Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Euródollár és más euróvaluták

Euródollár és más euróvaluták

Euróvaluta betétek nagy tömege sokszor riadalmat kelt. A politikusokat és a sajtót aggodalommal tölti el ez az „állam nélküli pénz”, amely kívül esik mindenfajta nemzeti monetáris szabályozáson, és félelmeik szerint tönkreteheti az állam erőfeszítéseit a gazdaság stabilizálására, és inflációt indíthat el az egész világon. Hogyan jönnek létre az euróvaluta betétek, és miért terjedt olyan gyorsan az euróvaluta-kereskedelem a 60-as évek óta? Veszélyt jelent-e az euróvaluta a világ gazdaságának egészségére?

Mekkora az euróvaluta-piac?

Az 1990-es évek közepén az euróvaluta-piac nagysága 8 billió dollár körül volt. Ez a szám a teljes külföldi fizetőeszközben denominált bankbetét passzívák állománya. Ezeknek a betéteknek durván 60%-át nem banki magán- vagy állami monetáris szervek (főként központi bankok) birtokolták. A többi bankközi betét, ami felett más bankok rendelkeznek. Az euródollár része a legnagyobb ennek a piacnak. Az euróvaluta-piacnak nagyjából 45 százaléka dollárban denominált. Vessük össze a piac jelenlegi méretét az 1963-as évével: akkor mindössze 7 milliárd dollár volt, ebből 5 milliárd euródollár.

Hogyan jönnek létre az euróvaluták?

Könnyebb megérteni az euróvaluta-kereskedelem menetét, ha megértettük az euróvaluta betétek létrehozásának folyamatát. Az euróvalutákkal kapcsolatos problémák megvitatását sajnos nehezíti az euróvaluták kínálatának megállapítására tett zavaros meghatározások. Be fogjuk látni mindazonáltal, hogy félrevezető az euróvalutákra úgy tekinteni, mint a nemzeti pénzkínálat olyan részére, amely valamiképpen elkerült az eredeti országból.

A tipikus euróvaluta-betét át nem ruházható lekötött betét, amelynek lejárati ideje egy nap és öt év között van. Az ilyen betétek létrehozásának folyamata rendkívül egyszerű. Az alábbiakban az euródollárok példájával foglalkozunk, de más euróvaluták is ugyanígy keletkeznek.

Egy euródollár-betét megszületése. Tegyük fel, hogy a német BMW vállalat elad egy autót egy amerikainak 40 000 dollárért. Az amerikai egy Citibank számlára szóló csekkel fizet, így a BMW végül egy 40 000 dolláros csekket kap, és el kell döntenie, hogy mit kezdjen a pénzzel. Tegyük fel, hogy a vállalat arra számít, hogy egy hónap múlva dollárra lesz szüksége az USA-ban vásárolt számítógép-alkatrészek kifizetésére. Jó döntés lehet megtartani a dollárt egy hónapig valamilyen kamatozó eszközben, amíg fizetni kell vele az alkatrészekért.

A BMW számára két út áll nyitva, hogy megtartsa a 40 000 dollárt: amerikai állampapírok vásárlása, vagy amerikai bankok által kibocsátott bankbetét vásárlása. Ezen kívül euródollár betétet vásárolhat azzal, hogy beteszi az amerikai polgár csekkjét egy brit bankba, a londoni Barclays Bankba. (A későbbiekben kifejtett okok miatt ez az utóbbi lehetőség vonzó, mert a Barclays tipikusan magasabb kamatot ajánl a dollárbetétekre, mint ami az Egyesült Államokban elérhető. Ha a BMW úgy dönt, hogy a Barclaysnél helyezi el a dollárt, euródollár betét jön létre.

A hatás a bankok mérlegére. Egy pillantás a résztvevő bankok mérlegére tisztázza, hogy mi is történt. Tegyük fel, hogy a New York-i Chase Manhattannél dollár számlája van a Barclaysnek, amely itt helyezi el a megszerzett dollárjait. Ekkor az ügyletek fent leírt sora három bank számláit érinti. Először is a Barclays passzívái megnőnek a BMW 40 000 dolláros betétjével, míg eszközei megnőnek a 40 000 dolláros betétjével a Chase-nél:

A Barclays Bank, London mérlege

Aktívaváltozások

Passzívaváltozások

Betét a Chase-nél +40 000 $

Ügyfelek betétel (BMW számlája) +40 000 $

A második lépésben a Citibank csekkszámláját a Federal Reserve Bank of New Yorknál megterhelik 40 000 dollárral, amint a BMW kifizetéséhez használt csekket elszámolják. Azok az összegek, amiket egy magánbank helyez el az anyaország központi bankjánál, a magánbank tartalékai, amely része az aktíváinak. (A magánbankok tartalékai nem keverendőek össze a központi bank devizatartalékaival.) A Citibank tartalékai ezáltal csökkennek 40 000 dollárral, de ugyanilyen mértékben csökkennek passzívái a kocsit megvásárló betétes felé:

A Citibank, New York mérlege

Aktívaváltozások

Passzívaváltozások

Tartalékok a Fednél –40 000 $

Ügyfelek betételi (autóvásárló számlája) –40 000 $

A harmadik lépésben a Citibank New York-i Fednél vezetett számlájára terhelt 40 000 dollárt jóváírják a Chase ottani számláján. Ezalatt a Chase passzívái megnövekednek a Barclays által a Chase-nél betétként elhelyezett 40 000 dollárral:

A Chase Manhattan Bank, New York mérlege

Aktívaváltozások

Passzívaváltozások

Tartalékok a Fednél +40 000 $

Ügyfelek betétei (Barclays számlája) +40 000 $

Került-e külföldre dollár? A Barclays Bank dollárpasszíváinak 40 000 dolláros növekedése az euródollár kínálatának növekedése, ez a BMW azon döntésének eredménye, hogy dollárját Londonban tartja az USA helyett. De láthatjuk, hogy a vállalat döntésének ugyanaz az eredménye az amerikai bankrendszerre, mintha úgy döntött volna, hogy a 40 000 dollárt betétként a Chase-nél (vagy egy másik amerikai banknál) helyezi el: a Fed számláin a bankok tartalékainak átrendeződése, és egy ennek megfelelő betétáramlás a csökkenő tartalékú banktól a növekedő tartalékúhoz. Konkrétan az USA monetáris bázisa – a bankrendszer összes tartaléka a Fednél plusz a készpénzkínálat – nem változik. Mivel az USA monetáris bázisa megegyezik a Fed mérlegének követel oldalával (17. fejezet), ami nem változott, az Egyesült Államok pénzkínálatában semmiféle csökkenésnek nem kell bekövetkeznie az euródollár-kínálat növekedésével.

Ez a megfigyelés azért fontos, mert az euródollárra sokszor – helytelenül – úgy tekintenek, mint valami módon külföldre „szökött” dollárra. A fenti példában a BMW-nek kifizetett 40 000 dollárral megnőtt az euródollár állománya, az összeg mégis visszatért az USA bankrendszerébe, amikor azt a Barclays Bank a Chase-nél helyezte el.

Lássuk, mi a helyzet akkor, ha a Barclays nem helyezi el betétként a Chase számlán mind a 40 000 dollárt! Valóban valószínű, hogy a Barclays-nek vannak olyan üzletfelei, akik dollárt szeretnének kölcsönvenni; elsősorban ezért fogadott el a BMW-től dollárbetétet. Ha a Barclays a 40 000 dollár egy részét kölcsönadja ügyfeleinek, az euródollár-kínálat több mint 40 000 dollárral nő meg, de továbbra sincs semmiféle dolláráramlás az Egyesült Államokból Európába.

Másodlagos euródollár-betét növekedés. Lássuk, hogyan állhat elő az euródollár-mennyiség további növekedése azzal, hogy a Barclays az új 40 000 dolláros betétjének egy részét kölcsönadja. Hogy későbbi, előre nem látható dollárszükségleteit kielégíthesse, a Barclays valószínűleg megtartja az új 40 000 dolláros betét egy részét – mondjuk 5000 dollárt – a Chase számláján. De magas kamatokra tehet szert, ha kölcsönadja a fennmaradó 35 000 dollárt egy holland cégnek, a Philipsnek. A Barclays mérlege most a következő lesz:

A Barclays Bank, London mérlege

Aktívaváltozások

Passzívaváltozások

Betétek a Chase-nél +5 000 $

Hitel a Philipsnek +35 000

Ügyfelek betétei

(BMW számlája) +40 000 $

A Philipsnek adott hitel után az euródollár-kínálat továbbra is 40 000 dollárral több, mint mielőtt a BMW elhelyezte dollárjait a Barclaysnél.

Itt még nincs vége a történetnek, mivel a Philipsnek több lehetősége van az újonnan felvett 35 000 dollár felhasználására. Ha a Philips a pénzből azonnal árukat vásárol az USA-ból, vagy ha egy belföldön tevékenykedő amerikai banknál helyezi el az összeget, akkor az euródollár-kínálat nem nő tovább. A 35 000 dollárt egyszerűen átutalják a Barclays Chase-nél vezetett számlájáról egy mások Egyesült Államokbeli számlára. Ha a Philips nem használta fel azonnal a hitelt, akkor betétként elhelyezheti a Barclaysnél, vagy egy másik európai banknál. Tegyük fel, hogy a Philips időlegesen a Deutsche Bank londoni fiókjánál helyezi el a pénzt, amely a Philips csekkjét a New Yorki Bankers Trustnél helyezi el. A Deutsche Bank és a Bankers Trust érintett számlái a következőképpen alakulnak:

A Deutsche Bank, London mérlege

Aktívaváltozások

Passzívaváltozások

Betétek a Bankers Trustnél +35 000 $

Ügyfelek betételi (Philips számlája) +35 000 $

A Bankers Trust, New York mérlege

Aktívaváltozások

Passzívaváltozások

Tartalékok a Fednél +35 000 $

Ügyfelek betétei (Deutsche Bank számlája) +35 000 $

Ebben az esetben az euródollár-kínálat 75 000 dollárral bővül – A BMW 40 000 dolláros betétje a Barclaysnél plusz a Philips 35 000 dolláros betétje a Deutsche Banknál. Az USA monetáris bázisa a korábbiakhoz hasonlóan nem változik, a tranzakciók sorának nettó eredménye egyszerűen a tartalékok átutalása a Fednél: a Citibank számlájáról (ami 40 000 dollárral csökken) a Chase és a Bankers Trust számláira (rendre 5000 dollárral és 35 000 dollárral nőnek). Természetesen a folyamat tovább halad, ha a Deutsche Bank a Philips 35 000 dolláros betétjének egy részét kihitelezi, ahelyett, hogy a Bankers Trustnél vezetett számlán tartaná. Az amerikai autóvásárló által kifizetett 40 000 dollár, ami az egészet elindította, mindig megtalálja a módját, hogy visszajusson az amerikai bankrendszerbe. Az euródollár állományának növekedése ebben az esetben is anélkül ment végbe, hogy egyetlen dollár is elhagyta volna az Egyesült Államokat.[214]

Euródollárok és az USA fizetési mérlege. Egy másik, az euródollárokkal kapcsolatos kijelentés az, hogy az euródollár-kínálat növekedéséhez folyamatos amerikai fizetésimérleg-hiányra van szükség. A példánk rávilágít arra, hogy a megállapítás helytelen. A német autóért kifizetett 40 000 dollár passzívumként jelenik meg az USA fizetési mérlegében. Ezt a passzívumot ellensúlyozza egy 40 000 dolláros tőkemérleg-aktívum, ami részben a Barclays 5000 dolláros betétje a Chase-nél, részben pedig a Deutsche Bank 35 000 dolláros betétje a Bankers Trustnél. A nettó hatás USA fizetési mérlegében tehát nulla, annak ellenére, hogy az euródollár-kínálat 75 000 dollárral megnőtt.

Az euróvaluta-kereskedelem növekedése

Korábban már kiemeltük az offshore banki tevékenység növekedésének fő okait: (1) a világkereskedelem növekedése; (2) állami pénzügyi szabályozás (ideértve az adóztatást); (3) politikai megfontolások. Az euróvalutában történő kereskedelem növekedése jelzi a banktevékenység nemzetközivé válása eme három okának fontosságát.

Az euródollárok az 50-es évek végén jöttek létre, mint válasz a nemzetközi kereskedelem növekvő méretéből eredő igényekre. A kereskedelemben gyakran részt vevő európai vállalatok dollárban akartak számlát vezetni, vagy dollárt akartak kölcsönvenni. Sok esetben az Egyesült Államokban működő bankok is ki tudták volna elégíteni az igényeket, de az európaiaknak gyakran olcsóbb, és kényelmesebb volt a helyi bankokkal üzletelni, amelyek otthonosan mozogtak köreikben. Amint a dollár mellett más valuták is egyre konvertibilisebbé váltak az 50-es évek végétől, számukra is kifejlődtek offshore piacok.

Bár az euródollár létrehozásánál kulcsfontosságú volt az, hogy a helyi bankokkal kényelmesebb volt üzletelni, az euródollárban folyó kereskedelem növekedésének korai szakaszában is szerepet játszott az általunk említett tényezők közül kettő: az állami szabályozás és a politikai megfontolások.

1957-ben, a fizetésimérleg-hiány krízis tetőpontján, a brit kormány megtiltotta a brit bankoknak, hogy nem brit kereskedelem finanszírozására fontot kölcsönözzenek. Ez a hitelezés igen kifizetődő üzlet volt, s hogy a veszteségeket elkerüljék, a brit bankok ugyanezt a kereskedelmet elkezdték úgy finanszírozni, hogy dollárbetéteket vonzottak magukhoz, és dollárt hiteleztek ki font helyett. Mivel a szigorú előírások miatt a brit bankok nem-fontsterling alapú tranzakciói nem hatottak Nagy-Britannia belső eszközpiacaira, a kormányzat laissez-faire magatartást tanúsított a külföldi pénzben folyó tevékenységek iránt. Ennek eredményeképpen London lett – máig – az euróvaluta-kereskedelem központja.

Az euródollár-piacot korai szakaszában serkentő politikai indok meglepő: a hidegháború az USA és a Szovjetunió között. Az 50-es évek folyamán a Szovjetunió dollárt szerzett (főleg arany és más alapanyagok eladásával), hogy árukat, például gabonát vásároljon Nyugatról. A szovjetek attól féltek, hogy a hidegháború forróvá válásakor az USA lefoglalhatja az amerikai bankokban elhelyezett dollárt. Így a szovjet dollárokat európai bankokban helyezték el, amelyeknek megvolt az az előnyük, hogy az amerikai joghatóságon kívül estek. A nemzetközi banktevékenység folklórja szerint az euróbank kifejezés egy szovjet tulajdonban lévő párizsi bank telexkódjából származik.

Az euródollár rendszer elburjánzott a 60-as évek folyamán az új amerikai tőkekiviteli korlátozásoknak és az Államok bankszabályozásának köszönhetően. Ahogy Amerika fizetési mérlege gyengült a 60-as években, a Kennedy- és Johnson-adminisztráció egy sor korlátozást állított fel az USA külföldi hiteleinek visszafogására. Az első az 1963-as kamatláb-kiegyenlítési adó volt, amely az amerikaiak számára kedvezőtlenné tette külföldi aktívák vásárlását azáltal, hogy annak hozadékát megadóztatták. Ezután 1965-ben az amerikai kereskedelmi bankok külföldi kölcsöneire nézve „önkéntes” irányelveket állapítottak meg, amelyet három évvel később egy széles körű, kötelező szabályozás követett. Mindezek a korlátozások növelték az euródollár-hitelek iránti keresletet, mivel a külföldön lévő reménybeli dollárhitel-felvevők számára egyre nehezebbé tették, hogy forrásaikat az USA-ban szerezzék meg.

A 60-as években az amerikai bankok központi banki szabályozása is serkentette az euródollárok – és új euróbankok – létrehozását. A Fed híres „Regulation Q”-ja (amely 1980 után fokozatosan megszűnt) maximálta az amerikai bankok által kifizethető betéti kamatokat. Amikor az amerikai monetáris politika szorosabbá vált az 1960-as évek végén, hogy a növekvő inflációt visszaszorítsák (lásda 18. fejezet), a piaci kamatráta a Regulation Q plafonja fölé ment, és az amerikai bankok számára lehetetlenné vált a kihitelezéshez betéteket vonzani magukhoz. A bankok úgy oldották meg a problémát, hogy európai kirendeltségeiktől szereztek forrásokat, amelyeket nem kötött semmiféle szabályozás az euródollár betétekre fizetett kamat tekintetében, és meg tudták szerezni azon befektetők betétjeit, amelyek a Regulation Q hiányában esetleg amerikai bankoknál helyezték volna el azokat. Sok olyan amerikai bank, amely korábban még nem tette meg, alapított külföldi fiókot a 60-as évek végén, így zátonyra futtatták a Regulation Q-t.

Az 1973-as átállással a lebegő árfolyamrendszerre az USA és más államok lazítottak a határaikon átnyúló tőkemozgások ellenőrzésén, megszüntetve egy, a korai időszakban fontos, az euróvaluta-kereskedelmet ösztönző erőt. De ekkor a politikai tényező újra fontos szerephez jutott. Az OPEC arab résztvevői hatalmas vagyont halmoztak fel az 1973–1974-es és 1979–1980-as olajsokk eredményeképpen, de félve a lefoglalástól vonakodtak annak jó részét amerikai bankokban elhelyezni. Így ezeket a forrásokat euróbankokban helyezték el. (1979-ben Irán amerikai bankokban és azok európai fiókjaiban elhelyezett aktíváit Carter elnök befagyasztotta válaszul a teheráni nagykövetség elleni lépésekre. Hasonló sors várt Irak amerikai aktíváira azután, hogy 1990-ben megszállta a szomszédos Kuwaitot.)

Az aszimmetrikus szabályozás fontossága

Az euróvaluták története bemutatja, hogy a világkereskedelem növekedése, a pénzügyi szabályozás és a politikai megfontolások hogyan segítették elő létrejöttét. De az euróvaluta-kereskedelem profitabilitása mögötti legfontosabb tényező mindazonáltal a szabályozásban keresendő. A bankok szabályozásával a legtöbb euróvaluta-központ kormányzata megkülönbözteti a hazai és a más pénzben denominált betéteket, és a belföldiek, illetve a belföldiek és külföldiek közti ügyleteket. A hazai pénzbetétek szabályozása szoros, hogy továbbra is ellenőrizhessék a hazai pénzkínálatot, míg a bankok jóval nagyobb szabadságot élveznek, ha külföldi pénzben üzletelnek. A külföldiek által tartott belföldi denominációjú betétek mindenesetre különleges elbánásban részesülhetnek, ha a szabályozók úgy érzik, hogy el tudják szigetelni a belföldi pénzügyi rendszert a külföldiek eszközkeresletének ingadozásaitól.

Az USA tartalékelőírása példa arra, hogy a szabályozásbeli eltérések miként növelik az euróvaluta-kereskedelem profitabilitását. Valahányszor egy belföldön működő amerikai bank betétet fogad el, annak egy részét kötelező tartalékként a Fed-nél, kamatot nem fizető eszközként kell elhelyeznie.[215] A brit kormány tartalék-előírásokat állít fel a határain belüli fontsterling-betétekre, de nem állít fel tartalék-előírásokat a határain belüli dollárbetétekre. Az amerikai bankok londoni fiókjai sem esnek az USA tartalék-előírásainak hatálya alá, amennyiben a betétek kifizetése csak az Egyesült Államok területén kívül esedékes. Egy londoni euróbanknak így előnye van egy New Yorki bankkal szemben a dollárbetétekért folyó versenyben: működési költségeinek fedezése mellett a new yorkinál több kamatot tud fizetni a betéteseinek. Az euróbank versenyelőnye abból származik, hogy képes elkerülni egy „adót” (a tartalékkötelezettséget), amit a Fed ró ki a hazai bankok dollárbetéteire.

Hogy megértsük ezt a versenyelőnyt, tegyük fel, hogy a New York-i bank számára a kötelező tartalékráta 10%. Ha a bank 100 dollárnyi betétet fogad el, csak 90 dollárt hitelezhet ki, 10 dollárt kötelező a Fed-nél elhelyeznie, ami nem fizet kamatot. Tegyük fel, hogy a bank működési költsége 100 dollár betétre számítva 1 dollár évente, a bankhitelek kamatlába pedig évi 10%. Ebben az esetben működési költségeinek fedezete mellett a bank maximum 8%-os kamatrátát tud ajánlani a betéteseknek. Ezen betéti kamatláb mellett a bank a 100 dolláros betét tulajdonosának 0,08 × 100 $ = 8 $-t fizet, míg a kihitelezhető részen 0,10 × 100 $ = 9 $-t keres. Így a bank éppen képes kifizetni az 1 dolláros működési kiadásait a hitelfelvevőtől kapott, és a betétesnek kifizetett összeg különbségeként.

Ezzel szemben egy euróbank magasabb kamatrátát nyújthat, mint a New York-i bank. Az euróbank, mivel nem vonatkozik rá semmilyen kötelező tartalékráta, kihitelezheti a 100 dolláros betét egészét, ezzel 0,10 × 100 $ = 10 dollárt keres 10%-os hitelkamatláb mellett. Ha az euróbank 9%-os betéti kamatlábat használ, akkor a 100 dolláros betét tulajdonosa 9 dollárt kap, míg a különbözet, 10 $ – 9 $ = 1 $ épp fedezi a bank működési költségeit. Mivel az euróbank számára nincs kötelező tartalék, egy teljes százalékponttal magasabb kamatlábat tud felajánlani betéteseinek, mint a New York-i bank. Az euródollár betétek kamata mindig magasabb, mint az azonos lekötésű amerikai betéteké (mind az elméletben, mind a gyakorlatban), és sok befektetőt átcsábítanak az euróbankok az euróvaluta-piacokra az itt elérhető magasabb hozamokkal.

Az euróbankok versenyezhetnek a belföldön tevékenykedő bankokkal a hiteloldalon is alacsonyabb kamatlábakat kínálva a hitelfelvevőknek, de a hitelpiacokon folyó verseny a bankhitelek árát nagyjából azonos szintre tereli. Miért hajlandó egy betétes onshore lekötött betéteket tartani, ha az alacsonyabb kamatot hoz, mint az euróvaluta betét? Részben azért, mert az onshore bankokra kényszerített szabályozás miatt a belföldi betétek esetében kisebb azok bankcsőd miatti elvesztésük becsült esélye. Annak az esélye, hogy a betétesek követeléseit nem elégítik ki, nagyobb a szabályozatlan euróvaluta-piacon, az ott elérhető magasabb hozamok kompenzálják a betéteseket ezért a kockázatért.

A kötelező tartalék alóli mentesség valószínűleg a legfontosabb szabályozási tényező, amely vonzóvá teszi az euróvaluta-kereskedelmet a bankok és ügyfeleik számára, de vannak mások is. Például euródollár betétek rövidebb lejáratra is köthetőek, mint az hasonló lekötött betétek esetében az USA-ban működő bankok számára engedélyezett. A fent említetthez hasonló szabályozási aszimmetriák magyarázzák, hogy miért azok a pénzügyi központok lettek a fő euróvaluta-központok, amelyeknek kormánya a legkevésbé szabályozza a külföldi valutában folyó banki tevékenységet. Ebben a tekintetben London vezet, követi Luxembourg, Bahrain, Hong-Kong és más országok, amelyek a nemzetközi banküzletágért versenyeznek a korlátozások és a határaikon belül működő külföldi bankok működését terhelő adók csökkentésével.

Sem az USA, sem Németország nem vonzott magához a világ euróvaluta üzletágából számottevő részt, mivel mindkét ország egyenlően bánik a belföldi betétekkel, függetlenül azok denominációjától. Nemrégiben azonban az USA kormánya megpróbált segíteni a bankszektornak, hogy nagyobb szeletet kanyarítson ebből a tortából. 1981-ben a Fed engedélyezte a belföldi székhelyű bankoknak, hogy International Banking Facility (Nemzetközi Banki Szolgáltatók)(IBF)-ket hozzanak létre az USA-ban azzal a céllal, hogy betéteket fogadjanak el, és hiteleket nyújtsanak külföldi ügyfeleknek. Az IBF-ekre nem vonatkozik sem a kötelező tartalékráta, sem a kamatplafon előírás, s kivonták őket a helyi és központi adók alól. De IBF-nek tilos betétet elfogadnia, vagy hitelt nyújtania az USA lakosainak körében (az alapító bank, és más IBF kivételével). 1981 előtt az IBF-ek által végzett ügyletek nagy részét kevésbé hatékonyan végezték el Karib-szigeteki kirakat-fiókokkal.

Technikai értelemben véve egy dollárbetét egy IBF-ben nem euródollár, mert az IBF fizikailag az Egyesült Államokban van. Az USA törvényhozói mindazonáltal olyan szabályokat állítottak fel, amely éppolyan hatékonyan elzárja az IBF-eket a belföldön folyó banki tevékenységtől, mintha a tengerentúlon lennének. Az IBF-ek kitűnő példát mutatnak arra, hogy a kecsegtető nemzetközi banki üzletágat hogyan vonzották magukhoz egyes országok, miközben megpróbálták belföldi pénzügyi rendszerüket elszigetelni a bankok nemzetközi tevékenységétől. Hasonló nemzetközi bankügyleti képződmények vannak Bahrainon (Offshore Banking Unit), Szingapúron (Asian Currency Unit) és Tokióban (Offshore Market).

Euróvaluták és a makroökonómiai stabilitás

Az euróvaluta-betétek nagy összegére a makroökonómiai gazdaságpolitikusok gyakran riadalommal tekintenek. Két félelem tűnik a legfőbbnek: (1) Az euróvaluta létrehozásának szabályozatlan folyamata a nemzetközi likviditásnak olyan nagy mennyiségét hozta létre, amely világméretű inflációt okozhat. (2) Az euróvaluta-rendszer még nehezebbé tette az országok számára, hogy ellenőrizzék pénzkínálatukat.

Euróvaluták és a világinfláció. A 14. fejezetben egy ország inflációját összekapcsoltuk a pénzkínálatának növekedésével, amely definíció szerint a készpénz-, és folyószámlabetét-állomány. Az euróvaluta betétek nehezen férnek bele ebbe a definícióba – ami megegyezik a Fed által mért M1-gyel – mivel likviditásuk viszonylag alacsony. Ehelyett az euróvaluta-betétek inkább a lekötött betétek közé sorolhatóak, a Fed a nem-bank amerikaiak által tartott euródollár betéteket a szélesebb értelemben vett pénzállomány közt tartja számon. De az a tény, hogy az euróvaluta-betétek inkább pénzhelyetteseknek tekinthetők, mint pénznek, még nem jelenti azt, hogy az ország árszínvonalára gyakorolt hatása elhanyagolható lenne. A központi bankok figyelemmel kísérnek minden pénz-aggregátumot, mivel amilyen mértékben felválthatják csereeszköz szerepében a pénzhelyettesek a pénzt, fontos hatást gyakorolnak az árszínvonalra. Így nem vethető el az a lehetőség, hogy az euróvaluták létrehozása inflációs hatású volt.[216]

Nincs egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy az euróvaluta-teremtés inflációs hatása lényeges lett volna, de ez nem jelenti azt, hogy a hatása nem lesz fontos a jövőben, ha az euróvaluták továbbra is ilyen viharos sebességgel terjednek. Sajnálatos módon csak kevés lehetősége van (ha egyáltalán van) az egyes kormányoknak arra, hogy pénznemük offshore betéteinek növekedésének gátat szabjanak. Ha például az USA kormánya kötelező tartalékot írna elő az amerikai bankok külföldi fiókjai, és leányvállalatai számára, akkor ezzel csak az euródollár üzlet más országokban bejegyzett bankokhoz térítését érné el. Az euróvaluták állományának növekedését csak akkor lehetne ellenőrizni, ha minden kormányzat egymással egyeztetve kötelező tartalékokat írna elő a jogi fennhatósága alá tartozó bankok idegen pénznemben folytatott ügyleteire. De egy ilyen technikailag bonyolult és politikailag nehezen kivitelezhető kooperáció nem valószínű, hogy a közeljövőben létrejönne. Különösen egy nemzetközi tartalék-előírásra és más szabályokra lenne szükség.

Az euróvaluták inflációs kockázata valós, ám nem szabad túlbecsülni. A pénzügyi szabályozás mindig arra ösztönözte a piacokat, hogy szabályozatlan pénzhelyettesítőket hozzanak létre úgy belföldi, mint nemzetközi szinten. Míg az ilyen pénzügyi innovációk rövid távon problémákat okoznak a monetáris ellenőrzésben, sose indítottak el hosszú távú inflációt, amitől az euróvaluta-rendszert aggódva szemlélők félnek. Az euróvalutákhoz hasonló nemzetközi pénzügyi innovációk sajátos nehézsége abban áll, hogy a pénzhelyetteseket olyan offshore intézmények teremtik, amelyeket az egyes kormányzatok önmagukban képtelenek ellenőrizni.

Euróvaluták és a monetáris szabályozás. Mivel a monetáris bázis megegyezik a központi bank passzíváival, a jegybank közvetlenül szabályozza a monetáris bázist hazai és külföldi eszközök tranzakcióival (17. fejezet). A pénzmultiplikátor teremti meg az összefüggést a bázis és a különböző monetáris aggregátumok közt, amely megadja, hogy mekkora monetáris aggregátumot tarthat fenn egy bizonyos monetáris bázis. A pénzmultiplikátorok nagyságának meghatározásánál központi fontosságúak a különböző betétfajtákra megállapított tartalék-előírások, s ez alapján az euróvaluta-kereskedelem egyik hatása az, hogy a multiplikátor kevésbé lesz stabil. Amikor az emberek a pénzüket a tartalék-előírás hatálya alá tartozó belföldi betétekből oda nem tartozó euróbank-passzívákba helyezik át, a monetáris bázis és a monetáris aggregátumok közti mennyiségi arány is valószínűleg eltolódik.

Amilyen mértékben destabilizálja a pénzmultiplikátort az euróvaluták létezése, a központi bankok rövid távon képtelenek olyan szorosan szabályozni a monetáris aggregátumokat, mint ahogy szeretnék. Ez azonban újfent nem egyedül az euróvaluták sajátossága – a tisztán belföldi innováció is okozhat ingadozásokat a multiplikátorban – és eme instabilitás hosszú távú hatása nem feltétlenül nagy. A nemzetközi aktívakereskedelem költségének csökkentésével az euróvaluta-rendszer bizonyosan elősegíti a portfóliók szerkezetének átrendeződését, ami a hatóságok számára makroökonómiai okok miatt nem feltétlenül kívánatos. Minden makroökonómiai hátrány ellenére le kell szögeznünk, hogy a költségmegtakarítás előnyös az ügyfelek számára, mint ahogy az euróbankok által lehetővé tett aktívacsere is.

De mint azt fentebb kiemeltük, az euróvaluta-kereskedelemmel kapcsolatos monetáris instabilitás nem terjed ki a monetáris bázisra: ez a pénzaggregátum szilárdan a jegybank ellenőrzése alatt áll, amely a bázist bel-, és külföldi eszközök cseréjén keresztül menedzseli. Ha valaki a New York-i Citibankból kiveszi lekötött betétjéről a dollárt, és a londoni Barclays Banknél helyezi el, abban a tranzakcióban a Federal Reserve nem vesz részt, és nem jöhet létre semmiféle változás a mérlegében. A fizetési mérleg egyensúlyából kiindulva az egyén eszközeinek a New York-i Citibank betétjéről a londoni Barclays Bank számlájára való áthelyezésével létrejövő tőkekiáramlást pontosan ellensúlyozza az a beáramlás, amikor a Barclays, vagy a végső hitelfelvevő felhasználja a dollárt, hogy árukat és szolgáltatásokat vásároljon az USA-ból. Hasonló gondolatment mutatja meg, hogy az amerikai monetáris bázis nem fúvódna fel, például egy európai politikai pánik miatt az euróvaluták helyett belföldi dollár aktívák felé tolódna el a kereslet. Így az Amerikába „árvízként visszaáramló” euródollároktól való félelem igen eltúlzott.

Szamuráj és szusi: Japán pénzügyi piacainak megnyitása

A második világháború végétől a 70-es évek közepéig, Japán pénzügyi piacait szorosan szabályozták, mind a belső, mind a külföldi tőkepiacokkal kapcsolatos ügyletek tekintetében. Az utóbbi 15 évben azonban a japán hatóságok zöld utat biztosítottak a hazai tőkepiacok szabadabbá tételéhez, és új pénzügyi eszközök bevezetéséhez. Emellett gyors ütemben integrálták Japán pénzügyi piacait a világéba.

A 70-es évek vége óta a japánok megkezdték a tőkemozgások liberalizálását azáltal, hogy leépítették a külföldiek hazai aktívák megvásárlását akadályozó szabályokat. 1984 májusában amerikai nyomásra az USA Államkincstára és Japán Pénzügyminisztériuma egy sor további liberalizációs lépésben állapodtak meg. Konkrétan Japánba irányuló közvetlen külföldi beruházások szélesebb körét engedélyezték, a japán állampolgárok nagyobb szabadságot kaptak külföldi aktívák vásárlására, és szüneteltették a Japánon belüli külföldi kötvénykibocsátást korlátozó szabályokat. 1986 Februárjában a tokiói tőzsde első külföldi tagjai elfoglalhatták széküket. 1986 végén a japánok Tokióban offshore bankpiacot nyitottak, ahol mind japán, mind külföldi bankok részt vehetnek, ha betartják a szigorú magkülönböztetést külföldi és belföldi, azaz japán ügyleteik közt.

Színes terminológiát eredményezett a japán és a külföldi pénzügyi kultúrák szorosabb kapcsolata. A jenben japán területén nem belföldiek által kibocsátott kötvényeket szamuráj kötvényeknek nevezik. Ha jen helyett külföldi pénznemben bocsátják ki őket, sógun kötvényeknek nevezik. A külföldön, külföldi pénznemben japán lakosok által kibocsátott kötvényeknek szusi a neve. Végül az USA-ban japánok által jenben kibocsátott kötvényeknek nincsen fülbemászó japán nevük. Ezeket az először 1985-ben kibocsátott kötelezvényeket jenki jen kötvényeknek nevezik.

A nemzetközi banktevékenység szabályozása

A nemzetközi banktevékenység erőteljesebb szabályozása olyan okokból lenne kívánatos, amelyeknek nincs köze a hónapról hónapra operáló makroökonómiai gazdaságpolitikához. Sok megfigyelő úgy véli, hogy a globális banki tevékenység nagyon kevéssé szabályozott természete miatt a világ pénzügyi rendszere igen nagymértékben sebezhető a bankcsődökkel szemben. Valós veszély ez? Ha igen, a kormányok milyen lépéseket tettek ellene?

A bankcsőd problémája

Egy bank csődbe kerül, ha nem képes kielégíteni a betéteseit. A bankok a betétesek forrásait használja fel arra, hogy hiteleket nyújtson és más aktívákat vásároljon, de a bank hitelfelvevői közül lehet, hogy néhányan nem képesek visszafizetni a hiteleiket, vagy a bank aktíváinak értéke más okokból csökken. Ezekben az esetekben a bank esetleg nem képes kifizetni a betétállományát.

A banktevékenység sajátos velejárója, hogy a bank pénzügyi egészsége attól függ, hogy a betétesek mennyire bíznak aktíváinak értékében. Ha a betétesek úgy vélik, hogy a bank sok eszközének értéke csökkent, mindannyiuknak érdekében áll kivonni forrásait, és más banknál helyezni el azokat. Az a bank, amelyből gyors ütemben vonják ki a betéteket, valószínűleg becsukhatja a boltot, még akkor is, ha az aktívaoldala alapvetően rendben van. Ennek oka az, hogy a bankok eszközeinek nagy része illikvid, és nem lehet gyorsan eladni a betétesek kielégítésére anélkül, hogy a bankot ne érné tekintélyes kár. Ha pénzügyi pánik atmoszférája terjeng, a bankcsőd nem csak azt a bankot érheti el, amely rosszul kezelte az eszközeit. Minden betétesnek érdekében áll kivenni pénzét a bankból, ha minden más betétes is így tesz, még akkor is, ha a bank eszközei megfelelők.

A bankcsőd komoly pénzügyi károkat okoz az egyes, pénzét elvesztő betétesnek. De emellett az egyéni károk mellett a bankcsődök a gazdaságok makroökonómiai stabilitását is veszélyeztetik. Egy bank problémája könnyen átterjedhet más, megbízhatóbb bankokra is, ha gyaníthatóan hiteleztek a bajban lévő banknak. A bankokba vetett bizalom egy ilyen általános csökkenése alááshatja azt a fizetési rendszert, amely működteti a gazdaságot. És a bankcsődök tömege drasztikusan csökkentheti a bankrendszer képességét arra, hogy beruházásokat és tartós fogyasztási cikkekre történő kiadásokat finanszírozzon, csökkentve ezáltal az aggregált keresletet, válságba rántva a gazdaságot. Bizonyosan segített a Nagy Válság elindulásában és elmélyülésében a 30-as évek elején az USA bankjainak sorozatos csődje.[217]

Mivel egy bank összeomlásának következményei olyan súlyosak, a kormányzatok igyekeznek elejét venni a bankcsődöknek belföldi bankrendszerük széleskörű szabályozásával. A jól irányított bankok a bankcsődöt elkerülendő, elővigyázatossági intézkedéseket tesznek még a szabályozás hiányában is, de mivel a csőd költségei messze túlmutatnak a bank tulajdonosain, néhány bank önérdektől vezérelve oda juthat, hogy nagyobb kockázatot vállal fel, mint ami társadalmilag optimális. Emellett óvatos befektetési stratégiát követő bankok is elbukhatnak, ha pénzügyi problémák híre kap szárnyra. A mai államok megkövetelte óvatossági bankszabályozás számos előírása közvetlen eredménye a Nagy Válság alatti tapasztalataiknak.

Az Egyesült Államokban a kiterjedt „biztonsági hálót” a bankcsődök kockázatának csökkentésére tartják fenn; más ipari országok hasonló elővigyázatossági intézkedéseket tesznek. Az USA-ban a fő biztosítékok a következők:

  1. Betétbiztosítás. A Federal Deposit Insurance Corporation (FDIC) biztosítja a bankok betéteseit 100 000 dolláros összeghatárig. A bankoknak hozzájárulást kell fizetniük a FDIC-nek, hogy fedezzék a biztosítás költségét. A FDIC biztosítás visszafogja a bankok elleni rohamokat, mert a kisbetéteseknek, tudván, hogy a kormányzat megtéríti a kárát, nem érdekük kivonni a pénzüket csak azért, mert mások azt teszik. 1989 óta az FDIC hitelszövetkezetek számára is nyújt betétbiztosítást.[218]

  2. Tartalékelőírások. A tartalék-előírások központi szerepet játszanak a monetáris politikában, mint a fő, központi bank által szabályozott kapcsolat a monetáris bázis és a pénzaggregátumok közt. Ezzel páthuzamosan a kötelező tartalékráta a bankokat rákényszeríti arra, hogy eszközeik egy részét könnyen mobilizálható, likvid formában tartsák a hirtelen betétkiáramlás fedezésére.

  3. Tőkeelőírások és aktívakorlátozások. A bank eszközei és betétei közti különbözetet, ami a bank nettó értékének felel meg, a bank tőkéjének nevezik. A bank tőkéje az a sajáttőke-állomány, amelyet a bank tulajdonosai megszereznek, amikor megvásárolják a bank részvényeit, s mivel ez a bank eszközeinek azon része, amely nem a betétesektől származik, ez a banknak további biztonsági tartalékot nyújt arra az esetre, ha a dolgok rosszra fordulnak az eszközoldalon. Az USA bankszabályozása a bank tőkéjére minimálszintet állapít meg, hogy csökkentse a rendszer sebezhetőségét a bankcsődökkel szemben. Más szabályok megtiltják, hogy a bankok „túl kockázatos” eszközöket tartsanak, mint az egyszerű részvények, amelyeknek ára általában igen változékony. A bankok számára tilos eszközeinek túl nagy részét egyetlen magánügyfélnél, vagy egyetlen külföldi hitelfelvevő kormányzatnál kihelyezni.

  4. Bankellenőrzés. A Fed, a FDIC és az Office of the Comptroller of the Currency egyaránt jogosult a bank könyvelését megvizsgálva leellenőrizni, eleget tesz-e a bank a tőke-, és más előírásoknak. A bankok kötelesek eladni az olyan eszközöket, amelyeket az ellenőrzők túl kockázatosnak ítélnek meg, vagy helyesbítsék mérlegüket olyan hitelek leírásával, amit szerintük nem fognak kifizetni.

  5. Végső hitelező funkció. A USA bankjai hitelt vehetnek fel a Fed diszkontablakánál. Míg a diszkontálás a monetáris irányítás eszköze, a Fed arra is felhasználhatja a diszkontálást, hogy elejét vegye a bankpánikoknak. Mivel a Fed képes pénzt teremteni, képes akkora összeget hitelezni a tömeges betétkivéttel küzdő bankoknak, amekkorára csak szükség van a betétesek kielégítésére. A Fed ezen szerepét hívják a bankok végső hitelezője funkciónak. Ha a betétesek tudják, hogy a Fed végső hitelezőként ott áll a bank mögött, jobban bíznak abban, hogy a bank képes kezelni a bankpánikot, és kisebb eséllyel ostromolják meg a bankot, ha pénzügyi problémák szövődnek. A végső hitelezői lehetőség kézben tartása azonban összetett feladat. Ha a bankok úgy gondolják, hogy a Fed mindig mentőövet dob nekik, felesleges kockázatokat is vállalnak. Így a jegybanknak a végső hitelezői szerepét a megfelelő üzletmenethez kell, hogy kösse. Hogy megállapíthassa, a bank vajon saját felelőtlen kockázatvállalásai miatt került-e bajba, a végső hitelezőnek részt kell vennie a bankok ellenőrzésében.

A fenti banki biztosítékok kölcsönösen függenek egymástól: az egyik terület lazasága visszaüthet egy másik biztosítékban. A betétbiztosítás önmagában arra sarkallná a bankokat, hogy kockázatos hiteleket nyújtsanak, mivel a betéteseknek már nincs okuk kivonni a pénzüket még a hanyagul irányított bankokból sem. A nemrégiben lezajlott hitelszövetkezeti krízis jó példát szolgáltat. A 80-as évek elején az USA deregulálta a hitelszövetkezeteket. A dereguláció előtt a hitelszövetkezetek tevékenységét nagyrészt lakásfedezettel bíró jelzáloghitezésre korlátozták; ezután ennél kockázatosabb hiteleket is nyújthattak, például kereskedelmi ingatlanokra is kölcsönözhettek. E dereguláció idején a banki ellenőrzés nem volt megfelelő az új helyzetben, és a betétesek – a kormányzat nyújtotta biztosítás miatt nyugodt lélekkel – nem törődtek azzal, hogy a hitelszövetkezetek irányítói rossz vállalkozásokat finanszíroznak. Ennek eredménye a hitelszövetkezetek sorozatos csődje volt, ami miatt végül az adófizetők fizették ki a biztosított betéteket.

Az USA kereskedelmi bankjaira vonatkozó biztonsági hálója a 80-as évek végéig meglehetősen jól működött, de a dereguláció, az 1990-1991-es recesszió és a kereskedelmi ingatlanok értékének esése miatt a bankcsődök száma megnőtt, és a FDIC biztosítási alapja megcsappant. Az USA kormánya most éppen a banki biztosítékok rendszerének széles körű átformálását végzi. A hazai bankszektorukat az USA-hoz hasonlóan a 80-as évek folyamán dereguláló országok – többek közt Japán, a skandináv országok, az Egyesült Királyság és Svájc – egy évtizeddel később nézett szembe komoly problémákkal.

A nemzetközi banktevékenység szabályozásának nehézségei

Az olyan típusú bankszabályozás, amit az USA és más országok is használnak, még kevésbé hatékony nemzetközi szinten, ahol a bankok tevékenységüket elköltöztethetik más jogi szabályozás alá eső területre. A nemzetközi bankrendszer szabályozása jóval nehezebb, mint a nemzetié, ennek okára rávilágíthatunk azzal, hogy bemutatjuk: a fent leírt banki biztosítékok hatékonyságát hogyan csökkenti a nemzetközi banki tevékenység.

  1. A betétbiztosítás teljesen hiányzik a nemzetközi banktevékenységből. A nemzeti betétbiztosítási rendszer védheti a bel-, és külföldi betéteseket egyaránt, de a biztosítás összeghatára mindig túl kicsi a nemzetközi banki tevékenységben megszokott betétmértekhez képest. A bankközi betétek nincsenek biztosítva.

  2. A tartalékelőírások hiánya az euróvaluta-kereskedelem növekedésének egyik fő mozgatórugója. Míg az euróbankok egyik versenyelőnye, hogy a tartalékolással kapcsolatos adót megkerülik, a bankrendszer gyengébb stabilitása társadalmi költségként jelenik meg. Egy ország sem oldhatja meg e helyzetet egymagában azzal, hogy a saját bankjainak tengerentúli fiókjait tartalék-képzésre kötelezi. Az egységes nemzetközi fellépést meggátolja a nemzetközileg egységes szabályozás kivitelezésének politikai és technikai nehézsége, továbbá egyes országok ódzkodása attól, hogy előírásaik szigorításával elriasszák a banktevékenységet.

  3. és 4. Nemzetközi szinten még nehezebb a bankok vizsgálata és a tőkeelőírások, valamint az eszközkorlátozások kikényszerítése. A központi bankok szabályozói általában a hazai bankok és külföldi fiókjainak számláit konszolidáltan vizsgálják. De kevésbé szigorúan kísérik figyelemmel a bank külföldi leányvállalatait és fiókjait, amelyek csak lazán kötődnek az anyabankhoz, de pénzügyi helyzetük befolyásolja az anyabank fizetőképességét. A bankok sokszor ki tudják használni ezt a rést az ellenőrzés szigorán azzal, hogy az otthoni vizsgálók által kockázatosnak tekinthető üzleteiket olyan joghatóság alá helyezik át, ahol kevésbé érdeklődőek a hatóságok. Továbbá nem mindig egyértelmű, hogy ki a felelős egy bizonyos bank eszközeinek ellenőrzéséért. Tegyük fel, hogy egy olasz bank londoni leányvállalata elsősorban euródollárban üzletel. Eszközeit a brit, az olasz, vagy az amerikai hatóságok ellenőrizzék?

  1. Bizonytalan, hogy mely központi banknak – már ha egyáltalán kellene valamelyiküknek – kötelessége a végső hitelezői szerep felvállalása a nemzetközi banki tevékenységben. A probléma hasonló ahhoz, ami a bankfelügyeleti felelősség kérdésénél is felmerül. Térjünk vissza az olasz bank londoni leányának példájához! A Fed felelőssége a dollárbetétek hirtelen kivonásakor megmenteni a leányvállalatot? A Bank of England-nek kellene közbelépnie? Vagy a Banca d’Italia-nak kell vállalnia a végső mentsvár szerepét? Amikor a központi bankok a végső hitelező funkcióját látják el, megnövelik a belföldi pénzkínálatot, amivel veszélyeztethetik a belföldi makrocélokat. Nemzetközi szinten egy jegybank forrásokat nyújthat olyan külföldi bankoknak, amelyek tevékenységének figyelésére nincsenek felkészülve. Emiatt a jegybankok ódzkodnak attól, hogy a végső hitelezői tevékenységüket kiterjesszék. Az olasz Banco Ambrosiano 1982-es csődje, amit a 664. oldal keretes írása mutat be, példa arra, hogy a nemzetközi banktevékenység során milyen lyukak adódhatnak a végső hitelezői hálón.

A nemzetközi szabályozási kooperáció

A banktevékenység nemzetközivé válása meggyengítette a bankok összeomlása ellen védő nemzeti biztosítékokat, ezzel párhuzamosan még sürgetőbbé tette hatékony biztosítékok bevezetését. Az offshore banktevékenység bankközi betétek óriási mennyiségét vonja maga után – az euróvaluta-betétek nagyjából 80%-át például magánbankok birtokolják. A bankközi betétek magas szintje miatt eredetileg egyetlen bankot érintő probléma fertőzőnek bizonyulhat, és átterjedhet olyan bankokra, amelyek vélhetőleg üzleteltek vele. Ezzel a dominó-effektussal egy helyi zavar vélhetően globális méretű bankpánikot okozhat.

Ilyen rémálmai vannak a jegybankok vezetőinek és a kormányzati embereknek a nemzetközi banktevékenység 60-as években megindult növekedése óta. 1974-ig azonban nem sokat tettek. Ebben az évben számos bank ment csődbe devizaveszteségek miatt, többek közt a Franklin National Bank az Egyesült Államokban és a Bankhaus I. D. Herstatt Németországban. A csődök pánikot keltettek a nemzetközi pénzügyi piacokon, a nemzetközi kölcsönök volumene jelentősen visszaesett.

Válaszul az 1974-es krízisre, 11 iparosodott ország jegybankjának vezetői megalapították a Bázeli Bizottságot, melynek feladata elérni egy „jobb koordinációt a nemzeti felügyeletek között a nemzetközi bankrendszer ellenőrzésére…” ( A csoport nevét a svájci Bázelről kapta, a nemzetközi bankárok központjának, a Nemzetközi Elszámolások Bankjának székhelyéről.) A Bázeli Bizottság továbbra is a különböző országokbéli bankszabályozók együttműködésének legfőbb fóruma.

1975-ben a Bizottság a Konkordátum nevű egyezségre jutott, amely megosztotta a multinacionális banktevékenységre vonatkozó felügyeleti kötelezettséget az anya-, és a befogadó ország közt. (Egy felülvizsgált Konkordátumot adtak ki 1983-ban.) Emellett a Konkordátum tartalmazott egy felhívást az anya és a befogadó ország hatóságai által megszerzett információk megosztására, és „az anyaország által, illetve számára történő ellenőrzés engedélyezését a befogadó ország fennhatóságán belül.”[219] A Bázeli Bizottság a továbbiakban megkereste a multinacionális bankok felügyeletében fennmaradó lyukakat, és felhívta rájuk a nemzeti hatóságok figyelmét. A Bizottság javasolta például a felügyeleti szerveknek, hogy a bankok külföldi leányvállalatai mellett fiókjainak eszközeit is ellenőrizzék. A csoport munkájának nagy része arra irányult, hogy jobb adatokat szerezzenek a multinacionális bankok mérlegszámláiról, ami a hatékonyabb felügyelet előfeltétele.

1988 januárjában nagy lépést tettek előre az országok felügyeleti tevékenységének összehangolásában, amikor a Bázeli Bizottság megegyezett egy közös, egységes banktőkemegfelelés-értékelési módszerben. Eme standard alapján a nemzetközi bankok tőkéje el kell, hogy érje a kockázatokkal súlyozott eszközök plusz a mérlegen kívüli tételek állományának 8%-át. Bonyolultnak bizonyult a bázeli tőkemegfelelési standardokat a valóságban is egyöntetűen alkalmazni a különböző országokban. A nemzeti szabályozó hatóságok lazán értelmezték a standardokat, hogy kedvezzenek a belföldi bankoknak, ami fellazította a szabályok hatékonyságát. Például a japán hatóságok engedélyezték a hazai bankoknak, hogy az általuk tartott részvényeket beszerzési áron értékeljék, nem az alacsonyabb piaci áron. Máskülönben a japán bankoknak csökkenteniük kellett volna hitelportfóliójuk méretét. A Bázeli Bizottság azon munkálkodik, hogy megszüntesse az ilyen problémákat.

A Banco Ambrosiano összeomlása

Olaszország legfontosabb magánbankjának 1982. júniusi összeomlása szemléletes példája annak, a pénzügyi vállalkozások közti tekervényes nemzetközi kapcsolatok hogyan hiusíthatják meg a bankfelügyelet erőfeszítéseit, pénzügyi kríziseket okozva. A Banco Ambrosiano csődje jól ismert, mivel a bank elnöke szoros kapcsolatban állt egy felforgató politikai csoportosulással és a Vatikánnal. A Banco Ambrosiano elnöke, Robert Calvi egy nagy, nemzetközi, Európán, a Karib-régión és Dél-Amerikán átívelő pénzügyi hálózat központjában állt. 1981-ben Calvit elítélték az olasz valutatörvények megsértése miatt. Ezzel egyidőben a kormányzat nyomozói megszerezték egy Propaganda-2 (vagy P-2) elnevezésű titkos szélsőjobboldali szabadkőműves páholy tagjainak névsorát. A P-2 tagjai közt volt Calvi és sok más befolyásos olasz, többek közt két miniszter a kabinetből. Az Armando Forlani miniszterelnök vezette kormányt lemondatták, a P-2-t pedig törvényen kívül helyezték.

Mivel a kormányzat és a média ilyen alapos vizsgálat alá vetette a Banco Ambrosianot, hamarosan köztudott lett, hogy a bank hitelei meglehetősen gyengék. A felfedezés a betétesek rohamát váltotta ki. Olaszország központi bankja, a Banca d’Italia Olaszország nagy bankjaival konzorciumot hozott létre, ami a Banco Ambrosiano sok aktíváját és passzíváját átvette, s egy új bankot hozott létre, a Nuovo Banco Ambrosianot.

A Banca d’Italia eleget tett végső hitelezői kötelességének annak biztosításával, hogy a Nuovo Banco Ambrosiano kifizeti kül-, és belföldi ügyfeleinek a Banco Ambrosianoban elhelyezett betéteit. A központi bank azonban nem szavatolta a Banco Ambrosiano külföldi leányvállalatainak tartozásait. A Banco Ambroziano és külföldi leányvállalatai állítólag intenzív kapcsolatban álltak a Catholic Church’s Institute for Religious Works-szel (amit néha „Vatikán banknak” neveznek). A Banco Ambrosiano csődje kapcsán felmerült követelések eredményeként, a Vatikán bank pénzügyeit is megvizsgálták.

Calvi maga nem látta bankja csődjének szétágazásait. 1982 júniusának közepén eltűnt Olaszországból. Röviddel ezután holtan találták, a londoni Blackfriars Bridge-en felakasztva, a zsebeiben kövekkel. Nem állapították meg, hogy vajon öngyilkosság vagy gyilkosság okozta halálát.*

*A Banco Ambrosiano botrányról és hátteréről szóló eleven beszámoló található meg RupertCornwell God’s Banker című írásában (New York: Dodd, Mead & Company, 1984.). A Keresztapa című film harmadik, 1991-ben készült részének történetét többek az Ambrosiano-ügy ihlette.

A nemzetközi pénzügyi piacokon lényeges változás a 90-es években a feltörekvő piacokk gyors ütemben növekvő fontossága volt, úgy is mint eredete és úgy is mint célállomása a magántőke-áramlásnak. A feltörekvőpiacok a szegényebb, fejlődő országok piacai, amelyek liberalizálták pénzügyi rendszerüket, és engedélyezték magánaktívák cseréjét külföldiekkel. A 90-es évek közepén az iparosodott országokból származó tőkeáramlásokat befogadó fő országok közt volt Brazília, Mexikó, Indonézia és Thaiföld.

A feltörekvő piacok pénzügyi intézményei mindazonáltal általában gyengébbnek bizonyultak, mint az iparosodott országokban lévők. Ez a sebezhetőség hozzájárult több feltörekvő piacokon kitört pénzügyi krízisnek 1997 és 1999 között (22. fejezet). Más problémák mellett a fejlődő országoknak rendszerint kevesebb a tapasztalatuk a bankszabályozás terén, a fejlett országokénál lazább prudenciális és számviteli szabályaik vannak, és hajlamosabbak a belföldi bankoknak implicit módon garantálni, hogy kimentik őket, ha bajba kerülnek.

Ez alapján sürgetőnek tűnik kiterjeszteni a feltörekvő piacokra a nemzetközileg „legjobb gyakorlatnak” elfogadott szabályozási standardokat. 1997 szeptemberében a Bázeli Bizottság publikálta A hatékony bankfelügyelet alapelvei című tanulmányt, amelyet sok fejlődő ország képviseletével közösen dolgoztak ki. A dokumentumban 25, a hatékony bankfelügyelethez megítélésük szerint elengedhetetlen tényezőt sorolnak fel, beleértve a bankok engedélyezését, felülvizsgálati módszereket, a bankok beszámolási kötelezettségét, és a határokon átnyúló banktevékenységet. A Bázeli Bizottság és az IMF ellenőrzi e szabványok alkalmazását világszerte.

Míg a Bázeli Bizottság munkája javította a multinacionális bankok felügyeletét, keveset tettek a végső hitelezői kötelezettségnek az országok közötti világos felosztásának ügyében. Az 1974-es bankcsőd után a központi bankok közt vita alakult ki a végső mentsvár hálátlan szerepe körül, de nem jelentettek be semmiféle hivatalos megállapodást. Felmerült a gyanú, hogy van egy ilyen megállapodás, de a központi bankok titokban tartják, nehogy azt sugallják, hogy automatikusan kimentenek a bajból olyan bankokat, amelyek túlzott kockázatvállalás miatt mentek tönkre.

A nem-bank pénzügyi vállalkozások nemzetközi tevékenysége egy másik potenciális veszélyforrás. A bankfelügyelet nemzetközi összehangolása hosszú utat járt be a 70-es évek eleje óta, s a szabályozó hatóságok most a nem-bank pénzügyi vállalkozások előidézte problémákkal veszik fel a harcot. A feladatuk fontos. Egy nagy brókerház csődje egy bankéhoz hasonlóan megrázná a nemzeti fizetési-, és hitelhálózatokat. A növekvő értékpapírosítás (securitization) (melynek folyamán a bankok aktíváit piacon forgatható formába csoportosítják), az opciók és más származékos eszközök kereskedelme megnehezíti a reguláló hatóságok számára, hogy pontos képet kapjanak a pénzügyi folyamatokról egyedül a bankok mérleg-számláinak vizsgálatával. Ennek eredményeképpen sürgősen szükség lenne olyan hatóságra, amely adatokat gyűjt és tárol a nemzetközi tevékenységet folytató nem-banki vállalatokról. A Long Term Capital Management globális befektetési alap 1998. szeptemberi csődközeli állapota egy példa a globális reguláló hatóságokat üldöző rémálmokra. (Lásd az esettanulmányt a 665.-667. oldalon!)

Esettanulmány: Amikor majdnem eljött a világvége

Az 1994-ben létrehozott Long Term Capital Management (LTCM) jól ismert és sikeres befektetési alap volt, partnereik közt két közgazdasági Nobel-díjassal. Így a pénzügyi sajtó olvasóit megdöbbenve tudták meg 1998. szeptember 23-án, hogy a LTCM a csőd szélén áll, s hogy nagy pénzügyi szervek konzorciuma vásárolta meg. Azok az okok, amik miatt a LTCM problémái keletkeztek, és a félelmek, amik miatt a Federal Reserve Bank of New York megszervezte az átvételt, jól példázzák, hogy a szabályozatlan nem-banki pénzügyi szervezetek tevékenysége hogyan teheti az egész nemzetközi pénzügyi rendszert törékennyé, és sérülékennyé.

A LTCM olyan egymáshoz hasonló eszközök kereskedelmére specializálódott, amelyeknek hozamai csak kis mértékben tértek el egymástól likviditási, illetve kockázati jellemzőik miatt. Egy jellemző ügyletben a LTCM pénzt kért kölcsön azzal az ígérettel, hogy újonnan kiadott 30 éves amerikai kormánykötvényekben fizeti azt vissza. Ezután az alap korábban kiadott 30 éves kormánykötvényekbe fektette a pénzt, amelyeknek kisebb a piaca, mint az újonnan kiadottaknak, nehezebb eladni őket (kevésbé likvidek), és emiatt valamivel magasabb hozamot fizetnek. A LTCM akkor akart belevágni az ügyletbe, amikor a likviditási kamatfelár szokatlanul nagy volt, de mivel még ez a szokatlanul nagy rés is egy százalékpont töredéke volt, az ügylet volumene nagyon, de nagyon nagy kellett, hogy legyen ahhoz, hogy sok profitot hozzon. Honnan lehet megszerezni a szükséges pénzt?

Az LTCM boszorkányos képességei a pénzügyek terén, és a kezdeti jó eredményei megnyitották az utat sok nagyhitelező felé, akik ilyen ügyletekhez óriási összegeket biztosítottak. Mivel adottak voltak hozzá a források, és a diverzifikáció iránti igény, a LTCM országok és valuták közt kezdett kereskedni. A cég aktívák és passzívák hatalmas globális portfólióját halmozta fel, a kettő közti különbség adta a cég partnerei és ügyfelei által biztosított tőkét. 1998 elején a LTCM tőkéje 4,8 milliárd $ volt, de emellett mindösszesen 1,3 billió értékű tranzakcióban vett részt, ami az USA éves GNP-jének körülbelül 15%-a! (Ekkora arányok nem szokatlanok a nagy pénzügyi intézményeknél.) Bár pozíciója magas profitot hozott a LTCM-nek, ha a dolgok jól mennek, hasonlóan óriási veszteségek kockázata is fennállt, amennyiben a LTCM-nek elegendő aktívája veszít az értékéből, míg a leszállítandó eszközök értéke nő. A LTCM adatsorainak vizsgálata kimutatta, hogy egy ilyen esemény bekövetkezésének esélye elenyészően kicsi.

1998 augusztusában és szeptemberében ez az elenyészően kis valószínűségű esemény következett be. Oroszország augusztusi fizetésképtelensége (ezt a 22. fejezetben tárgyaljuk) kirobbantotta azt, amit az IMF így írt le: „a nyugtalanság periódusa az érett piacokon, amely virtuálisan példa nélkül álló nagy inflációs, illetve gazdasági sokkok hiányában”[220] A LTCM aktíváinak értéke leesett, passzíváié viszont szárnyalt, amint a pénzügyi piacok ijedt szereplői az egész világon a biztonságos és likvid eszközökbe menekültek. Mivel ezek után a LTCM igen kockázatosnak tűnt, a befektetőktől származó forrás elapadt, és az alaptőkéjéhez kellett nyúlnia ahhoz, hogy kifizethesse kötelezettségeit, és hitelezőinek további biztosítékokat nyújtson.

Miután a LTCM tőkéje leesett „rongyos” 600 millió dollárra, a Federal Reserve Bank of New York megszervezte a LTCM kisegítését. Tizennégy nagy amerikai és európai pénzügyi szervezet – jó részük hitelező – beleegyezett abba, hogy 3,6 milliárd $ értékben új tőkét juttatnak a cégnek, cserébe 90%-os részesedésért a LTCM profitjából és az ellenőrzés jogáért minden fontos döntése felett. A konzorciumban részt vevő intézmények jó része tetemes azonnali veszteségeket szenvedett volna, ha a LTCM tönkremegy, ami a szervezett megmentési erőfeszítések nélkül minden valószínűség szerint be is következett volna. Már az a hír is, hogy a LTCM-et meg kellett menteni az összeomlástól, elég volt ahhoz, hogy továbbra is kísértse a piacokat. Csak később látszott visszatérni a nyugalom a világ aktívapiacaira.

Miért lépett közbe a New York-i Fed, megszervezve a LTCM megmentését ahelyett, hogy egyszerűen hagyta volna tönkremenni a bajban lévő alapot? A Fed attól félt, hogy a LTCM csődje világméretű pánikot vált ki a pénzügyi piacokon, ami bankcsődök sorozatához vezetett volna az egész világon akkor, amikor Ázsia és Latin-Amerika gazdasága lassuló szakaszba lépett. Ha a LTCM tönkrement volna, a pénzügyi pánik több csatornán keresztül tört volna elő. A LTCM-nek hitelező bankokat megrohanták volna a betétesek. Emellett a LTCM azon igyekezete, hogy az alapvetően illikvid eszközeit eladja (a hitelezők követeléseit kielégítendő), alaposan lenyomta volna annak árát, ami felnyomta volna a globális kamatlábat, megkérdőjelezve sok más, a LTCM-éhez hasonló portfóliójú pénzügyi intézmény fizetőképességét. Ezzel szemben a Fed alkalmazta stratégia időt adott a LTCM-nek, hogy fokozatosan építse le pozícióját, anélkül, hogy eladási pánik tört volna ki.

Szükséges, vagy tanácsos volt-e a Fed intézkedése? A kritikusok szerint a nemzetközi befektetők túlzottan nagy kockázatot vállalnak, ha megítélésük szerint a kormányzat mindig megmenti őket saját óvatlanságuk következményeitől. Azt a lehetőséget, hogy kevésbé próbálunk elkerülni baleseteket, ha biztosítva vagyunk ellene, morális kockázatnak hívják. (Belföldi bankfelügyeletre van szükség a betétbiztosításból és a végső hitelező funkcióból eredő morális kockázat csökkentésére, amelyek egyébként arra sarkallnák a bankokat, hogy túlzottan kockázatos hiteleket nyújtsanak.)

A Fed válasza ezekre a kritikákra az, hogy nem használta fel végső hitelezői funkcióját a LTCM kihúzására a vízből. Nem tőkésítették fel közpénzekkel a gyengélkedő alapot. Ehelyett a fő hitelezőket „húzta bele” azzal, hogy felkérte őket arra, hogy még több pénzt kockáztassanak a LTCM felszínen tartására. A többletkockázat, amit fel kellett vállalniuk – mint a LTCM partnereinek költsége, akik elvesztették vagyonuk egy részét, és a LTCM feletti irányítás jogát – elég elrettentő erő a morális kockázat számára a Fed szerint. Mindenesetre az eset kapcsán sok felhívás érkezett a LTCM-hez hasonló nagy, globális alapok hivatalos szabályozására.

Nem meglepő módon, a vita tovább folyik, mivel a választási kényszer a pénzügyi stabilitás és a morális kockázat közt vitathatatlan. A kormányzat minden erőfeszítése a pénzügyi piacokkal együtt járó rendszerkockázat csökkentésére csökkenti a magánszereplőkre ható kockázatot, s ezáltal bátorítja a túlzott kockázatvállalást. A LTCM esetében a Fed egyértelműen úgy döntött, hogy a globális pénzügyi rendszer befagyásának kockázata túl veszélyes ahhoz, hogy felvállaljuk.



[214] Az előző példában van egy kis pontatlanság az USA pénzkínálatának mérési technikája miatt. A Fed nem számolja bele a pénzkínálatba a külföldi bankok amerikai bankoknál elhelyezett betétjeit, így amikor az amerikai feltételezésünk szerint megveszi a BMW-jét, és megszünteti a 40.000 dolláros betétjét a Citibanknál, és létrehoz (közvetve) egy Barclays nevére szóló betétet a Chase-nél, az USA pénzkínálata 40.000 dollárral csökken. A monetáris bázis mindazonáltal nem változik, az pedig továbbra is igaz, hogy az euróvaluta létrehozásának fent leírt második köre (amikor a Barclays 35 000 dolláros hitelt nyújt a Philipsnek) 35.000 dollárral megnöveli az euródollár-kínálatot anélkül, hogy az USA monetáris aggregátumaiban bármiféle változás állna be. Így pontosabb lenne azt mondani, hogy az euródollár-expanzió nem befolyásolja az USA monetáris bázisát, és nem feltétlenül befolyásolja az USA pénzkínálatát. A példánk első része egy olyan esetet mutat be, ahol az euródollár tranzakciók megváltoztatják a szélesebb monetáris aggregátumokra vonatkozó pénzmultiplikátorokat. Hamarosan visszatérünk ehhez a témához.

[215] Az alternatíva: a bank ugyanezzel az összeggel megnöveli készpénzállományát, amely ugyanúgy nem kamatozik. A fentiekben feltesszük, hogy a bank tartalékait a Fednél tartja.

[216] Az viszont félrevezető lenne, ha az euróvaluta-piacok egészének volumenére úgy tekintenénk, mint az offshore pénzteremtés hozzájárulására a nemzeti pénzaggregátumokhoz. A mért euróvaluta-piacnak nagyjából négyötödét bankközi betétek teszik ki. A belföldi bankközi betéteket nem számítják bele a belföldi monetáris aggregátumok számításakor, így a bankközi euróvaluta-betéteket sem szabad beleszámítani az offshore tevékenységeket is figyelembe vevő monetáris aggregátumok összeállításánál.

[217] Becsléseket lásd Ben S. Bernanke cikkében: Nonmonetary Effects of the Financial Crisis in the Propagation of The Great Depression. American Economic Review, 73. (1983. június. 257–256. old.

[218] Természetesen a 100 000 dollárnál nagyobb betétek tulajdonosainak továbbra is érdekében áll elmenni, ha bajt sejtenek. Amikor 1984 májusában olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a Continental Illinois National Bank rengeteg rossz hitelt nyújtott, a bank gyors ütemben veszítette el nagy, nem biztosított betéteit. Mentési erőfeszítéseinek részeként a FDIC kiterjesztette biztosításának hatályát a Continental Illinois minden betétjére, mérettől függetlenül. Ez és a későbbi epizódok meggyőzték az embereket arról, hogy a FDIC egy „túl-nagy-ahhoz-hogy-tönkremenjen” politikát követve a legnagyobb bankoknál teljesen megvéd minden befektetőt. Hivatalosan természetesen a FDIC biztosítás továbbra is csak a 100 000 dolláros határig érvényes.

[219] A Konkordátum eme részeit összefoglalja W. P. Cooke a Bank of Englandtől, a Bázeli Bizottság akkori elnöke a következő cikkben: Developments in Co-operation among Banking Supervisory Authorities. Bank of England Quarterly Bulletin, 21. 1981. június. 238–244. old.

[220] Lásd World Economic Outlook and Inernational Capital Markets: Interim Assessment. Inetnational Monetary Fund, Washington D. C. 1998. december. 36. old.