Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

13. fejezet - Stratégiai kereskedelempolitikák a fejlett országokban

13. fejezet - Stratégiai kereskedelempolitikák a fejlett országokban

Egyes fejlődő országok gazdasága ugyan gyorsan növekedett, a világ jövedelmének legnagyobb része azonban még mindig viszonylag kevés fejlett gazdaságból származik. Ezek Nyugat-Európában és Észak-Amerikában találhatók, valamint Japán, Ausztrália és Új-Zéland tartozik közéjük. Ezeknek az országoknak az életszínvonala másutt irigység tárgya. A fejlett országok gazdasági teljesítménye mindamellett bizonyos tekintetben nem volt kielégítő az elmúlt évtizedekben. A fejlett világ egészében növekedési visszaesés mutatkozott a hetvenes évek eleje után. Az Egyesült Államokban számos munkás bére reálértékben stagnált, sőt csökkent; Nyugat-Európában a munkanélküliségi ráta az évek során folyamatosan nőtt. A japán gazdaság a hetvenes és a nyolcvanas években még védettnek látszott a többi fejlett ország bajaival szemben, de a kilencvenes évek első felében tartós stagnálási szakaszba került.

Hogyan javíthatja teljesítményét egy gazdaság? Az egyik lehetséges válasz az, hogy úgynevezett stratégiai kereskedelempolitikákat alkalmaznak, amelyek egyes szektorokban támogatják az exportot és rontják az import esélyeit. Ez a fejezet az ilyen kereskedelempolitikák hasznosságáról és célszerű formájáról folyó vitát tekinti át. A fejezet első része azt a széles körben elterjedt vélekedést értékeli, amely szerint egy ország jóléte a világpiaci “versenyképességétől” függ. A második rész bizonyos bonyolult közgazdasági érveket vesz sorra, amelyek stratégiai kereskedelempolitikák alátámasztására használatosak. A harmadik részben néhány ilyen kereskedelempolitika működését mutatjuk be példák alapján.

Versenyben állnak-e az országok egymással?

A Massachusets Institute of Technology közgazdász-professzora, Lester Thurow 1992-ben könyvet tett közzé a következő címmel: “Fej fej mellett: a várható gazdasági csata Japán, Európa és Amerika között”[67]. A világsikerű könyv azt a nézetet fejtette ki, hogy a világgazdaságban (Thurow kifejezésével) “nyersz vagy veszítesz” jellegű verseny folyik, amelyben bármelyik ország csak egy másik ország rovására érhet el sikert. Politikusok, újságírók és a gazdasági ügyek más befolyásos elemzői körében már jóval Thurow könyve előtt szinte axiómává vált, hogy egy gazdaság jóléte versenyképességétől függ – ami nagyjából annyit jelent, hogy a vele versenyző gazdaságoknál többet tud értékesíteni a világpiacon. Valóban, a kilencvenes évek elején a versenyképességi retorika – amely a Thurow-könyv alcíméhez hasonlóan gyakran arra utalt, hogy az országok a háború gazdasági megfelelőjét vívják egymással – a kormánytisztviselők általános szóhasználatává vált. Az Egyesült Államok elnöke egy Versenyképességi Tanácstól kapott útmutatást; a világ országai évente türelmetlenül várták a Világgazdasági Fórum jelentését, amely versenyképességük alapján állította fel az országok rangsorát.

A versenyképességi retorika valóan nagyon vonzónak bizonyult a politikusok és az üzletemberek számára, pedig a fogalom értelme nem teljesen világos. Ahogy a 2. és a 3. fejezetben láttuk, két ország kereskedelme szokásos esetben mindkét ország jövedelmét növeli: jelent-e egyáltalán valamit, hogy egyikük versenyképesebb a másiknál? Az 5. fejezet szerint egy külkereskedelmet folytató gazdaság kárt szenvedhet attól, hogy más gazdaságok növekedése miatt az exportjával szembeni verseny erősebb lesz; az azonban ugyanígy lehetséges, hogy a külföldi növekedés a belföldi reáljövedelmet növeli, és – legalábbis az Egyesült Államok szempontjából – az ilyen hatások mennyiségileg minkét irányban jelentéktelennek tűnnek. Akkor tehát milyen értelemben állítható az, hogy a gazdaságok versenyben állnak egymással?

A téma elemzői azzal érveltek annak érdekében, hogy értelmet adjanak a versenyképesség fogalmának, hogy – röviden szólva – bizonyos iparágak jobbak másoknál, hogy azok az országok, amelyek a fejlesztendőnek ítélt szektorokat támogatják, jobban járnak azoknak az országoknak a rovására, amelyek nem tesznek így. Ez az érv annak az elképzelésnek a folyománya, hogy ki lehet választani a fejlesztendő iparágakat, amelyek számára az adott ország elégtelen erőforrást biztosít, és ezért az iparágat a kormányzati politikának favorizálnia kell. Mitől válik azonban fejlesztésre érdemesnek egy iparág? A stratégiai kereskedelempolitikák szószólói különösen előszeretettel hangoztattak három kritériumot: az iparágak fejlesztésre érdemesek, ha egy munkás átlagosan magas hozzáadott értéket állít elő, ha a bérek magasak, illetve, ha csúcstechnológiát alkalmaznak az iparágban. Vegyük sorra ezeket a kritériumokat.

Fejlesztendők-e a magas hozzáadott értékű iparágak?

Az ország határain belül létrehozott összjövedelem definíciószerűen egyenlő az országban működő szektorok hozzáadott értékének összegével; az egy személyre jutó nemzeti jövedelem pedig egyenlő a hozzáadott érték munkásonkénti átlagával. A gyakorlatban azonban a munkásonkénti hozzáadott érték szektorok között nagy különbségeket mutat. Egyes elemzők ebből arra következtetnek, hogy a nemzeti jövedelmet növelni lehet azzal, hogy az erőforrásokat szándékosan az egy munkásra jutó hozzáadott érték magas szintjét mutató iparágakba irányítják[68]. Valóban, a versenyképességről folyó kevésbé szakmai vitákban kész tényként kezelik, hogy a magas hozzáadott értékű termelést kell fejleszteni.

A közgazdászok azonban erősen kételkednek az elképzelés igazságában. Kérdésük úgy szól, hogy ha a magas hozzáadott értékű iparágak fejlesztése ennyire megéri, akkor miért nem áramlanak oda az erőforrások külön kormányzati támogatás nélkül? A közgazdászok leggyakoribb válasza, hogy az egy munkásra jutó hozzáadott érték magas szintjét mutató iparágak jellegzetes módon igen tőkeigényesek, tehát a tőke egységére vetítve alacsony hozzáadott értéket állítanak elő. Mivel pedig a tőke épp annyira szűkös erőforrás, mint a munkaerő, ezért nincs garancia arra, hogy az egy munkásra jutó magas hozzáadott értékű iparágak fejlesztése növelni fogja a nemzeti jövedelmet. Valóban, piaci kudarcoktól mentes esetben azt várjuk a piacoktól, hogy a lehető legnagyobb nemzeti termelést biztosítsák, ezért pedig az erőforrások felhasználását megváltoztató kormányzati beavatkozások inkább csökkenteni, mint növelni fogják a nemzeti jövedelmet.

Ez tisztán elméleti érvnek tűnhet. Mi a helyzet a valóságban? A 11.1. táblázat az egy munkásra jutó hozzáadott értéket mutatja egyes amerikai iparágakban. A ruházati ipar munkaerőintenzív, ott sok munkás még alig több felszereléssel dolgozik, mint egy varrógép, és a hozzáadott érték munkásonként igen alacsony. A másik szélsőséges eset a kőolajfinomítás, amelynek magas tőkeigényessége nyilvánvaló bárki számára, aki akárcsak egyszer áthaladt New Jersey állam északkeleti részén. Ebben az iparágban nagyon magas az egy munkásra jutó hozzáadott érték. Némileg meglepő módon a “fejlett” iparágak, mint az elektronikai ipar vagy a repülőgépgyártás munkásonkénti hozzáadott értéke nem sokkal magasabb a feldolgozóipar átlagánál, és jóval elmarad a hagyományosan tőkeigényes iparágak, mint az autóipar mutatójától. (A magas hozzáadott értéket produkáló iparágak számos érdekképviselője úgy hiszi, hogy ezek a csúcstechnológiai iparágak, ám ez nem igaz). Az adatokból nagyjából részben az tűnik ki, hogy az egy munkásra jutó hozzáadott érték magas szintje erősen a tőkeigényességtől függ, részben pedig az, hogy ez nem feltétlenül alkalmas kritérium a fejlesztésre érdemes iparágak kiválasztására.

Versenyben a jó munkahelyekért

Az egyes iparágak célzott fejlesztése mellett ugyancsak befolyásos érv volt, hogy az egyik szektor azért jobb a másiknál, mert magasabb béreket fizet. Ezt az érvet gyakran azzal a panasszal együtt hozzák föl, hogy az Egyesült Államok gazdasági nehézségei mögött nagymértékben az iparvesztés (dezindusztrializáció) áll, ami a feldolgozóipar jól fizető munkahelyei számának a csökkenését jelenti. Azt a képet vetítik a gyanútlan közönség elé, hogy a korábban az acél- vagy az autóiparban foglalkoztatott, középosztálybeli jövedelemmel büszkélkedő munkások valamilyen gyorsétteremben kényszerülnek arra, hogy minimálbérért hamburgert áruljanak.

A 10. fejezetben már említettük azt az elképzelést, hogy bizonyos iparágak védelmet vagy támogatást érdemelnek, mert magas béreket fizetnek. Ez ugyanaz a bérkülönbségi érv, amelyet a fejlődő országok feldolgozóiparának támogatása érdekében is használtak. Ebben az értelemben annak a gondolatnak az esetleg elfogadható alkalmazása, hogy a szabadkereskedelemtől való eltérés hasznos lehet, ha a gazdaság belpiaci működési zavarokkal küzd. Ugyanazt a kérdést lehet föltenni vele kapcsolatban, amely más összefüggésben a bérkülönbségi érvvel szemben is indokolt: miért áll fenn ez a bérkülönbség? Lehetnek-e a magas bérszintű szektorok támogatásának más kedvezőtlen következményei?

11.1. táblázat - Hozzáadott érték munkásonként, 1995

Iparág

Egy munkásra jutó hozzáadott érték (ezer dollárban)

Ruházati cikkek

41,6

Elektronikai termékek

113,4

Repülőgépek

106,3

Gépkocsik

131,5

Kőolajfinomítás

372,8

Teljes feldolgozóipar

91,2


Forrás: Statictical Abstract of the United States, 1998.

Ez a vita korántsem tisztán elméleti jellegű. Több empirikus elemzésnek is alávetették azt az elképzelést, hogy az amerikai gazdasági nehézségek fő forrása az iparvesztés volt. A feltevés első látásra indokoltnak tűnik. Az amerikai feldolgozóipar munkásai valóban magasabb átlagbéreket kapnak, mint a szolgáltatásokban foglalkoztatottak. Ugyanakkor az amerikai munkaerő egyre csökkenő hányada dolgozik a feldolgozóiparban: ez a részarány 1970-ben még 27, 1995-ben azonban már csak 16 százalék volt. Nem lehetséges-e, hogy ez a szerkezeti eltolódás jelentős mértékben lenyomta a béreket, ezáltal pedig visszafogta a nemzeti jövedelem növekedését is?

Az iparvesztés bérekre gyakorolt hatásáról készített becslések azonban meglehetősen csekély értékekre vezettek. Ennek két fő oka van. Az első az, hogy a feldolgozóiparban foglalkoztatott munkaerő részarányának csökkenése nagyrészt nem a nemzetközi kereskedelem következményének tekinthető. A feldolgozóiparban foglalkoztatott munkaerő részarányának 1970 óta mért 11 százalékpontos csökkenése csak 1 százalékpontnál valamivel nagyobb mértékben tulajdonítható a nemzetközi kereskedelemnek[69]. A többi belgazdasági erőhatások következménye, amelyek a fejlett országokat egyre inkább szolgáltató gazdaságokká alakítják át. A műszaki fejlődés gyorsabb volt az árutermelő szektorokban, mint a feldolgozóipar a szolgáltató szektorokhoz képest, amilyen a kiskereskedelem. (Ma kevesebb, mint feleannyi munkásra van szükség egy tonna acél előállításához, mint 1970-ben, de ugyanannyi ember szükséges most is egy hajvágáshoz vagy egy étkezés felszolgálásához). A fogyasztói kereslet ugyanakkor körülbelül egyenlő mértékben nőtt az áruk és a szolgáltatások iránt; ez annyit jelent, hogy a munkaerő növekvő hányada találja meg boldogulását a szolgáltató szektorokban.

Fontos továbbá látni azt, hogy noha a feldolgozóipari munkahelyeken átlagosan valóban magasabb bérek érhetők el, mint a szolgáltatásokban, az a közvélekedés nagyban eltúlozza a különbséget, amely a 20 dolláros órabérű acélipari munkásokat az óránként 5 dollárt kereső gyorséttermi alkalmazottakkal veti össze. A legtöbb feldolgozóipari munkahely ma már nem kecsegtet olyan bérekkel, amilyeneket egyes jól ismert iparágak befolyásos szakszervezetei valaha ki tudtak harcolni, viszont számos szolgáltatási munkahely aránylag jól fizet. A tényleges bérkülönbséget általában nem becsülik 10 százalékosnál magasabbra.

A nemzetközi kereskedelem csak gyenge hatást gyakorol a feldolgozóipari foglalkoztatottságra, a bérkülönbség pedig csekély. Így az iparvesztés amerikai gazdasági hatásai sokkal kisebbek, mint amire gyakran hivatkoznak. A kilencvenes évek közepére vonatkozóan jellegzetes becslés, hogy az iparcikk-kereskedelemben mutatkozó amerikai hiány nyomán körülbelül 1 millió fő került át a feldolgozóiparból a szolgáltatásokba, ahol átlagosan mintegy 4000 dolláros jövedelem-csökkenést kellett elviselniük. Ez nettó 4 milliárd dolláros veszteséget jelent, ami soknak tűnik, valójában viszont nem éri el az évi amerikai nemzeti jövedelem 0,1 százalékát.

A versenynek a magas béreket fizető munkahelyeket illető hatásaival kapcsolatos aggodalmak így elvben jogosnak tűnnek. A téma azonban mennyiségi értelemben sokkal kevésbé tűnik fontosnak, mint arra a versenyképességi retorika alapján következtethetnénk.

Versenyben a csúcstechnológiai szektorokért

A versenyképességről folytatott vita jelentős része a magas hozzáadott értéket előállító vagy magas bérszintű iparágakban szerezhető pozíciókról szólt, de gyakran hangsúlyozzák egy harmadik fajta versengés fontosságát is: ez pedig a verseny a csúcstechnológiai iparágakban.

Egy csúcstechnológiai iparág nem teljesen szakszerű kifejezéssel olyan szektor, ahol a cégek sikere nagyrészt a gyors termék-, illetve technológiai innovációkkal, vagy pedig mindkettővel való lépéstartástól függ. A csúcstechnológiai iparágak statisztikai besorolása általában olyan mutatókra épül, mint a kutatás-fejlesztési kiadások aránya az értékesítéshez képest, vagy a tudósok és mérnökök részaránya a munkaerőben. A “Fej fej mellett”-ben Thurow hét olyan csúcstechnológiai iparágat sorolt fel, amelyet kulcsfontosságúnak tekintett: mikroelektronika, biotechnológia, az anyagtudományokra épülő új iparágak, a távközlés, a polgári repülőgépipar, a robotika és a szerszámgépgyártás, valamint a számítógépek és szoftverek előállítása. Utána pedig leszögezte: “Ez a hét kulcsiparág nem mindegyik országba jut el. Lesz, aki nyer, és lesz, aki veszít.”

Miért fontos, hogy az országok “elnyerjék” ezeket az iparágakat? Egyes szakírók összemossák a csúcstechnológiát a magas hozzáadott értékkel és a magas bérszinttel. A csúcstechnológiai iparágak így azért kulcsfontosságúak, mert magas hozzáadott értéket állítanak elő és magas bérszintűek. Az előbb láttuk azonban, hogy ezek az érvek nemigen állják meg a helyüket. A magas hozzáadott érték valójában nem jó érv egy iparág támogatására, és az sem szükségszerű, hogy a csúcstechnológiai szektorokban magas legyen az egy munkásra jutó hozzáadott érték. A magas bérszinttel kapcsolatos kritériummal kissé jobb a helyzet: igaz, hogy a csúcstechnológiai szektorok átlagosan valamivel jobban fizetik a dolgozóikat, mint más szektorok, s ez még akkor is bizonyítható, ha a bérszint mutatójában kifejezésre juttatjuk a magas képzettségű munkaerő ilyen iparágakban különösen nagy arányát. Az ilyen, a magas bérszintű szektorokban foglalkoztatott munkásokhoz jutó “járadékok” nemzetközi kereskedelemre gyakorolt hatására készített becslések szerint azonban ez a hatás nem erős – s ha valóban ez a tét, akkor egy gazdaság jóléte szempontjából nincs komolyabb jelentősége annak, hogy az adott ország nyertes lesz-e a hét kulcsiparágért folytatott versenyben vagy sem[70].

Van azonban egy nehezebben félresöpörhető érv, mégpedig az, hogy az említett vagy más csúcstechnológiai iparágakban kivívott erős pozíció kulcsfontosságú az egész gazdaság technológiai fejlődése szempontjából. Eszerint az ilyen iparágak fontos tovagyűrűző technológiai hatásokat keltenek. Ez az érv a bérkülönbségi érvhez hasonlóan valójában a stratégiai kereskedelempolitikát támasztja alá belföldi piaci kudarcokra hivatkozva. Első látásra nem kézenfekvő, hogy a tovagyűrűző technológiai hatások miért jelentenek piacműködési zavart. Ennek okát most nem is fejtjük ki, hanem inkább a stratégiai kereskedelempolitika kifinomult érvrendszerének általános elemzésébe ágyazva vizsgáljuk meg a tovagyűrűző technológiai hatások szerepét.



[67] Lester Thurow…

[68] Lásd például I. Magaziner és …

[69] Lásd Krugman és… Fontos ugyanakkor, hogy érzékeljük a gazdaság méreteit. A munkaerő 1 százalékának a feldolgozóiparból a szolgáltatásokba való áramlása csekély lehet a bérekre gyakorolt hatásait illetően, ugyanakkor milliónyinál több munkahelyet érinthet.

[70] Lásd William Dickens…