Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Mit tanulhattunk az 1973 óta összegyűlt tapasztalatokból?

Mit tanulhattunk az 1973 óta összegyűlt tapasztalatokból?

A fejezet első két alfejezetében a lebegőárfolyam-rendszerek ellen és mellett szóló érvek főbb elemeit vázoltuk fel. Miután áttanulmányoztuk a legutóbbi időszak lebegőárfolyam-rendszerének eseményeit, most összehasonlítjuk a szerzett tapasztalatokat azokkal az előrejelzésekkel, amelyeket 1973 előtt a rendszer támogatói és ellenzői tettek. Megvizsgáljuk azt is, hogy a közelmúlt története alapján hozhatunk-e végső ítéletet a létező árfolyamrendszer reformjának szükségességéről.

A monetáris politika autonómiája

Az nem is kérdés, hogy az árfolyamok lebegése visszaadta a központi bankoknak a pénzkínálat meghatározásának képességét és így saját, kívánatosnak tartott inflációs pályájukat is megválaszthatták. A 19.1. és 19.3. táblázatok (amelyek a lebegőárfolyam-rendszer időszakának inflációs rátáit tartalmazzák) összehasonlítása a 18.1. táblázattal és 18.3. ábrával (amely a rögzített árfolyamrendszer időszakára vonatkozik) mutatja nekünk, hogy lebegőárfolyam-rendszerben lényegesen nagyobb inflációs különbségek jellemezték a világgazdaságot, mint a rögzítettben. Ellensúlyozta-e vajon a valutaárfolyamok leértékelődése az inflációs különbségeket a lebegőárfolyam-rendszer időszakában? A 19.8. ábra a hazai valuták dollárral szembeni leértékelődését veti össze az USA és más országok inflációs különbségeivel az USA-n kívüli hat legnagyobb piacgazdaság esetében. Az árfolyamparitás (PPP) elmélet szerint ezen pontoknak a 45°-os egyenesen kellene lenniük, jelezve az árszínvonal-különbség, illetve a valutaárfolyam változások arányosságát. Az ábrán nem pontosan ez a helyzet, így a 19.8. ábra a 15. fejezetben foglaltakat erősíti meg, amely szerint a PPP elv nem áll fenn pontosan, ugyanakkor megmutatja azt is, hogy minden tényezőt figyelembe véve magas inflációjú országok általában gyengébb valutával rendelkeztek, mint az alacsonyabb inflációjú szomszédjaik. Továbbá a leértékelődés ütemében meglévő különbségek nagyrészt az inflációs különbségeket tükrözték, amelynek alapján kijelenthetjük, hogy a hosszú távú valutaárfolyam ingadozások mögött meghúzódó legfőbb tényező az árfolyamparitás (PPP) elve.

19.8. ábra - A valutaárfolyam változásának trendje és az inflációs ráták, 1973–1977

kepek/19.8.png


Amíg a gazdaságpolitika autonómiáját hangoztató érv részét képező infláció-elszigetelő hatás hosszú távon érvényesül, addig a közgazdasági elemzés és a tapasztalat egyaránt arra utalnak, hogy rövid távon a monetáris és a fiskális változások hatásai lebegőárfolyam-rendszerben átlépik az országhatárokat. A korábbi, két országos makroökonómiai modellben például a monetáris politikai beavatkozás – amennyiben a megváltoztatja a reálárfolyamot – belföldön és külföldön egyaránt befolyásolja a kibocsátás nagyságát rövid távon. Igazat kell adnunk tehát a lebegő rendszerekkel szemben felhozott azon kritikának, amely szerint az árfolyam lebegése nem szigeteli el a gazdaságokat tökéletesen a külső sokkoktól.

A tapasztalat drámai módon igazolta a szkeptikusok azon véleményét is, amely szerint a központi bankok nem tudnak közömbösek maradni nemzeti valutájuk árfolyamával szemben. 1973-at követően a jegybankok újra és újra interveniáltak a devizapiacon az árfolyamok befolyásolása céljából, és még a Reagen-i kormányzat is feladta laissez-faire árfolyam politikáját amikor a G5 országok 1985 szeptemberében útjára bocsátották a Plaza kezdeményezést. Az 1973-at követő lebegtetés során a jegybankok esetenként intervenciót hajtottak végre és továbbra is jelentős külföldi devizatartalékokkal rendelkeztek (17. fejezet), ami miatt ezt a gyakorlatot gyakran nevezték „piszkos lebegtetésnek” a „tiszta lebegtetéssel” szemben. A lebegő rendszerek támogatóinak korábbi érvelése szerint a jegybankoknak nem lesz szükségük devizatartalékokra, mégis 1972 és 1997 októbere között az ipari államok által tartott tartalékok 113 milliárd dollárról 606 milliárdra növekedtek.

Miért folytatták a jegybankok a devizapiaci intervenció gyakorlatát formális kötelezettségvállalás hiányában is? Amint azt láttuk a belföldi pénzkereslet megváltozásának hatását leíró példában, a rögzített árfolyam érdekében történő intervenció stabilizálja a gazdaság kibocsátását és az árszínvonalat bizonyos sokkok felmerülése esetén; a központi bankok pedig esetenként úgy gondolták, hogy a valutaárfolyamok ingadozása mögött ilyen tényezők húzódnak meg. De még árupiaci zavarok felmerülése esetén is igyekeztek a jegybankok lassítani az árfolyam-ingadozásokat annak érdekében, hogy elkerüljék a külkereskedelemben résztvevő szektor termékeinek külkereskedelmi versenyképességében bekövetkező hirtelen ugrásokat. Az ilyen változások és a visszafordításukra irányuló kísérletek a foglalkoztatás túlzott mértékű szektorális hullámzását generálták, ez pedig a protekcionista nyomás felerősödéséhez vezetett. Végül a központi bankok attól tartottak, hogy az árfolyamok csak átmeneti változása is középtávú inflációs hatást generálhat, amely azután csak nagyon nehezen lesz megfékezhető.

Az autonómiát hangsúlyozó érvvel szemben szkeptikus közgazdászok előrejelzése szerint a lebegtetés ugyan visszaadja a jegybanknak a pénzkínálat meghatározásának képességét, ugyanakkor mivel az árszínvonal várhatóan gyorsabban reagál a monetáris változásokra, mint a kibocsátás, ezért az utóbbi feletti kontroll gyengülni fog. Ezt a jóslatot a tapasztalat részben megerősítette. Nyilvánvalóan sokkal nagyobb rövid távú hatásai voltak a monetáris változásoknak a reálárfolyamra a lebegő nominális árfolyamok rendszerében, mint a rögzítettben, néhány országban növelve ezzel a pénzmennyiségnek a kibocsátásra gyakorolt közvetlen hatását. Sok esetben, ugyanakkor, ez a hatás rövid életűnek bizonyult. Az árfolyamoknak a pénzkínálat változásaira adott gyors válasza hatást gyakorolt az importárak és a bérmegállapodások alakulására, megrövidítve ezzel azt a időtávot, amely alatt a pénz – a nominális outputárak változtatása nélkül – a reálgazdasági tevékenységeket módosíthatta. A valutaárfolyam leértékelődése és az infláció közötti kapcsolatot jól illusztrálja az Egyesült Államok 1976–1979 időszakának tapasztalata és Nagy Britannia, Franciaország, Olaszország különböző időpontokban végrehajtott, gyors inflációt eredményező kísérletei, amelyek során monetáris expanzióval igyekeztek a gazdasági növekedést ösztönözni. Az USA 1979 utáni dezinflációja azt is jól illusztrálja, hogy a lebegő árfolyam fel tudta gyorsítani a monetáris szűkítés inflációcsökkentő hatását.

Szimmetria

Mivel a jegybankok továbbra is interveniáltak a devizapiacon és megőrizték dollártartalékaikat, ezért a nemzetközi pénzügyi rendszer 1973 után sem válhatott szimmetrikussá. A német márka és a jen fontossága ugyan növekedett, ahogy egyre nagyobb mértékében halmoztak fel bennük nemzetközi tartalékokat (párhuzamosan a brit font szerepének csökkenésével), de továbbra is a dollár maradt a legtöbb jegybank esetében a hivatalos tartalékok első számú összetevője.

Ronald McKinnon, a Stanford Egyetem közgazdásza szerint a fennálló árfolyamrendszer bizonyos tekintetben nagyon hasonlít az aszimmetrikus tartalékvaluta Bretton Woods-i rendszerére.[189] Állítása szerint a világ pénzkínálatában bekövetkező változások nagyságát tompítaná egy sokkal szimmetrikusabb monetáris alkalmazkodási mechanizmus. Az Egyesült Államokon kívüli, a dollár erősödésének lassítására irányuló intervenció 1979 után például monetáris szűkítéshez vezetett külföldön, anélkül, hogy az USA pénzkínálatának szimmetrikus növekedése kísérte volna. Az aszimmetria következtében a monetáris szűkítés világszinten élesebben jelentkezett, s ezzel hozzájárult a későbbiekben kialakuló recesszió mélyüléséhez.

A valutaárfolyam mint automatikus stabilizátor

A világgazdaság alapvető strukturális változásokon ment át 1973 óta. Ezek hatására a nemzeti kibocsátások egymáshoz viszonyított relatív árai is megváltoztak (19.8. ábra), így kétséges hogy bármely rögzített árfolyamrendszer életképes maradhatott volna-e a prioritások jelentős megváltoztatása nélkül. Az ipari gazdaságok bizonyosan nem vészelhették volna át a két olajválságot úgy, ahogy tették, ha még az árfolyamok megvédésére is figyelniük kellett volna. A tőkeáramlás korlátozásának hiányában a Bretton Woods-i rendszert megdöntő spekulatív támadásokhoz hasonlóak történtek volna periodikusan, ahogy azt a közelmúlt tapasztalata is mutatja. A lebegő rendszerben ugyanakkor a legtöbb ország feloldhatta a korábbi években a tőkeáramlás korlátozására hozott intézkedéseit. A korlátozások fokozatos feloldása felgyorsította a globális pénzügyi szektor növekedését és az intertemporális kereskedelemből származó hasznok növekedését eredményezte.

Az USA 1981-et követő fiskális expanziójának hatásai jól mutatják a lebegő árfolyamok stabilizáló hatását. Ahogy a dollár fokozatosan felértékelődött úgy lassult az USA inflációja, az amerikai fogyasztók cserearány javulást tapasztalhattak és a gazdasági fellendülés külföldre is tovaterjedt.

Az árfolyam felértékelődése lebegőárfolyam-rendszerben valóban kevésbé fájdalommentessé teszi az alkalmazkodást a reálgazdasági sokkokkal szemben, mégis a dollár 1981-et követő felértékelődése nagyon jól illusztrál egy ezzel kapcsolatos további problémát. Annak ellenére sérülhet a gazdaság néhány szektora, hogy az összkibocsátás és az árszínvonal sértetlen marad. Például, míg az árfolyam felértékelődése segítette az USA 1980-as évekbeli fiskális expanziójának külföldi tovaterjedését, egyben rontotta az amerikai mezőgazdaság nehéz helyzetét, amely nem részesült közvetlenül a magasabb kormányzati megrendelésekből. A reálárfolyam változásai a túlzott alkalmazkodási problémák miatt káros hatással járhatnak néhány szektorban és ezzel a protekcionizmus iránti igényt hívják életre.

Az árupiaci feltételekben bekövetkező tartós változás a reálárfolyam végleges alkalmazkodását kívánja meg, amelynek folyamatát a lebegő rendszer fel tudja gyorsítani. A rögzített árfolyam megvédése érdekében folytatott devizapiaci intervenció nem tudja megakadályozni ezt a végső alkalmazkodást, hiszen a pénz hosszú távon semleges és így nem képes tartósan megakadályozni a relatív árak változását. Az 1980-as évek eseményei ugyanakkor azt mutatják, hogy ha a termelési tényezők szektorok közötti áramlása költséges, akkor az átmeneti árupiaci sokkok elkerülése érdekében szükség lehet az árfolyam rögzítésére. Sajnos ezen tanulság alkalmazásához a gazdaságpolitikusoknak el kell tudniuk dönteni, hogy átmeneti vagy tartós zavarról van-e szó.

A lebegő rendszerekkel szemben felhozott egyik érv az ipari országoknak az 1950-es és 1960-as évekkel összehasonlítva alacsony gazdasági növekedése az 1970-es és 1980-as években. Ahogy korábban leírtuk, a munkanélküliség ráta gyors növekedésnek indult az ipari országokban 1960 után, továbbá visszaesett a munkatermelékenység és a reál GNP növekedési rátája. Ezen káros fejlemények a dollárárfolyamok lebegtetésének bevezetését követték, de az egybeesés még nem igazolja az ok-okozati kapcsolat meglétét. Bár a közgazdászok még nem magyarázták meg teljes egészében a növekedés lelassulását vagy a munkanélküliségi ráta megugrását, valószínűsíthető, hogy az eseményekért strukturális változások tehetők felelőssé, amelyeknek viszonylag kevés kapcsolatuk van a lebegő árfolyamokkal. A lehetséges okok között olyanokat lehet megemlíteni, mint például az olajársokkok, a korlátozó munkapiaci feltételek, a létszám-leépítések, amelyeknek oka a fejlődő országok megjelenése volt az iparcikkek fő exportőreiként. Az Európai Monetáris Rendszer keretein belül zajló nemzetközi kereskedelem rögzített árfolyamok mellett zajlott, mégsem mutattak fel lényegesen jobb eredményeket az EMS tagországok az Egyesült Államokkal vagy Japánnal összehasonlítva a munkahely-teremtések illetve a munkanélküliség visszaszorítása terén.

Fegyelem

Visszaéltek az országok a lebegő árfolyamok nyújtotta autonómiával? Az infláció gyorsulni kezdett 1973 után és a második olajválság végéig magas maradt. De az 1979-et követő közös dezinflációs folyamat az ipari országokban bebizonyította, hogy a központi bankok ellen tudnak állni a lebegő árfolyamok mellett fellépő inflációs csábításnak. Számos esetben a fejlett országok szavazói megmutatták, hogy a gyenge valutát a rossz gazdasági vezetés jelének tekintik. Ebből kifolyólag a valutaleértékelődés néha a monetáris politika éles váltásait hozta, ahogy 1979-ben az Egyesült Államokban.

A rendszer kevesebb fékezőerőt fejtett ki a kiegyensúlyozatlan költségvetési politikára, így például az 1980-as évek amerikai költségvetési hiányára. Néhány elemző szerint a fix árfolyamok mérsékelteebb amerikai fiskális pozíciót eredményeztek volna, érvelésük mégsem volt meggyőző. Az 1960-as évek második felében a rögzített árfolyamok sem voltak képesek gátat szabni a Johnson kormányzat fiskális expanziójának, annak a politikának, amely végső soron hozzájárult a Bretton Woods-i rendszer összeomlásához; ahogy az EMS sem tudta megfékezni Németországot az 1990-es évek elején.

Destabilizáló spekuláció

A lebegő árfolyamok sokkal nagyobb napi volatilitást mutattak, mint azt a rendszer korai támogatói gondolták volna, de amint azt láttuk a 13. fejezetben, a valutaárfolyamok pénzügyi eszközök árai, így a számottevő volatilitás várható volt. A közgazdászok nem értették még pontosan az árfolyamok aktívaár természetét az 1970-es évek előtt.

A rövid távú árfolyam-ingadozások elég bonyolultak lehetnek ahhoz, hogy még az események utólagos ismeretében is az aktuális gazdasági események hatását láthassuk bennük. A nehézség egy része abból fakad, hogy kormányzati tisztviselők gyakran igyekeztek a várható gazdaságpolitikai változásokra való utalásokkal befolyásolni a valutaárfolyamokat, és ezzel a jövő makroökonómiai helyzetre vonatkozó várakozásokat labilissá teszik. Az a kérdés, hogy az árfolyamok volatilitása túlzott mértékű-e az elméletileg indokolható mértékhez képest, meglehetősen ellentmondásos és ma is aktív kutatási területe az akadémiai közgazdászoknak (21. fejezet).

Hosszabb távon a valutaárfolyamok mozgása durván tükrözte a monetáris és fiskális politikában bekövetkezett alapvető változásokat, és szélesebb ingadozásai sem tűntek destabilizáló spekuláció eredményének. A dollár 1970-es évek végén bekövetkező gyengülése (19.3. ábra) egybeesik az USA laza monetáris politikájának időszakával, míg az 1980 és 1985 között bekövetkező meredek felértékelődés akkor történt, amikor az Egyesült Államok dezinflációba és békeidőben korábban példa nélkül álló fiskális expanzióba fogott. Miközben a legtöbb közgazdász helyesli a fentebb említett árfolyamkilengések irányát, annak mértéke folyamatos viták tárgyát képezi. Néhány vélemény szerint a devizapiac reakciója a kormányzati akciókra túlzott mértékű volt, és rendszeresebb devizapiaci intervenció több haszonnal járt volna.

A lebegő árfolyamokkal kapcsolatos tapasztalatok nem támasztották alá azt az elképzelést, hogy az önkényes valutaárfolyam-ingadozások az infláció és leértékelődés „ördögi körébe” vezethetnének. Nagy Britanniában, Olaszországban és kisebb mértékben Franciaországban is tapasztaltak inflációs spirált, hasonlatosat ahhoz, amit az ördögi kör elmélet képviselő hirdettek. De a spirálokat kísérő valutaleértékelődés nem a destabilizáló valutaárfolyam-spekuláció önkényes eredményének volt tekinthető. Amint azt a 14.10. ábra mutatja (382. oldalon) a rossz inflációs teljesítményű, lebegő valutájú ipari országok általában relatíve magas monetáris növekedéssel ütemmel is rendelkeztek.

Nemzetközi kereskedelem és beruházás

A lebegő rendszerek kritikusainak előrejelzése szerint a nemzetközi kereskedelem és beruházás megszenvedheti a megnövekedő bizonytalanságot. A jóslat a beruházások tekintetében nyilvánvalóan tévesnek bizonyult, amint az országok feloldották a tőkeáramlás korlátjait a nemzetközi pénzügyi közvetítő tevékenység is erős kibontakozásnak indult 1973 után (lásd 21. fejezet).

A lebegő árfolyamok nemzetközi kereskedelemre gyakorolt hatásainak megítélésekor ellentmondásokra bukkanunk. Drámai módon bővült a határidős piacok és egyéb derivatívák alkalmazása, pontosan úgy, ahogy azt a lebegő rendszer támogatói megjósolták, és újabb pénzügyi eszközöket fejlesztettek ki az árfolyamkockázat csökkentésére. De néhány közgazdász állítása szerint a valutaárfolyam-kockázat csökkentésének költségei hasonló hatással járnak, mint a nemzetközi szállítási költségek növekedése: csökkentik a kereskedelemből származó hasznot. Érvelésük szerint ezeknek a költségeknek köszönhetően a nemzetközi kereskedelem lassabban növekedett, mint tehette volna rögzített árfolyamok valamely hipotetikus rendszerében.

Egy ország nemzetközi kereskedelmének nagyon nyers, de közvetlen mértékét adja az áruk és szolgáltatások importjának és exportjának átlaga és a nemzeti kibocsátás hányadosa. A legtöbb ország számára a kereskedelem növekvő trendet mutat a teljes háború utáni időszakban, a lebegő rendszerre való áttérést követően sem alakult ki kifejezett csökkenő trend. Továbbá, összehasonlítva a világkereskedelem növekedését 1970 előtt és után akár meg is változhat a kép, mert amíg az 1950-es és 1960-as évek a drasztikus kereskedelem-liberalizáció időszaka volt, addig az 1970-es és 1980-as éveket a nem vámjellegű kereskedelmi akadályok hulláma jellemezte.[190]

A lebegő árfolyamok nemzetközi kereskedelemre gyakorolt hatásainak megítélését tovább nehezíti a multinacionális cégek tevékenysége, amelyek közül többen tovább bővítették nemzetközi termelési tevékenységeiket az 1973-at követő években. A korábbinál turbulensebb gazdasági környezettel szembenézve a multinacionális vállalatok több országba is kiterjesztették tevékenységüket abban a reményben, hogy ezzel csökkenthetik az egyes gazdaságpolitikai szabályozástól való függőségüket. Mivel a tőkeáramlás és a kereskedelem egymás helyettesítő tevékenységei, így a kereskedelmi tevékenységek működőtőke-beruházásokkal való helyettesítéséből nem következik szükségszerűen, hogy elvesztek volna a kereskedelemből származó jóléti hasznok.[191]

A nemzetközi kereskedelmet újabban a lassabb gazdasági növekedés és reálárfolyamok széles ingadozásai – melyet az árfolyam hibás alkalmazkodásának is nevezünk –miatt a protekcionizmus újjáéledése fenyegeti. (Egyik vezető példája a dollár hibás árfolyam-igazodása az 1980-as évek közepén, a 19.3. ábrán látható.) Lehetséges ugyanakkor, hogy fix árfolyamrendszer alatt is felmerült volna hasonló nyomás a kereskedelem korlátozására. A valutaárfolyamok hibás alkalmazkodása különösen kemény hatással volt azokra, akik elvesztették állásukat és kevés egyéb pénzügyi forrás felett rendelkeztek.

Gazdaságpolitikai koordináció

A lebegő árfolyamok önmagukban nem támogatták a gazdaságpolitika nemzetközi koordinációját. Számos alkalommal azonban, például az 1980-as évek elejének dezinflációja során, az ipari államok együttesen hatékonyabban érhették el céljukat a közös megközelítés megtárgyalása által. A fejezet végén található függelék bemutat egy formális modellt, amelyben minden ország egyaránt hasznát látja a gazdaságpolitika koordinációjának.

Az inkább a szomszédod legyen koldus politika néhány alkalommal ugyan problémát jelentett, a lebegő rendszer kritikusai mégsem tudtak olyan alternatív árfolyamrendszert leírni, amelyben e probléma megszűnt volna létezni. Fix árfolyamok rendszerében, például, az országok mindig leértékelhették valutájukat egyoldalúan nemzeti céljaik elérése érdekében. A Louvre megegyezésben rögzített informális árfolyamsávok eredményei jól mutatják a valutaárfolyamok terén lévő egyetértés és a gazdaságpolitika igazi koordinációja közötti széles szakadékot.

A kormányokat, hasonlóan az emberekhez, gyakran inkább a saját érdekük motiválja semmint a közösség érdekei. A jogi büntetések elbátortalanítják az egyéneket az antiszociális tevékenységektől, ennél sokkal nehezebb feladat kényszerítő erejű szankciókat kidolgozni szuverén kormányok számára. Meglehetősen kétségesnek látszik, hogy egy árfolyamrendszer önmagában visszatarthatná a kormányokat önérdekük követésétől a gazdaságpolitika kialakítása során.



[189] McKinnon, Ronald I.: An International Standard for Monetary Stabilization. Policy Analyses in International Economics, 8. Institute for International Economics, Washington, D.C. 1984.

[190] Széles ökonometriai irodalom foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy az árfolyam-volatilitás hogyan befolyásolja a kereskedelem növekedését és néhány szerző a fentiektől eltérő következtetésekre jutott. Sajnos a különböző kutatók más mértékegységet használtak a kereskedelem volumenének meghatározására és különbözőképpen definiálták az árfolyamvolatilitást és a vizsgálati periódust, így nehéz egyértelmű következtetéseket levonni munkájukból. Az árfolyamvolatilitás negatív hatásait mérő egyik legutóbbi munka: Grauwe, Paul De: Exchange Rate Variability and the Slowdown in Growth of International Trade. International Monetary Fund Staff Papers, 35. 1988. március. 63-84. old.

[191] Az USA multinacionális vállalatainak külföldi exporttevékenységét dokumentáló tanulmány Lipsey, Robert E.–Kravis, Irving B.: The Competitiveness and Comparative Advantage of U.S. Multinationals, 1957-1984. Banca Nazionale del Lavoro Quarterly Review,1987. június. 147-165. old.