Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Esettanulmányok a stratégiai kereskedelem-politikáról

Esettanulmányok a stratégiai kereskedelem-politikáról

Menyire hatásos a stratégiai kereskedelempolitika? Ilyen kereskedelempolitikát számos iparágban alkalmaztak. E kereskedelempolitikák értékelésének nehézségeit három példán szemléltetjük: a japán acélipar példáján a hatvanas és a korai hetvenes években, a repülőgépipar európai közösségi támogatásán, valamint a japán félvezetőipar esetével a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.

ESETTANULMÁNY: Az acélipar japán kormányzati kezelése (1960-tól az 1970-es évek elejéig)

A japán kormányzat az ötvenes évek elejétől olyan szektorként kezelte az acélipart, amelynek növekedését kiemelt ügyként kell kezelni. A japán acéltermelés megháromszorozódott 1963 és 1970 között, és ezzel nemcsak a gyorsan növekvő belföldi igényeket elégtette ki, hanem a világ vezető acélexportőrévé is tette az országot. Ez a fejlődés azért volt különösen szembeötlő, mert az acélgyártás szinte összes alapanyagát importálni kellett. Az 1973-as olajválság utáni nemzetközi acéltúltermelés idején a japán gyárak voltak a legkorszerűbbek a legalacsonyabb működési költségekkel, és gy zavartalanul tudtak tovább működni egy olyan környezetben, ahol a többi ipari ország acélipara vagy számottevően összezsugorodott (mint az Egyesült Államokban), vagy csak nagy állami támogatással maradhatott életben (mint Európában).

Ezekből a tényekből két fontos kérdés adódik. Vajon a kormányzati politikának köszönhetően volt gyors az acélipar növekedése? Vajon jó volt-e ez a politika a japán gazdaságnak?

A japán külkereskedelmi stratégiáról korábban adott elemzésünk alapján fel kell tennünk a kérdést, hogy az acélipar fejlesztési célponttá való kijelölése nem ugyanabban az irányban mozgatta-e előre a japán gazdaságot, amelybe a piaci erők egyébként is tolták volna. Japán valósznűleg szabadversenyes politikával is komparatv előnyre tett volna szert az acéliparban. A magas japán megtakartási hányad egyrészt növekvő komparatv előnyt biztostott az országnak az olyan tőkeigényes iparágakban, amilyen az acélipar. Másrészt a csökkenő szálltási költségek és az újonnan feltárt vasérc- és szénlelőhelyek miatt az acéliparnak már nem kellett feltétlenül a szénbányák vagy a vasérckitermelés közelébe települnie. Japán acélipara gy állami beavatkozás nélkül is szépen növekedhett volna. Azt azonban okkal tételezhetjük fel, hogy a japán állami támogatás miatt az acélipar még gyorsabban növedekett, mint amire egy szabadversenyes környezetben képes lett volna. Ezt a feltevést alátámasztja az a megfigyelés, hogy a japán acélipar annak ellenére mutatott gyors növekedést, hogy profitrátája jelentősen elmaradt a japán feldolgozóipari átlagtól.

Fontosabb kérdés azonban, hogy ez a gazdaságpolitika gyorstotta-e a japán gazdaság növekedését. A választ körültekintően kell megadni. Ez a gazdaságpolitika sikeresnek bizonyult az acélipari növekedést illetően – de nem ez volt a kérdés. A kérdés az volt, hogy a japán gazdaság egésze gyorsabban növekedett-e. A kérdést tehát úgy kell átfogalmazni, hogy az acéliparban felhasznált erőforrások hozadéka nagyobb volt-e a társadalom számára, mint amekkora máshol lehetett volna.

A fentiek szerint az acéliparban felhasznált erőforrások hozadéka valójában nem volt olyan magas, mint amekkora hozadékot máshol termeltek ugyanazok az erőforrások. Az acéliparba fektetett tőke csak a japán feldolgozóipari átlag alig több mint felének megfelelő hozadékot termelt még a virágzó hatvanas években is, és még kevesebbet a hetvenes években[72]. Az acélipar japán állami támogatását csak olyan társadalmi határnyereséggel lehetett volna megindokolni, amelyek nem számtottak bele a piaci hozadékba.

A témát tanulmányozó közgazdászok azonban nem találtak ilyen társadalmi határnyereséget. Az acélipar nem olyan "csúcstechnológiai" iparág, amelytől számottevő technológiai externáliák várhatók. Itt olyan magas technológiai hozadékok sem képződnek, amelyeket a stratégiai kereskedelempolitika segtségével el lehetne ragadni a külföldi versenytársaktól. A munkahelyteremtés Japánban nem minősült különleges hozadéknak, mert a gazdaság eleve teljes foglalkoztatottsággal működött. Ha nem találunk társadalmi határnyereséget valamilyen elképzelhető formában, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az acélipart megcélzó kormányzati politika – az iparág növekedése ellenére – hibának bizonyult. Az erőforrásokat ugyanis olyan területekre tértette el, ahol hozadékuk alacsonyabb volt, gy pedig valójában visszavetette a japán gazdaság növekedését.

A japán acélipar esete tanulságos. Arra emlékeztet, hogy a stratégiai kereskedelempolitika sikerét nem lehet egyszerűen a megcélzott iparág növekedése vagy piaci részesedése alapján mérni.

ESETTANULMÁNY: A repülőgépipar támogatása Nyugat-Európában

A repülőgépgyártásban hosszú ideje tartó amerikai fölény az Egyesült Államok technológiai erejének jelképévé vált. Ezzel a jelképpel különösen gyakran találkoznak a gazdaságpolitikusok, akik idejük jó részét a különböző rendezvények közötti utazással, repülőgépen töltik. Nem meglepő tehát, hogy a nyugat-európai kormányzatok sok-sok éve próbálkoznak olyan repülőgépipar kiéptésével, amely versenyezhet az amerikai cégekkel. Ezek a próbálkozások az ötvenes-hatvanas években – kevés sikerrel – nemzeti szinten történtek. A hatvanas évek vége óta azonban két nagy program is létrejött a több ország részvételével, kormányzati támogatással folytatott repülőgép-fejlesztésre Nyugat-Európában.

Ezek egyike volt a szuperszonikus Concorde repülőgép közös brit-francia kifejlesztése. A hangsebességnél gyorsabb utasszálltó repülőgép megéptése műszakilag a hatvanas évek végén vált lehetségessé, de a repülőgépipar magáncégei nem voltak meggyőződve arról, hogy ez a fejlesztés megérné nekik. Az amerikai kormányzatot politikai kampánnyal próbálták bevonni egy ilyen program finanszrozásába, de sikertelenül. Nyugat-Európában azonban a francia és a brit kormány megegyezett abban, hogy állja a fejlesztés számláját. A megállapodás sokrétű logikán alapult. Számottevő tovagyűrűző technológiai hatásokban is reménykedtek, de fontosabb szempont volt, hogy a program megvalóstásától presztízsnövekedést vártak, a Concorde-ban pedig az európai együttműködés szempontjából fontos jelképet láttak.

Az eredmények gazdasági értelemben katasztrofálisak voltak. A Concorde működtetése igen drága, és ezt a tetemes költségkülönbséget nem ellensúlyozhatta az utazási idő néhány órás csökkenése. Csak néhány Concorde-ot adtak el, ezeket pedig az állami brit és francia légitársaság (a British Airways és az Air France) vásárolta meg. A Concorde programról csak annyi jót lehet elmondani, hogy fejlesztési tapasztalatai hozzájárultak a következő nyugat-európai repülőgépgyártási ksérlet, az Airbus-program megvalóstásához.

Az Airbus nyugat-európai kormányok konzorciuma, amely az amerikaiak fő exporttermékének számtó nagy utasszálltó repülőgépek piacán versenyez. A tőke költségét és néhány más költségelemet a konzorciumi tagok finanszrozták. A kormányzati támogatás mértéke vitatéma – a nyugat-európai kormányzatok szerint ez sokkal kisebb, mint amit az amerikai becslések álltanak –, de aligha vitathatná bárki is, hogy az Airbus a stratégiai kereskedelempolitika legjelentősebb nemzetközi példája. Mérete nagyobb lehet, mint az összes többi hasonló programé együttvéve.

A program el is ért néhány fontos eredményt. A Concorde programmal ellentétben az Airbus-gyártmányok gazdaságilag életképesek; noha az Airbus-nak nincs a Boeing 747-es óriásgépének megfelelő terméke, a kisebb méretosztályokban az Airbus-gépek hasonló teljestménnyel és működési költségekkel üzemelnek, mint az amerikai gyártmányok, és jelentős piaci részesedést értek el. Az üzleti nyereség azonban más kérdés. Az Airbus-program számvitele szándékosan átláthatatlan, de annyi világosnak látszik, hogy legalábbis a legutóbbi időkig csak folyamatos kormányzati támogatások tarthatták életben, és a nyugat-európai kormányzatok által befizetett tőkének csak igen csekély részét fizették vissza.

Sikeres volt-e az Airbus-program? Ha a Brander-Spencer elemzés alapján próbálnánk meg megvonni a mérlegét, akkor a válaszunk egyértelmű nem lenne: a cég nem tudott többletnyereséget elérni, és jövedelme kisebb volt, mint amennyi a befektetett tőke piaci hozadéka lett volna. Azt sem lehet bizonytani, hogy erős tovagyűrűző technológiai hatások keletkeztek volna: a repülőgépgyártás technológiája – eseti megfigyelés alapján legalábbis – meglehetősen egyedi jellegű, és nemigen alkalmazható máshol. Egyes elemzők mégis úgy érvelnek, hogy az Airbus-program Nyugat-Európa gazdasága számára tiszta hasznot hozott, mégpedig két szempontból. Először azért, mert az Airbus megjelenésével a repülőgépek piacának versenyjellege erősödött, gy az Airbus, mint versenytárs létezése korlátozza azt, ami egyébként a Boeing monopolhelyzete volna. Másodszor pedig azért, mert a repülőgépipar munkásai magas béreket kapnak, gy a bérkülönbségi érv ugyancsak kedvez az iparágnak. Még a legkedvezőbb becslések szerint is azonban az Airbus-program haszna igen csekély volt a nyugat-európai gazdaság méretéhez képest.

S egy befejező megállaptás: az Airbus iránti érdeklődés és az alaphelyzet látszólagos egyszerűsége – két főbb gyártó, mindkettő korlátozott termékknálattal – miatt több ksérlet történt arra, hogy kidolgozzák a repülőgépipar működőképes elméleti modelljét. Egyetértés van abban, hogy ezek a modellek igen keveset nyújtottak az iparág olyan fontos vonásainak a megértéséhez, mint az árképzési politikák és a beruházási döntések. Az egész közjáték arra volt jó, hogy ráébressze a szakmai közvéleményt, mennyire is nehéz valóban jól megérteni egy iparágat: sokat tudhatunk ugyan a technológiáról és a piacról, de ettől meg nem biztos, hogy jó gazdaságpolitikai elemzést is tudunk készteni.

ESETTANULMÁNY: A félvezető-ipar japán állami kezelése (a hetvenes évek közepétől)

Ahogy korábban már utaltunk rá, a japán iparpolitika a hetvenes évek közepétől fokozatosan a csúcstechnológiai iparágakat kezdte célba venni. A legjobban ismert, egyúttal a leginkább ellentmondásos eset a félvezetőké volt. A félvezető-chipek, a szilciummorzsákba mikroszkopikus méretekben bevésett komplex elektronikus áramkörök számos új termék kulcsát jelentik. A hetvenes évek közepéig az ilyen chipek gyártása nagyrészt amerikai monopólium volt. Japán arra az elhatározásra jutott, hogy behatol ebbe az iparágba új fejlesztések részleges kormányzati támogatásával, és – legalább eleinte – a belföldi piac védelmével. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a japán gyártók megdöbbentették amerikai versenytársaikat azzal, hogy egyfajta chip, a RAM-ok (véletlen hozzáférésű memóriaegységek) nemzetközi piacán uralkodó részesedést értek el.

Tény, hogy Japán fejlesztési célként jelölte ki a félvezetőket, és termékeivel jelentős világpiaci részarányt ért el. Éles vita folyik azonban arról, hogy valójában mennyi támogatást kapott ezen a téren a japán ipar, milyen mértékben volt döntő szerepe ennek a támogatásnak, s hogy vajon ez az iparpolitika segtette-e Japánt, és/vagy sértette-e az Egyesült Államok érdekeit.

Tudjuk, hogy a kormányzat nem szállt be sok pénzzel; az iparág fejlesztési célul való kijelölésében a közvetlen támogatás nem játszott nagy szerepet. Azt is tudjuk, hogy a belföldi piac vámokkal és mennyiségi korlátozásokkal való kifejezett védelmét nagyrészt megszüntették a hetvenes évek dereka után. Egyes érvek szerint a japán félvezető-ipar sikerében csak kis szerepe volt a kormányzati segtségnek.

Mások szerint a kormányzati segtség kifinomult formái voltak alapvetők. Szerintük az együttműködésen alapuló, az Egyesült Államokban a versenyjog által kizárt kutatási programok a technológiai fejlesztés igen hatásos eszközei voltak. Azzal is érvelnek, hogy a japán piac valójában zárt volt az import előtt egy olyan hallgatólagos "vásárolj japán terméket!" magatartás miatt, amelyet a kormányzat csendben támogatott. Bizonytékul azt hozzák fel, hogy az amerikai cégeknek Japánban sokkal kisebb volt a piaci részesedésük, mint az Egyesült Államokban vagy Európában.

A közgazdászok nem tudják, hogy a fenti nézetek közül melyik állja meg a helyét. (Lehet, hogy a japánok sem). Ha érvelésünkhöz feltételezzük, hogy a kormányzati szerepvállalásnak ebben az esetben kulcsszerepe volt, akkor vajon jó ötlet volt-e?

Az acélipar esetéhez hasonlóan a japán félvezetőipari befektetések közvetlen hozama meglehetősen alacsony volt. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de általában úgy vélik, hogy a félvezetőgyártásban a japán cégek a hetvenes évek vége óta csak csekély nyereséget értek el.

Körülbelül 1990-ig azonban széles körben gondolták úgy, hogy a félvezetőipar fejlesztési célként való kijelölése Japánnak nagy sikert hozott. Ez a vélemény két várakozáson alapult. Először is arra számtottak, hogy a memóriachipek piacán a japán fölény tartós lesz. A félvezetőpiacnak ez a szegmense azok közé tartozott, ahol a méretgazdaságosság folyamatosan nőtt a piac méretéhez képest, s ahol a versenytársak száma minden egyes új technológiai generáció megjelenésével csökkent. Így a legtöbb megfigyelő azt várta, hogy az 1990-ig piacvezető szerepet játszó japán cégek a jövőben is megtartják helyüket. Másodszor pedig az a vélekedés is elterjedt volt, hogy a memóriaegységek gyártása (ezeket a chipeket gyártják a legnagyobb mennyiségben) alapvető fontosságú egy ország számára akkor, ha a termelési technológia élvonalában akar maradni. Másszóval, a memóriaegységek piacán megszerzett japán előny hamarosan az egész félvezető-iparágban élvezett előnnyé alakul át.

Szinte mindenki meglepetésére azonban a félvezetők piacán elért japán hányad a kilencvenes évek első felében csökkenésnek indult. Egyrészt kiderült, hogy a memóriaegységeket, ezeket a viszonylag egyszerű, tömeggyártásra alkalmas chipeket a fejlődő országokban is elő lehet álltani. Különösen a dél-koreai cégek vettek el jelentős piaci részesedést a japánoktól. Másrészt a memóriaegységek gyártásának jelentősége az egyéb félvezetők előálltása szempontjából kisebbnek bizonyult, mint várták; a memóriaegységeket nem is gyártó amerikai cégek, mint például az Intel, megtartották, sőt még növelték is előnyüket más termékeknél. Ilyenek például a mikroprocesszorok (a személyi számtógépek agya), valamint a különféle ASIC-ek (alkalmazás-specifikus integrált áramkörök).

A félvezetők esete végül is jó tanpéldának bizonyult arra, hogy mekkora erény is az alázat. A japán ipart 1990-ben még széles körben úgy tekintették, mint a sikeres stratégiai kereskedelempolitika vitathatatlan példáját. Ez az értékelés azonban elsősorban csak eseti feltevéseken alapult, különösen a tovagyűrűző technológiai hatásokkal kapcsolatban, a tapasztalat viszont a jelek szerint megcáfolta őket.

A stratégiai kereskedelempolitikák gyakorlati megvalósulásáról adott rövid áttekintésünk nem átfogó. Minden egyes példánk azonban egy fontos következtetést szemléltet: a stratégiai kereskedelempolitika mérlegét nem lehet aszerint megvonni, hogy mutatkozott-e növekedés a fejlesztési célként kijelölt iparágakban. Mindhárom eset olyan iparágat szemléltet, ahol volt növekedés és a piaci részarány is jelentősen bővült, ez azonban nem jelenti azt, hogy az adott gazdaságpolitikák valóban növekedésgyorsító hatásúak voltak. Az állami beavatkozás ugyanis általában nem gyorsítja a növekedést, kivéve, ha piaci kudarcot szüntet meg. Az acélipar esetében nehéz volna bármilyen piacműködési zavar kimutatása, így a japán kormány acélipart támogató politikája valószínűleg lassította a gazdasági növekedést azzal, hogy az erőforrásokat csekély megtérülésű területre irányította. A repülőgépipar esetében a nyugat-európai támogatások elvben segíthették az Airbus-t abban, hogy stratégiai előnyhöz jusson, de kérdéses, hogy a valóságban jutott-e a cég bármilyen előnyhöz. A félvezetőipar esetében pedig az iparág állami fejlesztési célként való japán kijelölése feltételezett externáliákon alapult, ezek azonban kisebbnek bizonyultak a többség által vártnál.

A stratégiai kereskedelempolitika előnyeivel kapcsolatban hajmeresztő feltevések is megfogalmazódtak. Azt nem tudjuk bizonyítani, hogy az ilyen gazdaságpolitikák eleve kudarcra vannak ítélve, azt azonban igen, hogy a gyakorlatban nem mindig hoztak sikert. Mérlegüket pedig csak gondosabb elemzés alapján lehet megvonni, mint amilyet eddig a legtöbb esetben végeztek a szakértők.



[72] Lásd Paul R. Krugman...