Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A duális gazdaság problémái

A duális gazdaság problémái

A kevésbé fejlett országok kereskedelempolitikája valóban válasz az ilyen országok viszonylagos elmaradottságára a fejlett országokhoz képest, de válasz az országon belüli egyenlőtlen fejlődésre is. Gyakran viszonylag korszerű, tőkeigényes, magas bérszintű iparágak léteznek ugyanazokban az országokban, ahol a hagyományos mezőgazdaság igen szegény. Egy gazdaság két nagyban eltérő fejlettségű szektorra való hasadása a gazdasági dualizmus, az így működő gazdaságot pedig duális gazdaságnak nevezik.

Miért van bármi köze a duális gazdaságnak a kereskedelempolitikához? Egy lehetséges válasz, hogy a dualizmus valószínűleg a rossz piacműködés jele: egy hatékony gazdaságban például a munkásoknak nem jutnának nagyban eltérő bérek a különböző szektorokban. Ha pedig piaci kudarcok vannak, akkor lehet érvelni a szabadkereskedelemtől való eltérés mellett. A gazdasági dualizmus megléte gyakran az olyan vámok utólagos igazolására szolgál, amelyek a látszólag hatékonyabb feldolgozóipar védelmét szolgálják.

A dualizmus és a kereskedelempolitika összekapcsolásának másik lehetséges oka, hogy maga a kereskedelempolitika is sok szállal fűződhet a dualizmushoz. Amikor az importhelyettesítő iparosítás modellje bírálatok kereszttüzébe került, egyes közgazdászok azzal érveltek, hogy az importhelyettesítő gazdaságpolitikák közrejátszottak a duális gazdaság kialakulásában, de legalábbis súlyosbították egyes tüneteit.

A dualizmus tünetei

A duális gazdaságra nem létezik pontos meghatározás, de a duális gazdaság általában tartalmaz egy „modern” szektort (amely jellegzetesen az importversenytől védett iparcikkeket állít elő) és vele többféle éles ellentétben álló hagyományos szektorokat:

  1. Az egy munkásra jutó termelés értéke a modern szektorban jóval nagyobb, mint a gazdaság többi részében. A legtöbb fejlődő országban az egy feldolgozóipari munkás által gyártott termékek ára többszöröse annak, amit egy mezőgazdasági munkás előállít. Ez a különbség néha tizenötszörös.

  2. Az egy munkásra jutó kibocsátás nagyobb értékéhez magasabb bérek is járulnak. Az ipari munkások tízszer annyit is kereshetnek, mint a mezőgazdasági munkások (bár bérük még így is alacsony Észak-Amerikával, Nyugat-Európával és Japánnal összehasonlítva).

  3. A feldolgozóipari bérek magas szintje ellenére a tőke hozadéka abban a szektorban nem feltétlenül magas. Gyakran éppen az ipari tőke hozadéka tűnik viszonylag alacsonynak.

  4. A modern szektorban tapasztalható magas fejenkénti kibocsátás részben a termelés magas tőkeigényességének a következménye. A fejlődő országok feldolgozóipara általában sokkal magasabb tőkeigényességgel működik, mint a mezőgazdaság (ez nem igaz a fejlett gazdaságokra, ahol a mezőgazdaság meglehetősen tőkeigényes). A fejlődő világban a mezőgazdasági munkások sokszor kezdetleges eszközökkel dolgoznak, míg az ipari kapacitások nem annyira különböznek a fejlett országokban működő kapacitásoktól.

  5. Sok kevésbé fejlett ország a munkanélküliség állandó problémájával küszködik. Különösen a városi övezetekben van igen sok ember munka nélkül, vagy csak alkalmi, igen rosszul fizetett munkát végezhet. Ezek a városi munkanélküliek egy lakóhelyen élnek a viszonylag jól fizetett városi ipari munkásokkal.

Esettanulmány: Gazdasági dualizmus Indiában

Az indiai gazdaság a gazdasági dualizmus klasszikus esete. A több mint 700 milliós országban csak 6 millióan dolgoznak a feldolgozóiparban. Ezek az ipari munkások azonban a GNP 15 százalékát hozzák létre és több mint hatszorosát keresik a mezőgazdasági béreknek. A feldolgozóipar sokkal tőkeigényesebb, mint a mezőgazdaság; az elmúlt 30 évben a kis létszámú feldolgozóipari munkaerőre több beruházás jutott, mint az egész mezőgazdaságra.

A feldolgozóipar és a mezőgazdaság közötti szakadék az idők során csak tovább mélyült. 1960 óta például a feldolgozóipari munkások reálbére körülbelül 80 százalékkal nőtt, míg a mezőgazdasági munkásoké csak 5 százalékkal.

Miért ilyen mély a szektorok közötti szakadék? Valószínű, hogy a kormányzati politikák ebben kulcsszerepet játszottak. Az indiai kormány támogatásai és protekcionista eszközei ösztönözték a feldolgozóipari beruházásokat, különösen a legmagasabb tőkeigényességű iparágakban. Ugyanakkor a munkások érdekeinek védelmére kidolgozott munkajogi törvények valószínűleg javították a szakszervezetek alkuhelyzetét, és lehetővé tették a szervezett munkások számára a jelentős béremeléseket annak ellenére, hogy több millió munkás szívesen a helyükbe lépett volna alacsonyabb bérekkel is.

A függetlenség kezdeti ünnepnapjaiban az indiai gazdasági tervezők azt remélték, hogy a feldolgozóipar majd úgy fog növekedni, hogy idővel magába olvasztja a hagyományos gazdaságot. 1960 és 1980 között azonban az indiai feldolgozóipari foglalkoztatottság csak évi 3 százalékkal növekedett, tehát nem sokkal gyorsabban, mint az egész lakosság.

A kilencvenes évek elején India korlátozott lépéseket tett a gazdasági reform irányában, és megszüntette a külkereskedelem és a külföldi beruházások néhány akadályát. Nem lehetett azonban világosan látni, hogy a gazdaságpolitika gyökeres megváltoztatása mögött volt-e politikai egyetértés. Különösen a külföldi beruházásokkal szembeni nacionalista ellenállás maradt erős.

Duális munkaerőpiacok és kereskedelempolitika

A dualizmus tünetei számos országban megtalálhatók és világos jelei annak, hogy a gazdaság nem működik jól, ami különösen a munkaerőpiacokra igaz. Ezeknek a tüneteknek a kereskedelempolitikai vonatkozásairól hosszabb ideje vitatkoznak a gazdaságfejlődés elemzői.

Az ötvenes években sok közgazdász képviselte azt az álláspontot, hogy a feldolgozóipar és a mezőgazdaság közötti bérkülönbségek a kiskorú iparág érvelés mellett további érvet szolgáltatnak arra, hogy a feldolgozóipart a mezőgazdaság rovására támogassák. Ez a bérkülönbségi érv a piaci kudarcok terminusaiban is megfogalmazható.

Tegyük fel, hogy egy ugyanolyan munkás valamilyen okból nagyobb bért kapna a feldolgozóiparban, mint a mezőgazdaságban. Valahányszor egyy iparvállalat elhatározza, hogy újabb munkást vesz fel, akkor társadalmi határhasznot hoz létre ellenszolgáltatás nélkül, mert a munkás magasabb bérhez jut, ha a mezőgazdaságból a feldolgozóiparba megy át. Ez éppen ellentétben áll azzal, ami bérkülönbség nélkül történne. Akkor ugyanis az újonnan felvett munkás számára mindegy lenne, hogy az iparban vagy a mezőgazdaságban dolgozik-e, és nem származna társadalmi határhaszon a munkás felvételéből az őt alkalmazó cég profitnövekedésén kívül.

A bérkülönbségnek a gazdaság munkaerő-allokációjára gyakorolt hatását a specifikus termelési tényezők 3. fejezetben bemutatott modelljével szemléltethetjük. Tegyük fel, hogy a gazdaság csak két terméket állít elő, iparcikkeket és élelmiszert. Az iparcikkeket munkaerő és tőke, az élelmiszert munkaerő és termőföld felhasználásával állítják elő. Ebben az esetben az erőforrások allokációját a 10.1. ábra mutatja. A függőleges tengely bérszinteket és határtermékeket ábrázol, a vízszintes tengely pedig a foglalkoztatást szemlélteti. Az iparcikk-termelésben foglalkoztatott munkaerőt balról, OM-től kezdve, az élelmiszer-termelésben foglalkoztatott munkaerőt pedig jobbról, OF-től kiindulva ábrázoljuk. MPLM az iparcikk-gyártásban foglalkoztatott munkaerő határterméke, MPLF pedig az élelmiszer-termelésben foglalkoztatott munkaerőé; PM az iparcikkek, PF az élelmiszer ára. Így az ábra két görbéje a két szektorban újonnan fölvett munkások határtermékének értékét mutatja.

Bérkülönbség esetén az iparcikk-gyártó munkások többet keresnek, mint az élelmiszer-termelők; az ábrán az iparcikkgyártók bérét WM-mel, az élelmiszer-termelőkét WF-fel jelöljük. A munkaadók mindkét szektorban mindaddig fölvesznek munkásokat, amíg egy munkás határterméke meg nem egyezik bérével; így az iparcikkgyártásban a foglalkoztatottság OML1 (B pont) lesz, az élelmiszer-termelésben pedig L1OF (C pont).

10.1. ábra - A bérkülönbség hatása

kepek/10.1.png


Ha a feldolgozóiparban magasabb béreket kell fizetni, mint az élelmiszer-termelésben, akkor a gazdaság túl kevés feldolgozóipari és túl sok élelmiszer-gazdasági munkaerőt alkalmaz. Ennek következménye az ABC háromszög területének megfelelő termeléskiesés.

Tegyük fel, hogy a gazdaság át tudna irányítani egy munkást az élelmiszer-termelésből az iparcikkgyártásba. Ekkor az iparcikk-kibocsátás nőne, az élelmiszer-termelés pedig csökkenne. Az iparcikk-kibocsátás növekménye azonban az iparcikkgyártás bérszintjének, WM-nek felelne meg, az élelmiszer-kibocsátás pedig annak a szektornak a bérszintjével, WF-fel csökkenne. A gazdaság kibocsátása így WMWF-fel bővülne. A kibocsátás értéke növelhető azzal, hogy az élelmiszer-termelésből munkaerőt irányítanak át az iparcikkgyártásba, a gazdaság tehát túl kevés munkaerővel látja el az iparcikkgyártást. Egy hatékony gazdaságban a munkaerő határterméke mindkét szektorban azonos lenne, mégpedig akkor, ha OML2 munkás dolgozna az iparcikkgyártásban, L2OF munkás pedig az élelmiszer-termelésben (A pont). (Az ennek a hatékony munkaerő-allokációnak a megvalósításával elért kibocsátás-növekedés egyenlő lenne a színezett ABC területtel az ábrán.)

Ha tehát bérkülönbség van a szektorok között, ez azt jelenti, hogy piacok rosszul végzik el a munkaerő allokációját; az ipari cégek túl kevés munkást vesznek fel. Az őket nagyobb foglalkoztatásra ösztönző kormányzati politika növelheti a nemzeti jólétet.

A kereskedelempolitika azonban itt sem az első legjobb gazdaságpolitikai megoldás az ipari foglalkoztatás növelésére. A kormányzati gazdaságpolitikának ideális esetben közvetlenül kellene megcéloznia a foglalkoztatást vagy a bérkülönbség megszüntetésével, vagy a cégek támogatásával azért, hogy több munkást alkalmazzanak. A feldolgozóipari termelés támogatása nem ilyen jó megoldás, mert nemcsak a munkaerőt, hanem a tőkét is a feldolgozóiparba való áramlásra ösztönzi[60] – a tőkétől pedig a feldolgozóiparban nem várható túl nagy hozadék. A vám vagy a mennyiségi korlátozás még rosszabb, mert a keresletet is eltorzítja. Mindazonáltal, második legjobb (pontosabban harmadik legjobb) megoldásként a bérkülönbségekkel meg lehet indokolni az iparcikkvám bevezetését.

Az ötvenes és a hatvanas években a fenti érvek eléggé meggyőzően hangzottak. 1970-ben közzétett híres cikkükben azonban John Harris és Michael Todaro közgazdászok kritikailag átértelmezték a kevésbé fejlett országok munkaerőpiacainak működését[61]. Összefüggést mutattak ki a városokba való vándorlás és a munkanélküliség között, amely megdönti a feldolgozóipari foglalkoztatás növelésének érveit még akkor is, ha a feldolgozóiparban valóban magasabbak a bérek.

Harris és Todaro abból a megfigyelésből indult ki, hogy az erősen dualisztikus gazdaságú országokban a városi munkanélküliség is nagy. Noha feltételezhetnénk, hogy ez a magas munkanélküliség ugyancsak a feldolgozóipar városi munkahelyeinek a bővítése mellett szól, Harris és Todaro kimutatta, hogy a vidékről a városokba való vándorlás folytatódik e magas munkanélküliség ellenére is. Következtetésük szerint a falusi munkavállalók szívesen jöttek a városokba és vállalták a munkanélküliség kockázatát azért az esélyért cserébe, hogy jól fizetett ipari munkahelyhez jussanak. A munkahelyszerzés esélye természetesen függ az álláshelyek számától.

A Harris–Todaro modell szerint a feldolgozóipari munkahelyek számának növekedése olyan nagy vándorlást indít el a városokba, hogy a városi munkanélküliség még nőni is fog. Ha a feldolgozóipar egy további munkást kíván alkalmazni, akkor a mezőgazdaságot két vagy három munkavállaló is elhagyhatja, ezzel pedig tovább bővül a városi munkanélküliek serege. A szerencsés munkavállaló ipari munkahelyhez jut, de bérnyereségét nagyban (esetleg teljesen) ellensúlyozza az új munkanélküliek bérvesztesége. Így valójában elvész a feldolgozóipari foglalkoztatás bővülésétől várt társadalmi haszon.

A kiskorú iparág melletti érveléshez hasonlóan a kereskedelempolitikai védelem bérkülönbségen alapuló érve is kiesett a közgazdászok kegyeiből. Ennek oka részben a Haris és Todaro által leírt hatás, részben pedig az általánossá vált ellenszenv az importhelyettesítéssel szemben. Manapság a gazdasági dualizmus mérséklésére bevezetett kereskedelempolitikai megoldásokat gyakran éppen azzal vádolják, hogy csak tovább mélyítik a dualizmust.

A kereskedelempolitika mint a dualizmus oka

A kereskdelempolitikának gyakran felrótták, hogy növeli a bérkülönbségeket a feldolgozóipar és a mezőgazdaság között, illetve, hogy a tőkeigényesség fölösleges növelésére ösztönöz.

A mezőgazdaság és az ipar közötti hatalmas bérkülönbségek okai nem világosak. Egyes közgazdászok szerint ez természetes piaci válasz. Érvük úgy szól, hogy a cégek magas béreket kínálnak azért, hogy az ipari munka fegyelméhez nem szokott országokban fékezzék a munkahely-változtatást és biztosítsák a munkaerő odaadó magatartását. Más közgazdászok szerint viszont a bérkülönbségek a szakszervezetek erejét is jelzik olyan iparágakban, amelyek védelmet élveznek az importversenytől. A kereskedelem szabadságának növekedésével az érvelés szerint az ipari bérek csökkennek, a mezőgazdasági bérek pedig nőnek. Ha ez a helyzet, akkor a dualizmust – és a munkanélküliséget – súlyosbíthatja az import korlátozása, különösen ha ez importhelyettesítő céllal történik.

A feldolgozóipar túlzott tőkeigényessége részben a viszonylag magas bérekre vezethető vissza, mert ezek ösztönzik a cégeket a munkaerő tőkével való helyettesítésére. A kereskedelmi korlátozások annyiban bírálatot érdemelnek, amennyiben felelősek ezért a hatásért. Egyes országokban az is tény, hogy az állami ellenőrzés alatt álló bankrendszer támogatott hiteleket nyújt az iparvállalatoknak, és ezzel teszi olcsóvá a munkaerő helyettesítését tőkével. A leginkább közvetlen csatorna azonban az import szelektív ellenőrzése. Sok esetben ugyanis a tőkejavak vámok vagy más akadályok nélkül importálhatók, sőt behozatalukat néha kifejezetten támogatják is. Az ilyen gazdaságpolitika tovább ösztönzi a tőkeigényes termelési eljárások alkalmazását.



[60] Ezt nem láthatjuk a specifikus termelési tényezők modelljében, mert az a modell feltételezi, hogy a mezőgazdaság nem használ fel tőkét. A tényezőarányos modellben azonban kimutatható a bérszubvenció előnyösebb volta a termelési támogatással szemben. Lásd Johnson, Harry G.: Optimal Trade Intervention in the Presence of Domestic Ditrotions. In: Baldwin, Robert E. és tsai.: Trade, Growth, and the Balance of Payments. Rand McNally, Chicago, 1965. 3–34. old.

[61] Harris, John R.–Todaro, Michael P.: Migration, Unemployment, and Development: A Two-Sector Analysis. American Economic Review, 60. (1970) 126–142. old.