Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A két világháború közötti időszak, 1918–1939

A két világháború közötti időszak, 1918–1939

A kormányok az első világháború alatt gyakorlatilag felfüggesztették az aranystandard rendszert, és a rendkívüli katonai kiadásokat részben a bankóprés működtetésével fedezték. Ráadásul a háború mind a munkaerő-állományban, mind pedig a termelőkapacitásokban jelentős károkat okozott. Következésképpen a háború 1918-ban történt lezárásakor az árszint mindenütt magasabb volt, mint korábban.

Számos ország elszabaduló inflációval szembesült, amikor a kormányzat közkiadások segítségével próbálta felgyorsítani az újjáépítési folyamatot. Ezek a kormányok kiadásaikat, csakúgy, mint a háború alatt, egyszerűen újabb bankjegyek nyomásával fedezték. Az eredmény a pénzkínálat és az árszint gyors ütemű emelkedése volt.

A német hiperinfláció

A két háború közti infláció legismertebb epizódja a német hiperinfláció, amelynek során az árindex az 1919 januári 262-ről 1923 decemberére 126 160 000 000 000-ra emelkedett – ez 481,5 milliárdszoros drágulásnak felel meg.

Az első világháborút lezáró versailles-i béke Németországot hatalmas jóvátételre kötelezte. A német kormány az adók emelése helyett a bankópréshez nyúlt. Az infláció legdrámaibb módon 1923 januárjában gyorsult fel, amikor Franciaország a versailles-i szerződés feltételeinek megszegésére hivatkozva csapatokat küldött a Ruhr-vidékre, Németország ipari központjába. A német munkások a francia megszállás elleni tiltakozásként sztrájkba léptek, a német kormányzat pedig támogatásként még több pénzt nyomott járandóságaik kifizetésére. Egyetlen év alatt az árszint 452 998 200-szorosára emelkedett. Ilyen körülmények között az emberek meg akartak szabadulni elértéktelenedett pénzüktől.

A hiperinfláció 1923 vége felé szűnt meg, amikor Németország valutareformot hajtott végre, sikerült elérnie a jóvátételi kötelezettségek enyhítését, és lépéseket tett a költségvetés kiegyensúlyozása érdekében.

Átmeneti visszatérés az aranyhoz

Az Egyesült Államok 1919-ben visszatért az aranyfedezethez. Az 1920-as évek elején számos országban egyre növekvő nosztalgiával gondoltak vissza az aranystandard időszakában tapasztalt viszonylagos pénzügyi stabilitásra. Az olaszországi Genovában 1922-ben megrendezett konferencián az országok egy csoportja Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán vezetésével kidolgozta az aranystandard rendszerre való egyetemleges visszatérés programját. A tervezet kitért a központi bankok közti együttműködés szükségességére a külső és belső egyensúlyt biztosító erőfeszítések során. Miután felismerték, hogy a rendelkezésre álló arany mennyisége nem fedezi a központi bankok nemzetközi tartalékigényeit, a Genovai Konferencia résztvevői részleges arany-deviza rendszer mellett kötelezték el magukat, amelyben a kisebb országok nemzetközi tartalékaikat a nagy országok devizájában is tarthatták, míg a nagyok tartalékai teljes egészében aranyban nyugodtak.

1925-ben Anglia a fontot a háború előtti árfolyamon az aranyhoz rögzítette, és visszatért az aranystandard rendszerhez. Winston Churchill, az akkori pénzügyminiszter, a régi paritás visszaállításának elkötelezett híveként azzal érvelt, hogy a háború előtti árfolyamtól történő legkisebb eltérés is súlyosan aláásná az aranystandard időszakában kulcsszerepet betöltő brit pénzügyi intézményekbe vetett bizalmat. Bár az angol árszint a háborút követően folyamatosan esett, 1925-ben még mindig magasabb volt, mint a háborút megelőző aranystandard idejében. Ennek megfelelően az aranystandard régi paritáson történő bevezetése érdekében a Bank of England jelentős monetáris megszorításra kényszerült, ami hozzájárult a súlyos munkanélküliség kialakulásához.

Az aranystandard angliai visszaállítását kísérő, korántsem előzmény nélküli gazdasági válságot többen, köztük Keynes is, előre jelezték. Több mint egy évszázaddal korábban az angol aranystandard rendszer napóleoni háborúkat megelőző paritás melletti visszaállítása hasonlóan tartós és mély válságot idézett elő. Mindkét esetben a háborút kísérő infláció nyomán idejétmúlttá vált árfolyamhoz való visszatérés valójában a font külföldi valutákhoz képesti felértékelésével járt, amely csökkentette az angol áruk iránti külső keresletet.

Az angol gazdaság stagnálása felgyorsította Londonnak mint a világ vezető pénzügyi központjának hanyatlását. Anglia gazdasági gondjai a visszaállított aranystandard rendszer stabilitása szempontjából is problémát jelentettek. A Genovai Konferencia ajánlásainak megfelelően ugyanis számos ország Londonban vezetett fontbetét formájában tartotta nemzetközi tartalékai egy részét. Anglia azonban szűkében volt az aranykészleteknek, és a gazdaság elhúzódó stagnálása megingatta a nemzetközi kötelezettségek betartása iránti bizalmat. Az 1929-es gazdasági világválság kirobbanását hamarosan világszerte bankcsődök követték. Anglia aranytartaléka 1931-ben kimerült, amikor is a fontkövetelések külföldi tulajdonosai – köztük több központi bank – elveszítették a font értékállóságába vetett bizalmukat, és fontjukat aranyra kezdték váltani.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok felbomlása

A válság folytatódásával számos ország felfüggesztette az aranystandard rendszerrel kapcsolatban vállalt kötelezettségei teljesítését, és nemzeti fizetőeszköze értékének alakulását a devizapiac ítéletére bízta. Az Egyesült Államok 1933-ban kilépett az aranystadard rendszerből, majd 1934-ben ismét visszatért, az arany árát unciánként 20,67 dollárról 35 dollárra emelte. A világgazdasági válság során azok az országok jártak legrosszabbul, amelyek ragaszkodtak az aranystandard rendszerhez, és nem értékelték le a valutájukat. A legújabb kutatások a válság nemzetközi terjedését is nagyrészt magának az aranystandard rendszernek a rovására írják (lásd a következő esettanulmányt).

A legnagyobb kárt a nemzetközi kereskedelmet és fizetési rendszert érintő korlátozások okozták. Ezek igencsak elszaporodtak, amint az egyes országok próbálták a keresletet a saját határaikon belül megtartani, és az importot mindinkább visszaszorítani. Az Egyesült Államok által 1930-ban bevezetett Smoot–Hawley vámtörvény igen súlyosan érintette a kereskedelmi partnerek foglalkoztatási helyzetét. A külföld megtorló jellegű kereskedelmi korlátozásokkal és az országcsoportok között kialakított preferenciális kereskedelmi szerződésrendszerek létrehozásával válaszolt. Az „inkább a szomszédod legyen koldus” politikának azon intézkedéseket nevezhetjük, amelyek csakis úgy képesek segíteni a hazai gazdaságot, hogy közben külföldön kárt okoznak (11. fejezet). A világméretű válság idején a büntetővámok, és más „inkább a szomszédod legyen koldus” jellegű gazdaságpolitikai eszközök óhatatlan megtorlást vontak maguk után, és végül gyakran valamennyi ország pórul járt.

A kormányzati politikát övező bizonytalanság az árfolyamot rögzítő országok esetében a tartalékok, míg a valutájukat szabadon lebegtető országok esetében az árfolyam jelentős ingadozásával járt. A valutapiaci hatások mérséklésére számos ország korlátozta a magántőke szabad áramlását. Egyes kormányok adminisztratív eszközökkel, vagy éppenséggel kettős árfolyam bevezetésével próbálták a szűkös valutatartalékok egymással versengő célok közötti felosztását befolyásolni. Amerika és Európa fejlett gazdaságait jellemző kereskedelmi akadályok és a defláció nemzetközi adósságválsághoz vezettek, különösen Latin-Amerikában, amelynek exportpiacai nagyrészt beszűkültek. Röviden, az 1930-as évek elején a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jelentős részben felbomlottak, az egyes országok mind jobban bezárkóztak, és egyre inkább önellátásra törekedtek.

Bár az 1930-as évek második felében már történtek kísérletek a nemzetközi gazdasági együttműködés megteremtésére, a világ piacait a második világháború kitöréséig (1939) meglehetős zűrzavar uralta.. A gazdasági világválság hatására számos ország úgy oldotta fel a külső és belső egyensúlyi célok között feszülő ellentétet, hogy visszafogta nemzetközi kereskedelmi kapcsolatait, és kormányrendelettel megszüntette bármiféle komolyabb külső egyensúlyi probléma kialakulásának még a lehetőségét is.

Ez a megoldás azonban, a kereskedelemben elérhető előnyök csökkenése révén, a világgazdaság egészének igen komoly veszteséget okozott, és gátolta a válságból való kilábalást, ami sok országnak a világháború kitöréséig sem sikerült teljes mértékben. Valamennyi ország jobban járt volna a szabadabb kereskedelemmel, ha a nemzetközi együttműködés lehetővé tette volna, hogy az országok úgy őrizzék meg külső egyensúlyukat és pénzügyi stabilitásukat, hogy közben nem kényszerülnek belső céljaik feladására. Ez a felismerés ihlette a világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszer programját, a Bretton Woods-i egyezményt.

Esettanulmány: A nemzetközi aranystandard rendszer és a világgazdasági válság

A több mint egy évtizedig elhúzódó világgazdasági válság egyik legmeglepőbb sajátossága a recesszió globális jellege volt. A hanyatlás nem csupán az Egyesült Államokat és legfontosabb kereskedelmi partnereit érintette, hanem igen gyorsan és erőteljesen átterjedt Európára, Latin-Amerikára és a világ más részeire is. Vajon mi magyarázza a világgazdasági válság szinte általános jellegét? A legújabb tudományos kutatások kimutatták, hogy a 20. század legnagyobb gazdasági válságának kialakulásában, elmélyülésében és terjedésében az érvényben lévő nemzetközi aranystandard rendszer központi szerepet játszott.[171]

A piacgazdaságok többsége 1929-re már visszatért az aranystandard rendszerre. Abban az időben a túlfűtött gazdaságát monetáris szűkítéssel fékezni próbáló Egyesült Államok, valamint az inflációs perióduson éppen túljutott és az aranyfedezetet frissen bevezető Franciaország hatalmas tőkebeáramlással szembesült. Az így létrejövő fizetési többlet révén a két ország ijesztő ütemben vonzotta magához a világ monetáris aranyát. (1932-re csupán e két ország a készletek több mint 70 százalékát birtokolta!) Az aranystandard rendszerben résztvevő többi jegybanknak nemigen maradt más választása, mint hogy apadó tartalékai megőrzése érdekében belföldi aktívákat dobott piacra. Az így világszerte kialakuló monetáris restrikció és az 1929. októberi, New York-i tőzsdekrach utóhatásai a világgazdaságot mély válságba sodorták.

A világszerte kialakuló bankcsőd-hullám csupán tovább erősítette a világgazdasági mélyrepülést. Ismét az aranystandard volt a bűnös. Több ország megpróbálta védelmezni aranytartalékait, hogy fenntarthassa az aranystandard rendszert. Ez gyakran ahhoz vezetett, hogy megtagadták a gyengélkedő bankoktól a túléléshez nélkülözhetetlen likviditást. Végső soron ugyanis minden, a kormány által a hazai bankrendszernek nyújtott készpénz csak duzzasztotta volna a szűkös kormányzati aranykészletekre vonatkozó követelésállományt.

Az aranystandard szerepét legjobban talán a rendszert korán elhagyó (például Nagy-Britannia) és a rendszerhez makacsul ragaszkodó államok kibocsátásának és árszintjének alakulása szemlélteti. A 18.1. ábra az 1935. évi ipari termelés (1929-es bázison) és az ugyanezen évi árszint (szintén 1929-es bázison) viszonyát mutatja be több országra. Az aranystandard rendszert elhagyó országok számára lehetővé vált, hogy expanzív monetáris politikát folytassanak, amellyel képesek voltak csökkenteni (esetleg meg is akadályozni) mind a belföldi deflációt, mind pedig a termelés visszaesését. A 18.1. ábrából erős pozitív irányú kapcsolat olvasható ki az 1929–1935 közötti időszakban lejátszódott árszint- és kibocsátás-változások között. A legnagyobb deflációt és termelés legerőteljesebb visszaesést elszenvedő országok között találjuk Franciaországot, Svájcot, Belgiumot, Hollandiát és Lengyelországot, amelyek mind egészen 1936-ig fenntartották az aranystandard-rendszert.

18.1. ábra - Az ipari termelés és a nagykereskedelmi árak változása 1929 és 1935 között

kepek/18.1.png


Az aranystandard rendszert korán feladó országok (például Ausztrália és az Egyesült Királyság) deflációellenes monetáris politikát folytattak, és a gazdasági világválság során kibocsátásuk csak kisebb mértékben esett vissza. Az aranystandardhoz hosszabb ideig ragaszkodó országokban (például Franciaországban és Svájcban) az árszint és a kibocsátás jobban csökkent.

Forrás: Bernanke, Ben–Carey, Kevin: Nominal Wage Stickiness and Aggregate Supply in the Great Depression. Quarterly Journal of Economics, 111. 1996. augusztus, 853–883. old.



[171] A témakörben született fontosabb tanulmányok, többek között: Choudhari, Ehsan U.–Kochin, Levis A.: The Exchange Rate and the International Transmission of Business Cycle Disturbances: Some Evidence from the Great Depression. Journal of Money, Credit and Banking, 12. (1980), 565–574. old.); Temin, Peter: Lessons from the Great Depression. (MIT Press, Cambridge, MA. 1989); valamint Eichengreen, Bary–Fetters, Golden: The Gold Standard and the Great Depression, 1919–1939.(Oxford University Press, New York,1992). Tömör és világos összefoglalást ad: Bernanke, Ben S.: The World on a Cross of Gold: A Review of „Golden Fetters: The Gold Standard and the Great Depression, 1919–1939. Journal of Monetary Economics, 31. (1993. április), 251–267. old.