Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A nemzetközi gazdaságpolitika az aranystandard rendszerben, 1870–1914

A nemzetközi gazdaságpolitika az aranystandard rendszerben, 1870–1914

Az aranystandard 1870 és 1914 közötti nemzetközi gazdaságpolitikáját megalapozó eszmerendszer nagyon különbözött a 20. század második felének nemzetközi pénzügyi intézményrendszerét meghatározó gondolati kerettől. Azért érdemes mégis tanulmányoznunk ezt az időszakot, mert ennek fényében válnak érthetővé a nemzetközi pénzügyi rendszer megreformálásának minduntalan visszatérő kísérletei, amelyek a rögzített árfolyamrendszer átmentését, vagyis az aranystandard előnyeinek megőrzését és hibáinak kiküszöbölését célozták. (A rendszer bizonyos előnyeiről és gyengéiről már esett szó a 17. fejezetben.) Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk, hogyan működött a gyakorlatban az aranystandard az első világháborút megelőzően, és hogyan járult hozzá a résztvevő országok külső és belső egyensúlyának megőrzéséhez.

Az aranystandard gyökerei

Az aranystandard rendszer az aranyérmék történetileg kialakult forgalmi eszköz, értékmérő és vagyontartási funkcióján alapult. Míg az arany ősidők óta betölti ezt a hármas funkciót, az aranystandard mint jogi intézmény 1819-ben jött létre. Ekkor fogadta el a brit parlament az úgynevezett beváltási törvényt (Resumption Act), amely alapján az angol nemzeti bank (Bank of England) felújította a bankjegyek rögzített árfolyamon történő aranyra váltását, amelyet a napóleoni háborúk (1793–1815) kitörése után négy évvel felfüggesztett. A törvény az aranyérmék és az aranyrudak Angliából történő exportjával kapcsolatos, régóta fennálló korlátozásokat is hatályon kívül helyezte, így az aranystandard első alkalmazásának tekinthető.

Később, még a 19. század folyamán, Németország, Japán és más országok is bevezették az aranystandard rendszert. Ebben az időszakban Anglia a világ vezető gazdasági hatalma volt, és számos ország az angol intézményrendszer meghonosításától várt hasonló gazdasági sikereket. Az Egyesült Államok 1879-ben gyakorlatilag csatlakozott az aranystandard rendszerhez, amikor a polgárháború során kibocsátott „zöldhasú” értékét az aranyhoz kötötte. Az arany és a dollár viszonyát az 1900. évi aranystandard törvény (U.S. Gold Standard Act)intézményesítette. Anglia nemzetközi kereskedelemben betöltött kiemelkedő szerepének, valamint fejlett pénzügyi intézményeinek köszönhetően London vált az aranystandardra épülő nemzetközi pénzügyi rendszer központjává.

Külső egyensúly az aranystandard idejében

Az aranystandard rendszerben a központi bankok elsődleges feladata a nemzeti valuta és az arany közötti hivatalos átváltási arány biztosítása volt. A rögzített árfolyam fenntartásához a központi banknak megfelelő aranytartalékkal kellett rendelkeznie. Ezért a gazdaságpolitikusok a külső egyensúlyi célt nem a folyó fizetési mérlegre vonatkozóan értelmezték, hanem olyan kívánatos helyzetként határozták meg, amikor a központi bankba nem érkezik külföldről, sem pedig (ami ennél fontosabb) onnan külföldiekhez nem kerül ki jelentős mennyiségű arany.

Napjaink terminológiájával (lásd 12. fejezet) azt mondhatjuk, hogy a központi bankok igyekeztek elkerülni a fizetési mérleg (másként: a hivatalos elszámolások) egyenlegének, tehát a folyó fizetési mérleg és a tartalékeszközökön kívüli tőkemérleg összegének jelentős ingadozását. Ebben az időszakban a nemzetközi tartalékokat aranyban tartották, így a teljes fizetési mérleg többletét vagy hiányát a központi bankok közötti aranyszállításokkal kellett fedezni.[165] Az arany nagyarányú áramlásának elkerülése érdekében a központi bankok a tartalékeszközökön kívüli tőkemérlegben jelentkező többletet (vagy hiányt) igyekeztek a folyó fizetési mérleg hiányának (vagy többletének) szintjére hozni. Egy országról akkor mondható, hogy fizetési mérlegeegyensúlyban van, ha a folyó fizetési mérleg és a tartalékeszközökön kívüli tőkemérleg egyenlegének összege nulla, azaz ha a folyó fizetési mérleg finanszírozása teljes egészében nemzetközi hitelnyújtással, a tartalékok változása nélkül történik.

Számos kormányzat laissez-faire elven közelített a folyó fizetési mérleg problémaköréhez. Anglia folyó fizetési mérleg többlete 1870 és az első világháború kezdete között átlagosan a GNP 5,2 százalékára rúgott. Ez az érték az 1945 utáni léptékkel mérve rendkívül magasnak mondható. (Napjainkban egy fele ekkora folyó fizetési mérleg/GNP arányt is igen jelentősnek tartanánk.) Számos adós ország azonban előbb vagy utóbb fizetési nehézségekkel szembesült. Elképzelhető, hogy Anglia kiemelkedő szerepe – egyfelől mint a nemzetközi közgazdasági elméletek hazája, másfelől mint a korszak legjelentősebb tőkeexportőre – hozzájárult ahhoz, hogy az aranystandard korának közgazdasági irodalma csekély figyelmet szentelt a folyó fizetési mérleg kiigazításának.[166]

A pénzáramlási mechanizmus

Az aranystandard rendszerben a fizetési mérlegek a résztvevő összes országra egyidejűleg vonatkozó egyensúlyát több fontos automatizmus támogatta. Ezek közül a legfontosabb a pénzáramlási mechanizmus, amelyet a 18. században ismertek fel (amikor az angol specie – vagyis pénzérme – szót még inkább nemesfém értelemben használták). David Hume, a híres skót filozófus 1752-ben így írta le a pénzáramlási mechanizmust:

„Gondoljuk el, ha a Nagy-Britanniában található összes pénz négyötöd része egyetlen éjszaka alatt megsemmisülne, és így a nemzet birtokában lévő összes nemesfém mennyisége Henrik és Edward királyaink uralkodása idejének szintjére zuhanna vissza, vajon mi következne mindebből? Nemde ugyanilyen arányban csökkenne mindenféle munka és az összes nyersanyag ára, és kerülne minden annyiba, mint a régi időkben? Melyik ország versenghetne ekkor velünk a külpiacokon, s ki próbálhatna meg ugyanazon az áron szállítani vagy gyártani bármit is, mint ami számunkra még megfelelő jövedelmet hoz? Következésként nem áramlana-e vissza rendkívül hamar az elveszett pénz, s nem emelkednénk-e vissza a körülöttünk lévő országok szintjére? Visszatérve azután rögtön elveszítenénk a munka és a nyersanyagok olcsóságából fakadó előnyünket; és a beköszöntő bőség gátat vetne a pénz további beáramlásának.

Ismét csak tegyük fel, hogy a Nagy-Britanniában található összes pénz egy éjszaka alatt megötszöröződne, vajon ez nem járna-e éppen fordított következménnyel? Vajon nem emelkedne a munka és a nyersanyagok ára olyan csillagászati magasságokba, hogy a szomszédaink többé nem engedhetnék meg maguknak, hogy tőlünk vásároljanak; miközben, a másik oldalon, az ő nyersanyagaik olyan olcsóvá válnának, hogy, minden elképzelhető törvényi tiltás ellenére, elözönlenének bennünket, és a pénzünk kiáramlana; mígnem visszasüllyednénk a külföldiek szintjére, és elveszítenénk azt a mesés gazdagságot, amelynek révén ilyen kedvezőtlen helyzetbe kerültünk?”[167]

A Hume által leírt pénzáramlási mechanizmust a modern terminológia segítségével könnyen átfogalmazhatjuk. Tegyük fel, hogy Anglia folyó fizetési többlete nagyobb, mint a tartalékeszközökön kívüli tőkemérleg hiánya. Minthogy a külföldiek Angliából származó nettó importját nem fedezik teljes egészében az Angliából származó hitelek, így a különbséget nemzetközi tartalékok – vagyis az arany – áramlásának kell ellentételeznie. Az aranynak ez az áramlása automatikusan csökkenti a külföldi, és duzzasztja az angol pénzkínálatot, így csökkenti a külföldi, és növeli az angol árszintet. (Megjegyzendő, hogy Hume tökéletesen tisztában volt a 14. fejezet tanulságával (381.oldal), amely szerint hosszú távon a pénzkínálat és az árszint arányosan mozog.[168])

Az angliai árak emelkedésével párhuzamosan lejátszódó külföldi áresés – vagyis, rögzített árfolyam mellett a font reálfelértékelődése – csökkenti az angol termékek és szolgáltatások iránti külföldi keresletet, miközben növeli a külföldi javak és szolgáltatások iránti angol keresletet. Ezek a keresleti változások az angol folyó fizetési mérleg többlete és a külföldi folyó fizetési mérleg hiánya mérséklődésének irányába hatnak. Végül tehát a tartalékok áramlása megszűnik, és mindkét ország fizetési mérlege egyensúlyba kerül. Ugyanez a folyamat fordított irányban is lejátszódhat, és így megszünteti azt a helyzetet, amelyben a külföld rendelkezik kezdeti többlettel, és Anglia indul deficites pozícióból.

Az aranystandard „játékszabályai”: legenda és valóság

A pénzáramlási mechanizmus az aranystandard rendszerben automatikusan is biztosíthatta volna az egyes országok folyó fizetési és tőkemérleg-pozíciójának összhangját. A központi bankoknak az arany ki- és beáramlásra adott reakciója azonban a fizetési mérleg egyensúlya megteremtésének további lehetséges csatornájává vált. Azok a központi bankok, amelyek folyamatosan veszítettek a tartalékaikból azzal a kockázattal szembesültek, hogy idővel képtelenek lesznek eleget tenni a bankjegyek aranyra váltására vonatkozó kötelezettségeiknek. Abban voltak tehát érdekeltek, hogy az aranytartalék apadásakor csökkentsék belföldi eszközállományukat, ami a kamatok emelkedése révén vonzotta a külföldi tőkét. A növekvő aranytartalékkal rendelkező központi bankok sokkal kevésbé éreztek késztetést az aranybeáramlás megállítására. A tényleges ösztönzést ilyen helyzetben a kamatozó belföldi aktíváknak a rúdként „elfekvő” aranyhoz viszonyított hozamelőnye jelentette. Egy aranyat felhalmozó központi bank idővel esetleg belföldi vagyoneszközök vásárlásába kezd, ami növeli a tőkeexportot, és az arany kiáramlásához vezet.

Ezek a belföldi hitelszektort érintő jegybanki intézkedések felerősítették a pénzáramlási mechanizmus fizetési mérleget kiigazító hatását. Az első világháborút követően az aranystandard – az állítólag Keynestől származó kifejezéssel – „játékszabályává” vált, hogy a központi bankok többlet esetén hazai befektetési eszközöket vásároltak, deficit esetén pedig piacra dobtak ezekből az eszközökből. Az ilyen magatartás az összes ország külső egyensúlyi céljainak megvalósulását támogatta, vagyis növelte az aranystandard „beépített” kiegyenlítési mechanizmusainak hatékonyságát.

A későbbi kutatások azonban kimutatták, hogy 1914 előtt gyakran megsértették az aranystandard feltételezett „játékszabályát”. Amint már említettük, a deficites országok a szabályok betartására lényegesen erősebb késztetést éreztek, mint a többlettel rendelkezők. A gyakorlatban tehát a deficites országok viselték az összes ország fizetési egyensúlyát biztosító intézkedések terhét. A többlettel rendelkező országok a megfelelő, az arany beáramlását gátló intézkedések elmulasztásával tovább súlyosbították a rendszer inherens, a nemzetközi koordinációt érintő hibáját. Nevezetesen, hogy a rendelkezésre álló véges aranytartalékokért vívott versenyben a deficites országok bizonyos esetekben túlzottan erős monetáris megszorítást alkalmaztak, amely ugyan nem sokat javított a tartalékhelyzetükön, ugyanakkor hátrányosan befolyásolta a foglalkoztatás szintjét.

Valójában a szabályt gyakran fordítva alkalmazták, és a beáramló arany sterilizálására a növekvő nemzetközi tartalékokkal rendelkező országok jegybankjai belföldi aktívákat dobtak piacra, míg a tartalékok csökkenésével szembesülő társaik a hazai eszközök vásárlásába fogtak. A rendszer felbomlásában az is szerepet játszott, hogy a kormányzatok beavatkoztak a magán jellegű aranyexport folyamataiba. Vagyis az első világháborút megelőző időszak önműködő és zökkenőmentes, a fizetési mérleget kiigazító mechanizmusáról alkotott képünk nem feltétlenül fedi a valóságot. A kormányok mind a „játékszabályokat”, mind pedig intézkedéseik külföldön érvényesülő hatásait gyakran figyelmen kívül hagyták.[169]

Belső egyensúly az aranystandard időszakában

A különböző valuták értékének aranyban történő rögzítésével az aranystandard a világgazdaság egészében korlátozta a monetáris expanziót, és így biztosította a világszintű árszint stabilitását. Bár az aranystandard rendszerben résztvevő országok árszintje az 1870–1914 közötti időszakban kevésbé emelkedett, mint a második világháborút követően, az egyes országokban az árak rövidebb időtávon szeszélyesen ingadoztak, vagyis egymást érték az inflációs és a deflációs periódusok. Az aranystandard rendszer felemás eredményei az arany és a többi árucikk relatív árváltozásának a könyv utolsó fejezetében tárgyalt problematikáját tükrözik.

Ráadásul úgy tűnik, hogy az aranystandard a teljes foglalkoztatás szempontjából sem bizonyult ideális rendszernek. Az Egyesült Államok munkanélküliségi rátája, például, 1890 és 1913 között átlagosan 6,8 százalék, míg 1946 és 1992 között csupán 5,7 százalék volt.[170]

Az aranystandard rendszer 1914 előtti rövid távú instabilitását az okozta, hogy a gazdaságpolitikát a külső céloknak rendelték alá. Az első világháborút megelőző években a kormányok a belső egyensúly fenntartására kevesebb energiát fordítottak, mint a második világháború után. A belső gazdaságpolitikai célok jelentősége az első világháborút követően nőtt meg, ami mögött a két világháború közötti időszak (1918–1939) világszerte tapasztalható gazdasági bizonytalansága húzódik meg. Az aranystandard rendszer 1918 utáni visszaállítására történt kísérletek súlyos belföldi következményekkel jártak, amelyek rányomták a bélyegüket az 1945 után bevezetett rögzített árfolyamrendszer kidolgozóinak gondolkodásmódjára. A második világháború utáni időszak nemzetközi monetáris rendszere a külső és a belső egyensúlyi követelmények között feszülő ellentmondások feloldására tett kísérletet. Ennek megértéséhez azonban először a két világháború közti időszak eseményeit kell megismernünk.

Hume és a merkantilisták vitája

David Hume pénzáramlási mechanizmust bemutató példája kitűnően illusztrálja, hogy a gazdaságelmélet avatott alkalmazása miként képes befolyásolni a tényleges gazdaságpolitika irányvonalát. Az igen befolyásos közgazdasági iskolát alkotó merkantilisták azzal érveltek, hogy megfelelő nemzetközi kereskedelmi és fizetési korlátozások nélkül a fizetési mérleg hiánya könnyen Anglia elszegényedéséhez és a szükséges monetáris aranykészlet elvesztéséhez vezethet. Hume megcáfolta ezt az érvrendszert, és bebizonyította, hogy a fizetési mérleg úgy képes önmagát szabályozni, hogy minden országban biztosítja a megfelelő pénzkínálatot.

A 17. században kialakult merkantilista iskola szerint az arany és az ezüst képezik az ország gazdagságának alapját, és nélkülözhetetlen szerepet töltenek be az élénk kereskedelem fenntartásában. Ennek megfelelően a merkantilisták a pénzérmék külföldre kerülésében súlyos veszélyt láttak, és gazdaságpolitikájuk középpontjába a fizetési mérleg folyamatos többletének biztosítását állították (más szóval a nemesfémek tartós beáramlását tűzték ki célul). A merkantilista Thomas Mun 1630 körül a következőket írta: „Jólétünk és gazdagságunk növelésének hagyományos eszköze tehát a kereskedelem, amelynek során a következő szabályt kell szem előtt tartanunk: a külföldieknek évről évre többet kell eladnunk, mint amekkora értékben az ő javaikból fogyasztunk.”

Hume érvelése megmutatta, hogy nem lehet örökös többletet fenntartani: mivel a nemesfémek beáramlása felhajtja a hazai árakat, és ezáltal helyreállítja a fizetési mérleg egyensúlyát, így bármiféle többlet végső soron önmagát szünteti meg. Hasonlóképpen, a pénz hiánya a hazai árak csökkenéséhez vezet, ami a fizetési mérleg többlete révén végül is a szükséges mennyiségű pénz beáramlásához vezet. Hume érvelése szerint, amennyiben a kormányzat beavatkozik a nemzetközi kereskedelmi ügyletekbe, azzal csak árt a gazdaságnak, anélkül, hogy a merkantilisták által kívánt módon növelni tudná a „jólétet és gazdagságot”.

Hume felhívta a figyelmet, hogy a merkantilisták indokolatlan hangsúlyt fektetnek a nemzeti vagyon egy viszonylag csekély jelentőségű összetevőjére, a nemesfémállományra, miközben figyelmen kívül hagyják a nemzet jólétének legfőbb forrását, a termelő kapacitásokat. Hume ezen meglátása egy meglehetősen modern szemléletet képvisel. Még a 20. században is számos olyan gazdaságpolitikus akadt, aki a külső egyensúly kapcsán a hangsúlyt az arany nemzetközi áramlására helyezte, ahelyett, hogy a nemzeti vagyonváltozás átfogóbb mutatóira figyelt volna. A merkantilisták alulmaradtak a Hume-mal és eszmetársaival folytatott tudománytörténeti vitában. Meglepőnek tűnik tehát, ha nem kap elég figyelmet a folyó fizetési mérleg pozíciója, és annak összefüggése a belföldi beruházásokkal és a termelékenységgel. Lehet, hogy a jegybankárok a szívük mélyén merkantilisták maradtak?



[165] Valójában a központi bankok a tartalék egy részét már 1914-et megelőzően is külföldi valutában tartották. (Az angol font volt a legfontosabb tartalékvaluta.) A fizetési mérleg finanszírozása azonban ebben az időszakban döntő részben aranyszállítások révén történt.

[166] Bár gyakran figyelmen kívül hagyták a folyó fizetési mérleg kiegyensúlyozatlanságának következményeit (legalábbis a többlettel rendelkező országokban), a kormányzatok bizonyos esetekben – politikai fegyverként – korlátozták polgáraik külföldre történő hitelkihelyezéseit. Az első világháborút megelőző időszak nemzetközi tőkeáramlásának politikai vonatkozásait vizsgálja Herbert Feis híres tanulmánya: Europe, the World’s Banker. Yale University Press, New Haven, 1930.

[167] Hume, David: Of the Balance of Trade. Rövidített verzióban olvasható Eichengreen, Barry–Flandreau, Marc (szerk.): The Gold Standard in Theory and History. Routledge, London, 1997) 33–43. old.

[168] Amint azt a 515. oldal 21. lábjegyzetében jeleztük, a külföldi pénzkínálat csökkenése és az ezzel együtt járó angol pénzkínálat növekedése Hume idejében többféleképpen is lejátszódhatott. Egyfelől a külföldiek beolvaszthatták a pénzérméket, és az aranyrudakkal fizethettek az importért. Az aranyrudakhoz hozzájutó brit alattvalók azután papírpénz és érmék fejében eladhatták azokat az angol jegybanknak. Alternatív megoldásként a külföldiek papírpénzüket a saját jegybankjuknál aranyra válthatták, amelyet azután Angliába szállítottak. Mivel az aranyérmék ebben az időszakban a pénzkínálat szerves részét képezték, a két tranzakció azonos módon befolyásolta a pénzkínálatot.

[169] A központi bankok által az aranystandard idején folytatott gyakorlat egyik kiemelkedő modern kori feldolgozása: Bloomfield, Arthur I.: Monetary Policy Under the International Gold Standard: 1880–1914. Federal Reserve Bank of New York, 1959.

[170] Az árszint adatok Coopernek a 17. fejezetben (515. oldal) idézett munkájából származnak, és a munkanélküliségi adatok is az általa megadott értékeken alapulnak. Óvatosan kell eljárni az aranystandard idejének és a második világháború utáni időszak munkanélküliségi adatainak összehasonlításakor, az adatok előállítása ugyanis korábban jóval egyszerűbb módszerekkel történt. Az 1930 előtti amerikai munkanélküliségi adatok problematikájával kapcsolatban lásd Romer, Christina D.: Spurious Volatility in Historical Unemployment Data. Journal of Political Economy, 94. (1986. február), 1–37. old.