Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Exportorientált iparosítás: a kelet-ázsiai csoda

Exportorientált iparosítás: a kelet-ázsiai csoda

Már utaltunk arra, hogy az ötvenes és a hatvanas években még széles körben elterjedt elképzelés volt, hogy a fejlődő országok csak úgy tudnának kiépíteni saját ipart, ha az importot belföldi iparcikkekkel helyettesítenék. A hatvanas évek közepétől azonban mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az iparosítás más úton is elképzelhető: az iparcikkek exportjával, mégpedig elsősorban a fejlett országokba. Az ilyen módon fejlődő gazdaságok – ezt a csoportot a Világbank jelenleg magas teljesítményű ázsiai gazdaságoknak (High Performance Asian Economics, HPAEs)[62] nevezi – látványos növekedést értek el, egyes esetekben évi 10 százalék fölött. A HPAE-országok gazdaságát erősen sújtotta az 1997-ben kezdődött pénzügyi válság, de teljesítményük mindaddig valóban különösen figyelemre méltó volt.

A HPAE-országok teljesítménye nem vonható kétségbe, és az is kétségtelen, hogy sikerük megcáfolja a korábbi szakmai közvélekedést arról, hogy az iparfejlődéshez az importhelyettesítésen keresztül vezet az út. Mégis számos vitapont van a „kelet-ázsiai csoda” alapján levonható következtetésekkel kapcsolatban. A különböző elemzők mindenekelőtt igen eltérő módon értelmezik a kormányzati politikák, így a kereskedelempolitika szerepét a gazdasági növekedés ösztönzésében. Egyes megfigyelők számára az ázsiai gazdaságok sikere a viszonylag szabad kereskedelem és a beavatkozásmentes kormányzati politikák eredménye; mások számára viszont éppen azt bizonyítja, hogy a kifinomult kormányzati beavatkozás mennyire hatékony lehet; vannak olyan közgazdászok is, akik szerint a kereskedelem- és az iparpolitika hatása semmiképpen sem lehet jelentős, akár erősek, akár gyengék voltak ezek a politikák.

Az ázsiai növekedés tényei

A Világbank a HPAE-országokat három csoportra osztja, mert a „csoda” ezekben az országokban különböző időszakokban kezdődött. Az első Japán volt, amely nem sokkal a második világháború után kezdte a gyors gazdasági növekedést, és most már az Egyesült Államokkal és Nyugat-Európával összehasonlítható egy főre jutó jövedelme van; a japán tapasztalatok elemzését a 11. fejezetre hagyjuk, amely a fejlett országok ipari és kereskedelempolitikáit tárgyalja. A hatvanas években négy kisebb ázsiai gazdaságban kezdődött meg a gyors növekedés, ezeket – Hongkongot, Tajvant, Dél-Koreát és Szingapurt – gyakran „tigriseknek” nevezik[63]. Végül pedig a hetvenes évek végén gyors növekedés kezdődött Malaysiában, Thaiföldön, Indonéziában, a leginkább feltűnő módon pedig Kínában.

Mindhárom országcsoport igen magas növekedési ütemet ért el. A „tigris” gazdaságok reál GDP-je a hatvanas évek közepétől az 1997-es ázsiai válságig évi átlagban 8–9 százalékkal bővült, míg az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában csak 2–3 százalékkal. Más ázsiai országok utóbbi években mért növekedési ütemei hasonló képet mutatnak, Kína pedig többször is évi több mint 10 százalékos növekedési ütemről számolt be (bár a kínai statisztikák megbízhatóságával kapcsolatban kérdések is fölvethetőek).

A HPAE-gazdaságok nemcsak gyors gazdasági növekedést mutatnak, hanem más különleges vonásuk is van: nagyon nyitottak a nemzetközi kereskedelemmel szemben, és nyitottságuk foka csak nőtt az évek során. Valóban, a gyorsan növekvő ázsiai gazdaságok sokkal inkább exportorientáltak, mint más fejlődő országok, különösen Latin-Amerika és Dél-Ázsia országai. A 10.2. táblázat több HPAE-nél is bemutatja az export GDP-hez viszonyított arányát; feltűnően magas értékekről van szó, Szingapur és Hongkong esetében egyaránt a GDP 100 százaléka fölött. Hogyan haladhatja meg egy ország exportja az ország teljes kibocsátását? Úgy, hogy a GDP a gazdaságban képződő hozzáadott érték, nem pedig az összforgalom mutatója. Ha például egy hongkongi ruhaüzem máshol szőtt anyagból öltönyt készít, akkor a GDP csak a szövet költsége és a ruha értéke közötti különbséggel növekszik, nem pedig az öltöny teljes értékével. Ha azonban az öltönyt exportálják, akkor teljes ára számít be az exportba. A modern ipari termelés gyakran abból áll, hogy az importált anyagokhoz viszonylag csekély értéket adnak hozzá, az export tehát könnyen nagyobb lehet a gazdaság teljes kibocsátásánál.

Vitathatatlan tény tehát, hogy ázsiai gazdaságok egy csoportja magas növekedési ütemet ért el, mégpedig úgy, hogy gyorsan bővítették exportjukat ahelyett, hogy az importot váltották volna ki hazai termeléssel. De milyen gazdaságpolitikát is folytattak ezek az országok?

Kereskedelempolitika a HPAE-gazdaságokban

Egyes közgazdászok egyszerűen a „kifelé irányuló” kereskedelempolitikának próbálták tulajdonítani a kelet-ázsiai gazdaságok sikerét. E nézet szerint az ázsiai országokban megfigyelt magas export/GDP és import/GDP arányok olyan kereskedelempolitikák következményei, amelyek ugyan nem felelnek meg pontosan a szabadkereskedelem ismert fogalmának, mégis sokkal tágabb teret hagynak a szabadkereskedelemnek, mint azok a fejlődő országok, amelyek importhelyettesítésre próbálták alapozni a gazdasági fejlődést. A magas növekedési ütem pedig ennek a viszonylag nyitott kereskedelempolitikai rendszernek a jutalma.

Sajnos azonban ez a felfogás nem bizonyítható olyan meggyőzően, ahogy hívei szeretnék. Mindenekelőtt nem világos, hogy a HPAE-gazdaságok magas külkereskedelem/GDP mutatói mennyiben tulajdoníthatóak valóban szabadkereskedelmi jellegű politikáknak. A HPAE-gazdaságok Hongkong kivételével valójában nem folytatnak igazi szabadkereskedelmet: mindegyikük fenntart meglehetősen jelentős vámokat, mennyiségi korlátozásokat, exporttámogatásokat, és más kereskedelempolitikai eszközöket, amelyek befolyásolják külkereskedelmüket. Akkor a HPAE-gazdaságok kereskedelempolitikája közelebb van-e a szabadkereskedelemhez, mint a többi fejlődő országé? Ez valószínűleg igaz, bár a fejlődő országok kereskedelempolitikáinak bonyolult volta általában megnehezíti az összehasonlítást[64]. A 10.4. táblázat a Világbank által összeállított adatok alapján a kereskedelempolitikai védelem (vám plusz a mennyiségi korlátozások vámegyenértéke) átlagos szintjeit hasonlítja össze a fejlődő országok különböző csoportjaira: az adatok valóban azt mutatják, hogy a HPAE-gazdaságok kevésbé mutatkoztak protekcionistának, mint más, nem annyira sikeres fejlődő országok, noha semmiképpen sem állítható, hogy teljes szabadkereskedelemre törekedtek volna.

A kereskedelempolitika tehát közrejátszott a HPAE-gazdaságok nyitottságához, de a fejlődő országok számos szakértője szerint ezeknek a gazdaságoknak a magas külkereskedelem/GDP aránya legalább annyira gazdasági sikerük következménye, mint kiváltó oka. Thaiföldnek például az exportja és az importja is felfutott a kilencvenes években. Miért? Azért, mert az ország vonzó telephellyé vált a multinacionális vállalatok számára. Ezek a társaságok maguk szállították külföldre a thaiföldi exportnövekmény jelentős részét, nyersanyagimportjuk pedig ugyancsak komoly szerepet játszott az import bővülésében; a növekmény fennmaradó részét pedig a thaiföldi lakosság vásárlóerejének a növekedése idézte elő. Thaiföld tehát azért exportált és importált sokat, mert a gazdaság jól működött, nem pedig fordítva.

Ebből a következtetésből az derül ki, hogy noha van korreláció a gyors exportbővülés és a gyors gazdasági növekedés között, ez a korreláció nem feltétlenül bizonyítja a szabadkereskedelmi politika döntő szerepét a gyors növekedésben. Ehelyett a téma több közgazdász szakértője jelenleg úgy véli, hogy a viszonylag alacsony fokú kereskedelempolitikai védelem közrejátszott ugyan a HPAE-gazdaságok növekedésében, de a „csodára” ez mégsem teljes magyarázat.

10.4. táblázat - A kereskedelempolitikai védelem átlagos szintje 1985-ben (százalékban)

Nagy teljesítményű ázsiai gazdaságok

24

Egyéb ázsiai országok

42

Dél-Amerika

46

Fekete-Afrika

34


Forrás: Világbank: The East Asian Miracle: Economic Growth and Public Policy. Oxford University Press, Oxford, 1993. 300. old.

A kínai fellendülés

1,2 milliárd lakójával Kína a világ legnépesebb országa, de a legutóbbi időkig csak jelentéktelen szereplő volt a világgazdaságban. 1949 és 1978 között az ország kommunista rendszere erősen elszigetelte a gazdaságot a nemzetközi kereskedelemtől. A gazdaság növekedését politikai tényezők fékezték. Nemcsak a magánvállalkozást tiltották, hanem az egyéni siker bármilyen fajtája is gyanús volt. Az 1966 és 1972 közötti úgynevezett kulturális forradalom idején sok vállalatvezetőt, állami tisztviselőt, tanárt és másokat küldtek el állásukból vidékre, nehéz testi munkára.

A kínai politikában azonban 1978-ban meglepő fordulat történt. A kommunista párt kinyilatkoztatta, hogy „meggazdagodni dicsőség”, és a belföldi magánvállalkozás, valamint a külkereskedelem előtt egyaránt tágra nyitotta az ajtót. Az eredmények megdöbbentőek. A kínai gazdaság 1978 óta évi átlagban 10 százalék körüli növekedést produkál. Egyes becslések szerint már most Kínáé a világ második legnagyobb gazdasága az Egyesült Államok után. Kína ugyan még sokkal szegényebb, mint Japán (a világ második legnagyobb fejlett gazdasága), de a japán népesség tízszeresével már valószínűleg többet állít elő fejenként, mint az egy főre jutó japán kibocsátás egytizede. Így a kínai GDP valószínűleg nagyobb, mint a japán.

Hogyan érte el Kína ezt a növekedést? Friss kutatási eredmények talán közelebb visznek a válaszhoz. A kínai növekedés részleges magyarázata, hogy valójában nem volt, a növekedés egy része csak statisztikai ábránd. Bizonyítékok vannak arra, hogy a kínai statisztikák alábecsülik az inflációt, viszont túlbecsülik a reálnövekedést; a tényleges növekedési ütemek legalább 2 százalékponttal elmaradnak a hivatalos adatoktól. A növekedés azonban még így is igen látványos, legalább évi 7 százalékos marad.

A magyarázat másik része, hogy Kínában nagyon magas volt a megtakarítási ráta (körülbelül a GDP 30 százaléka), így a gazdaság tőkeállománya gyorsan bővült. Ez megfelel más HPAE-gazdaságok tapasztalatainak, mert ott a növekedés nagy része a termeléshez felhasznált erőforrások gyors felhalmozásából eredt.

A kutatók végül úgy vélik, hogy a kínai gazdaság a dualizmus egyik nagyon súlyos problémájának a megoldása felé halad. Az 1978 előtti kínai politika a munkaerőt megakadályozta abban, hogy városi ipari munkát vállaljon, ugyanakkor nem tette lehetővé a mezőgazdaság számára, hogy megszabaduljon az alacsony termelékenységű munkaerőtől. Ennek következtében a mezőgazdasági munkások határterméke igen alacsony maradt a városi munkaerővel összehasonlítva. A gazdaság liberalizálása nyomán a mezőgazdaságból nagy munkaerő-áramlás indult meg. Ennek csekély hatása volt a mezőgazdasági termelésre, mert a mezőgazdaságban nagy volt a fölös munkaerő, ugyanakkor lehetővé tette az ipari termelés látványos növelését.

Tudja-e Kína folytatni ezt a gyors növekedést? Valószínűleg nem: a mezőgazdasági szektorban kezd kimerülni a többletmunkaerő, a magas beruházási ráták pedig előbb-utóbb csökkenő hozadékokba fognak ütközni. Más, esetleg súlyos problémák ugyancsak kezdenek kirajzolódni. Közéjük tartozik a nagy állami szektor továbbra is rossz hatékonysága, valamint a kormánytisztviselők számottevő korrupciója. Az 1997-es ázsiai pénzügyi válság kezdeti időszakában Kína jobb teljesítményt mutatott szomszédainál, korábbi gyors növekedése mégis nagyban lefékeződött.

Kína népessége akkora, hogy nincs szüksége a jelenlegi fejlett gazdaságok magas termelékenységére ahhoz, hogy a világ egyik legnagyobb gazdaságává váljék. Kijózanító hatása lehet, ha arra gondolunk: Kínának csupán az amerikai egy főre jutó GDP ötödrészét kell elérnie ahhoz, hogy a világ legnagyobb gazdaságává váljék.

Iparpolitika a HPAE-gazdaságokban

Egyes megfigyelők úgy vélik, hogy a HPAE-gazdaságok sikere egyáltalán nem a szabadkereskedelmi politikák hatékonyságát mutatja, hanem sokkal inkább a kifinomult állami beavatkozás eredménye[65]. Tény, hogy több igen sikeres ázsiai gazdaság egyes iparágaknak mások rovására kedvezményeket nyújtó gazdaságpolitikát folytatott. Az ilyen iparpolitikák nemcsak vámokból, importkorlátozásokból és exporttámogatásokból álltak, hanem olyan bonyolultabb eszközöket is tartalmaztak, mint az alacsony kamatozású hitelek, illetve a kutatás és fejlesztés állami támogatása.

Az iparpolitikák értékelése általában eléggé nehéz feladat, a témát a 11. fejezetben tekintjük át némi részletességgel. Itt csak azt kell megjegyeznünk, hogy a témával foglalkozó közgazdászok többsége legalább három ok miatt kétli az ilyen gazdaságpolitikai megoldások valóban jelentős hatással bírtak volna.

Először: a HPAE-gazdaságok sokféle gazdaságpolitikát folytattak a szingapuri gazdaság részletekbe menő állami irányításától a szinte beavatkozásmentes hongkongi rendszerig. Dél-Korea kifejezetten szorgalmazta a nagyon nagy iparvállalatok létesítését, Tajvan gazdaságában viszont a kicsiny, családi tulajdonú cégeké a főszerep. Az említett négy gazdaság mégis hasonlóan magas növekedési ütemeket ért el.

Másodszor: az iparpolitika iránti jelentős közfigyelem ellenére nem állítható, hogy az ipar szerkezetére valóban nagy hatása lett volna. Az ázsiai csodát elemezve a Világbank meglepően kevés bizonyítékot talált arra, hogy a kifejezett iparpolitikát folytató országok gyorsabban fejlesztették ki a megcélzott iparágakat, mint azok a gazdaságok, ahol nem jelöltek ki ilyen iparágakat.

Végül: még az egyébként igen sikeres gazdaságokban is elkövettek számottevő iparpolitikai hibákat. Dél-Korea például 1973 és 1979 között a „nehézipai és vegyipari” fejlesztés politikáját folytatta a vegyipar, az acélipar, az autóipar és hasonló iparágak kiemelt támogatásával. Ez az iparpolitika igen költséges volt, végül elsietettnek ítélték és felhagytak vele.

Valószínűleg joggal állíthatjuk, hogy az ázsiai országok sikeres fejlődésének az iparpolitika nem volt kiemelkedő hajtóereje. A vita azonban még nem zárult le, és az iparpolitikák hatásainak felmérése továbbra is fontos kutatási terület marad.

A növekedés más tényezői

Az elmúlt néhány évben több kutató vélte úgy, hogy a kereskedelem- és az iparpolitikának az ázsiai növekedésben játszott szerepe túlságosan is a kutatások középpontjába került. A nemzetközi kereskedelem és a kereskedelempolitika csak a gazdaságfejlődés egy részét magyarázhatja meg még ott is, ahol az export a nemzeti jövedelem nagy hányadát teszi ki. A gazdaság más területeinek több közük lehetett a sikerhez.

Valóban, a gyorsan növekvő ázsiai gazdaságok nemcsak a magas külkereskedelmi arány miatt mutatkoztak különleges esetnek. Kiderült az is, hogy az áttekintett ázsiai gazdaságok csaknem mindegyike igen magas megtakarítási hányadokat ért el, tehát nagyon magas beruházási rátákat tudnak finanszírozni. Ugyancsak a nagy többségükre igaz, hogy a közoktatásban is messzire jutottak. Több újabb keletű elemzés mutat rá arra, hogy a magas beruházási ráták és az oktatási színvonal látványos javulása a gyors kelet-ázsiai növekedés nagy részére, talán egészére kielégítő magyarázat[66]. Ha ez igaz, akkor elsősorban nem a kereskedelem- és iparpolitikával kellett volna foglalkozni a növekedés kiemelkedő tényezőjeként. Azt az érvet talán mégis képviselni lehet, hogy az ázsiai gazdaságok kereskedelempolitikája abban az értelemben hasznos volt, hogy lehetővé tette a gyors növekedést, de azt állítani már erős túlzás, hogy a növekedés kiváltója lett volna.

Az ázsiai növekedésről adott magyarázatok szinte mindegyikéhez hasonlóan ez az értelmezés is igen ellentmondásos. Arra azonban igenis hasznos volt, hogy kicsit megingassa a vita összes résztvevőjének nagy meggyőződéssel képviselt álláspontját.

A kelet-ázsiai tapasztalatokból azonban mégis adódik egy biztos következtetés. Akármit is állítanak róla a szakértők, ez a tapasztalati anyag valóban megcáfol néhány olyan feltételezést a gazdasági fejlődéssel kapcsolatban, amelyet korábban széles körben elfogadtak. Először: nyilvánvalóan hamis az az előfeltevés, amely szerint az iparosodás és a gazdasági fejlődés csak az importhelyettesítés befelé tekintő stratégiájára épülhet. A gazdasági fejlődés sikertörténeteinek mindegyikében szerepet kapott az iparcikkek exportjára alapozott, kifelé forduló iparosítás. Másodszor: különösen hibásnak bizonyult az a borúlátó nézet, hogy a világpiac az új piacralépőkkel szemben diszkriminatívan működik, azaz a szegény országokat megakadályozza a meggazdagodásban. Az emberiség történetében még sohasem volt példa arra, hogy ilyen sok ember ilyen gyorsan tapasztalja sorsa jobbra fordulását.



[62] A HPAE-gazdaságok növekedésének igen hasznos áttekintését lásd Világbank: The East Asian Miracle: Economic Growth and Public Policy. Oxford University Press, Oxford, 1993.

[63] A tigrisek közül kettőnek a politikai státusza nem egyértelmű. Hongkong brit gyarmat volt fellendülése időszakában, de 1997-ben visszakerült Kína ellenőrzése alá. A Hongkongot Kínának visszaadó szerződés kimondja, hogy a város meg fogja tartani társadalmi és gazdasági intézményeit, azaz piacgazdaság marad, ebben azonban számos megfigyelő kételkedik. Tajvan de facto független ország, amelyre Kína igényt tart, Tajvan azonban mindeddig kifejezetten kerülte a függetlenség kimondását, nehogy ingerelje hatalmas szomszédját. A Világbank kínosan ügyel arra, nehogy kompromittálja magát az ügyben, ezért mindig a „Tajvan, Kína” megjelölést használja. (Az ország önmagát Kínai Köztársaságnak nevezi. A ford.).

[64] Lásd a Világbank „The East Asian Miracle” című kiadványát, amelynek a 6. fejezete próbálkozásokat mutat be a kereskedelempolitikai védelem nemzetközi összehasonlítására.

[65] Az ilyen megfigyelők többsége azonban nem képzett közgazdász; az ázsiai növekedés tényezőiről folytatott vita összekapcsolódik egy szélesebb körű, és meglehetősen indulatos vitával arról, hogy általában hasznos-e a közgazdasági elmélet. Az állami beavatkozás szerepéről az ázsiai növekedésben, illetve a közgazdászokkal szembeni ellenszenvről nagyhatású írásként lásd Fallows, James: Looking at the Sun: The Rise of the New East Asian Economic and Political System. Pantheon, New York, 1994.

[66] Ennek a kutatásnak az összefoglalóját és következtetéseit lásd Krugman, P.: The Myth of Asias Miracle. Foreign Affairs, 1994. november.