Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Az EMU jövője

Az EMU jövője

Az európai egységes valuta a történelem legbátrabb kísérlete annak a hatékonyságnyereségnek a realizálására, amit szuverén államok egy nagy és változatos csoportja egységes valuta használatával elérhet. Ha az EMU sikeres lesz, az éppúgy hozzájárul Európa politikai integrációjához, mint a gazdaságihoz, elősegítve a békét és jólétet egy olyan régióban, amelyhez egy nap Kelet-Európa is csatlakozhat. Ha azonban az EMU elbukik, annak hajtóereje, Európa politikai egyesítésének célja távolabbra kerül.

Milyen problémákkal szembesül az EMU az elkövetkező években? Számtalannal, amelyek közül néhányat már megtárgyaltunk:

  1. Európa nem optimális valutaövezet. Ezért az eurózóna különböző országaiban történő aszimmetrikus gazdasági fejlődést – ami az önálló nemzeti valuták esetében eltérő nemzeti kamatokat igényel – nehezen lehet monetáris politikával kezelni. Például még 1998 végén is, amikor az euró bevezetést készítették elő, a német gazdaság negatív gazdasági növekedéssel küzdött, míg Spanyolország, Portugália és Írország gazdasága egészséges ütemben fejlődött. Mivel az EU-n belüli kormányok a nemzeti gazdaságpolitika önálló gyakorlásához szoktak hozzá, az ilyen makroökonómiai aszimmetriák nagy valószínűséggel vezetnek az ECB-re nehezedő olyan mértékű politikai nyomáshoz, amely jelentősen meghaladja az Egyesült Államokhoz hasonlóan régóta fennálló politikai uniókban előforduló szintet.

  2. Ezzel kapcsolatos probléma, hogy az egységes valuta megvalósítása a gazdasági integrációt olyan szintre emelte, amelyet az EU nem lesz képes (vagy hajlandó) elérni a politikai integráció területén. Európa gazdasági egyesítésének központosított hatalma van (ECB) és konkrét kifejeződése az euróban – ezek politikai megfelelői sokkal gyengébbek. Sok európai reméli, hogy a gazdasági unió szorosabb politikai unióhoz fog vezetni, de az is lehetséges, hogy a gazdaságpolitikai viták meghiúsítják ezt a célt. Továbbá egy erős politikai hatalom hiánya korlátozhatja az ECB politikai legitimitását az európai közvélemény szemében. Valós veszély, hogy az európai választók úgy tekintenek az ECB-re, mint a technokraták egy olyan távoli csoportjára, amely politikailag elszámoltathatatlan és nem veszi figyelembe az emberek igényeit. Az árstabilitás elérésének, illetve a német lakosságot az infláció veszélyeire emlékeztető folyamatos erőfeszítéseknek köszönhetően a Bundesbank erős és tisztelettel övezett intézménnyé vált Németországban. Az ECB múlt nélkül kezdte működését – és olyan európai lakossággal szembesült, amely a németeknél kevésbé félt az inflációtól.

  3. A nagy EU-országok többségében a munkaerőpiacon erős a szakszervezeti befolyás, valamint a kormány magas foglalkoztatási adót és más szabályokat szab ki, amelyek gátolják az iparágak és régiók közötti munkaerő-áramlást. Az eredmény tartósan magas munkanélküliség. Hacsak nem válnak rugalmasabbakká a munkaerőpiacok, mint például az Egyesült Államok valutaövezetében, az eurózóna önálló országainak nehéz és időigényes lesz alkalmazkodni a gazdasági sokkokhoz. Az euró védelmezői azzal érvelnek, hogy az EMU-n belüli árfolyamváltozások lehetőségének megszüntetésével az egységes valuta kordában tartja a munkások bérköveteléseit és meggyorsítja a munkaerő nemzeti gazdaságokon belüli átszervezését. Azonban ugyanennyire hihető, hogy az eurózóna különböző országainak munkásai a bérek kiegyenlítését követelik majd, hogy csökkenjen a tőke alacsonyabb reálbérű EMU-országba áramlása.

  4. A stabilitási és növekedési egyezménynek (SGP) köszönhető nemzeti költségvetési korlátozások különösen fájdalmasak lesznek, mivel az Európán belüli költségvetési föderalizmus hiányzik. Később derül ki, hogy az SGP szigorúan lesz-e érvényesítve, és hogy az EU kifejleszt-e olyan, jól kidolgozott intézményeket, amelyek megvalósítják az eurózónán belüli országok közötti költségvetési transzfereket. Az EMU 1998-as elindítása előtt az EU-országok hősies erőfeszítéseket tettek kormányaik költségvetési deficitjének a maastrichti szerződésben meghatározott, a GDP 3 százalékos korlátjának megfelelő leszorítására. Ugyanakkor az eurózóna néhány országa még mindig megsértheti az SGP-t, mivel látszólagos költségvetési megszorításaik mögött sok esetben egyszeri intézkedések vagy „kreatív számviteli eljárások” voltak. Ezeknek az országoknak mindenesetre további költségvetési átcsoportosításokat kell végrehajtaniuk, hogy a jövőben elkerüljék a hatalmas költségvetési deficitek kialakulását. Sajnálatos módon az SGP, hacsak nem lesz laza az érvényesítése, a legszigorúbb költségvetési kiigazításokat recessziók idején követeli meg, amikor a visszafogó hatások a legkárosabbak lesznek.

Ezért az EMU az elkövetkező években jelentős kihívásokkal szembesül. Az Egyesült Államok tapasztalata azt mutatja, hogy egy nagy, eltérő gazdasági régiókat magába foglaló monetáris unió jól működhet. Ahhoz azonban, hogy az EMU hasonló gazdasági sikereket könyvelhessen el, el kell érnie a rugalmas, az egész EU-t átfogó munkaerőpiac kialakítását, meg kell reformálnia költségvetési rendszerét, és el kell mélyítenie politikai egységét. Maga az európai egyesítés kerül veszélybe, ha az EMU-nak és meghatározó intézményének, az ECB-nek nem sikerül a prosperitást éppúgy előmozdítania, mint az árak stabilitását.

Mit tanulhat Európa az amerikai költségvetési föderalizmusból?

1995 végén Kalifornia 7,8 százalékos munkanélküliségi rátája jóval meghaladta az 5,5 százalékos országos átlagot. Kalifornia problémáját többek között a nagy katonai támaszpontok bezárása, természeti csapások sorozata és a kormány védelmi termékek iránti keresletének csökkenése okozta. Ha Kaliforniának saját valutája lett volna, akkor az állam vezetése leértékelhette volna, hogy más területek keresletét a kaliforniai áruk felé terelje. Mivel azonban Kalifornia ugyanazt a zöldhasú fizetőeszközt használja, mint a többi 49 állam, nem volt meg ez a lehetősége, és ennek eredményeképp sok munkás és vállalkozás hagyta el az államot.

Kalifornia magas munkanélkülisége keserű példája a valutaövezeti tagsággal járó gazdasági stabilitásveszteségnek. Mindamellett senki sem vetette fel komolyan, hogy Kalifornia jobban járt volna, ha elhagyja az Uniót, és saját valutát vezet be. Az elszakadással Kalifornia lemondott volna a költségvetési föderalizmus hasznáról, amely az államokat gazdasági visszaesésük idején más államoktól származó segélyekre jogosítja fel. Az ilyen jellegű költségvetési támogatás mindenhol létezik az amerikai gazdaságban, és fontos eleme az amerikai valutaunió működőképességének.

A szerencsétlenül járt államoknak nyújtott támogatás egyik kézzelfogható formája a közvetlen szövetségi kárenyhítési támogatás. A szövetségi adó- és juttatási rendszer implicit biztosítékot nyújt más típusú gazdasági problémák ellen. Például ha Kalifornia jövedelme lassabban nő, mint más államoké, akkor a Washingtonba befizetett vállalati és személyi jövedelemadó automatikusan csökken a többi államéhoz képest. Ugyanakkor bizonyos Kaliforniába érkező washingtoni juttatások, például a veteránok, illetve a szociálisan rászorulók segélyei, emelkednek. Az Egyesült Államok más részein élő adófizetőknek kell vállalniuk azt a magasabb költségvetési terhet, amit a Kaliforniába áramló nettó szövetségi pénzjuttatás emelkedése okoz.*

Xavier Sala-i-Martin a Columbia Egyetemről és Jeffrey Sachs a Harvard Egyetemről megvizsgálta, hogyan működött ez a biztosítási mechanizmus kilenc amerikai régióban.** Becslésük szerint 1970 és 1988 között egy régió jövedelmének 1$-os csökkenése 33-37 centes csökkenéshez vezetett az általa Washingtonnak befizetett adóban, és 1-8 centes növekedéshez az általa kapott juttatásokban. Vagyis a régiót érő gazdasági csapásnak mintegy harmadát ellensúlyozta a szövetségi költségvetési rendszer.

Az amerikai költségvetési föderalizmus mértékét mérő újabb kutatás szerint Sachs és Sala-i-Martin eltúlozták azt. Az érvelés szerint az általuk közölt adatok a fiskális rendszer két eltérő elemét tükrözték: az átmeneti sokkok rövid távú stabilizációját, és a nagyobb jövedelmű területek felöl az alacsonyabb jövedelmű területek felé történő hosszabb távú jövedelem-újraelosztást. Sachs és Sala-i-Martin becslése tehát nemcsak azoknak a forrásoknak tulajdonított stabilizációs szerepet, amelyek az 1990-es évek közepén átmenetileg érkeztek Kaliforniába, hanem azoknak is, amelyek minden évben érkeztek a gazdag Kaliforniából a szegény Arkansasba. Jacques Mélitz és Frédéric Zumer francia közgazdászok kitaláltak egy becslési eljárást, amely különválasztja a költségvetési föderalizmus két működését. Becslésük szerint az Egyesült Államokban a regionális jövedelem 1 dolláros csökkenése a szövetségi költségvetési rendszeren keresztül azonnali nettó 20 centes pénzjuttatáshoz vezet. Más szóval a más államokból származó pénz csak a sokk ötödét tompítja. Másrészről az amerikai adórendszer jövedelem-újraelosztó működése a hosszú távú, adózás előtti regionális jövedelmi különbségek 17 százalékát szünteti meg.***

Bár Mélitz–Zumer stabilizációs becslése csak mintegy a fele a Sachs és Sala-i-Martin által kapottnak, ez még mindig jelentős mértékű, különösen mivel a régión belüli költségvetési transzferek azokra az egyénekre koncentrálódhatnak, akik a legjobban érintettek egy helyi gazdasági visszaesésben. Ráadásul nem világos, hogy a hosszú távú regionális jövedelem-újraelosztás közömbös-e a valutauniók politikai életképességének szempontjából. A tartós sokkok, amelyeket az újraelosztó mechanizmusok tompítanak, pontosan olyanok, mint ami az EMS árfolyam-kiigazításához vezetett.

Bár a gazdagabb EU-tagok áramoltatnak korlátozott „strukturális” alapokat a szegényebb tagoknak, az EU kormányai semmilyen, az amerikai költségvetési föderalista rendszerhez hasonló tervezetet nem fogadtak el. Valójában az amerikaihoz hasonlóan kiterjedt biztosítási rendszer jelenleg nem valósítható meg Európában, mivel a központi EU-intézmények teljes bevétele csak egy kis töredékét teszi ki az összesített EU GNP-nek. Ezért az a költségvetési föderalizmus, amely az amerikai régiók gazdasági különbözősége ellenére segíti az amerikai valutaunió sikerességét, majdnem teljesen hiányzik az Európai Unióból. A problémát a stabilitási és növekedési egyezményben leszögezett nemzeti költségvetési politikák korlátozottsága még nehezebbé teszi.

*Jegyezzük meg, hogy egy valuta leértékelése csupán szétteríti a negatív sokk hatását az egész lakosságra azzal, hogy a munkanélküliséget (ami csak azokat érinti, akiket elbocsátottak) cserearány-romlással váltja fel. Ezzel ellentétben a tényleges segélyek nettó jövedelemtranszfert jelentenek a visszaesett régiónak a szerencsésebbek felől.

**Lásd Fiscal Federalism and Optimum Currency Areas: Evidence for Europe from the United States című vizsgálatukat a következő könyvben: Canzoneri, Matthew–Grilli, Vittorio–Masson, Paul (szerk.): Establishing a Central Bank: Issues in Europe and Lessons from the U.S. Cambridge University Press, Cambridge, U.K. 1992.

***Lásd Mélitz Jacques–Zumer, Frédéric: Regional Redistribution and Stabilization by the Center in Canada, France, the U.K., and the U.S. Discussion Paper, 1829, Centre for Economic Policy Research, 1998. december.