Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

23. fejezet - Gazdaságpolitika és koordináció lebegő árfolyamok rendszerében

23. fejezet - Gazdaságpolitika és koordináció lebegő árfolyamok rendszerében

Amint a fix árfolyamok Bretton Woods-i rendszere a feszültség jeleit kezdte mutatni a hatvanas évek vége felé egyre több közgazdász javasolta, hogy az országok hagyják rá valutaárfolyamuk szabad kialakítását a valutapiacra. Amikor az iparosodott országok kormányai végül is 1973-ban bevezették a lebegőárfolyamok rendszerét lépésüket még átmeneti rendkívüli intézkedésnek tekintették és nem a lebegőárfolyam-rendszer mellett érvelő közgazdászok javaslatai tudatos követésének. Mindezidáig azonban teljességgel lehetetlennek bizonyult a fix árfolyamrendszerre történő visszatérés: az iparosodott országok valutájának dollárárfolyama 1973 óta szabadon lebeg.

A lebegőárfolyam-rendszer támogatói belső és külső egyensúly közötti feszültség – amely gyakran jelentkezett a merev Bretton Woods-i árfolyamrendszerben – feloldásának eszközét látták. Az 1980-as évek közepére azonban a közgazdászok és a gazdaságpolitikusok szkeptikusabbakká váltak a lebegőárfolyam-rendszerre épülő nemzetközi pénzügyi rendszer előnyei tekintetében. Néhány kritikus kifejezetten úgy jellemezte az 1973-as évet követő valutarendszereket, mint „rendszertelenséget”, ahol mindenkinek mindent szabad, amelyekben a nemzeti gazdaságpolitikák gyakran hadilábon állnak egymással. Több megfigyelő most úgy gondolja, hogy a jelenlegi árfolyamrendszer erősen reformra szorul.

Miért járt annyi csalódással a lebegőárfolyam-rendszer és milyen irányban kellene a jelenlegi rendszer reformja során elindulni? Ebben a fejezetben a lebegő és fix árfolyamrendszer modelljeit alkalmazzuk a jelenlegi árfolyamrendszer elemzéséhez és a különböző árfolyamrendszerekben jelentkező gazdaságpolitikai problémák összehasonlításához.

Érvek a lebegő árfolyam rendszere mellett

Az egyre mélyülő és gyakoribbá váló nemzetközi valutaválságok hatására az 1960-as évek vége felé közgazdászok a valutaárfolyamok nagyobb rugalmasságáért emeltek szót. Többen úgy érveltek, hogy a lebegő árfolyamok rendszere (amelyben a központi bank nem interveniál a valutapiacon az árfolyam rögzítése érdekében) nem csak automatikusan biztosítaná a valutaárfolyam rugalmasságát, de egyéb hozamokkal is járna a világgazdaságra nézve. A lebegőárfolyam-rendszer melletti érvelés három fő állításra támaszkodott:

  1. A monetáris politika autonómiája. Ha a központi bank a továbbiakban nem kényszerülne devizapiaci intervencióra a valutaárfolyam rögzítése érdekében, akkor a kormányzat önálló monetáris politikával képes lenne a belső és külső egyensúly biztosítására. Továbbá egyetlen ország sem kényszerülne infláció (vagy defláció) külföldről történő importálására.

  2. Szimmetria. A Bretton Woods-i rendszerben korábban rejlő aszimmetria eltűnne a lebegő árfolyamok rendszerében és az Egyesült Államok többé nem lenne képes a világgazdaság monetáris kondícióit egymaga meghatározni. Ugyanakkor az Egyesült Államoknak pontosan ugyanazok a lehetőségei lennének valutája árfolyamának meghatározására, mint más államoknak.

  3. A valutaárfolyam mint automatikus stabilizátor. Még aktív monetáris politika hiányában is, keresleti sokk esetén a piacon kialakuló valutaárfolyam alkalmazkodása segítené a belső és külső egyensúly fenntartását. Azok a hosszú és gyötrelmes spekulációs periódusok pedig, melyek a Bretton Woods-i szabályok alatt zajló valutaárfolyam kiigazításokat megelőzően jelentkeztek, lebegőárfolyam-rendszer esetén nem fordulhatnának elő.

A monetáris politika autonómiája

A Bretton Woods-i rögzített árfolyamrendszerben, az Egyesült Államok kivételével, az egyes országokban a monetáris politika nem rendelkezett kellő mozgástérrel a belső és külső egyensúly megvalósításához. A monetáris politika hatékonyságát az ellensúlyozó tőkeáramlások mechanizmusa gyengítette (lásd 17. fejezet). A központi bank hazai pénzügyi eszköz vásárlása, például, átmenetileg csökkentő hatást fejtene ki a belföldi kamatlábra és így gyengítené a hazai valuta árfolyamát. Ezért a központi banknak az árfolyam védelme érdekében hivatalos devizatartalékaiból kellene eladnia. A belföldi kamatlábra és a valuta árfolyamára nehezedő nyomást ezzel eltüntetné ugyan, hogy ám akkorra, amikorra a belföldi pénzkínálat nagyságát a devizatartalékok csökkenése eredeti szintjére visszavitte. Ezért a fix árfolyamrendszer utolsó éveiben a központi bankok egyre szigorodó megszorításokat róttak ki a nemzetközi fizetési forgalomra a pénzkínálat feletti kontroll megőrzése végett. Ezek a korlátozások azonban csak részben bizonyultak sikeresnek a monetáris politika erősítésében, ugyanakkor káros hatást fejtettek ki a nemzetközi kereskedelemre gyakorolt torzító szerepük miatt.

A lebegő rendszer támogatói rámutattak, hogy a valutaárfolyamok rögzítésének megszüntetése visszaállítaná a központi bankok monetáris kontroll szerepét. Ha, például, a központi bank a munkanélküliség csökkentése érdekében a pénzkínálat növelésével kíván beavatkozni, lebegőárfolyam-rendszerben nincsenek jogi korlátai a lépés következtében kialakuló valutaárfolyam leértékelődésnek. A 16. fejezetben látott okfejtés szerint a valutaleértékelődés csökkentené a munkanélküliséget, mert csökkenti a hazai termékek relatív árát és így növekszik az ezen termékek iránti kereslet. Hasonlóképpen, egy túlfűtött gazdaság jegybankja képes lenne a gazdasági tevékenység lehűtésére a pénzkínálat szűkítésével anélkül, hogy aggódnia kellene amiatt, hogy a nemkívánatos tőkebeáramlás aláásná stabilizációs erőfeszítéseit. A monetáris politika feletti ellenőrzés megerősödése pedig lehetővé tenné, hogy az országok lebontsák a nemzetközi fizetéseket eltorzító korlátozásokat.

A lebegőárfolyam-rendszer támogatói azzal is érveltek, hogy lebegő árfolyamok lehetővé teszik az országoknak, hogy megválasszák saját hosszú távú inflációs rátájukat, ahelyett, hogy passzívan alkalmazkodva a külföldi folyamatokhoz, importálniuk kelljen azt. Láttuk az előző fejezetben, hogy a külföldi árszínvonal-emelkedés hatására egy nyitott gazdaság belső egyensúlya felborul és végül, ha valutaárfolyamát fixen tartja, importálni fogja a külföldi inflációt. Az 1960-as évek végére több országban is úgy gondolták, hogy belföldi inflációjukat elsősorban az Egyesült Államokból importált infláció határozta meg. Valutájuk újraértékelésével – azaz a külföldi fizetőeszköz árának csökkentésével – egy ország teljes mértékben képes elszigetelni magát a külföldi inflációs folyamatoktól és így megőrizni belső és külső egyensúlyát. Az egyik leggyakrabban hangoztatott érv a lebegőárfolyam-rendszer mellett éppen azon képessége volt, miszerint az automatikus árfolyam alkalmazkodások révén képes az egyes gazdaságokat elszigetelni a tartót külföldi inflációs folyamatoktól.

Az elszigetelés mögött meghúzódó mechanizmus a vásárlóerő-paritás elve (15. fejezet). Idézzük vissza: tisztán monetáris változások esetén, hosszú távon a vásárlóerő-paritás elve érvényesül a világgazdaságban. A valutaárfolyamok mozgása pontosan kiegyenlíti az inflációs rátákban lévő nemzeti különbségeket. Ha a pénzmennyiség növekedésének hatására az USA-ban az árszínvonal hosszú távon megduplázódik, míg Németországban változatlan marad, akkor a vásárlóerő-paritás alapján hosszú távon a dollár árfolyama (német márkában kifejezve) megfeleződik. Ez a nominális árfolyamban bekövetkező változás a reálárfolyamot változatlanul hagyja és így megőrzi Németország belső és külső egyensúlyát. Más szavakkal, a vásárlóerő-paritás alapján várható hosszú távú változás a valuta árfolyamában pontosan az a változás, amely elszigeteli Németországot az USA inflációjától.

A pénzmennyiség növekedése miatt bekövetkező árszínvonal növekedés az Egyesült Államokban lebegőárfolyam-rendszer mellett azonnali árfolyam-felértékelődést okoz. A felértékelődés mértéke rövid távon eltérhet a vásárlóerő-paritás alapján előrejelzett értéktől, de a valutaspekulánsok, akik fix árfolyamrendszer mellett is támadást intéztek volna a dollár ellen, lebegőárfolyam-rendszer esetén felgyorsítják az árfolyamok alkalmazkodásának folyamatát. Ők tisztában vannak azzal, hogy hosszú távon az árfolyam felértékelődés nagyságát a vásárlóerő-paritás alapján határozhatjuk meg. Befektetési döntéseiket várakozásaik alapján hozzák, s így az árfolyamokat hosszú távú értékük felé nyomják el.

A Bretton Woods-i rendszerben működő országok rendszeresen válaszút előtt álltak: vagy átveszik az Egyesült Államok inflációs rátáját s így meg tudják őrizni dollárhoz kötött, fix valutaárfolyamukat, vagy az USA árainak emelkedésével arányosan felértékelik valutájukat. Lebegőárfolyam-rendszerben ugyanakkor a valutapiacon zajló automatikus árfolyammozgások megvédik az egyes országokat az Egyesült Államok inflációjától. Mivel ez az eredmény nem igényel egyetlen gazdaságpolitikai döntést sem, ezért a fix árfolyamrendszer valutaleértékeléseikor tapasztalt válságok lebegőárfolyam-rendszerben ki sem alakulhatnak.[184]

Szimmetria

A lebegőárfolyam-rendszerek támogatói által hangoztatott második érv szerint a Bretton Woods-i rendszer megszüntetése révén feloldható lenne az aszimmetria, amely annyi nemzetközi nézeteltérés kialakulásához vezetett az 1960-as években illetve a 70-es évek elején. Két fő aszimmetriáról beszélhetünk, mindkettő a dollár nemzetközi pénzügyi rendszerben betöltött vezető szerepének következménye. Egyrészt, mivel a központi bankok a dollárhoz kötötték nemzeti valutájukat és devizatartalékaikat is ebben gyűjtötték, így az Egyesült Államok központi bankja, a Federal Reserve vált a világ pénzkínálatát meghatározó szereplővé, és ezzel egyidejűleg az egyes nemzeti központi bankoknak alig maradt mozgásterük saját belföldi pénzkínálatuk meghatározására. Másrészt, bármely külföldi ország leértékelhette nemzeti valutáját a dollárral szemben, ha az egyensúly alapvető megbomlását tapasztalta, de a rendszer szabályai közepette az Egyesült Államok nem rendelkezett hasonló eszközzel a dollár külföldi fizetőeszközökkel szembeni leértékelésére. Így amikor végül leértékelték a dollárt 1971 decemberében ez egy hosszú és gazdaságilag bomlasztó periódus nemzetközi tárgyalásait után következhetett csak be.

A lebegő árfolyamok rendszere, indítványozói érvelése szerint, eltüntetné ezeket az aszimmetriákat. Ha az egyes országok nem kötnék a dollárhoz valutájukat és nem kellene dollártartalékokat gyűjteniük az intervencióhoz, akkor önállóan irányíthatnák monetáris feltételeiket. Ugyanezen okból az Egyesült Államokat sem korlátozná speciális akadály abban, hogy valutaárfolyamát monetáris vagy fiskális politikai eszközzel befolyásolhassa. Minden egyes ország valutaárfolyamát szimmetrikusan ugyanazon mechanizmus határozhatná meg: a valutapiac folyamatai s nem kormányzati döntések.[185]

A valutaárfolyam mint automatikus stabilizátor

A lebegő árfolyamok melletti harmadik érv a rendszer azon képességére vonatkozott, amely szerint elméletileg legalábbis elősegíti bizonyos típusú gazdasági változásokhoz való, relatíve fájdalommentes alkalmazkodást. Ilyen változás például a korábban már említett külföldi infláció. A 19.1. ábrán a 16. fejezetben kifejtett DD-AA modellre építve mutatjuk be egy másik típusú gazdasági eseményre, nevezetesen az exportkeresletben bekövetkező csökkenésre adott válaszokat lebegő és fix árfolyamrendszerben.

A hazai gazdaság exportja iránti kereslet csökkenése minden E árfolyamszint mellett csökkenti az aggregált keresletet és így eltolja a DD görbét balra DD1-ből DD2-be. (Emlékeztetőül, a DD görbe azon árfolyam és kibocsátás párokat mutatja, amelyek mellett az aggregált kereslet és a kibocsátás megegyeznek.) A 19.1.(a) ábra mutatja, hogyan befolyásolja ez az eltolódás a gazdaság egyensúlyát lebegőárfolyam-rendszer esetén. Mivel a keresletcsökkenést átmenetinek feltételeztük ez nem érinti a hosszú távon várható valutaárfolyamot és így nem változik meg a pénzügyi eszközök piacának egyensúlyát leíró AA1 görbe. (Emlékeztetőül, az AA görbe azon árfolyam és kibocsátás párokat mutatja, amelyek mellett a valutapiac és a belföldi pénzpiac egyensúlyban vannak.) A gazdaság rövid távú egyensúlya ezért a 2-es pontban van; összehasonlítva a kiinduló egyensúlyi állapottal, az 1-es pontban, a hazai valuta leértékelődött (E emelkedett) és a kibocsátás csökkent. Miért emelkedett a valuta árfolyama E1-ről E2-re? A kereslet és a kibocsátás csökkenése csökkentette a pénz tranzakciós keresletét ezért a belföldi kamatlábnak szintén csökkennie kell a pénzpiaci egyensúly fenntartásához. A belföldi kamatlábnak ez a csökkenése okozza a belföldi fizetőeszköz leértékelődését a valutapiacon és ezért emelkedik a valutaárfolyam E1-ről E2-re.

A 19.1.(b) ábra mutatja ugyanezen exportkeresleti sokk hatását fix árfolyamrendszerben. Mivel a központi banknak meg kell akadályoznia a hazai fizetőeszköz leértékelődését amely lebegő árfolyamok esetén bekövetkezne, ezért hazai pénzt fog vásárolni külföldi ellenében a valutapiacon, amely csökkenti a belföldi pénzkínálatot és eltolja AA1 görbét AA2-be. Az új rövid távú egyensúlya a gazdaságnak fix árfolyamok esetén a 3-as pontban lesz, ahol a kibocsátás Y3-al egyenlő.

19.1. ábra - Az exportkereslet csökkenésének hatásai

kepek/19.1.png


A 19.1. ábra mutatja, hogy a kibocsátás csökkenése fix árfolyamrendszer esetén nagyobb, mint lebegő árfolyamok esetében. Más szavakkal az árfolyam alkalmazkodása stabilizálja a gazdaságot azzal, hogy csökkenti a sokk munkanélküliségre gyakorolt hatását relatíve a rögzített árfolyam-rendszerbeli hatáshoz képest. Az árfolyam leértékelődésének hatására a belföldi áruk és szolgáltatások éppen akkor válnak olcsóbbakká amikor keresletük csökken s ez részben ellensúlyozza a kereslet kezdeti csökkenését. Az exportkereslet csökkenésének belföldi egyensúlyra gyakorolt negatív hatását mérséklő következményén túl a leértékelődés csökkenti a fizetési mérleg rögzített árfolyamok mellett kialakuló deficitjét azáltal, hogy javítja a hazai termékek versenyképességét a nemzetközi piacokon.

Mindezidáig az exportkeresletben bekövetkező átmeneti csökkenés hatásait vizsgáltuk, de még erősebb következtetések vonhatók le ha a változás tartós. Ebben az esetben a várt árfolyam értéke, Ee szintén emelkedik s ez eltolja az AA görbét felfelé. Egy tartós sokk tehát nagyobb leértékelődéshez vezet, mint egy átmeneti és így az árfolyam mozgása jobban meg tudja védeni a belföldi kibocsátást.

A Bretton Woods-i rendszerben az exportkereslet tartós csökkenése, ahogy a 19.1.(b) ábra is mutatja, az ún. „alapvető egyensúlytalanság” állapotához vezetne el, amely a hazai fizetőeszköz leértékelését kívánná meg, vagy hosszabb távú belföldi munkanélküliség jelenkezne, miközben az exportárak csökkennének. Továbbá a kormányzati szándékokkal kapcsolatos bizonytalanság elriasztaná a spekulatív tőkét s az így kialakuló tőkekiáramlás előbb vagy utóbb a központi bank devizatartalékainak kimerüléséhez és a belföldi pénzkínálat csökkenéséhez vezetne el egy olyan helyzetben, amikor munkanélküliség jellemzi a gazdaságot. A lebegő rendszer támogatói rámutattak, hogy a valutapiaci alkalmazkodás a nominális árfolyam leértékelődésén keresztül automatikusan elvezetne a szükséges reálleértékelődés kialakulásához. Ez a változás csökkentené vagy teljesen megszüntetné az árszínvonalra nehezedő nyomást, ráadásul ez a reakció azonnal jelentkezne s így nem lépne fel spekulációs támadás kockázata, mint rögzített árfolyamok esetén.



[184] Az országok az importált deflációt is elkerülhetik lebegőárfolyam-rendszer esetén, a fenti érvelés ellentétes előjellel alkalmazható a külföldi árszínvonal csökkenése esetén is.

[185] A szimmetriaérv ugyanakkor nem általános érv a rögzített árfolyamok, csupán az 1970-es évek elején összeomlott speciális forma ellen. Ahogy a 17. fejezetben láttuk, az aranystandardra épülő rögzített árfolyamok rendszere tökéletesen szimmetrikus. Az SDR mint mesterséges tartalékeszköz megteremtése a 60-as évek végén az aranystandard szimmetriájának elérésére irányuló kísérlet volt az aranystandard egyéb hátrányai nélkül.