Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Az euró és az eurózóna gazdaságpolitikája

Az euró és az eurózóna gazdaságpolitikája

A maastrichti szerződés szociális és politikai integrációval kapcsolatos, korlátozott intézkedéseinek kevés hatása volt, ugyanakkor az EMU-ra vonatkozó részletesebb elképzelései határidőre megvalósultak, amikor 1999 elején 11 EU-ország bevezette az eurót. Érdekes módon a maastrichti szerződés nem tartalmazza az „euró” elnevezést, hanem az egységes valutára ECU-ként (európai valutaegység, European Currency Unit) hivatkozik. Az európai vezetők csak 1995 decemberében választották az euró nevet (lásd a keretes írást az 620-621. oldalon). A Financial Times-ból kimásolt 20.3. ábra az euró árfolyamának a többi fő valutához képesti alakulását mutatja a bevezetés utáni első hónapokban.

20.3. ábra - Az euró árfolyamának alakulása a főbb valutákkal szemben

kepek/20.3.png


A Financial Times minden hétfőn összegzi az euró árfolyamának közelmúltbeli devizapiaci alakulását. A bevezetése után az euró leértékelődött a dollárhoz képest.

Forrás: Financial Times, 1999. február 22. 1. oldal. A Financial Times Graphics segítségével.

A héten jelentősen esett az euró, mivel az eurózóna gazdasága továbbra is gyengélkedik. Erősödött a jennel szemben, ami az összes fontos valutával szemben számottevően esett.

Hogyan választották ki az EMU első tagjait, hogyan veszik fel az új tagokat és milyen annak a pénzügyi és politikai intézményrendszernek a szerkezete, amely az eurózóna gazdaságpolitikáját irányítja? Erről ad áttekintést ez a rész.

A maastrichti konvergenciakritériumok és a stabilitási és növekedési egyezmény

A maastrichti szerződés kiköti, hogy az EU-tagoknak teljesítenie kell néhány makroökonómiai konvergenciakritériumot, mielőtt felvennék őket az EMU-ba. Ezek a kritériumok a következők:

  1. Az ország inflációs rátája 1,5 százalékponttal haladhatja meg a három legkisebb inflációval rendelkező EU-tagország inflációjának átlagát.

  2. Az országnak stabil árfolyamot kell fenntartania az ERM-ben, anélkül hogy saját kezdeményezésére leértékelné valutáját.

  3. Az ország költségvetési hiánya nem lehet magasabb a GDP 3 százalékánál (kivéve különleges körülmények esetén, átmenetileg).

  4. Az ország államadósságának kisebbnek kell lennie, vagy közelítenie kell a GDP 60 százalékának megfelelő szinthez.

A szerződés szerint az Európai Bizottságnak még az EMU-ba történő felvétel után is folyamatosan ellenőriznie kell a 3. és 4. feltétel teljesítését, és arról is rendelkezik, hogy büntetéssel sújtandók azok az országok, amelyek megsértik ezeket a költségvetési szabályokat, és nem korrigálják a „túlzott” mértékű deficitet, illetve adósságot.

Az ellenőrzés és a magas hiányt és adósságot követő szankciók korlátozzák a nemzeti kormányok önálló költségvetési politikájának gyakorlását. Például egy recesszióval szembesülő, erősen eladósodott ország attól félve, hogy megsérti a maastrichti kritériumot, nem alkalmazhat expanzív költségvetési politikát – ami az önálló monetáris politika hiánya mellett költséges következménye lehet a fiskális politikai függetlenség feladásának!

Ezen felül 1997-ben az európai vezetők elfogadták a szerződést kiegészítő stabilitási és növekedési egyezményt (Stability and Growth Pact, SGP), amely tovább szűkítette a fiskális politika mozgásterét. Az SGP tartalmazza, hogy „középtávon a költségvetési cél az egyensúly közeli, illetve szufficites állapot”. Az SGP tartalmaz egy tervezetet a pénzügyi büntetésekre is, amelyekkel azokat az országokat sújtják, amelyek nem korrigálják a „túlzott” mértékű deficitet, illetve adósságot elég gyorsan. Idővel kiderül, hogy az SGP-t mennyire szigorúan érvényesítik a gyakorlatban.

Mi magyarázza a makroökonómiai konvergenciakritériumokat, a félelmet a magas államadósságtól és az SGP-t? Mielőtt aláírták volna a maastrichti szerződést, a Németországhoz hasonlóan alacsony inflációjú országok biztosítékokat akartak, hogy EMU-partnereik elkötelezettek az alacsony infláció és a költségvetési szigor mellett. Attól féltek, hogy különben az euró gyenge valuta lesz, és áldozatául esik az olyan politikáknak, mint amelyek az 1970-es évek elejétől néhányszor megemelték a francia, olasz, portugál, spanyol és brit inflációt. A maastrichti szerződés létrehozói attól is féltek, hogy a magas költségvetési hiány és államadósság olyan nyomás alatt tartaná az Európai Központi Bankot, hogy közvetlenül finanszírozza a költségvetés hiányát, amivel növelné a pénzkínálatot és az inflációt.[203]

Az EMU 1997-es közeledésével a német közvélemény továbbra is ellenezte az eurót, mert széleskörű volt a kétség azzal kapcsolatban, hogy az új valuta olyan erős lesz, mint a német márka volt. A német kormány azért igényelte az SGP-t, hogy meggyőzze szavazóit arról, hogy az új eurórendszer valójában alacsony inflációval jár.

1998 májusára kiderült, hogy 11 EU-ország teljesíti a konvergenciakritériumokat és lesz az EMU alapítója: Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország. Nagy-Britannia és Dánia élt azzal a lehetőségével, hogy a monetáris unión kívül maradjon. Svédország nem tudta teljesíteni az árfolyam-kritériumot (lásd a 2. feltételt), mivel korábban nem volt az ERM tagja. Bár Görögország egyik kritériumot sem teljesítette 1998-ban, a várakozások szerint hamarosan teljesíti őket.

A központi bankok európai rendszere

A központi bankok európai rendszere, amely az eurózóna monetáris politikáját vezeti, a frankfurti székhelyű Európai Központi Bankból és a 11 nemzeti jegybankból áll, amelyek az amerikai Federal Reserve regionális bankjaihoz hasonló szerepet játszanak. Az ESCB döntéseit az ECB kormányzó testülete hozza, amelybe az ECB hattagú végrehajtó testületén kívül (aminek tagja az ECB elnöke is, jelenleg a holland Willem F. Duisenberg) a nemzeti jegybankok vezetőiből áll. Vagyis a végrehajtó testületből álló ECB-vezetőség és a nemzeti bankok képviselői közösen vezetik az egész eurózóna monetáris politikáját. (Szigorú értelemben az EU összes nemzetének jegybankja része az ESCB-nek, függetlenül attól, hogy tagja-e az eurózónának, és vezetőik ott vannak az ECB „általános testületében”. Ugyanakkor az ECB általános testületének, a kormányzó testülettel ellentétben, kevés hatalma van, és nem hoz döntéseket az eurózóna kamatairól.)

A maastrichti szerződés szerzői egy olyan független jegybankot akartak létrehozni, amely mentes azoktól a politikai befolyásolásoktól, amelyek inflációhoz vezethetnek. A szerződés széles körű felhatalmazást ad az ESCB-nek az árstabilitás megőrzésére, és sok olyan rendelkezést tartalmaz, amely elszigeteli a monetáris politikai döntéseket a politikai befolyástól. Ráadásul, a világ többi jegybankjától eltérően, az ESCB a nemzeti kormányok hatáskörén kívül működik. Például az Egyesült Államokban a Kongresszus könnyen hozhat a Federal Reserve függetlenségét korlátozó törvényeket. Az ESCB-nek rendszeresen be kell számolnia tevékenységéről az Európa Parlament előtt, azonban az Európa Parlamentnek nincs hatalma megváltoztatni az ESCB alapszabályát. Ez a maastrichti szerződés módosítását igényelné, amelyet az EU összes tagországában el kell fogadnia a törvényhozóknak, illetve választóknak. Kritikusai szerint a szerződés túlzottan védi ESCB-t a normális demokratikus folyamatoktól. Azzal érvelnek, hogy a választók előtt elszámoltathatóvá tévő mechanizmusok nélkül az ESCB-t különleges helyzete elidegenítheti a polgároktól.

Nagyfokú törvényi függetlenségének ellenére az ESCB legalább két szempontból függ a politikusoktól. Először, az ESCB tagjait politikusok jelölik (jóllehet rögzített időtartamra, amit nem lehet megújítani). Másodszor, a maastrichti szerződés végül is a politikai hatalom kezében hagyja az eurózóna árfolyam-politikáját. Ez a hatalommegosztás azért rejtélyes, mert az árfolyamra vonatkozó döntések meghatározzák a monetáris politikát, és így az ESCB-nek nem lehet valódi monetáris függetlensége, ha nincs kizárólagos hatalma az euró árfolyamának megválasztásában. A francia és a német pénzügyminiszterek még az euró megszületése előtti hónapokban is javasoltak lehetséges célzónákat a dollár és a jen árfolyamára vonatkozóan. Később derül ki, hogy vajon összeütközésbe kerül-e az ESCB az EMU politikusaival az euró árfolyamával kapcsolatban. Úgy tűnik, a jelenlegi EU-törvények megadják a jogot az ESCB-nek, hogy visszautasítsa a politikusok árfolyam-céljait, ha az veszélyezteti az árstabilitást.

Egy új valuta tervezése és elnevezése

Az új, egységes európai valuta külseje és elnevezése egyike a leglényegtelenebb lépéseknek, amit a maastrichti szerződésben a széles körű monetáris unió eléréséhez szükségesnek gondoltak. Mindazonáltal nehéz volt megegyezésre jutni.

Néhány európai vezető annak ellenére meg akarta őrizni a nemzeti szimbólumokat a saját jegybankja által kibocsátott euróbankjegyeken, hogy azok ugyanúgy egész Európában forgalomban lesznek, mint ahogy a chicagói Federal Reserve Bank jelzését viselő amerikai dollárbankjegy is felbukkanhat egy New-York-i pénztárcájában. Különösen a britek ragaszkodtak ahhoz, hogy bankjegyeiken megjelenjen az uralkodójuk, tekintet nélkül arra, hogy Európa többi része mit tesz. Végül sikerült kompromisszumra jutni. Az euróbankjegyek nem ábrázolnak nemzeti jelképeket. Ugyanakkor az euróérméknek lesz egy „európai” és egy „nemzeti” oldala, az utóbbin megjelenhet a kibocsátó ország nemzeti jelképe.

Az általános euróbankjegyen egy képzeletbeli európai építészeti remekműre az EU-zászlót vetítik (sötétkék alapon 12 sárga csillagból álló kör). Az Európai Unió megadja a bankjegyek teljes leírását és kinézetük magyarázatát (lásd az EU weblapját: http://europa.eu.int/euro/html):

Hét euróbankjegy létezik. A különböző színű és méretű címletek a következők: 500, 200, 100, 50, 20, 10 és 5 euró. Az ábrázolások Európa építészeti örökségét jelképezik, és nem létező műemlékeket ábrázolnak. A bankjegyek egyik oldalát ablakok és kapuk uralják, ami az EU nyitottságának és együttműködését jelképezi. A bankjegyek másik oldalán különböző korokból származó hidak vannak, ami az európaiak közötti, valamint Európa és a világ közötti kommunikáció metaforája. A végleges kinézetet 1996 decemberében jelentették be az Európa Tanács dublini ülésén. Az összes bankjegy fejlett biztonsági jelekkel lesz ellátva

Mielőtt azonban a jelenlegi külsőt kiválasztották, még különlegesebb ajánlatok is érkeztek. Ezek között volt olyan bankjegy, ami Michelangelo Dávidját vagy a föníciai hercegnőt, Europát ábrázolja, akit a görög mitológia szerint Krétára vitt Zeusz főisten (aki erre az alkalomra bika alakját öltötte).

A jövőbeni euróérmékkel kapcsolatban az EU a következőket mondja:

Nyolc euró érme létezik, amelynek névértéke 2 és 1 euró, illetve 50, 20, 10, 5, 2 és 1 cent. Minden euróérmének lesz egy közös európai oldala. Az érem másik oldalát mindegyik tagállam saját motívumaival díszíti. Az érméken levő motívumtól függetlenül, azok a 11 tagállam bármelyikében felhasználhatók. Például egy francia lakos olyan euróérmével vásárolhat Berlinben egy hot-dogot, amin a Spanyol Király képe van. Az érmék közös európai oldala az Európai Unió térképét ábrázolja, míg a háttérben az európai zászló csillagait összekötő vonalak vannak. Az 1, 2 és 5 centes érme Európának a világon belüli helyét hangsúlyozza, míg a 10, 20 és 50 centes az Uniót, mint nemzetek egyesülését ábrázolja. Az 1 és 2 eurós érme Európát határok nélkül mutatja. A végleges külsőt 1997 júniusában fogadták el az Európa Tanács amszterdami ülésén.

1995 decemberéig, az euró név kiválasztásáig az új valuta neve is problémát jelentett. Ahogy korábban említettük, a maastrichti szerződés az egységes valutára ECU-ként hivatkozik, azonban a legtöbb európai vezető szerint félrevezető és politikailag kellemetlen lenne egy korábban létező – és a német márkához képest jelentősen leértékelt – valutakosár nevének elfogadása. További problémát jelentett Kohl, német kancellár kifogása, hogy a német „ein ECU” úgy hangzik, mint „eine Kuh”, aminek a német jelentése „egy tehén”.* Többek között javasolták még a frank és shilling elnevezést is.

Némelyeknek így is kelletlen kompromisszum volt az új valuta „euróra” keresztelése. Nagy-Britannia miniszterelnöke arra panaszkodott, hogy az euró elnevezés nem dobogtatja meg a szívét (ellentétben valószínűleg a fonttal). A görögök megjegyezték, hogy az euró úgy hangzik, mint az ő szavuk a vizeletre.** Mindenesetre euró lett az elnevezés.

*Lásd: What fits in Europe’s Wallet? New York Times, 1995. július 11., C1. old.

**Europeans Agree on New Currency. New York Times, 1995. december 16., 1. old.

A felülvizsgált árfolyam-mechanizmus

A még nem EMU-tag EU-országok számára egy felülvizsgált árfolyam-mechanizmus (amire ERM 2-ként hivatkoznak) az euróval szemben széles árfolyamsávokat határoz meg, és ezeknek a célsávoknak a védelmére kölcsönös intervenciós megegyezéseket tartalmaz. Az ERM 2-re úgy tekintenek, mint ami szükséges annak megelőzésére, hogy az eurózónán kívüli EU-tagok leértékelési versenybe kezdjenek az euróval szemben, illetve lehetőséget ad a leendő EMU-tagoknak a maastrichti szerződés árfolyam-stabilitási konvergenciakritériumának teljesítésére. Az ERM 2 szerint az ECB (vagy egy saját valutával rendelkező EU-tag nemzeti jegybankja) felhagyhat az euró (illetve saját valutájának) intervenciójával, ha különben a pénzkínálat megváltozása a belföldi árszínvonal változékonyságával fenyegetne. Az ERM 2 bizonyos szempontból ugyanolyan aszimmetrikusnak tűnik, mint a régi ERM, mivel a külső országok az euróhoz kötik árfolyamukat, és passzívan az ECB kamatdöntéseihez alkalmazkodnak.

Az eurózóna nemzeti valutáinak sorsa

Ha Európába megyünk, még a 2002. évig nem láthatunk euróbankjegyet vagy érmét. Az EU vezetői úgy döntöttek, hogy egy átmeneti időre még forgalomban hagyják a létező nemzeti bankjegyeket és érméket, hogy az európai lakosságnak legyen ideje hozzászokni az új valutához. Természetesen a nemzeti valuták árfolyama teljesen rögzített: vagyis úgy tekinthetők, mint az euró bonyolult töredék névértéke, mint például az ötcentes vagy ötdolláros jelenti az amerikai dollár (kényelmesebben meghatározott) töredék névértékét. A 20.2. táblázat mutatja be ezeket az értékeket. Pillanatnyilag az összes monetáris politikai lépés, valamint a legnagyobb Európán belüli kifizetések euróbetétek cseréjét jelenti, csakúgy, mint a legnagyobb devizapiaci tranzakciók. Az euróbankjegyeket és -érméket legkésőbb 2002. elején vezetik be. Az EMU-tagok nemzeti bankjegyeit és érméit legkésőbb 2002 közepére kivonják a forgalomból (és ekkortól már csak a gyűjtők számára lesznek értékesek).

20.2. táblázat - Az EMS-ben részt vevő nemzeti valuták euróval szembeni véglegesen rögzített átváltási árfolyamai

Valuta

1 euró* ára a valutában

Ausztria (schilling)

13,7603

Belgium (frank)**

40,3399

Finnország (márka)

5,94573

Franciaország (frank)

6,55957

Hollandia (gulden)

2,20371

Írország (font)

0,787564

Luxemburg (frank)**

40,3399

Németország (márka)

1,95583

Olaszország (líra)

1936,27

Portugália (escudo)

200,482

Spanyolország (peseta)

166,386


* 1 eurónak a tagországbeli, még forgalomban levő valutában kifejezett rögzített ára. Ezeket a nemzeti valutákat 2002. július 1-jéig kivonják a forgalomból.

** Belgium és Luxemburg a két ország közti valutaunió eredményeként még az EMU előtt 1:1 arányban rögzítették valutáik árfolyamát.



[203] A szerződés és a konvergenciakritériumok hátterében zajló vitákat kitűnően tárgyalja Kenen Ajánlott irodalomban szereplő könyve. A kritériumok teljesítésének 1997-es gyorsításáról lásd Obstfeld, Maurice: Europe’s Gamble (Brookings Papers on Economic Activity, 2. 1997. 241–317. old.) című cikkét.