Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Stratégiai kereskedelempolitika a gyakorlatban

Stratégiai kereskedelempolitika a gyakorlatban

A stratégiai kereskedelempolitika elmélete a 9. fejezetben bemutatott belföldi piaci kudarc elemzés speciális esete. Az alapelvek ilyenformán meglehetősen egyszerűek, még ha a részletek esetleg bonyolultnak is tűnnek. A stratégiai kereskedelempolitika gyakorlatában azonban nincs ilyen egyszerű összetartó elv. Igen sok vita folyik arról, hogy milyen célokkal alakították ki a vezető országok stratégiai kereskdelempolitikáját, különösen pedig arról, hogy milyen sikeresek is voltak egyáltalán. Most a stratégiai kereskedelempolitika néhány emlékezetes fejleményét tekintjük át, majd pedig egyes híres eseteket mutatunk be.

Japán stratégiai kereskedelempolitikája

1990-ig Japán volt a fejlett ipari országok nagy sikertörténete, mert a gazdaság a háború utáni romhalmazból és gazdasági gyengeségből kiemelkedve évtizedeken át látványos növekedést tudott felmutatni. Az ipari országok közül Japán folytatta a leginkább nyilvánvaló stratégiai kereskedelempolitikát. Mi volt ennek a tartalma?

Japán-szakértők rámutatnak, hogy Japán kereskedelempolitikai stratégiájában két szakaszt kell megkülönböztetni[71]. 1950 és a hetvenes évek eleje között a japán gazdaságot olymódon irányították, hogy a kormányzati szervezeteknek jelentős közvetlen ellenőrzési lehetőségük volt az erőforrások elosztása felett. A hetvenes évek közepe után a kormányzat szerepe kifinomultabbá és kevésbé egyértelművé vált. Hiba volna, ha a japán kormány jelenlegi szerepét az elektronikai és a számítógépiparban ugyanolyan hátteret feltételezve elemeznénk, mint ahogy ezt korábbi acélipari, hajóipari és más nehézipari ágazatokkal kapcsolatos szerepét illetően tettük.

Korai stratégiai kereskedelempolitika Japánban. A második világháború végétől a hetvenes évekig Japán “hiánygazdaságként” működött. A külföldi valuta árát és a kamatlábat az alatt a szint alatt tartották, amelyen a kínálat megegyezett volna a kereslettel, így a külföldi valuta és a hitel valójában csak központi elosztási rendszerben volt hozzáférhető. E szűkös erőforrások elosztását lényegében a kormányzat ellenőrizte, mindenekelőtt a pénzügyminisztérium és a híres MITI (Ipari és Kereskedelmi Minisztérium). A gazdaság létfontosságú erőforrásai fölötti ellenőrzési jog ezeket a minisztériumokat nagy gazdasági hatalomhoz juttatta. Ezt a hatalmat tovább erősítette, hogy kiválasztott iparágak védelmében vámokat és importkorlátozásokat alkalmaztak.

Az ötvenes és a hatvanas évek folyamán a minisztériumok ezt a hatalmat olyan növekedési stratégia érdekében használták fel, amely a korábban bemutatott “népszerű” kritériumok szószólóira is vallhatott volna. A kormányzat a magas egy munkásra jutó hozzáadott értéket mutató nehézipari ágazatokba irányították a pénzalapokat a hagyományos munkaerő-igényes iparágak, mint a textilipar helyett. Azoknak az iparágaknak a fejlődését kívánták ösztönözni, amelyek elképzelésük szerint inkább Japán jövőbeli komparatív előnyeinek, mint jelenlegi kereskedelmi szerkezetének feleltek meg. Külön kedvezményeket kaptak a félkésztermékeket gyártó iparágak, mint az acélipar.

Az eredmény ma már történelem: Japán gazdasága különösen gyors növekedést mutatott. Valóban, Japán sikere volt a korábbiakban áttekintett népszerű érvek fő tapasztalati alátámasztása.

Az alapkérdés az, hogy tényleg Japán stratégiai kereskedelempolitikája volt-e a gyors növekedés kulcsa? Növekedhetett volna a gazdaság ugyanilyen sebességgel stratégiai kereskedelempolitika nélkül is? Legalább két ok van arra, hogy a gazdaságfejlődési sikereket csak nagy óvatossággal hozzuk összefüggésbe a stratégiai kereskedelempolitikával.

Először is nem lehetünk biztosak abban, hogy a japán kormányzat lépései nagyobb lökést adtak a nehézipar fejlődésének, mint ahogy ez szabadkereskedelmi körülmények között történhetett volna. A japán kereskedelmi stratégiát nem egy egyébként szabályozásmentes gazdaságban alkalmazták. A kormányzat ugyanis előbb kiiktatta az erőforrás-allokáció szokásos csatornáit a külföldi valuta és a hitel központi elosztásával, majd ezzel az elosztási rendszerrel próbálta pótolni a piac hiányát. Egyes közgazdászok érvelése szerint Japán így végül ugyanoda jutott el, mintha a kormányzat kimaradt volna a gazdaságfejlesztésből. Másként fogalmazva a kormányzat ugyan talán helyes beruházási döntéseket hozott, de a magára hagyott piac is alighanem ugyanilyen döntésekre jutott volna. Ezt a nézetet alátámasztja bizonyos tényanyag Japán hetvenes évekbeli kereskedelmi szerkezetében. Ez a struktúra nem volt nagyon eltérő attól, amit a gazdaság erőforrásai és fejlettségi szintje alapján előre lehetett volna jelezni akkor is, ha semmilyen iparpolitikát nem folytattak volna.

Másodszor pedig fennáll a lehetőség, hogy a japán ipar gyors fejlődése más tényezőkre vezethető vissza, mint a stratégiai kereskedelempolitika, tehát a japán gazdaság mindenképpen jó teljesítményt mutatott volna. A japán sikernek sok oka lehetett: Japánban volt a beruházási ráta a legmagasabb a világon, hatékony volt az oktatási rendszer, jók a munkaadók és a munkavállalók közötti kapcsolatok, és olyan üzleti kultúra vált általánossá, amelyben a legelhivatottabb és legtehetségesebb fiatalok a vállalatok vezetésében kerestek érvényesülést. Lehetséges, hogy a kereskedelmi stratégia csak kisebb jelentőségű tényező volt a gazdaságfejlődésben, vagy talán éppen némileg fékezte is a növekedést. Japán legsikeresebb iparágainak egy része, így az autóipar és a fogyasztói elektronikai ipar nem tartozott a különösebben kiemelt szektorok közé.

Az ötvenes és a hatvanas évek gazdaságpolitikája sokak számára még ma is meghatározza a japán gazdaság képét. Az országot “Japán Rt.”-nek tekintik, olyan társaságnak, ahol az erőforrások elosztásáról a MITI dönt. Ez a kép azonban már egyre inkább a múlté. A japán kereskedelmi stratégia hagyományos hajtóerői egyre inkább kifulladtak 1970 után. A külföldi valuta és a hitel már nem szűkös erőforrás, nem is a kormányzat osztja el őket, a kereskedelmi korlátozások alkalmazását pedig korlátok közé szorította más országok követelése, hogy Japán nyissa meg piacait. A kereskedelmi stratégia körülbelül 1975 után más, árnyaltabb formát öltött.

Japán újabb kereskedelempolitikája. A hetvenes éve közepe utáni japán gazdaságpolitika az iparágak új körének, az úgynevezett “tudásintenzív” vagy csúcstechnológiai iparágaknak az ösztönzését tűzte ki célul. A stratégiai eszközrendszerben összekapcsolódott a kutatás-fejlesztéshez nyújtott szerény támogatás, illetve a kormányzat és az ipar közös részvételével indított olyan kutatási programok segítése, amelyek ígéretes új technológiák kifejlesztését célozták. Az egész kezdeményezés sokkal kisebb méreteket öltött a gazdaság egészéhez képest, mint a régi stratégiai kereskedelempolitika.

A csúcstechnológia célzott támogatásának indokai nem kifejezetten világosak. A jelek szerint maguk a japánok sem tudták pontosan, hogy azért veszik célba a csúcstechnológiai szektorok fejlesztését, mert ezek a jövő növekedéshordozó ágazatai, vagy azért, mert a technológiai tovagyűrűző hatások kiváltójának tekintették őket. Az új japán gazdaságpolitikát azonban könnyebben lehetett megindokolni a piaci kudarcokra épülő érvvel, mint a régit.

Milyen hatással jártak az új eszközök? Az 1975 óta célzott támogatásban részesített iparágak súlya csekély maradt a japán gazdaságon belül. Sem az autóipar, sem a fogyasztói elektronikai cikkek (TV-készülékek, sztereo-berendezések, videomagnók stb.) gyártása nem tartozik a támogatásban részesített csúcstechnológiai szektorhoz. Így a japán exportsikerekben oly nagy szerepet játszó fogyasztási cikkek valójában nem húztak hasznot az új technológiapolitikából. Japán mégis néhány olyan termék fontos gyártójává vált, amelyben az utóbbi évek stratégiai kereskedelempolitikája kulcsszerepet játszott. Ezek közül a legfontosabb és a legismertebb a félvezető-chipek esete, amelyet hamarosan részletesebben is szemügyre veszünk.

Ez a rövid történeti áttekintés bizonyos távlatba helyezi a japán gazdaságpolitikát. Japánt gyakran olyan szinte katonai módon szervezett társadalomnak tekintik, amelyet a gazdasági célok érdekében központilag irányítanak. Ez a nézet még akkor is eltúlozta a japán kormányzat gazdaságfejlesztési szerepét, amikor ez a szerep a legerősebb volt, s a hasonló túlzások manapság még erősebbek.

Stratégiai kereskedelempolitika más országokban

Más országok ugyancsak folytattak stratégiai kereskedelempolitikát a háború utáni években, bár sem a kormányzati befolyás mértéke, sem a siker nagysága nem hasonlítható össze a japán esettel. Franciaország változó hőfokon valósított meg stratégiai kereskedelempolitikát. Az Egyesült Államoknak ugyan nem volt kifejezett kereskedelmi stratégiája, de gazdaságpolitikájában vannak olyan elemek – például a mezőgazdasági támogatások és a kormányzat hadiipari beszerzései –, amelyek egyes megfigyelők szemében stratégiai kereskedelempolitikának tűnnek.

A francia iparpolitika. Franciaországban hagyománya van a kiemelt iparágak támogatásának. A francia stratégiai kereskedelempolitika a legjobban akkor vonta magára a figyelmet, amikor a kormányzat a külföldi versenytársakkal szembeni technológiai versenyben próbálta meg támogatni a francia cégeket. A hatvanas évek óta a francia kormány folyamatosan aggódik amiatt, hogy a világ technológiai térképén az amerikai, legújabban pedig a japán cégek befolyása túl erőssé válik. Ennek ellensúlyozására a francia kormányzat lehetővé kívánta tenni, hogy legyenek olyan francia cégek – ezeket nemzeti bajnokoknak nevezték –, amelyek sikerrel vehetik fel a versenyt a világpiacon. A francia kormány kisebb cégek nagyobbakká való összeolvadásának ösztönzésével kívánt létrehozni nemzeti bajnokokat. A piaci keresletre gyakorolt befolyását úgy is kihasználta, hogy piaci előjogokat teremtsen például azzal, hogy az állami telefontársaságnak előírta a távközlési és számítástechnikai termékek kötelező vásárlását francia cégektől. Egyes esetekben, például a repülőgépiparban pedig számottevő állami támogatásokat vetettek be a kulcsfontosságúnak tekintett iparágak ösztönzésére.

Hogyan működött a francia iparpolitika? A francia gazdaság teljesítménye viszonylag jó volt a hetvenes évek végéig, hiszen valamivel nagyobb növekedési ütemet ért el a nyugatnémet, és sokkal nagyobbat a brit gazdaságnál. Franciaország azóta komoly munkanélküliséggel küzd, de ez majdnem az egész Nyugat-Európát sújtja. Franciaország esete azonban azért sajátságos, mert a gazdaság egésze jól működött, a kormányzat által legjobban kiemelt iparágak csoportja viszont nem. A francia számítástechnikai ipar továbbra is a védett piacok függvénye, a repülőgépipar kifejlesztésre tett erőfeszítések pedig csak súlyos pénzügyi veszteségek árán értek célt. Ez az oka annak, hogy csak kevesen tekintik a francia stratégiai kereskedelempolitikát a gazdasági növekedés kulcsának az országban.

Stratégiai kereskedelempolitika az Egyesült Államokban. Az Egyesült Államok elkötelezte magát a szabadpiaci ideológia mellett, amely kizár minden olyan kormányzati irányító szerepet a gazdaságban, amilyen Japánban valósult meg a korai időszakban. Vannak azonban olyan területek, ahol az amerikai kormányzat még ma is jelentős ipartámogató szerepet játszik.

Ezek közül a területek közül kiemelkedik a mezőgazdaság. Itt az amerikai kormányzatnak szinte sikerült megvalóstania azt a fajta stratégiai kereskedelempolitikát, amelyet mi is ajánlhatunk a korábbiakban bemutatott kifinomult kritériumok alapján. Gondoljunk vissza arra, hogy az állami beavatkozást szükségessé teheti egy iparágban, ha a tudás idegen birtokba jutásának veszélye fenyeget. A mezőgazdaság az Egyesült Államokban elsősorban családi gazdaságokból áll, ezért ott ennek a problémának különös jelentősége van: egy gazdálkodó, aki fontos innovációt valóst meg, tarthat attól, hogy az újdonságot más gazdálkodók ezrei is átveszik, akik gy a kockázatokból nem vállalnak részt, a haszonból viszont nekik is jut. E helyzet enyhtésére az amerikai kormányzat hosszú ideje hozzájárul a mezőgazdasági kutatások finanszrozásához, valamint az újabb eljárások elterjesztéséhez az Agricultural Extension Service nevű állami szervezeten keresztül. A kormányzat ugyancsak vezető szerepet vállalt olyan nagy volumenű kezdeményezésekben, mint az öntözés elterjesztése, hiszen ezek nem valósthatók meg csak egyéni eszközökkel. Mindezek az állami beavatkozások jól illenek piaci kudarcok által indokolttá tett kormányzati lépések feltételrendszerébe, és még olyan közgazdászok is ajánlják őket, akik egyébként nemigen helyeslik a kormányzati szerepvállalás legtöbb fajtáját.

Az amerikai kormányzat a védelmi politikával kapcsolatban is játszhat jelentősebb gazdasági szerepet. Ezt azért is megteheti, mert nagyobb nemzeti jövedelmet termelő országot irányt, mint a többi vezető ipari ország kormányzata. Mivel pedig viszonylag többet költ védelemre, az amerikai kormányzat a világ hadiiparának messze legnagyobb piacát is jelenti. Így nem meglepő, hogy az Egyesült Államok világelső az olyan hadiipari termékek gyártásában, mint a vadászrepülők, amelyeknél jelentős szerep jut a termelési méretnagyság termelékenység-növelő hatásának. Bizonyos esetekben valósznű, hogy az amerikai kormányzat hadikiadásai előnyhöz juttatták az amerikai cégeket polgári termékek piacain is. A Boeing cég egyik legsikeresebb polgári utasszálltója, az 1960-ban forgalomba álltott Boeing 707-es például nagyban egy korábban kifejlesztett katonai repülőgépre, a B-52-es bombázóra épült. A hadiipari termékek piaca olykor valóban olyan méretgazdaságossági előnyökhöz juttatja az amerikai cégeket, amely hasznos lesz számukra a polgári piacokon – a Boeing 707-es tpust például még sokkal azután is gyártják, hogy a polgári légitársaságok már nem rendelnek belőle, most már azonban az AWACS feldertő repülőgép formájában. A hadi kutatás és fejlesztés sokszor olyan tudást ad az amerikai cégeknek, amelyet sikerrel alkalmazhatnak máshol. A stratégiai kereskedelempolitikai témáknál szokásos módon azonban ezeknek a hatásoknak a valódi nagysága itt sem egyértelmű. Az európai szakértők, akik gyakran attól félnek, hogy kontinensük lemarad a versenyben az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben, megfogalmaztak olyan véleményt is, hogy az amerikaiak stratégiai kereskedelempolitikája valójában ugyanolyan hatásos, mint a japánoké.

Egy ellaposodott kezdeményezés

Amikor Bill Clinton 1993-ban az Egyesült Államok elnöke lett, nagyban rokonszenvezett a stratégiai kereskedelempolitika eszméjével; olyan szakembert választott fő gazdasági tanácsadójának Laura Tyson személyében, aki szakmai hrnevét jelentős részben a kulcsiparágak elemzésével és a támogatásuk melletti kiállással szerezte.

Melyek lehetnének azonban az amerikai kormányzat által megcélzott iparágak? 1993 nyarán a kormányzat meglehetősen nagy méretű kezdeményezéssel állott elő: a "lapos képernyők" technológiájának kifejlesztését kvánta támogatni, amelyeket a hordozható számtógépekben, az üzemanyagtöltő állomások kijelzőiben és sok más helyen alkalmaznak. Abban az időben ezt az iparágat a japán cégek tartották ellenőrzésük alatt, az amerikai kezdeményezés e cégek visszaszortására irányult. A kezdeményezést egyúttal a stratégiai kereskedelempolitika általános bemutatásának és elfogadtatásának a próbájául is szánták.

Ésszerű érvek szóltak amellett, hogy a lapos képernyők gyártását a stratégiai kereskedelempolitika céljának válasszák. Az iparág jellegzetessége volt például, hogy jelentős technológiai tovagyűrűző hatások keletkeztek benne. A képernyők gyártása kényes folyamat: minden egyes képernyő százezerszámra tartalmaz tranzisztorokat, amelyek a két üveglap közé szortott folyadékkristályokat "átkapcsolják". A működőképes képernyők gyártása nemcsak a folyamat elméleti megértését követeli meg, hanem a részletek tökéletes kézbentartását is. Ez pedig annyit jelent, hogy a tudás személyes kapcsolatokon keresztüli informális átadása alapvető a technológia fejlesztése szempontjából – valamint azt, hogy az amerikai cégek örökös hátrányban találhatják magukat ezen a területen mindaddig, amg ki nem fejlesztik saját termelési kapacitásukat.

Kevésbé határozottan ugyan, de az a vélemény is viszonylag általános volt, hogy a lapos képernyők gyártását uraló ország más. rokon területeken is technológiai előnyre számthat. Valóban fokozatos eltolódás történt a hagyományos katódsugaras monitoroktól (amelyek még mindig az asztali számtógépek szokásos képernyői) a lapos képernyők felé; ha a képernyő valóban a technológiai csomag elegendően kritikus elemének bizonyult volna, akkor az ebben a technológiában előnnyel rendelkező cégek a számtógépipar nagyobb részében is döntő szerephez juthattak volna rajta keresztül.

A laposképernyő-kezdeményezés melletti végső érv már nem közgazdasági jellegű volt: a Pentagon tervezői úgy vélték, hogy ez a technológia növekvő szerepre számthat a hadiiparban. A japán cégek pedig nem voltak hajlandóak arra, hogy a vevő által pontosan meghatározott jellemzők szerint gyártott lapos képernyőket szálltsanak az amerikai hadseregnek; a kereskedelemben kapható termékeket át lehetett volna alaktani hadi használatra, az amerikai védelmi minisztérium azonban inkább olyan termékekre tartott igényt, amelyeket eleve az ő igényei szerint terveztek, erre pedig csak a belföldi gyártók lehettek képesek.

A terv első változata a kormányzat és az üzleti világ konzorciumának megalaktását szorgalmazta az amerikai laposképernyős technológia kidolgozására, amelyet az adófizetők pénzéből évente 120 millió dollárral támogattak volna. A Clinton-kormányzat stratégiái úgy gondolták, hogy ez elegendő lehet arra, hogy az Egyesült Államokat az iparág kulcsjátékosává tegye. A terv azonban hamarosan elmaradt a céljaitól. Ennek egyik oka az volt, hogy 1994-ben olyan republikánus többségű Kongresszus került hatalomra, amely mélyen kételkedett az állami beavatkozás hasznosságában, gy aztán a program állami támogatását az eredeti szint kevesebb, mint felére csökkentették. További ok volt, hogy az iparágba való betörés a vártnál nehezebbnek bizonyult: nemcsak a japán cégek ruháztak be óriási összegeket a termékek és a termelési kapacitások fejlesztésébe, hanem a dél-koreaiak is. 1997-re a legtöbb amerikai cég úgy döntött, hogy nem akar szemtől-szembe megütközni az ázsiai gyártókkal, és ehelyett a szűkebb igényeket kielégtő speciális képernyők piacaira összpontostott.

Az amerikaiak tehát vereséget szenvedtek? A válasz az, hogy valósznűleg nem – a lapos képernyők piacáért folyó verseny győztesei ugyanis csupán pirrhuszi diadalt arattak. A kapacitások gyors növekedése miatt az árak összeomlottak: a legtöbb számtás szerint a japánok és a dél-koreaiak veszteségét minden egyes újabb eladott lapos képernyő csak tovább növelte. Itt tehát nem olyan Brander-Spencer-féle verseny játszódott le, amelynek a győztese járadékokhoz jutott. Sőt, a lapos képernyők piacán elért ázsiai fölény nem vetette vissza az Egyesült Államokat a szélesebben értelmezett számtógépiparban sem.

A laposképernyő-program kudarca azonban elsősorban azért csak kis aggodalmat keltett Washingtonban, mert valójában kevés köze volt a stratégiai kereskedelempolitikához. A program kidolgozásának idején az ázsiai gazdaságokat általában, Japánt pedig különösen az amerikai világgazdasági dominancia veszélyeztetőjének tekintették; gy akkoriban igen fontosnak tűnt, hogy az amerikaiak egy meghatározó technológiai területen visszanyerjék vezető szerepüket. 1998-ra azonban Ázsia Japánnal együtt gazdasági válságba jutott, az félelem pedig már nem talált nagyobb politikai visszhangra, hogy az amerikai gazdaságot a versenyképesség valamelyik kulcsfontosságú területén fenyegetné vereség.



[71] A japán kereskedelempolitikai stratégia világos áttekintéséhez lásd Kozo Yamamura…