Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A Bretton Woods-i rendszer és a nemzetközi valutaalap

A Bretton Woods-i rendszer és a nemzetközi valutaalap

1944. júliusában a New Hampshire-i Bretton Woodsban 44 ország képviselői felvázolták, majd aláírták a Nemzetközi Valutaalap (IMF) alapszerződését. Bár a háború még folyt, a szövetséges hatalmak politikusai már előretekintettek a háború utáni időszak gazdasági berendezkedésére. A két világháború közti időszak katasztrofális gazdasági eseményeit szem előtt tartva olyan nemzetközi pénzügyi intézményrendszert kívántak létrehozni, amely egyrészt elősegítené a teljes foglalkoztatottság és az árstabilitás elérését, másrészt lehetővé tenné, hogy az egyes országok a nemzetközi kereskedelem korlátozása nélkül is elérhessék a külső egyensúlyt.[172]

A Bretton Woods-i egyezmény az egyes devizák árfolyamát az amerikai dollárral szemben rögzítette, a dollárt pedig az 1 uncia = 35 dollár fix árfolyam mellett az aranyhoz kötötte. A résztvevő országok hivatalos nemzetközi tartalékaik túlnyomó részét aranyban, illetve dollárban tartották, és jogukban állt dollárjaikat a hivatalos árfolyamon aranyra váltani a Federal Reserve-nél (Fed). Ez tehát egy arany–deviza (standard) rendszer volt, amelyben az elsődleges tartalékvaluta szerepét a dollár töltötte be. A 17. fejezet fogalmi rendszerében a dollár volt az az „N-edik valuta”, amelyhez viszonyítva a többi N – 1 valuta árfolyamát meghatározták. Maga az Egyesült Államok ritkán hajtott végre devizapiaci intervenciót. Általában az N – 1 külföldi jegybank interveniált az N – 1 valutaárfolyam rendszerének fenntartása érdekében, miközben az Egyesült Államok elvileg a dollár arannyal szembeni árfolyamát szavatolta.

Az IMF céljai és szervezeti felépítése

Az IMF alapszerződésére rányomták bélyegüket a két világháború közti időszak tapasztalatai a pénzügyi hiányról és az árstabilitás hiányáról, munkanélküliségről és a kereskedelmi kapcsolatok felbomlásáról. Az alapszerződés ezek megismétlődését a pénzügyi fegyelem és rugalmasság megfelelő elegyével kívánta megakadályozni.

A pénzügyi irányítással szembeni legfontosabb fegyelmező eszköz az árfolyam dollárhoz történő rögzítése volt, az utóbbi árfolyama pedig az aranyhoz volt kötve. Ha egy nem amerikai jegybank túlságosan laza monetáris politikát folytat, akkor csökkentek volna a nemzetközi tartalékai, ami veszélybe sodorhatta volna a dollárhoz rögzített árfolyam fenntarthatóságát. Mivel a túlságosan gyors amerikai monetáris expanzió a külföldi központi bankok dollártartalékainak növekedését vonta volna maga után, a Fed monetáris politikai játékterét a dollár aranyra átváltására vállalt kötelezettsége korlátozta. Az arany unciánkénti 35 dolláros hivatalos árfolyama további korlátot jelentett az amerikai monetáris politika számára, hiszen ez az árfolyam szükségszerűen emelkedésnek indult volna, ha túl sok dollár kerül forgalomba. Az árfolyamrögzítést azonban nem pusztán a monetáris fegyelem eszközének tartották, a Valutaalap megtervezői a két világháború közötti időszak tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a lebegő árfolyamok instabilitást okoznak, és károsak a nemzetközi kereskedelem szempontjából.

A két világháború közötti időszak tapasztalatai azt is megmutatták, hogy a nemzeti kormányok nem lennének hajlandóak arra, hogy elhúzódó hazai munkanélküliség árán is fenntartsák a szabad kereskedelmet és a rögzített árfolyamot. A világgazdasági válságot követően a kormányzatot széles körben felelősnek tartották a teljes foglalkoztatás biztosításáért. Az IMF alapszerződése ezért kellő rugalmassággal lehetővé tette, hogy az országok a belső célok és a rögzített árfolyam feladása nélkül is elérhessék a külső egyensúlyt.

Az IMF alapszerződésének két fő eleme biztosította a külső alkalmazkodás rugalmasságát:

  1. IMF-hitelek. Az IMF kész volt arra, hogy tagjainak devizahitelt nyújtson a folyó fizetési mérleg deficites időszakában, ha a hiányt csökkentő monetáris és fiskális megszorítás kedvezőtlenül érintené a tagországbeli foglalkoztatást. Az IMF hiteleinek fedezetét a tagországok arany- és pénzbefizetési biztosították. Hogyan működött az IMF hitelezése? A Valutaalaphoz csatlakozó ország számára megállapítottak egy kvótát, amely meghatározta egyrészt az IMF közös pénzalapjához való kötelező hozzájárulás, másrészt a tagország által lehívható hitel nagyságát. A megállapított kvóta egynegyedét aranyban, a fennmaradó háromnegyed részt pedig a tagország saját valutájában kellett befizetni. A tagok nemzeti valutájukért az aranybefizetésük mértékéig átmenetileg aranyat vagy külföldi valutát vásárolhattak az IMF-től. A csatlakozó országok (bizonyos határig) ezen felül is kölcsönözhettek aranyat vagy külföldi valutát, erre azonban csak a hitelt felvevő ország gazdaságpolitikájának rendkívül szigorú felügyelete mellett volt lehetőség. A súlyos adósok gazdaságpolitikai felügyeletét az IMF feltételességi szabályai fogalmazzák meg.

  2. Kiigazítható paritások. Bár minden ország valutájának árfolyamát rögzítették, az alapszabály bizonyos esetekben lehetőséget adott a dollárhoz képesti paritás megváltoztatására (az árfolyam le- vagy felértékelésére). A kiigazításra akkor kerülhetett sor, ha az IMF úgy találta, hogy a tagország fizetési mérlege a „fundamentális egyensúlyhiány” állapotában van. Az Alapszabály ugyan nem rögzítette a fundamentális egyensúlyhiány pontos tartalmát, ez a kitétel azokra az országokra vonatkozott, amelyeket a termékeik iránti külső kereslet tatós visszaesése nehéz helyzetbe hozott. A leértékelés nélkül ugyanis ezekben az országokban addig emelkedett volna a munkanélküliség és a folyó fizetési mérleg hiánya, amíg a belföldi árszint csökkenése nyomán helyre nem áll a belső és külső egyensúly. A leértékelés azonban lehetővé tette, hogy a foglalkoztatás és a folyó mérleg helyzete egyszerre javuljon, miközben elkerülhetővé vált az a hosszú és fájdalmas kiigazítási folyamat, amely esetleg a nemzetközi tartalékok leépüléséhez is vezethetett volna. Az árfolyam-kiigazítás (reményeik szerint ritkán alkalmazott) lehetőségét az IMF alapítói az 1925 utáni túlértékelt angol valutával kapcsolatos tapasztalatok nyomán vették be az alapszerződésbe. A rendszer rugalmasságát szolgáló kiigazításra azonban a Bretton Woods-i rendszer N. valutájának, az amerikai dollárnak nem volt lehetősége.

Konvertibilitás

Ahogy a nemzeti pénz általános elfogadottsága révén az adott országban megtakaríthatók a cserekereskedelem költségei, ugyanígy a nemzeti valuták nemzetközi használatával a nemzetközi kereskedelem is hatékonyabbá válik. A hatékony többoldalú kereskedelem előmozdítása érdekében az IMF alapszerződése szorgalmazza, hogy a tagországok minél előbb tegyék konvertibilissé valutáikat. Egy valutát akkor nevezünk konvertibilisnek, ha szabadon átváltható külföldi valutákra. Az amerikai és a kanadai dollár 1945-ben vált konvertibilissé. Ez azt jelentette, hogy ha például egy kanadai állampolgár amerikai dollárhoz jutott, azt felhasználhatta Egyesült Államokbeli vásárlásaihoz, a devizapiacon átválthatta kanadai dollárra, vagy eladhatta a kanadai jegybanknak, amelynek jogában állt a dollárt (a rögzített árfolyamon) a Fed-nél aranyra váltania. A konvertibilitás általános hiányarendkívüli módon megnehezítené a nemzetközi kereskedelmet. A francia állampolgárok valószínűleg nem akarnák áruikat a németeknek nem konvertibilis márkáért eladni, mivel ezt a márkát csak a német kormány által megszabott korlátozások figyelembevételével lehetne felhasználni. Ha a nem konvertibilis franknak nem lenne piaca, akkor a németek nem juthatnának francia fizetőeszközhöz, amivel a francia javakért fizethetnének. A barter, vagyis az árucikkek közvetlen cseréje lenne tehát a kereskedelem egyetlen lehetséges módja.

Az IMF alapszerződése a konvertibilitást csupán a folyó műveletek tekintetében írja elő. A tagországok lehetőséget kaptak, hogy korlátozzák a tőkemérleghez kapcsolódó ügyleteket, amennyiben biztosítják a folyó mérleggel kapcsolatos tranzakciók teljes szabadságát. A gazdaságpolitikusok az 1918 és 1939 közti időszak tapasztalatai alapján a magántőke mozgásában a gazdasági stabilitást veszélyeztető tényezőt láttak, és erős volt a félelem, hogy a „forró pénzek” nemzeti határokon átnyúló spekulatív jellegű áramlása veszélybe sodorhatja a fix árfolyamokra épülő szabad kereskedelmet. A Bretton Woods-i rendszer kidolgozói azzal, hogy a konvertibilitást csupán a folyó műveletek körében követelték meg, úgy próbálták előmozdítani a szabad kereskedelmet, hogy közben a gazdaságpolitika szabadságát a magántőke áramlása kívülről ne korlátozhassa.[173]

A legtöbb európai ország csak 1958 végére állította helyre a konvertibilitást, amit Japán 1964-ben követett. Németország a tőkemérleg jelentős mértékű konvertibilitását is lehetővé tette, bár ezt nem írta elő az IMF alapszerződése. Ezt megelőzően az Európai Fizetési Unió (European Payments Union) a nem konvertibilis európai valuták között az elszámolóház szerepét töltötte be, így a devizapiac bizonyos feladatainak ellátásával megkönnyítette az Európán belüli kereskedelmet. Anglia 1947-ben kísérletet tett a konvertibilitás megteremtésére, devizatartalékának csökkenését követően azonban meghátrálásra kényszerült.

Az amerikai dollárt korán elért konvertibilitása és a Bretton Woods-i rendszerben játszott kitüntetett szerepe a háború utáni korszak kulcsvalutájává emelte. Minthogy a dollár szabadon átváltható volt, a nemzetközi kereskedelem jelentős része dollárban került elszámolásra, és a külkereskedelem résztvevői pénzügyi tranzakcióikat dollárszámlákon bonyolították. A dollár gyakorlatilag nemzetközi pénzzé – univerzális forgalmi eszközzé, elszámolási egységgé és vagyontartó eszközzé – vált. A dollár dominanciájához az amerikai gazdaságnak a lerombolt európai és japán gazdaságokhoz mért ereje is hozzájárult. A dollár vonzó valuta volt, hiszen számos olyan alapvető cikket és szolgáltatást lehetett érte vásárolni, amelyeket kizárólag az Egyesült Államok biztosíthatott. A központi bankok pedig érthető módon szívesen kamatoztatták tartalékaikat dollárbetétek formájában.



[172] Ugyanezen a konferencián egy másik intézményt is létrehoztak. A Világbankot a háborús felek gazdaságai újjáépítésének és a korábbi gyarmatok modernizációjának támogatására hozták létre. A kereskedelmi korlátozások multilaterális lebontását szolgáló Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT) csupán 1947-ben lépett életbe. A GATT eredetileg a később létrehozandó Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (ITO) előképének szánták, amely hasonló szerepet játszott volna a kereskedelem területén, mint amit az IMF a pénzügyi rendszerben töltött be. Sajnálatos módon az ITO létrehozása a szükséges kongresszusi és parlamenti ratifikáció elmaradása miatt megfeneklett. A GATT végül is csak jóval később, az 1990-es években adta át helyét a jelenleg is működő Kereskedelmi Világszervezetnek (WTO).

[173] Úgy gondolták, hogy a kormányzati tőkeáramlás, mint például a tartalékok mozgása vagy a Világbank hitelei, az intertemporális kereskedelemből származó előnyök döntő hányadát képes biztosítani.