Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Külső és belső egyensúly a Bretton Woods-i rendszerben

Külső és belső egyensúly a Bretton Woods-i rendszerben

Miként tette lehetővé a Bretton Woodsban kialakított nemzetközi pénzügyi rendszer, hogy a résztvevő országok külső kötelezettségüket összehangolják a teljes foglalkoztatás és az árstabilitás belső céljaival? A világgazdaság második világháború utáni fejlődésével a külső egyensúly fogalma módosult, miközben a belső és külső célok közötti feszültség az árfolyamrögzítés rendszerének felbomlásával fenyegetett. Különösen a legfontosabb tartalékvalutát kibocsátó Egyesült Államok külső egyensúlyi problémái váltak nyugtalanítóvá, és vezettek a rendszer megreformálásával kapcsolatos javaslatokhoz.

A külső egyensúly változó értelmezése

A Bretton Woods-i rendszer első évtizedében a háború sújtotta gazdaságok újjáépítése számos országban a folyó fizetési mérleg hiányával járt együtt. Mivel ebben az időszakban az újjáépítéssel bajlódó országok csoportjának legfontosabb külső célja az volt, hogy a szükséges amerikai import beszerzéséhez kellő mennyiségű dollárhoz jusson, ezt az időszakot a „dollárhiány” korának is nevezik. Az Egyesült Államok az 1948-ban elindított Marshall-tervvel, az európai országokba irányuló dollársegélyekkel próbálta enyhíteni a hiányt.

Az egyes országok folyó fizetési hiányának az szabott gátat, hogy az erősen korlátozott nemzetközi tőkemozgások mellett igen nehezen lehetett devizahitelhez jutni. Mivel gyakorlatilag nem volt magántőke-áramlás, a folyó fizetési mérleg egyensúlyhiányait hivatalos tartalékműveletekkel és kormányzati hitelekkel kellett ellensúlyozni. (Emlékeztetőül: a folyó fizetési mérleg deficitje megegyezik a magán és a hivatalos tőkemérleg többletének összegével.) Ennek megfelelően, ha az ország nem jutott külföldi hitelhez, akkor csak úgy lehetett a folyó fizetési mérlege deficites, ha a központi bankja hajlandó volt leépíteni a hivatalos devizatartalékait. A központi bankok azonban nem nézték jó szemmel a devizatartalékok apadását, részben azért, mert a süllyedő tartalékok veszélyeztették a rögzített árfolyam fenntartását.

A konvertibilitás visszaállításával (1958) a gazdaságpolitikusok számára a külső korlátok jellege is fokozatosan megváltozott. A devizapiaci kereskedelem bővülésével a különböző országok pénzügyi piacai egyre inkább összekapcsolódtak, ami fontos lépést jelentett a mai világméretű devizapiac kialakulása felé. Az országok közötti tőkeáramlás lehetőségei megnőttek, így az egyes országok (nemzeti) kamatai is egyre szorosabban együttmozogtak, és a gazdaságpolitikai változások egyre gyorsabban éreztették hatásukat a devizatartalékok alakulásában. A központi bankoknak 1958 után (és a következő 15 évben egyre inkább) figyelemmel kellett lenniük a külföldi monetáris feltételekre, hogy elkerüljék annak kockázatát, hogy tartalékaik hirtelen megcsappanása miatt ne tudják fenntartani a rögzített árfolyamot. Ha például egy nemzeti jegybank a külföldi kamatok váratlan emelkedésével szembesült, piacra kellett dobnia belföldi aktívákat, és meg kellett emelnie a belföldi kamatokat ahhoz, hogy tartalékait szinten tarthassa.

A konvertibilitás – a rögzített árfolyamok 17. fejezetben bemutatott modelljének feltevésével ellentétben – nem vezetett azonnali és teljes körű nemzetközi pénzügyi integrációhoz. Épp ellenkezőleg, mint a korábbiakban jeleztük, a legtöbb ország továbbra is korlátozta a tőkemérleget érintő műveleteket. Számottevően bővültek azonban a burkolt tőkeáramlás lehetőségei. Az importőrök például ténylegesen is megvásárolhattak külföldi aktívákat, ha külföldi szállítóik kifizetését a szállítmány megérkezéséhez képest előrehozták, és ténylegesen eladósodhattak külföldi szállítóik felé, ha az áru kifizetését elhalasztották. A számtalan egyéb lehetőség mellett az ilyen kereskedelmi trükkök (fizetési előlegek és késedelmek) is lehetővé tették a magántőke-áramlás hivatalos akadályainak megkerülését. Bár a nemzetközi kamatlábak előző fejezetben feltételezett egyenlősége nem teljesült pontosan, a nemzeti kamatszintek egyre szorosabban összekapcsolódtak a Bretton Woods-i rendszer kiteljesedésével.

Spekulatív tőkeáramlás és válság

A bővülő magántőke-áramlás mellett megnőtt a folyó fizetési mérleg pozíciójának jelentősége. Ha egy országban tartós és jelentős mértékű folyó fizetési mérleg hiány alakult ki, akkor gyaníthatóan a „fundamentális egyensúlyhiány” állapotába, így a leértékelés közelébe került. A küszöbön álló leértékelésre vonatkozó várakozások pedig valutaválságot robbanthatnak ki (lásd 17. fejezet).

Ha például a font leértékelésekor fontbetétet tartunk, akkor az árfolyamváltozás mértékének megfelelő veszteséget szenvedünk el, mivel a fontbetétünk más valutában mért értéke ennyivel csökken. Ennek megfelelően, ha Angliában deficites a folyó fizetési mérleg, akkor a fonttulajdonosok aggódni kezdenek, és igyekeznek vagyonukat más valutába fektetni. Ahhoz, hogy a Bank of England fenn tudja tartani a font dollárhoz képest rögzített árfolyamát, fontot kell vásárolnia, és biztosítania a piaci szereplők számára a külföldi devizák megfelelő kínálatát. Ha a devizatartalékok eléggé lecsökkennek, akkor az angol jegybank már nem tudja biztosítani az árfolyamot, és elkerülhetetlenné válik a leértékelés.

Hasonlóképpen, a jelentős folyó fizetési többlettel rendelkező országról a piaci szereplők azt gondolhatják, hogy hamarosan valutájának felértékelésére kényszerül. A jegybank úgy védekezhet felértékelődés ellen, hogy hazai valutát ad el a devizapiacon, aminek következtében devizatartalékai jócskán felduzzadnak. Ez a helyzet a hazai pénzkínálat ellenőrizhetetlen emelkedéséhez, így az árak elszabadulásához és a belső egyensúly felborulásához vezetne.

Az 1960-as évektől az 1970-es évek elejéig tartó időszakban a valutaválságok egyre gyakoribbá és veszélyesebbé váltak. 1964 elején a rekordnagyságú brit kereskedelemi mérleghiány hatására rendszeres spekulatív támadások indultak a font ellen, ami igencsak megnehezítette az angol gazdaságpolitikusok dolgát, és 1967. novemberében végül a font leértékeléséhez vezetett. Hasonló spekulatív támadások hatására 1969-ben Franciaország a frank leértékelésére, míg Németország a márka felértékelésére kényszerült. Az 1970-es évek elejére az ilyesfajta válságok annyira elszaporodtak, hogy a rögzített árfolyamok Bretton Woods-i rendszere végül fenntarthatatlanná vált. A fejezet további részében részletesebben is szólunk azokról az eseményekről, amelyek a rendszer összeomlásához vezettek.

A valutaválság fenyegető lehetőségének hatására megnőtt a folyó fizetési mérleg mint külső célváltozó fontossága. Még akkor is kialakulhatott a közelgő árfolyam-kiigazításra vonatkozó piaci várakozás, ha a folyó mérleg egyensúlyhiánya mögött az eltérő nemzetközi beruházási lehetőségek vagy tisztán átmeneti tényezők húzódtak meg. Ebben a környezetben a döntéshozóknak különösen ügyelniük kellett arra, hogy a folyó fizetési mérlegpozíció kilengéseit csillapítsák.