Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

22. fejezet - A nemzetközi pénzügyi rendszer 1870 és 1973 között

22. fejezet - A nemzetközi pénzügyi rendszer 1870 és 1973 között

Az előző két fejezetben azt vizsgáltuk, miként képes egy ország megfelelő monetáris, fiskális és árfolyampolitikával saját határain belül befolyásolni a foglalkoztatást és a termelést. Feltételeztük, hogy a vizsgált ország viselkedése nem hat a világ többi részén uralkodó makrogazdasági viszonyokra. Ez azonban általában nincs így: a hazai valuta reálárfolyamának változása a külföld számára automatikusan ellentétes irányú változást jelent, a hazai felhasználás változása pedig nagy valószínűséggel a külföldi javak iránti keresletet is módosítja. Ha valamennyire is számottevő méretű a gazdaság, akkor a határai között lejátszódó folyamatok a világ más tájain is befolyásolhatják a gazdasági környezetet, ami megnehezíti a külgazdasági politikacsinálók dolgát.

A nyitott nemzetgazdaságok nyilvánvaló kölcsönös függősége megnehezítheti azt, hogy a kormányok politikai céljaikat, például a teljes foglalkoztatottságot vagy az árstabilitást megvalósíthassák. A kölcsönös függőség jellege azon is múlik, hogy milyen az országok által működtetett monetáris és árfolyamrezsim, vagyis a nemzetközi pénzügyi rendszer. Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk, miként befolyásolta a nemzetközi pénzügyi rendszer a gazdaságpolitika döntési mechanizmusát és a gazdasági teljesítményt három különböző időszakban: az aranystandard rendszerben (1870–1914), a két világháború között (1918–1939) és a második világháborút követően a Bretton Woods-i egyezmény alapján rögzített árfolyamok időszakában (1946–1973).

Nyitott gazdaságok esetében a gazdaságpolitika kettős célt követ: a belső egyensúly (a teljes foglalkoztatottság és az árstabilitás) mellett a külső egyensúlyra (a nemzetközi fizetések kiegyensúlyozott alakulására) is figyelemmel kell lennie. Egy ország csak úgy képes változtatni nemzetközi fizetési pozícióján, ha automatikusan azonos nagyságú, de ellentétes irányú változást hoz létre a világ többi részének pozíciójában. Tehát az egyik ország makrogazdasági céljainak megvalósítására irányuló erőfeszítései megkerülhetetlenül befolyásolják a többiek erőfeszítéseinek eredményét. A külső egyensúlyi célok összefüggése jól mutatja, hogy a külföldön meghozott intézkedések a belföldi döntéshozók törekvései ellenében is módosíthatják a gazdaság pályáját.

Hogyan próbálták az egyes országok megőrizni külső és belső egyensúlyukat az 1870 és 1973 közötti időszak különböző valutarezsimjei alatt, és milyen sikerrel jártak? Vajon figyelembe vették-e a gazdaságpolitika irányítói intézkedéseik külföldre tovagyűrűző hatásait, vagy saját nemzetük érdekeire koncentrálva a világgazdaság egészére káros döntéseket hoztak? Mint látni fogjuk, a kérdésekre adott válasz az érvényben lévő nemzetközi pénzügyi rendszer jellegétől függ.

A gazdaságpolitika céljai nyitott gazdaságban

Nyitott gazdaságok esetében a politikai döntéshozók célja kettős: a külső és a belső egyensúly biztosítása. A belső egyensúlyt a teljes foglalkoztatás és az árstabilitás együtteseként definiáljuk. Külső egyensúlyról akkor beszélhetünk, ha az adott ország folyó fizetési mérlegének sem túlzott hiánya, amely jövőbeli nemzetközi fizetőképességét veszélyeztetné, sem pedig túlzott többlete nincs, amivel más országokat hozna hasonló helyzetbe.

Valójában a fenti két definíció nem fedi az összes lehetséges gazdaságpolitikai célt. A foglalkoztatási és az árstabilitási célok mellett a gazdaságpolitika törekedhet például a jövedelmek bizonyos elvek szerinti elosztására, ami szintén belső cél. Másfelől elképzelhető, hogy az érvényben lévő árfolyamrendszertől függően a gazdaságpolitika nem a folyó mérleg pozíciójának, hanem a fizetési mérleg egyéb tételeinek tulajdonít kiemelt jelentőséget. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy gyakran nem húzható éles határ a külső és a belső célok közé. Hová sorolandó például egy exportszektorra vonatkozó foglalkoztatottsági cél, amikor az export növekedése egyben a külföldi adósság visszafizetését is megkönnyíti?

A külső és belső egyensúly fenti definíciói mégis leírják a döntéshozók többsége által elfogadott, a gazdasági környezetben fennálló különbségek ellenére közösnek mondható célokat. Elemzésünk ennek megfelelően a fenti definíciók köré szerveződik, és a külső és belső egyensúllyal kapcsolatos esetleges további szempontokra csupán akkor térünk ki, ha ez indokolt.

A belső egyensúly: teljes foglalkoztatottság és az árszint stabilitása

Egy gazdaság belső egyensúlya akkor áll fenn, ha az árszint stabilitása mellett a rendelkezésre álló termelő erőforrásai teljes mértékben hasznosulnak. Az erőforrások kihasználatlanságából adódó veszteség nem igényel különösebb magyarázatot. Az is veszteséget okoz azonban, bár valószínűleg kevésbé kártékony hatású, ha a gazdaság „túlfűtött” állapotba kerül, és az erőforrásokat túlzott mértékben kihasználják. Elképzelhető például, hogy a túlórázó munkások szívesen dolgoznának kevesebbet, és inkább többet pihennének, de a munkaszerződésük szerint az élénk kereslet időszakában tovább kell dolgozniuk. A szokásosnál többet használt berendezések valószínűleg gyakrabban hibásodnak meg, és gyorsabban elhasználódnak (amortizálódnak).

Az erőforrások kihasználatlansága vagy túlzott mértékű igénybevétele az árszint elmozdulásához is vezet, ami a pénzegység reálértékének, vagyis a gazdasági döntések „iránytűjének” elbizonytalanodása révén hatékonysági veszteséget okoz. Mivel a belföldi bérek és árak emelkednek, amikor a munka és a jószágok iránti kereslet meghaladja a teljes foglalkoztatás szintjét, míg ellenkező esetben esnek, a stabil, kiszámítható árszint érdekében a kormányzatnak mérsékelnie kell az aggregált keresletnek a teljes foglalkoztatást biztosító szinthez viszonyított ingadozását.

Infláció, illetve defláció persze teljes foglalkoztatottság mellett is jelentkezhet, ha a munkavállalók és a vállalatok jövőbeli monetáris politikára vonatkozó várakozásai fel- vagy lefelé vezető ár-bér spirált hoznak létre. Ilyesfajta spirál azonban csak akkor maradhat fenn, ha a központi bank utólag visszaigazolja ezeket a várakozásokat, azaz folyamatosan pénzt juttat a gazdaságba, vagy folyamatosan pénzt von el a gazdaságból (lásd 14. fejezet).

A változékony árszint egyik legkárosabb hatása a hitelszerződések reálértékének elbizonytalanodásából adódik. Mivel a hitelfeltételeket többnyire pénzegységben (nominálisan) rögzítik, így az árszint előre nem látható változása a hitelezők és az adósok között jövedelem-átcsoportosítást eredményez. Az Egyesült Államokban az árszint hirtelen emelkedése révén például a dolláradóssággal rendelkezők jól járnak, hiszen a tartozásuk javakban és szolgáltatásokban kifejezett értéke csökken. A hitelezők ugyanakkor rosszul járnak az árszint emelkedésekor. Az ilyen, előre nem látható jövedelem-átcsoportosítás komoly feszültséget okozhat a károsultak körében, ami újabb érv amellett, hogy a kormányzatnak törekednie kell az árstabilitás fenntartására.[164]

Elméletileg az árak emelkedésének vagy esésének tökéletesen előre látható trendje nem okozna jelentős veszteséget, hiszen ekkor bárki képes lenne bármely időpontra vonatkozóan kiszámítani a pénz reálértékét. A valóságban azonban nem létezik előrelátható infláció. A tapasztalatok szerint a nagy árváltozások időszakában az infláció bizonytalansága rendkívüli mértékben megnövekszik. Az infláció költségeit legjobban a világháborút követő időszakban többek között Argentínában, Brazíliában és Oroszországban lezajlott események szemléltetik, amelyek során a csillagászati áremelkedés mellett a hazai valuták teljességgel elveszítették az elszámolási egység funkciójukat. (Argentína és Brazília pénzreformot hajtott végre azt követően, hogy a lakosság a szó szoros értelmében menekült a hazai valutától.)

Az árszint ingadozását elkerülendő a kormányzatnak tehát tompítania kell a kibocsátás túlzott kilengéseit. Ez utóbbi egyébként önmagában is kívánatos cél. El kell továbbá kerülni a folyamatos inflációt és deflációt, vagyis a pénzkínálat nem növekedhet sem túl gyorsan, sem pedig túl lassan.

A külső egyensúly: a folyó fizetési mérleg optimális pozíciója

A külső egyensúly meghatározása nehezebb, mint a belső egyensúlyé. Egy gazdaság külső kapcsolatrendszerének vizsgálatához ugyanis nem áll rendelkezésünkre a „teljes foglalkoztatottságnak”, illetve az „árstabilitásnak” megfelelő viszonyítási pont. Az, hogy egy gazdaság külkereskedelmi pozíciója makrogazdasági szempontból fenntartható-e, nagymértékben függ az adott gazdaság jellemzőitől, a külvilág helyzetétől, és nem utolsó sorban a külfölddel fennálló kapcsolatok intézményi hátterétől. Például a valutáját valamely külföldi fizetőeszközhöz rögzítő ország esetében alighanem másként definiálandó a külső egyensúly, mint az árfolyamát lebegtető ország esetében.

A nemzetközi közgazdasági tankönyvek a külső egyensúlyt gyakran a folyó fizetési mérleg egyensúlyával azonosítják. Ez a definíció bizonyos esetekben használható, általános szabályként azonban nem fogadható el. A 12. fejezetben láthattuk, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya azt mutatja, hogy az ország külföldről erőforrásokat vesz kölcsön, amelyeket később vissza kell fizetnie. Ez akár kívánatos is lehet. Elképzelhető például, hogy a kölcsönvett erőforrásokat az adott országban kedvezőbb feltételekkel lehet beruházni, mint bárhol máshol. Ilyenkor a külföldi hitel visszafizetése nem okoz gondot, hiszen a beruházás elegendő nyereséget fog termelni a hitel tőke- és kamattörlesztéséhez. Hasonlóképpen, a folyó fizetési mérleg többlete sem jelent problémát, ha a belföldi megtakarításokat külföldön jövedelmezőbben lehet befektetni.

Általánosabban, a folyó fizetési mérleg egyensúlytalanságait a nemzetközi kereskedelem jótékony hatásaként is felfoghatjuk. Az országok közötti csere ebben az esetben a fogyasztás különböző időszakok közötti elcserélését jelenti, amit intertemporáliskereskedelemnek neveztünk (7. fejezet). Mint ahogy a különböző termelési adottságokkal rendelkező országok nyernek azon, ha az általuk leghatékonyabban előállítható javakat termelik, és ezekkel kereskednek, ugyanígy az egyes országok abból is hasznot húznak, ha a világon rendelkezésre álló beruházási források azokban a gazdaságokban összpontosulnak, amelyek leghatékonyabban képesek a jelenlegi kibocsátást jövőbelivé alakítani. A kedvezőtlen befektetési lehetőségekkel rendelkező országoknak otthon keveset célszerű beruházniuk, és érdemes megtakarításaikat a jövedelmezőbb külföldi beruházások felé terelniük. Másként fogalmazva, a beruházásokon alacsony megtérülést biztosító országoknak a jelenben rendelkezésre álló termékeket nettó értelemben exportálniuk kell (ami a folyó mérleg többletét eredményezi), míg a relatíve jövedelmezőbb beruházási lehetőségekkel rendelkező országoknak a jelenben termelt javakat nettó módon importálniuk kell (ami pedig a folyó mérleg hiányához vezet). Amikor beérnek a beruházások, a külföldi adósság visszafizetéseként ez utóbbi országok exportőrré válnak a másik országcsoporttal szemben, vagyis megvalósul a jelen- és jövőbeli termékek (kibocsátás) cseréje.

A folyó fizetési mérleg egyensúlyának megbomlása más megfontolások alapján is igazolható. A kibocsátás átmeneti csökkenése esetén (például szokatlanul gyenge mezőgazdasági termés idején) a fogyasztás hirtelen visszaesését elkerülendő célszerű lehet külföldről hitelt felvenni. Ilyen kölcsönök nélkül a jelenbeli termékek jövőbeli termékekben kifejezett ára a kibocsátási veszteséget elszenvedő országban magasabb lenne, mint külföldön, vagyis az intertemporális kereskedelem, amely megszünteti ezt az árkülönbséget, kölcsönös előnyökkel jár.

Az intertemporális kereskedelem nyilvánvaló előnyeiről le kellene mondanunk, ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy a világ összes országa folyamatosan egyensúlyban tartsa a folyó fizetési mérlegét. Ennek megfelelően nincs az a döntéshozó, aki a folyó fizetési mérleg egyensúlyban tartását minden lehetséges helyzetben célravezetőnek tartaná.

A gazdaságpolitika persze többnyire kitűz valamiféle, az adott helyzethez igazodó folyó fizetésimérleg-célt, amely meghatározza a külső egyensúllyal kapcsolatos törekvéseket. Bár a kormányok többnyire nem a folyó fizetési mérleg tökéletes kiegyensúlyozását tekintik célnak, többnyire igyekeznek elkerülni a szélsőséges többletet vagy hiányt, hacsak nem bizonyítható, hogy az egyensúlytól való lényeges eltérést igazolják az intertemporális kereskedelemből származó előnyök. (Például a hetvenes évek elején lezajlott olajárrobbanást követően a norvég kormány elfogadta, hogy az északi-tengeri olajtartalékok kiaknázásra szolgáló kapacitásokat jelentős külföldi források bevonásával fejlesszék.) A döntéshozók óvatosak, hiszen rendkívül nehéz, ha ugyan nem lehetetlen meghatározni, hogy a fizetési mérleg mely pozíciója maximalizálja az intertemporális cseréből származó előnyöket. Ráadásul a folyó fizetési mérlegnek ez az optimális pozíciója idővel, ahogy a gazdasági feltételek módosulnak, előre kiszámíthatatlan módon változhat. A megcélzottól lényegesen eltérő folyó mérlegpozíció ugyanakkor súlyos problémákhoz vezethet.

A folyó fizetési mérleg túlzott hiányából adódó problémák. Vajon miért törekednek a kormányok arra, hogy elkerüljék a folyó fizetési mérleg túlzott hiányát? Amint említettük, a folyó fizetési mérleg hiánya (vagyis ha az ország külföldről hitelt vesz fel) nem okoz gondot, ha a kölcsönt olyan termelő beruházások finanszírozására fordítják, amelyek hozamaiból az adósság visszafizethető. Időnként azonban a folyó fizetési mérleg jelentős hiánya mögött az átmenetileg túlságosan magas fogyasztás áll, ami hibás kormányzati politika vagy más gazdasági rendellenesség következménye. Más esetben a külföldi forrásokból megvalósított beruházásokról derül ki, hogy hibás tervekre, a jövőbeli jövedelmezőségre vonatkozó túlzottan optimista várakozásokra épültek. Ilyenkor a kormányzatnak célszerűbb azonnal csökkentenie a folyó fizetési mérleg hiányát, mintsem később szembesülni a külföldieknek visszafizetendő kölcsön problémájával. Ha a folyó fizetési mérleg számottevő hiánya mögött olyan expanzív fiskális politika áll, amely nem növeli a belföldi beruházások jövedelemtermelő képességét, akkor a külső egyensúlyt a kormányzati gazdaságpolitika módosításával kell helyreállítani.

Bizonyos esetekben a külső egyensúlyi célt nem a kormányzat határozza meg, hanem külföldről írják elő. Amikor egy országnak a korábban felvett külföldi hitelek visszafizetésével gondjai támadnak, a külföldi hitelezők mind nehezebben nyújtanak újabb kölcsönt, olykor akár a kölcsönök idő előtti visszafizetését is követelhetik. 1982 után számos fejlődő gazdaság (leginkább a latin-amerikaiak) szembesült a külföldi hitelforrások beszűkülésével. Ilyenkor a kormányzat megszorító intézkedésekre kényszerülhet, hogy az ország külföldi hiteligényét teljesíthető szintre szoríthassa le. A folyó fizetési mérleg jelentős hiánya alááshatja a külföldi befektetők bizalmát, és adósságválsághoz vezethet.

A folyó fizetési mérleg túlzott többletéből adódó problémák. A folyó fizetési mérleg túlságosan nagy aktívuma másfajta problémákat vet fel, mint a túlzott deficit. A folyó fizetési mérleg többlete azt jelenti, hogy az ország külföldi vagyoneszközöket (aktívákat) halmoz fel. Miért gond, ha gyarapodnak a belföldieknek a külföldiek vagyonára vonatkozó követelései? Az egyik lehetséges ok, hogy a nemzeti megtakarítás adott szintje mellett a folyó fizetési mérleg aktívumának növekedése a hazai üzemekbe és berendezésekbe történő befektetések csökkenését is jelenti. (Ez következik a nemzeti jövedelem egyenletéből: S = CA + I, vagyis a teljes belföldi megtakarítás (S) a külföldi aktívák felhalmozása (CA) és a belföldi beruházások (I) összegeként áll elő.) A gazdaságpolitikai döntéshozók több szempontból is előnyösnek találhatják, ha a hazai megtakarítások inkább belföldi beruházásokra fordítódnak, és kisebb a külföldi befektetések aránya. Először is, a belföldi tőke jövedelmét valószínűleg könnyebb adóztatni. Másodszor, a hazai tőkeállomány növekedése csökkentheti belföldön a munkanélküliséget, és így jobban növelheti a nemzeti jövedelmet, mintha a külfölddel szembeni követelések emelkedtek volna meg ugyanilyen mértékben. Végezetül, a belföldön megvalósuló beruházás a technológiai „tovagyűrűződés” révén más hazai termelőknél járulékos, magánál a beruházónál meg sem jelenő pozitív hatást fejthet ki.

Ha a folyó fizetési mérleg tetemes aktívumával szemben a külföldiek túlzott mértékű eladósodása áll, elképzelhető, hogy a hitelező ország a jövőben esetleg nem tud hozzájutni a teljes követeléséhez. Tehát az ország elveszítheti a külföldön tartott nemzeti vagyon egy részét, ha a külföldiek nagyobb adósságot halmoztak fel, mint amennyit képesek visszafizetni. Ezzel szemben, ha egy belföldi egy másik belföldinek nyújtott kölcsönét nem fizeti vissza, az ugyan a nemzeti vagyon újraelosztását (átrendezését) jelenti, ugyanakkor a nemzeti vagyon teljes nagyságát nem befolyásolja.

A folyó fizetési mérleg túlságosan nagy többlete politikai bonyodalmakat is okozhat. A tetemes többletet felhalmozó országok a külső deficittel rendelkező kereskedelmi partnerek részéről diszkriminatív, protekcionista intézkedésekkel szembesülhetnek. A jelentős károkat okozó kereskedelmi korlátozások elkerülése érdekében az aktívummal rendelkező országok megpróbálhatják korlátozni a többlet nagyságát.

Bár a jelentős többlet éppúgy okozhat problémát, mint a komoly hiány, a deficites ország kormányára általában nagyobb nyomás nehezedik az egyensúly helyreállítása miatt. Ez az eltérés egy lényeges aszimmetrián alapul. Az adós ország ki van szolgáltatva a hitelezőinek, akik bármikor visszavonhatják a pénzüket. Ezzel szemben a hitelező ország a folyó fizetési mérleg többlete kapcsán nem szembesül ilyen fenyegetéssel. Az utóbbi esetben a kormányzat még akkor is képes akár a végtelenségig elodázni a külső egyensúly helyreállítását, ha a többlet a nemzetgazdaság számára esetleg súlyos jóléti veszteséget okoz.

Összefoglalva, a külső egyensúlyi cél a folyó fizetési mérleg olyan pozícióját követeli meg, amely a különböző időpontok között lezajló cseréből származó legfontosabb előnyöket úgy biztosítja, hogy közben a fent tárgyalt problémák nem válnak fenyegetővé. Mivel a kormányzat nem ismeri pontosan, milyen is ez az ideális pozíció, általában mind a jelentős hiány, mind pedig a jelentős többlet kialakulását igyekszik elkerülni, hacsak nem nyilvánvaló, hogy az intertemporális kereskedelemből jelentős haszna származik.



[164] Némileg más a helyzet, ha a kormányzat az egyik legjelentősebb hitelfelvevő a hazai valutában. Ekkor a meglepetésszerű infláció, amely csökkenti az államadósság reálértékét, az adóztatás kényelmes módját jelentheti. A fejlődő országokban meglehetősen elterjedt az adóztatásnak ez a módja (lásd 22. fejezet), a fejlett világ országai azonban lehetőség szerint elkerülik, és csak rendkívüli helyzetekben (például háború idején) alkalmazzák az inflációs adót. A gazdasági szereplők számára meglepetésszerű inflációra játszó politika aláássa a kormányzat hitelét, és a Fisher-hatás révén rontja a kormányzat jövőbeli hitelhez jutásának feltételeit.