Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Érvek a lebegő árfolyam rendszere ellen

Érvek a lebegő árfolyam rendszere ellen

A két világháború közötti időszak lebegőárfolyam-rendszerrel kapcsolatos tapasztalatai alapján komoly kétségek fogalmazódtak meg a tekintetben, mi történne a Bretton Woods-i szabályok feladását követően. Néhány közgazdász szkeptikusan fogadta a lebegő rendszert támogatók állításait és kedvezőtlen következményeket jósoltak annak világgazdaságra gyakorolt hatásait illetően. A lebegő rendszerek ellen felhozott érvek öt fő pont köré csoportosíthatók.

  1. Fegyelem. Inflációs politikának adhat teret, ha a központi bankokat felszabadítják a rögzített árfolyam fenntartásának kötelezettsége alól. Más szavakkal, elveszne az a fegyelem, amit a rögzített árfolyamok rendszere jelentett az egyes nemzeti gazdaságpolitikák számára.

  2. Destabilizáló spekuláció és pénzpiaci zavarok. A valutaárfolyamok mozgására vonatkozó spekuláció a valutapiac instabilitásához vezethet, ami negatív hatásokkal járhat a gazdaság belső és külső egyensúlyára. Továbbá, a hazai pénzpiacon keletkező zavarok bomlasztó hatása erősebb lebegő, mint rögzített árfolyamrendszer esetén.

  3. A nemzetközi kereskedelmet és beruházásokat érő ártalmak. Káros hatással jár a nemzetközi kereskedelem szempontjából, hogy lebegőárfolyam-rendszer esetén a termékek relatív világpiaci ára kevésbé előre jelezhető.

  4. Gazdaságpolitikai koordináció hiánya. A valutaárfolyamok alkalmazkodására vonatkozó Bretton Woods-i szabályokról való lemondás teret enged az egymással versengő árfolyam-politikai gyakorlatnak, amely végül is káros hatással lesz a világgazdaság egészére. Ahogy a két háború közötti évek gazdaságpolitikai gyakorlata mutatta, az egyes országok gazdaságpolitikájuk kialakítása során nem mérlegelik annak a többi országokra gyakorolt elszegényítő hatását. Minden ország szenvedne egy ilyen gyakorlat eredményeképpen.

  5. A nagyobb autonómia illúzója. A lebegő árfolyamok rendszere valójában nem ad nagyobb gazdaságpolitikai szabadságot. A valutaárfolyam változása mindent átható makroökonómiai következményekkel járna amelynek következtében a központi bankok kényszerítve éreznék magukat a gyakori valutapiaci beavatkozásra, mindenfajta árfolyam-rögzítési elkötelezettség nélkül is. Ezért összességében a lebegő árfolyamok rendszere anélkül növelné a bizonytalanságot a gazdaságban, hogy nagyobb szabadságot biztosítana a gazdaságpolitika számára.

Fegyelem

A lebegő rendszerek támogatóinak érvelése szerint az árfolyamok szabad mozgása nagyobb szabadságot ad a gazdaságpolitikusoknak a monetáris politikai kialakítása során. Néhány kritikus megfogalmazásában nem annyira szabadságról, mint inkább engedélyről kell beszélnünk: megszabadulván a devizatartalékok csökkenése miatti aggodalmaktól, a gazdaságpolitikusok a túlságosan expanzív fiskális, illetve monetáris politika útjára léphetnek, így inflációs csapdába vezethetik a gazdaságot (lásd 16. fejezet). Egészen különböző tényezők, kezdve a politikai célokkal (mint például a gazdaság élénkítése politikai választások időszakában) az egészen egyszerű hozzá nem értésig mind kiválthatják az inflációs spirál beindulását. Azok szeme előtt, akik a központi bankok fegyelmére irányuló érvet hangoztatják, az 1920-as évek németországi hiperinflációjának réme lebeg, amely mintegy jelképezi azt a monetáris instabilitást, amely lebegőárfolyam-rendszer mellett egy gazdaságot jellemezhet.

A lebegéspártiak válasza a fegyelem kérdésére az volt, hogy a lebegő árfolyamok rendszere a kormányzat nem megfelelő viselkedése által generált inflációs zavarokat az országon belül tartja; az ország választóinak akaratán múlik tehát, hogy egy megfelelőbb gazdaságpolitikát hirdető kormányt válasszanak. A Bretton Woods-i rendszer végül is relatíve kis fegyelmet kényszerített az Egyesült Államokra, ami pedig nyilvánvalóan hozzájárult a világszintű infláció felgyorsulásához az 1960-as évek második felében. Hacsak nincs valamilyen megváltozhatatlan kapcsolat a valuták és valamely áru, például az arany között, a rögzített árfolyamos rendszer mindenképpen érzékeny lesz az emberi beavatkozásra. Ahogy a 17. fejezetben láttuk, ugyanakkor, az áru alapú pénzügyi rendszereket olyan nehézségek jellemzik, amelyek nemkívánatossá teszik őket a gyakorlat számára.

Destabilizáló spekuláció és pénzpiaci zavarok

A két háború közötti tapasztalatból fakadó másik aggodalom arra a lehetőségre vonatkozott, miszerint a valutapiaci spekuláció a valutaárfolyamok nagy ingadozásaihoz vezethet. Ha a valutapiaci kereskedők azt látják, hogy egy valuta leértékelődik, akkor, az érvelés szerint, a jövőbeli leértékelődésre vonatkozó várakozások miatt nagymérvű eladásokat hajthatnak végre, függetlenül a valuta hosszú távú kilátásaitól; és minél több kereskedő cselekszik ezen logika alapján és adja el a valutáját, annál inkább várható, hogy a leértékelődési várakozások realizálódni fognak. Az ilyen destabilizáló spekulációk felerősítik a valutaárfolyam hosszú távú értéke körüli ingadozását, amely normális körülmények között mindössze a váratlan gazdasági események hatására történne. Eltekintve a nemzetközi kereskedelem megbolygatásától, a gyenge valuta destabilizáló eladása felerősítheti az inflációs várakozásokat és a hazai ár-bér spirál kialakulásához vezethet el, ez pedig további lökéseket adhat a leértékelődésnek. Az országok így a leértékelődés és infláció olyan egymást erősítő „rossz körébe” kerülhetnek, amelyből nehéz a menekülés.

A lebegő rendszerek támogatói szerint megkérdőjelezhető, hogy az ilyen destabilizáló spekuláns vajon meg tud-e maradni a piacon. Bárki, aki tartósan a valuta eladása mellett dönt miután az hosszú távú értékéhez képest leértékelődött, vagy vásárol miután felértékelődött, elkerülhetetlenül pénzt fog veszíteni hosszú távon. Ezért a destabilizáló spekulánsoknak hosszú távon ki kell esniük a piacról, a lebegéspártiak vélekedése szerint, és pusztán azon spekulánsok maradnak, akik elkerülik a hosszú távú veszteségeket azáltal, hogy felgyorsítják a valutaárfolyamok alkalmazkodását hosszú távú értékük felé.

A lebegő rendszerek támogatói arra is rámutattak, hogy a nemzetközi tőkeáramlás destabilizáló hatású lehet a rögzített árfolyamok rendszerében. A központi bank devizatartalékainak váratlan csökkenése leértékelési várakozásokat generálhat és beindíthatja a tartalékok rohamos csökkenését a spekulánsok hazai aktívaeladásai által. Ha a kormányzat intézkedései a bizalom helyreállítására nem kellően hatékonyak, egy ilyen tőkekiáramlás egy egyébként szükségtelen leértékelést is kikényszeríthet.

A lebegő rendszerek elleni még erősebb érvelés szerint a gazdaság sokkal sebezhetőbbé válik a belföldi pénzpiaci sokkokkal szemben. A 19.2. ábrán a DD-AA modellt használjuk az érvelés bemutatására. Az ábrán a belföldi reálpénzkeresletben bekövetkező növekedésnek (vagyis annak a reálpénzmennyiség növekedésének, amelyet a gazdaság szereplői kívánnak tartani különböző jövedelem és kamatláb értékek mellett) a gazdaságra gyakorolt hatását mutatjuk be lebegőárfolyam-rendszerben. Mivel ebben az esetben alacsonyabb jövedelem szükséges (adott E mellett) ahhoz, hogy az emberek elégedettek legyenek a meglévő pénzkészleteikkel, az AA1 görbének balra kell tolódnia, AA2-be. A gazdaság jövedelme tehát Y1-ről Y2-re csökken, amint az árfolyam felértékelődik E1-ről E2-re. A pénzkereslet növekedése pontosan olyan hatásokkal jár, mintha a pénzkínálat csökkenne, és amennyiben ez a növekedés tartós, így végül is a hazai árszínvonal csökkenéséhez vezet el. Rögzített árfolyamok mellett ugyanakkor a pénzkereslet csökkenése egyáltalán nem érinti a gazdaságot. A belföldi fizetőeszköz felértékelődésének megakadályozására a központi bank külföldi valutát vásárol pontosan akkora értékben, hogy a reálpénzkínálat növekedése megegyezzen a reálpénzkereslet növekedésével. Ez a beavatkozás az AA1görbét eredeti pozíciójában hagyja meghiúsítva a kibocsátás és árszínvonal megváltozását.

19.2. ábra - A pénzkeresletben bekövetkező növekedés hatása lebegő árfolyamrendszerben

kepek/19.2.png


A rögzített árfolyam ezért automatikusan megakadályozza, hogy a belföldi pénzpiac instabilitása befolyásolja a gazdaság teljesítményét. Ez igen hatásos érv a fix árfolyamok rendszere mellett amennyiben a gazdaságot érő sokkok többnyire a hazai pénzpiacról származnak (azaz amennyiben az AA görbe eltolódását eredményezik). De ahogy az előző fejezetben láttuk, az árfolyamok rögzítése átlagosan rontja a gazdaság makroteljesítményét, amennyiben árupiaci sokkok dominálnak (azaz amelyek a DD görbét tolják el).

A nemzetközi kereskedelmet és beruházásokat érő ártalmak

A lebegő rendszerek kritikusainak vádjai szerint az árfolyamok változékonysága önmagában is ártalmas a nemzetközi kereskedelemre és beruházásokra. A valutaárfolyamok hullámzása tovább növeli az importőrök bizonytalanságát az általuk fizetendő árak tekintetében és – hasonlóképpen – az exportőrök bizonytalanságát is várható bevételük vonatkozásában. Ez a bizonytalanság, állításuk szerint, költségesebbé teszi a nemzetközi kereskedelmet, amelynek eredményeképpen annak volumene várhatóan csökkenni fog. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyes országok által a nemzetközi kereskedelemből realizálható nyereség nagysága is szerényebb lehet. Ehhez hasonlóan, a működőtőke beruházások hozamát érő nagyobb bizonytalanság elriasztja a nemzetközi befektetőket.

A lebegő rendszerek támogatói ezt az érvet azzal kívánták elhárítani, hogy rámutattak, a nemzetközi kereskedők elkerülhetik az árfolyamkockázatot a határidős devizapiacon való kereskedéssel (lásd 13. fejezet), amelynek forgalma és hatékonysága várhatóan növekedni fog a lebegő árfolyamos devizapiacok világában. A határidős devizapiacok működtetése ugyanakkor költséges lehet s eléggé kétséges, hogy lehetséges lesz-e minden árfolyamkockázat fedezésére, volt szkeptikus közgazdászok válasza.

Összefoglalva, a lebegő rendszerek ellenzői abbéli félelmüknek adtak hangot, hogy az egyes nemzeti valutáknak csökkenhet a gazdaságossági számításokban és tervezésben játszott szerepe. A hazai pénz kevésbé tudja betölteni értékmérő funkcióját, ha csökken (az importtermékek esetében) vásárlóértékének előrejelezhetősége.

A gazdaságpolitikai koordináció hiánya

A Bretton Woods-i rendszer néhány támogatója úgy gondolta, hogy annak szabályai támogatták a nemzetközi kereskedelmet azáltal, hogy kizárták a kompetitív valutaárfolyam-leértékeléseket, amelyek pedig a két világháború közötti nagy válság idején oly gyakoriak voltak. Ha az országok újra szabad kezet kapnak valutájuk árfolyamának megváltoztatásához, érveltek, a történelem megismételheti önmagát. Az egyes országok saját gazdasági céljaik megvalósításához olyan gazdaságpolitikát folytathatnak, amely minden országot sért és így végül egy országnak sem segít.

Cáfolatukban a lebegő rendszerek támogatói a Bretton Woods-i rendszer árfolyam-alkalmazkodási mechanizmusának nehézkességét, fáradságosságát hangsúlyozták. Ráadásul a szabályok méltánytalanok is voltak, hiszen a gyakorlatban csak a deficitet felmutató országokra nehezedett nyomás, hogy restriktív gazdaságpolitikát folytassanak vagy lertékeljék devizájukat. A rögzített árfolyamok rendszere oly módon „oldotta meg” a monetáris politika nemzetközi koordinációjának kérdését, hogy az Egyesült Államokat domináns helyzetbe hozta, amellyel az végül visszaélt.

A nagyobb autonómia illúziója

A kritikusok érveinek utolsó eleme, hogy a lebegő rendszerek támogatói által ígért nagyobb gazdaságpolitikai autonómia, legalábbis részben, illuzórikus. Igaz, hogy elméletben a lebegő árfolyamok rendszere hosszú távon kizárja a külföldi inflációt a gazdaságból, és lehetővé teszi, hogy a központi bank saját elképzelései szerint határozza meg a belföldi pénzkínálat nagyságát. Érvelésük szerint ugyanakkor a devizaárfolyam annyira fontos makroökonómiai változó, hogy a gazdaságpolitikusok hazai monetáris politikájuk kialakítása során képtelenek lesznek figyelmen kívül hagyni annak az árfolyamra gyakorolt hatását.

Ebből a szempontból különösen fontos kérdés a árfolyamnak a belföldi inflációs folyamatban játszott szerepe. Az árfolyam leértékelődése, amely emeli az importtermékek árát, béremelési követeléseket indukálhat a munkások részéről, akik nem szívesen viselik el életszínvonaluk csökkenését. A magasabb bérek megjelennek a fogyasztási javak végső árában, táplálva így a belföldi inflációt és a béremelési követeléseket. Továbbá, az árfolyam leértékelése azonnal emeli a belföldi termelésben felhasznált import nyersanyagok árát is. Ezért a lebegő árfolyamok várhatóan felgyorsítják azt a tempót, ahogyan az árszínvonal a pénzkínálat növekedésére reagál. Így lebegő árfolyamok mellett ugyan növekszik a központi bank kontrollja a nominális pénzmennyiség, MS, felett, ez azonban nem feltétlen jelent nagyobb kontrollt a reálfolyamatok (például foglalkoztatás) szempontjából meghatározó gazdaságpolitikai változó, a reálpénzmennyiség, MS/P, felett. A hazai árszint reakciója a árfolyam változására különösen gyors lehet az olyan gazdaságokban, ahol a fogyasztói kosár nagy hányadát az import adja: Az ilyen gazdaságokban az árfolyamváltozás jelentős mértékben képes befolyásolni a munkabérek vásárlóértékét.

A szkeptikusok továbbra is fenntartották, hogy a lebegő árfolyamok elszigetelő tulajdonsága meglehetősen korlátozottan tud érvényesülni. Elfogadták ugan, hogy az árfolyam végül is úgy alkalmazkodik, hogy ellensúlyozza a monetáris aggregátumok túlzott mértékű növekedése miatt bekövetkező külföldi infláció hatását. A merev árak világában, ugyanakkor, rövid távon a külföldi monetáris fejlemények hatást gyakorolnak az egyes országokban a reálkamatláb és a reálárfolyam értékeire. Továbbá semmi okunk sincs feltételezni, még elméletben sem, miért ne hathatna az egyes országok fiskális politikája a külföld helyzetére.

A lebegő rendszerek kritikusainak érvelése szerint azok előnyeit túlhangsúlyozták a költségeihez képest. A gazdaságpolitikusok továbbra is a túlzott árfolyamkilengések elkerülésének korlátjai között munkálkodhatnának. A rögzített árfolyamok elengedésével viszont lemondanának mindazon előnyökről és hozamokról, amelyeket a világkereskedelem és tőkeáramlás a kiszámítható valutaárfolyamoknak köszönhet.

Esettanulmány: Valutaárfolyamok a két olajválság között, 1973–1980

Melyik csoportnak volt igaza, a lebegő rendszer támogatóinak vagy kritikusainak? Válaszként ebben és a következő esettanulmányban megkíséreljük összefoglalni a lebegő rendszerek működése során, 1973 óta összegyűlt tapasztalatokat. Mielőtt belekezdenénk fontos megjegyezni – elkerülendő a további csalódásokat –, hogy amint az gyakran előfordul a közgazdaságtanban, az adatok nem igazolják egyértelműen egyik oldalt sem. Bár a későbbi események a kritikusok számos előrejelzését megerősítették, az sem egyértelmű, hogyan élhette volna túl a fix árfolyamok rendszere mindazokat a gazdasági viharokat, amelyek 1973-tól kezdődően rázták meg a világgazdaságot.

Az első olajválság és következményei, 1973–1975 MIközben – 1973-tól – a világ iparosodott országainak valutaárfolyamai lebegni kezdtek, egy az IMF tagországok képviselőiből álló szakértő csoport terveket készített a világ pénzügyi rendjének a visszaállítására. Az 1972 őszén megalakult Húszak Tanácsa azt a feladatot kapta, hogy dolgozza ki a fix árfolyamok rendszerének új változatát, amely mentes a Bretton Woods-i rendszer aszimmetriáitól. Mire 1974 júliusára a bizottság elkészült végleges jelentésével „A reform körvonalai” címmel, a kőolaj világpiacán kialakult felfordulás elképzelhetetlenné tette a fix árfolyamok rendszerének visszaállítását.

Energiaárak és az 1974–1975-ös évek recessziója. 1973 októberében háború tört ki Izrael és az arab országok között. Az Izraelnek nyújtott segítség elleni tiltakozásként a legnagyobb olajtermelőket tartalmazó nemzetközi kartell, az OPEC arab tagjai embargó alá helyezték az Egyesült Államokba és Hollandiába irányuló olajszállításokat. Az olajszállítmányok általánosabb elakadásától való félelemben a kereskedők óvatossági készleteket kívántak felhalmozni, ami felhajtotta az olaj világpiaci árát. Az olajpiaci eseményeken felbátorodva az OPEC-országok elkezdték emelni főbb vevőikkel, a nagyobb olajvállalatokkal szemben felszámított árat. 1974 márciusára az olaj ára megnégyszereződött, a háborút megelőző barrelenkénti 3 dollárról 12 dollárra emelkedett.

Az olaj árának masszív emelkedése a fogyasztók által fizetett energiaárak emelkedéséhez és az energiát felhasználó vállalatok működési költségének növekedéséhez vezetett, valamint megjelent a kőolaj feldolgozás nem energetikai termékeinek, például a műanyagnak az áraiban is. Könnyebben megérthetjük ezen áremelkedések hatásait, ha úgy képzeljük el őket, mintha az OPEC olajtermelői nagymértékű adót vetettek volna ki az olajat importálókra. Az olajválságnak ugyanolyan makroökonómiai következményei voltak, mintha a fogyasztói és termelői adókat egyszerre emelték volna: a fogyasztás és beruházás mindenhol lassulni kezdett és a világgazdaság recesszióba hanyatlott. Az olajimportáló országok fizetési mérlege pedig romlott.

Az infláció gyorsulása. A 13–17. fejezetekben tárgyalt modellek előrejelzése alapján az inflációs rátának fellendülés idején emelkednie, recessziók idején csökkennie kell. Az 1974-et követő válság kibontakozása során ugyanakkor az infláció a legtöbb országban emelkedett. A 19.1. táblázat mutatja, hogyan lövellt fel az infláció a hét legnagyobb iparosodott ország esetében. Számos esetben az infláció közel megkétszereződött, annak ellenére, hogy a munkanélküliségi ráta emelkedett.

19.1. táblázat - Főbb ipari országok inflációs rátája, 1973–1980 (éves százalékos növekedés)

Ország

1973

1974

1975

1976

1977

1978

1979

1980

Egyesült Államok

6,2

11,1

9,1

5,7

6,5

7,6

11,3

13,5

Nagy-Britannia

9,2

16,0

24,2

16,5

15,8

8,3

13,4

18,0

Kanada

7,6

10,9

10,8

7,5

8,0

8,9

9,2

1,2

Franciaország

7,3

13,7

11,8

9,6

9,4

9,1

10,8

13,6

Németország

6,9

7,0

6,0

4,5

3,7

2,7

4,1

5,5

Olaszország

10,8

19,1

17,0

16,8

17,0

12,1

14,8

21,2

Japán

11,8

24,5

11,8

9,3

8,1

3,8

3,6

8,0


Mi történt? Az egyik befolyásoló tényező maga az olajválság volt: A kőolajtermékek árának közvetlen emelése révén az energiafelhasználó iparágak költségei növekedtek, az olaj árának emelkedésének hatására a fogyasztói árak felfelé szöktek. Továbbá, az 1960-as évek vége óta a béralku folyamatba beépült inflációs nyomás világszerte egyre erősödő hatást fejtett ki, még a kedvezőtlenül alakuló foglalkoztatási helyzet ellenére is. Ugyanazok az inflációs várakozások, amelyek a bérszerződéseket befolyásolták, további inflációs nyomást fejtettek ki a nyersanyagárak alakulására mivel spekuláns kereskedők óriási árukészleteket halmoztak fel az árak várható emelkedésére számítva.

Végül, a véletlennek köszönhetően, nem az olajválság volt akkor az egyetlen, a világgazdaságot sújtó kínálati válság. 1972-től kezdődően kedvezőtlen kínálati zavarok véletlen sorozata fejtett ki nyomást a mezőgazdasági termelői árak emelkedésére és ily módon az általános inflációs folyamatra. Ezen kínálatoldali sokkok között szerepeltek az Egyesült Államok és a Szovjetunió alacsony terméshozamai, a cukor és a kakaó hiánya és a perui szardellaállomány természetes élőhelyéről való misztikus eltűnése. Gondolhatnánk azt, hogy a szardella ugyan csak a pizza és a Caesar saláta fogyasztói számára fontos, valójában ez a farmon tartott állatok táplálásában fontos szerepet betöltő halfehérje készítmények egyik összetevője. A szardella zsákmányok hirtelen csökkenése a helyettesítő takarmánygabona (elsősorban a kukorica és a szójabab) árának éles emelkedéséhez vezetett.

Stagfláció. Az 1974–1975-ös évek szokatlan makroökonómiai feltételrendszerének leírására új szót alkottak a közgazdászok: stagfláció, amely a stagnáló kibocsátás és a magas infláció kombinációját jelöli. A stagfláció két tényező eredményeként alakult ki:

  1. A nyersanyagárak emelkedése, amely közvetlenül járul hozzá az infláció emelkedéséhez és egyidejűleg csökkentette az aggregált keresletet és kínálatot csökkenésével egyidejűleg.

  2. A jövőbeli inflációra vonatkozó várakozás beépült a bérekbe és az árakba a magas infláció és a recesszió ellenére.

Még az olajválság kibontakozása előtt a lebegő árfolyamok rendszerének bevezetése lehetővé tette az iparosodott országok számára a korábbiaknál jelentősen szigorúbb monetáris és fiskális politika kialakítását a gyorsuló infláció megfékezése érdekében. Németországban volt a leglátványosabb a monetáris aggregátumok növekedésének lassulása, ahol a Bundesbank a pénzkínálat felett újonnan szerzett kontrolljára építve az éves monetáris növekedés mértékét az 1972-es 14,7%-ról 1973-ra mindössze 2,6%-ra csökkentette. Az Egyesült Államokban szintén igen jelentős mértékű monetáris lassulás történt, a Fed a pénzkínálat növekedését 1973-ban 5,6%-os mértékben, 1974-ben 4,4%-ban engedte meg, szemben az 1972-es 9,2%-al. Ez a szigorú monetáris politikai gyakorlat az 1974–1975-ös pangás további mélyülését eredményezte.

A belső és külső egyensúly visszaszerzése. Az nyersanyagpiaci sokkok a legtöbb olajimportáló országot távolabb vitték belső és külső egyensúlyuktól, mint ahol a lebegőárfolyam-rendszer 1973-as bevezetését megelőzően voltak. Az országok nem voltak abban a helyzetben, hogy lemondhattak volna mindazon előnyökről, amelyek a rugalmas árfolyamoknak a kiadások átterelésére gyakorolt hatásából fakadtak, és nem tehették meg azt sem, hogy a monetáris politikát egy rögzített árfolyam megvédésének céljával terheljék. Semmilyen rögzített árfolyam melletti kötelezettségvállalás nem lett volna hiteles abban a helyzetben, amikor az egyes országok inflációs rátái közötti jelentős különbségek mellett még a termelési költségeket tartósan megváltoztató sokkok sorozatát is el kellett szenvedniük. A spekulációs támadások, melyek a rögzített árfolyamok rendszerének feladását is kikényszerítették, rövid idő alatt aláaknáztak volna bármely, a fix árfolyamok visszaállítására irányuló kísérletet.

Milyen gazdaságpolitikai eszközöket alkalmaztak az országok belső és külső egyensúlyuk helyreállítására? Amint 1974 folyamán és 1975 elején a recesszió tovább mélyült, a kormányok többsége az expanzív fiskális és monetáris politika felé mozdult el. A növekvő munkanélküliségre reagáló jegybanki beavatkozás hatására a monetáris növekedés üteme 1974 és 1975 között emelkedett a hét legnagyobb ipari országban. Ezen politikai beavatkozások hatására a legtöbb ipari országban a kibocsátás gyors fellendülése volt jellemző 1975 második felében. Ugyanekkor az inflációs ráta csökkenni kezdett (lásd 19.1. táblázat). Az ipari országok munkanélküliségi rátája azonban még a kibocsátás növekedése ellenére sem tért vissza a recessziót megelőző szintre.

Az ipari országok folyó fizetési mérlegének 1974-es hiánya, a csoport egészét tekintve, 1975-re többletbe csapott át, mivel kiadásaikat csökkentették; 1976-ra pedig zéró közeli értéket vett fel. Az OPEC-országok pedig, amelyek nem tudták a bevételek növekedésének megfelelő mértékben növelni kiadásaikat, 1975-ben és 1976-ban jelentős folyó fizetésimérleg-többletet halmoztak fel. Ezt világszinten az olajimportáló fejlődő országok folyó fizetésimérleg-hiánya ellensúlyozta. Mivel a nem olajkitermelő fejlődő országok nem tudták olyan ütemben csökkenteni kiadásaikat, mint a fejlett országok, ezért a fejlődő országokban, a csoport átlagát tekintve, a GNP növekedése nem vett fel negatív értéket, szemben több fejlett országéval. A fejlődő országok olajimportból származó hiányukat részben az ipari országok pénzügyi központjain keresztül, de az OPEC-országokból származó hitelekkel finanszírozták.

A közgazdászok és gazdaságpolitikusok többsége egyaránt a lebegőárfolyam-rendszer sikerének tekintette az első olajválságot követő nemzetközi alkalmazkodási folyamatokat. A rögzített árfolyamok védelmének kényszerétől szabadon a kormányok céljaiknak megfelelően alakíthatták ki a sokkra adott fiskális és monetáris politikai válaszaikat. Az Egyesült Államok és Németország még az 1974 előtt a tőkeáramlás korlátozására felállított szabályokat is fel tudták oldani. Ez a lazítás enyhítette a fejlődő országok alkalmazkodását, akik így könnyebben jutottak hozzá a kiadásaikhoz és a gazdasági növekedéshez szükséges hitelekhez a pénzügyi piacokon. Így a fejlődő világ relatíve erős kereslete az fejlett országok exportja iránt hozzájárult az 1974–1975-ös válság hevességének csillapításához.

Az IMF Charta módosítása, 1975–1976 Úgy tűnt tehát, a lebegő árfolyamok rendszere megfelelően működik válsághelyzetben, ezért a fejlett országok kormányai 1975 végén kinyilvánították készségüket a lebegő árfolyamok rendszerének határozatlan ideig való fenntartására. A Párizs-környéki Rambouillet kastélyban tartott, későbbi sorozatos éves gazdasági csúcstalálkozójuk első alkalmával a főbb fejlett országok vezetői felkérték az IMF-et az Egyezmény (Articles of Agreement) módosítására annak érdekében, hogy vegye számba a lebegő árfolyamok realitását. A résztvevő kormányok elkötelezték magukat arra, hogy ellenállnak az árfolyamok „kiszámíthatatlan ingadozásának”, de nem mondanak le a fix árfolyamok visszaállításáról.

A Rambouillet-i döntésre válaszképpen, 1976 februárjában a jamaicai Kingstonban találkoztak az IMF igazgatói az IMF Egyezmény IV. cikkelyének – az árfolyamra vonatkozó intézkedéseknek – a jóváhagyása végett. Az új IV. cikkely közvetetten erősíti meg a lebegő árfolyamok rendszerét, azzal, hogy kimondja, az egyes országok szabadon határozzák meg az általuk alkalmazott árfolyamrendszert. A kormányokat ösztönzik az árstabilitást és a növekedést célzó gazdaságpolitika követésére és kötelezik, hogy elkerüljék „az árfolyamok manipulálását… tisztességtelen versenyelőny szerzése céljából”. De ennél részletesebb korlátozásokat nem helyezett az IMF a tagországok politikája elé.

A javított IV. cikkely felkérte az IMF-et a tagországok árfolyam politikájának ellenőrzésére az irányelvek teljesülésének biztosítása érdekében. Bár az árfolyamok „felügyelete” túllépett a korábbi IMF-feltételrendszer keretein abban, hogy a cikkely azt még az Alaptól hitelt nem kérő országokra is kiterjesztette, mégsem dolgoztak ki olyan mechanizmust, amely biztosította volna az Alap számára a befolyásolás lehetőségét a nem kölcsönvevő országok esetében. Így a gyakorlatban az új cikkely nem tett mást, mint szentesítette a már közel három éve létező gyakorlatot: a decentralizált gazdaságpolitikai döntéshozatal rendszerét, amelyben minden ország a saját érdekeinek elérésére törekedett.

A gyenge dollár, 1976–1979 Amint az 1974–1975-ös recesszióból történő kilábalás 1976 végére lassulni kezdett a továbbra is magas munkanélküliség mellett, az Egyesült Államok sürgetni kezdte a másik két ipari óriáshatalmat, Németországot és Japánt, hogy hozzá hasonló módon expanzív gazdaságpolitikát folytassanak a világgazdasági pangás felszámolása érdekében. Csak az 1978 júliusában Bonnban rendezett gazdasági csúcstalálkozó idejére csökkent Németország és Japán inflációs félelme annyira, hogy beleegyeztek: csatlakoznak az Egyesült Államokhoz és beindítják a világ gazdasági növekedésének „motorjait”. Mindaddig az Egyesült Államok egyedül kísérelte meg ezt keresztülvinni és ezzel a munkanélküliség ráta drasztikus csökkenését érte el (a recesszió csúcspontját jelentő 1975-ös 8,3%-ról 6,0%-ra 1978-ra) miközben továbbra is magas infláció uralkodott a gazdaságban és e politika az USA folyó fizetési mérlegét deficitbe fordította. Ezzel szemben Németországban és Japánban 1978-ra az infláció relatíve alacsony értékeket ért el (lásd 19.1. táblázat).

Ezen politikai kiegyensúlyozatlanság – erőteljes expanzió az Egyesült Államokban, amelyet nem kísér hasonló expanzió külföldön – eredményeként a dollár meredeken értékelődött le 1976-tól kezdődően. A leértékelődés nyilvánvaló a 19.3. ábrán, amely a dollár nominál és reál effektív valutaárfolyam indexeit egyaránt mutatja. Ezek az indexek rendre egy dollár árát fejezik ki valamely valutakosár mennyiségében kifejezve, illetve egy egységnyi USA-kibocsátás árát adják meg a külföldi kibocsátásból álló kosár mennyiségében megadva. Így az indexek értékének emelkedése (akár nominál, akár reál) a dollár felértékelődését, míg csökkenése a dollár leértékelődését jelenti.

19.3. ábra - Nominális és reál effektív valutaárfolyam-indexek, 1975–1996

kepek/19.3.png


Forrás: International Monetary Fund, International Financial Statistics

Az amerikai és külföldi inflációs ráták különbségeinek tükrében a nemzetközi befektetők nem bíztak a dollár jövőbeli értékében. Sőt a gyengülő dollár tovább erősítette az amerikai inflációs folyamatokat az importárak emelkedésén és a béralkuban résztvevők inflációs várakozásain keresztül. A dollár iránti bizalom visszaállítása érdekében Carter elnök a nemzetközi pénzügyek terén hatalmas tapasztalattal rendelkező Paul A. Volckert nevezte ki a Fed új elnökévé. 1979 októberéig gyenge dollár jellemezte a valutapiacot, amikor Volcker elnök bejelentette az USA monetáris politikájának megszorítását és a pénzkínálat bővülését a korábbiaknál szigorúbb szabályokhoz kötötte.

Az USA monetáris politikájában bekövetkezett 1979-es éles fordulat mutatja a lebegő rendszerekkel szemben felhozott egyik érv igazságát. Nevezetesen azt, hogy a kormányok nem lehetnek közömbösek a valutaárfolyamok mozgása iránt és nyilvánvalóan feladják más területek gazdaságpolitikájának autonómiáját az árfolyam védelme érdekében, ha annak mozgását károsnak tekintik.

A második olajválság, 1979–1980 Az olajárak emelkedésének második menetét indította be az iráni sah bukása 1979-ben, mivel így elmaradt az ebből az országból származó export. Az olajárak az 1978-as barrelenkénti 13 dollárról 1980-ra 32 dollár közelébe emelkedtek. Az olajimportáló országokban, csakúgy mint 1973–1974-et követően, stagfláció alakult ki. A 19.1. táblázatból leolvashatjuk az infláció hirtelen felgyorsulását minden fejlett ipari országban 1978 és 1980 között. A kibocsátás növekedése általában lassult és a munkanélküliség növekedett, de mégsem volt annyira egyöntetű és drámai a második olajválság hatása, mint az elsőé. Az olajimportáló fejlődő országok a fejlett országokhoz hasonlóan magasabb inflációt és alacsonyabb növekedést tapasztaltak.

1975-ben a fejlett ipari országok gazdaságpolitikai döntéshozói az első olajválságra expanzív monetáris és fiskális politikával reagáltak. A második olajválságra azonban nagyon különböző válaszok születettek. A legtöbb ipari országban ténylegesen visszafogták a monetáris növekedést 1979 és 1980 folyamán annak érdekében, hogy ellensúlyozzák az olajárak emelkedése következtében bekövetkező inflációemelkedést. Az 1970-es évek elejének inflációellenes küzdelmei után a központi bankok aggódni kezdtek, hogy az 1978–1980-ban megugró inflációt később nehéz lesz visszafordítani, amennyiben az inflációs várakozások beépülnek a béralku folyamatba.

Az infláció elleni harcnak komoly ára volt a gazdasági növekedés és munkanélküliség vonatkozásában. A munkanélküliség nagyot ugrott 1982-ig és a restriktív gazdaságpolitikai gyakorlat gátolta a kibocsátás fellendülését. A kilábalás az olajválságból éppen csak hogy elkezdődhetett mielőtt a világgazdaság 1981-ben elmerült az 1930-as évek Nagy Válsága óta tapasztalt legmélyebb recesszióban.