta közvetlen kormányzati beavatkozás nélkül működnek.

Az 1980-as évektől kezdve számtalanszor kerültek előtérbe a világ fejlődő országainak makrogazdasági problémái az egész nemzetközi gazdaság stabilitásával összefüggésben. A második világháborút követő több mint négy évtized alatt a fejlődő és iparosodó országok közötti kereskedelem kiterjedt, akárcsak a gazdagabbaktól a szegényebbek felé irányuló hitelezés. Ennek következtében az országok két csoportja közötti kiterjedt kapcsolatok révén mindkét csoport nagymértékben függ a másik gazdaságának „egészségétől”. A fejlődő országok eseményei ezért jelentős hatással vannak a fejlettebb országok jólétére és gazdaságpolitikai intézkedéseire. Ez a kölcsönös függés mutatkozott meg ismét nemrégiben, amikor 1997-től kezdődően számos fejlődő országot sújtott pénzügyi válság, és a világ gazdaságának növekedése lelassult.

Ez a fejezet a fejlődő országok makrogazdasági problémáival foglalkozik, és azzal, hogyan hatnak vissza ezek a problémák a fejlett világra. Bár a korábbi fejezetek nemzetközi közgazdaságtani elemzései a fejlődő országokra is vonatkoznak, mégis külön tárgyalást igényelnek ezen országok sajátos problémái, melyek felzárkózásra törekvésük során mutatkoztak meg. Emellett a fejlődő területeken az alacsony jövedelem miatt fájdalmasabbak a visszaesések, mint a fejlett gazdaságokban, s ez veszélyezteti a politikai és társadalmi kohéziót.

Jövedelem, jólét és növekedés a világgazdaságban

A fejlődő országok alapvető problémája a szegénység, és a szegénységből való kilépés a legfontosabb gazdasági és politikai kihívást jelenti számukra. Az iparosodott országokhoz képest a legtöbb fejlődő ország nem bővelkedik a modern ipar számára alapvető termelési tényezőkben: a tőkében és a képzett munkaerőben. E tényezők relatív szűkössége hozzájárul ahhoz, hogy az egy főre jutó jövedelem alacsony marad, és gyakran megakadályozza a fejlődő országokat abban, hogy kihasználják a méretgazdaságossági előnyöket, amelyekből sok fejlett ország hasznot húz. A politikai instabilitás, a tulajdonjogok biztonságának hiánya és a rosszul irányított gazdaságpolitika gyakran ijeszti el a tőkébe és a képzésbe való befektetéseket, és más módon is csökkenti a gazdasági hatékonyságot.

A gazdagok és a szegények közötti szakadék

A világ országait négy csoportba lehet sorolni az egy főre jutó éves makrojövedelem szerint: alacsony jövedelmű országok (ide tartozik India, Pakisztán és a velük szomszédos országok, valamint a Szub-Szaharai Afrika országainak nagy része); alsó közepes jövedelmű országok (például Kína szárazföldi része, a kisebb latin-amerikai és karibi országok, a volt szovjet blokk számos tagja, és az előző kategóriából kimaradt afrikai országok többsége); felső közepes jövedelmű országok (köztük a nagyobb latin-amerikai országok, Szaúd-Arábia, Malajzia, Törökország, Dél-Afrika, Lengyelország, Magyarország és a Cseh-, valamint a Szlovák Köztársaság); és végül magas jövedelmű országok (ide tartoznak a gazdag ipari piacgazdaságok és a kivételesen szerencsés fejlődő országok, mint például Izrael, az olajban gazdag Kuvait és Szingapúr). Az első három kategóriába főleg olyan országok tartoznak, amelyek alacsonyabb fejlődési szinten állnak, mint az ipari társadalmak. A 22.1. táblázat az 1997-es egy főre jutó átlagos jövedelmeket (dollárban mérve) ezekre az országcsoportokra, illetve a gazdasági jólét egyéb mérőszámait, valamint a születéskor várható átlagos élettartamot mutatja.

A 22.1. táblázat bemutatja, hogy a 20. század vége felé közeledve milyen éles különbség mutatkozott a nemzetközi jövedelemszintek között. Az egy főre jutó átlagos GNP a leggazdagabb országokban 73-szorosa a legszegényebb fejlődő országok átlagának! Még a felső közepes jövedelmű országok jövedelemszintje is csak hatoda az iparosodott országok egy főre jutó GNP-jének. A várható élettartam általában tükrözi a jövedelemszintek közötti nemzetközi különbségeket. Az átlagos élettartam élesen csökken, ahogy a relatív szegénység nő.[229]

22.1. táblázat - A gazdasági jólét mutatói az országok négy csoportjában 1997-ben

Jövedelemcsoport

Egy főre jutó GNP (USD)

Várható élettartam (év)*

Alacsony

Alsó közepes

Felső közepes

Magas

350

1 230

4 520

25 700

59,0

68,5

69,5

77,5


* A nők és a férfiak várható élettartamának egyszerű átlaga.

Forrás: Világbank, World Development Report 1998/99.

Csökkentek-e a jövedelemkülönbségek a világban?

A közgazdaságtan egyik legrégibb célja, hogy megmagyarázza az országok közötti jövedelemkülönbségeket. Egyáltalán nem véletlen, hogy Adam Smith 1776-os klasszikus könyve a Nemzetek gazdagsága címet viselte. A merkantilisták óta, vagy még régebben, a közgazdászok nem csak arra keresték a választ, hogy miért különböznek az országok jövedelmei egy bizonyos időpontban, hanem arra a még nehezebb problémára is, hogy miért gazdagodnak meg bizonyos országok, míg mások stagnálnak. Heves viták folytak a gazdasági növekedést legjobban elősegítő politikákról, ahogy ezt látni is fogjuk ebben a fejezetben.

A 22.2. táblázat, amely az egy főre jutó kibocsátás növekedési rátáját mutatja be számos országcsoportra az 1960 és 1992 közötti időszakra, egyaránt illusztrálja a gazdasági növekedés kérdésének rejtélyességét és azt, hogy mennyire eredményes a növekedésbarát politikák kutatása. 1960–92 között az Egyesült Államok gazdasági növekedési üteme durván 2 százalék volt, ami sok közgazdász szerint egy érett gazdaság számára a hosszú távú maximumot jelenti. Kanada, amely 1960-ban 27 százalékkal szegényebb volt, mint déli szomszédja, ekkortól gyorsabban nőtt, s így 1992-re már csak 9 százalékkal volt lemaradva – vagyis a korábbi jövedelemkülönbség kétharmadát leküzdötte.

Kanada felzárkózása egy általánosabb jelenséggel magyarázható: azzal a tendenciával, hogy az ipari társadalmak életszínvonalai közötti különbségek eltűnnek a háború utáni években. Az egy főre jutó jövedelmek e megfigyelt konvergenciája mögötti elmélet megtévesztően egyszerű. Ha a kereskedelem előtt nincs akadály, ha a tőke szabadon mozoghat azon országokba, ahol magasabb a megtérülése, és ha maga a tudás politikai határokat átlépve áramlik úgy, hogy az országok hozzáférhessenek az élenjáró termelési technológiákhoz, akkor nincs olyan ok, ami miatt a nemzetközi jövedelmi különbségek hosszú távon fennmaradnának.

Annak ellenére, hogy ez az egyszerű elmélet rendkívül vonzó, a világ egészét tekintve nem tapasztalható világos tendencia arra, hogy az egy főre jutó jövedelmek közelítenének egymáshoz, ahogy ezt a 22.2. táblázat további része mutatja. Itt láthatjuk, hogy a különböző regionális országcsoportok hosszú távú növekedési rátái között hatalmas különbségek vannak, de nincs általános tendencia arra, hogy a szegényebb országok gyorsabban növekednének. Az afrikai országok, bár többnyire a világ jövedelmi skálájának legalján szerepelnek, sokkal lassabban nőnek, mint a fő ipari országok.[230] A növekedés üteme szintén alacsony Latin-Amerikában, ahol csak néhány ország nő Kanadához hasonló ütemben, annak ellenére, hogy sokkal alacsonyabb a jövedelemszintjük.

A kelet-ázsiai országok ellenben messze túlszárnyalták az iparosodott világ növekedési ütemét, s ez megfelel a konvergenciaelmélet következtetésének. Dél-Korea, amelynek jövedelemszintje 1960-ban közel volt Ghánáéhoz, attól kezdve csaknem 7 százalékkal nőtt évente, és 1997-ben a Világbank a magas jövedelmű fejlődő országok közé sorolta. Hasonlóképpen emelte Szingapúrt a magas jövedelmű országok közé évi átlagos 6,6 százalékos növekedési rátája.

Amennyiben egy ország éves növekedési rátája 3 százalék, az egy főre jutó reáljövedelme minden generáció alatt megduplázódik. A kelet-ázsiai országok, mint Hong-Kong, Szingapúr, Dél-Korea és Taiwan egy főre eső reáljövedelme azonban ötszörösére nőtt generációként, a közelmúltig tapasztalt növekedési ráták mellett! Ahogy ezt ebben a fejezetben részletesen is be fogjuk mutatni, a kelet-ázsiai gyors növekedés az 1990-es évek végén megtorpant, amikor komoly pénzügyi válság tört ki.

Mi a magyarázata a 22.2. táblázat élesen divergáló hosszú távú növekedési ütemeinek? A válasz a fejlődő országok gazdasági és politikai vonásaiban rejlik, és abban, ahogyan ezek az országok reagáltak a világ eseményeire és a belülről érkező nyomásra. Strukturális jellemzőik nemcsak a gyors gazdasági növekedés elérésében, hanem olyan egyéb kulcsfontosságú makrogazdasági célok teljesítésében is meghatározták a fejlődő országok lehetőségeit, mint az alacsony infláció, alacsony munkanélküliség és a pénzügyi szektor stabilitása.

22.2. táblázat - Egy főre jutó kibocsátás néhány országban, 1960–1992 (1985-ös USD-ban)

Ország

1960

1992

1960–1992

Éves átlagos növekedési ráta (százalék)

Észak-Amerika

Kanada

Egyesült Államok

7 240

9 908

16 371

17 986

2,6

1,9

Afrika

Ghána

Kenya

Nigéria

Szenegál

886

646

560

1 062

956

915

978

1 145

0,2

1,1

1,8

0,3

Latin-Amerika

Argentína

Brazília

Chile

Mexikó

4 481

1 780

2 897

2 825

4 708

3 886

4 886

6 250

0,2

2,5

1,6

2,5

Kelet-Ázsia

Hongkong

Malajzia

Szingapúr

Dél-Korea

Thaiföld

Taiwan

2 231

1 409

1 626

898

940

1 255

16 461

5 729

12 633

6 665

3 924

8 067

6,4

4,5

6,6

6,9

4,6

6,4


Megjegyzés: Argentína, Szenegál, Taiwan és Koreai esetében 1990-es adat szerepel. A növekedési rátára vonatkozó adat ugyancsak 1960–1990-re vonatkozik. Az adatok forrása a Penn World Table, Mark 5,6, és vásárlóerő-paritáson hasonlítja össze a nemzeti jövedelmeket. A leírást lásd Summers, Robert–Heston, Alan: The Penn World Table (Mark 5): An Expanded Set of International Comparisons, 1950–1988. Quarterly Journal of Economics, 106, (1991. május) 327–368. old.



[229] A 15. fejezetben megmutattuk, hogy a dollárban kifejezett jövedelemszintek nemzetközi összehasonlítása nem megfelelően írja le a relatív jóléti szinteket, hiszen az országok közös valutában (itt USD-ben) mért árszínvonala általában különbözik. A 22.1. táblázat adatainak forrása, a Világbank World Development Report 1998/99. jelentése részletesen közli, hogyan állították elő a számokat. A Világbank jelentése olyan kiigazított nemzeti jövedelem adatokat is közöl, amelyek figyelembe veszik az árfolyamparitástól való eltéréseket. Ezek a számok lényegesen kisebbek, de nem annyira, hogy megszűnjenek a 22.1. táblázatban szereplő különbségek. Az 1997-es árfolyamparitásra kiigazított dollárban kifejezve az átlagos egy főre jutó jövedelmeket a négy országcsoportban, sorra a következő adatokhoz jutunk: 1400 $; 3760 $; 7700 $ és 22 770 $. Eszerint a legmagasabb átlagos jövedelem a legalacsonyabbnak „mindössze” tizenhatszorosa.

[230] Természetesen akadnak kivételek az ilyen általánosítás alól. A dél-afrikai Botswanában az egy főre jutó jövedelem az 1960 utáni három évtizedben jóval 5 százalék fölötti átlagos ütemben nőtt. Éppen ezért ma már a Világbank a felső közepes jövedelmű országok közé sorolja.