Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A világméretű infláció és áttérés a lebegő árfolyamok rendszerére

A világméretű infláció és áttérés a lebegő árfolyamok rendszerére

Az 1960-as évek végén az Egyesült Államokban felgyorsult az infláció (lásd a 18.4.(b) ábrát). Ez az egész világon általános jelenség volt. A 18.1. táblázatból láthatjuk, hogy a hatvanas évek végére a vezető európai országokban is nőtt az áremelkedés üteme. A 17. fejezetben tanult elmélet szerint, ha a tartalékvalutát kibocsátó országban felgyorsul a pénzkínálat bővülése, mint ahogy ez az Egyesült Államokban az 1960-as évek második felében történt, akkor a többi országban automatikusan emelkedik a pénzkínálat növekedési üteme és az infláció. Ez azért van így, mert a külföldi jegybankok a rögzített árfolyam fenntartása érdekében a tartalékvaluta vásárlására kényszerülnek, így folyamatosan bővítik a hazai pénzkínálatot. A 17. fejezetben leírt mechanizmuson keresztül a többi ország kényszerűen importálta az amerikai inflációt, és a Bretton Woods-i rendszer összeomlásának egyik értelmezése szerint éppen ez vezetett a rögzített árfolyamrendszer feladásához: ahhoz ugyanis, hogy az országok stabilizálják az árszintet és visszaállítsák a belső egyensúlyt, át kellett térniük valutáik lebegtetésére. Vajon mennyiben felelős az amerikai gazdaságpolitika a rendszer összeomlásáért?

18.1. táblázat - Különböző európai országok inflációja 1966 és 1972 között (százalék)

Ország

1966

1967

1968

1969

1970

1971

1972

Nagy-Britannia

3,6

2,6

4,6

5,2

6,5

9,7

6,9

Franciaország

2,8

2,8

4,4

6,5

5,3

5,5

6,2

Németország

3,4

1,4

2,9

1,9

3,4

5,3

5,5

Olaszország

2,1

2,1

1,2

2,8

5,1

5,2

5,3


Forrás: Organization for Economic Cooperation and Development. Main Economic Indicators: Historical Satistics, 1964–1983. (Paris: OECD, 1984.) Az adatok az adott év átlagos fogyasztói árszintjének az éves százalékos növekedését mutatják.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy az árfolyam megváltozása nélkül miként importálódik a külföldi infláció, tekintsük újra a belső és külső egyensúly 18.2. ábráját. Tegyük fel, hogy a hazai gazdaság külföldi inflációval szembesül. A korábbiakban a külföldi árszintet, P*-ot állandónak feltételeztük, most azonban a külföldi infláció miatt P* megemelkedik, aminek a hazai gazdaságra gyakorolt hatását a 18.5. ábra szemlélteti.

18.5. ábra - A külföldi árszint (P*) emelkedésének hatása a belső és külső egyensúlyra

kepek/18.5.png


P* emelkedését követően az 1-es pont az első zónában helyezkedik el (túlfoglalkoztatottság és túlzott mértékű folyó fizetési többlet). A felértékelés (E csökkenése) a 2-es pontba tolja a gazdaságpolitikát, így rögtön helyreálltja az egyensúlyt.

Ahhoz, hogy világossá váljon, hogyan mozdul el a két görbe a külföldi áremelkedés hatására, a következő kérdést kell megválaszolnunk: mi történne, ha a nominális árfolyam éppen P* emelkedésével arányosan csökkenne? Ebben az esetben a reálárfolyam, EP*/P nem változna (adott P mellett), és a gazdaság megmaradna a belső vagy külső egyensúly állapotában, ha kezdetben fennállt az egyensúly. A 18.5. ábra ezért azt mutatja, hogy adott kezdeti nominális árfolyam mellett P* emelkedése az II1 és XX1 görbéket ugyanannyival (a kiinduló nominális árfolyam és P* arányos emelkedésének szorzatával) tolja lefelé. Az új II2 és XX2 görbék metszéspontja (2-es pont) így pontosan az 1-es pont alatt van.

Ha a gazdaság az 1-es pontból indul, akkor P* emelkedése nyomán adott rögzített árfolyam és hazai árszint mellett az 1. zónának megfelelő túlfoglalkoztatás és túlzott folyó fizetési többlet állapotába kerül. Ennek az az oka, hogy a hazai valuta reálleértékelődése a külföldi keresletet a hazai javak irányába tolja el (EP*/P nő, mert P* emelkedik).

Ha a kormány nem tesz semmit, akkor a túlfoglalkoztatás hatására emelkedni kezd a hazai árszint, ami fokozatosan visszatolja a görbéket a kiinduló állapotba. A görbék elmozdulása addig tart, amíg a hazai árszint nem emelkedik a külföldivel arányosan. A folyamat végén a reálárfolyam, a foglalkoztatás és a folyó fizetési mérleg éppen a kezdeti szinten áll, így ismét az 1-es pont jelenti a belső és külső egyensúlyt.

Az importált inflációt a hazai valuta felértékelésével (vagyis E csökkentésével) lehet elkerülni. Ekkor a gazdaság a 2-es pontba jut. A felértékelés azonnal és infláció nélkül állítja helyre a belső és külső egyensúlyt, mivel P* emelkedésének a reálárfolyamra gyakorolt hatását a nominális árfolyam megváltoztatásával semlegesíti. A külföldi áremelkedésre tehát elég csak a kiadásátterelő politikával válaszolni.

Ha nincs leértékelés, akkor a hazai árszint emelkedéséhez bővíteni kell a hazai pénzkínálatot, mert hosszú távon az árszint és a pénzkínálat arányosan változik. A bővítés a hazai jegybank devizapiaci intervenciója nyomán valósul meg. P* emelkedését követően nő a hazai kibocsátás és az árszint, így csökken a reál pénzkínálat, és emelkedik a reál pénzkereslet, ami magasabb kamatszintet eredményez. Ahhoz, hogy az emelkedő kamatszint ne vezessen a valuta felértékelődéséhez, a központi banknak devizát kell vásárolnia, és bővítenie kell a hazai pénzkínálatot. Így a nemzetközi tartalékeszközt kibocsátó ország inflációs hatású gazdaságpolitikája a többi ország bővülő pénzkínálatában is érezteti hatását.

A 18.4. ábra és a 18.1. táblázat szoros kapcsolatot mutat az amerikai és a többi országbeli infláció között. Az adatok azt sugallják, hogy az európai országok inflációját részben az Amerikából importált áremelkedés okozta. Az ingadozások időben eltérő alakulása azonban arra utal, hogy az egyes gazdaságok sajátosságai is szerephez jutottak. Angliában például 1968-ban, a font leértékelését követő évben gyorsult fel az infláció. Mivel (amint a legutóbbi fejezetben láttuk) a leértékelés hosszú távon semleges, arányosan emelnie kell a hosszú távú hazai árszintet. A leértékelés részben talán megmagyarázza az angol infláció meglódulását. Az 1968-as franciaországi sztrájksorozat jelentős béremelésekhez, francia-német valutaválsághoz, majd 1969-ben a frank leértékeléséhez vezetett. Ezek az események részben indokolják a francia infláció hirtelen emelkedését 1968–1969-ben. Az importált infláció Németországban játszott leginkább szerepet, ahol a hiperinfláció fájdalmas nyomokat hagyott a gazdaságpolitikusokban, akik így elszántan ellenálltak az áremelkedésnek.

Az adatok azt mutatják, hogy az 1960-as évek végén – az elméleti eredményeknek megfelelően – Európában és Japánban felgyorsult a pénzkínálat növekedése. A 18.2. táblázat a hivatalos nemzetközi tartalékok és a pénzkínálat alakulását mutatja Nyugat-Németországban, az 1968 és 1972 közötti években. Látható, hogy a Bundesbank tartalékainak bővülése miként vezetett 1969 után a pénzkínálat növekedésének erőteljes gyorsulásához.[183] Ez összhangban áll azzal az elképzeléssel, hogy a Bundesbank devizapiaci dollárvásárlásán keresztül Németország amerikai inflációt importált.

18.2. táblázat - Németország pénzkínálatának és nemzetközi tartalékainak változása 1968 és 1972 között (éves százalékos változás)

Növekedési ütem

1968

1969

1970

1971

1972

Pénzkínálat

6,4

–6,3

8,9

12,3

14,7

Hivatalos nemzetközi tartalékok

37,8

–43,6

215,7

36,1

35,8


Forrás: Organization for Economic Cooperation and Development. Main Economic Indicators: Historical Satistics, 1964–1983. OECD, Párizs, 1984. Az adatok a pénzkínálat és a tartalékok év végi állományának az előző év végihez viszonyított százalékos növekedését mutatják. A nemzetközi tartalék az aranyat nem tartalmazza.

A német pénzkínálat felgyorsulását azonban nem lehet teljes egészében az amerikai pénzkínálat felgyorsulásával magyarázni. A 18.4. ábra és a 18.2. táblázat alapján azt láthatjuk, hogy 1969 után a német pénzkínálat bővülése messze meghaladta az amerikait. A növekedési ráták különbsége arra utal, hogy Németország tartalékainak bővülése jelentős részben a dollár elleni spekuláció hatását tükrözte. Azok a piaci szereplők ugyanis, akik az 1970-es évek elején a dollár leértékelésére játszottak, igyekeztek dollárjaikat német márkára cserélni.

Az amerikai monetáris politika az árszintre és a pénzkínálatra gyakorolt közvetlen hatása miatt nyilvánvalóan szerepet játszott a külföldi inflációban, és hozzájárult a rögzített árfolyamrendszer bukásához, mivel a külföldi gazdaságpolitikusokat a fix árfolyam fenntartása és az importált infláció közötti kényszerű választással szembesítette. A dollárleértékelést azonban részben az amerikai fiskális politika tette szükségessé, amely tovább erősítette a dollár elleni spekulációt, így szintén felelős a külföldi infláció emelkedéséért. Az 1960-as évek végének amerikai fiskális politikája is nyilvánvalóan okolható a Bretton Woods-i rendszer összeomlásáért.

Összességében a Bretton Woods-i rendszer felbomlása részben az Egyesült Államok túlzott makrogazdasági befolyására vezethető vissza. Az összeomlásban az is szerepet játszott azonban, hogy a belső és külső egyensúly elérésének kulcsfontosságú eszköze, a kiadásátterelő politika (amely az árfolyam egyszeri kiigazítását jelentette) spekulatív támadást váltott ki, ami alaposan megnehezítette az egyensúlyi célok megvalósítását. A Bretton Woods-i rendszer létrehozói bíztak abban, hogy a rendszer legnagyobb hatalmú országa saját érdekein túlmutató és a világgazdaság egészének jólétét szolgáló gazdaságpolitikát folytat. Amikor az 1960-as évek közepétől bizonyossá vált, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó vállalni ezt a felelősséget, a rögzített árfolyamok rendszere összeomlott.



[183] A tartalékok alakulása 1968 és 1969 folyamán (nagy emelkedés utáni nagy csökkenés) a francia-német valutaválság idején a márka frankkal szembeni felértékelésére spekuláló tőkemozgások hatását tükrözi.