Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Nemzetközi tárgyalások és a kereskedelempolitika

Nemzetközi tárgyalások és a kereskedelempolitika

A kereskedelempolitika politikai kérdéseinek áttekintése aligha adhatott okot nagy derűlátásra. Érvelésünk szerint nehéz kidolgozni olyan kereskedelempolitikát, amely növeli a nemzeti jólétet, ugyanakkor a kereskedelempolitikát gyakran érdekcsoportok összjátéka vagy konfliktusa határozza meg. Sok olyan kereskedelempolitikai „rémtörténet” ismert, amelyben a költségek nagyban meghaladnak bármilyen elképzelhető hasznot; nem nehéz cinikusnak lenni a külkereskedelmi elmélet gyakorlati alkalmazhatóságával kapcsolatban.

Valójában azonban a harmincas évek közepétől körülbelül 1980-ig az Egyesült Államok és más fejlett országok fokozatosan megszüntették vámjaikat és importkorlátozásaik több más formáját, ezzel pedig sokat tettek a világpiac integrációjának gyorsításáért. A 9.5. ábra mutatja a vám alá eső amerikai import átlagos vámszintjét 1920 és 1993 között; ez a vámszint gyorsan emelkedett a harmincas évek elején, majd folyamatosan csökkent[56]. A legtöbb közgazdász szerint ez a folyamatos külkereskedelmi liberalizáció számottevő hasznokkal járt. Hogy volt azonban lehetséges ez a nagyarányú vámcsökkentés annak fényében, amit eddig mondottunk a kereskedelempolitika politikai hátteréről?

9.5. ábra - Az amerikai vámszint

kepek/9.5.png


A harmincas évek eleji gyors növekedés után az Egyesült Államok átlagos vámszintje folyamatosan csökkent.

A válasz legalább részben ott keresendő, hogy a háború utáni átfogó kereskedelmi liberalizáció nemzetközi tárgyalások eredménye volt. Ez annyit jelent, hogy a kormányok egyetértésre jutottak a kölcsönös vámcsökkentésekről. Ezek a megállapodások összekapcsolták a kereskedelempolitikai védelem csökkentését a belföldi importhelyettesítő szektorok számára azzal, hogy külföldön viszont az adott ország exportszektorával versenyben álló iparágak védelmét mérsékelték. Az effajta összekapcsolás pedig a most következő érvelésünk szerint hasznos lehet néhány olyan politikai akadály leküzdésében, amely egyébként a jó kereskedelempolitikák útjába állt volna a különböző országokban.

A tárgyalás előnyei

Legalább két oka van annak, hogy miért könnyebb a vámcsökkentés kétoldalú megállapodás alapján, mint egyoldalú lépésként. Az első az, hogy egy kétoldalú megállapodás segíti a belföldi politikai támogatás megszerzését a kereskedelem szabadságának növeléséért. A második pedig az, hogy a tárgyalásokkal előkészített kereskedelemi megállapodások megkönnyíthetik a kormányok számára annak elkerülését, hogy pusztító hatású kereskedelmi háborúkba bonyolódjanak.

A szabadabb kereskedelmet elősegítő nemzetközi tárgyalások kedvező hatása közvetlen és egyszerű. Már felhívtuk arra a figyelmet, hogy az importtal versenyző termelők általában jobban informáltak és szervezettebbek, mint a fogyasztók. A nemzetközi tárgyalások velük szemben ellensúllyá tehetik a belföldi exportőröket. Az Egyesült Államok és Japán például olyan megállapodást tudott elérni, amely szerint az amerikaiak tartózkodtak olyan mennyiségi korlátozások bevezetésétől, amelyek egyes amerikai iparvállalatok japán importtól való védelmét szolgálták volna. Ezzel szemben a japánok megszüntették az amerikai mezőgazdasági és csúcstechnológiai exporttal szembeni akadályokat. Az amerikai fogyasztók politikailag nem feltétlenül hatékonyak a külföldi termékekre kirótt mennyiségi korlátozások ellenzésében még akkor sem, ha ezek a korlátozások esetleg sokba kerülnek nekik. A külföldi piacokra bejutni kívánó exportőrök azonban mégis a fogyasztói érdekek védelmezőivé válhatnak azzal, hogy fellépnek az import mennyiségi korlátozásainak kölcsönös eltörléséért.

A nemzetközi tárgyalások a kereskedelmi háború megelőzésében is hasznosak lehetnek. A kereskedelmi háború fogalmát egy leegyszerűsített példán szemléltethetjük.

Képzeljük el, hogy csak két ország van a világon, az Egyesült Államok és Japán, és mindkét ország csak a szabadkereskedelem és a protekcionizmus között választhat. Tételezzük fel, hogy a két kormány különösen tisztán látja helyzetét és lehetőségeit, és számszerűsíteni is tudja a bármelyik gazdaságpolitikai megoldásról kialakított véleményét (9.3. táblázat).

Az egyes kifizetésekhez (játékelméleti értelemben – a ford.) a táblázatban rendelt értékek két feltételezést ábrázolnak. Az első az, hogy mindkét ország a protekcionizmust választaná, ha a másik ország kereskedelempolitikáját adottnak tekinthetné. Így Japán bármilyen választása esetén is az amerikai kormány jobban jár a protekcionizmussal. Ez a feltételezés egyáltalán nem szükségszerűen igaz; sok közgazdász érvelne úgy, hogy az ország számára a szabadkereskedelem a legjobb kereskedelempolitika attól függetlenül, hogy más kormányok hogyan döntenek. A kormányoknak azonban nemcsak a közérdek, hanem a saját politikai érdekeik alapján is kell cselekedniük. Az előző oldalakon leírt okok miatt a kormányzatok gyakran politikai nehézségekkel kerülnek szembe, ha megtagadják a védelmet bizonyos iparágaktól.

9.3. táblázat. A kereskedelmi háború problémája

A 9.3. táblázatban megjelenik az a második feltevés is, hogy noha bármelyik, csak a saját szempontjai alapján döntő kormány jobban járna a protekcionizmussal, mindketten jobban járnának, ha egyaránt a szabadkereskedelmet választanák. Az amerikai kormányzat tehát többet nyerhet a japán piacok megnyitásán, mint amennyit veszíthet azon, hogy megnyitja saját piacait, és Japánra ugyanez igaz. Ezt a feltevést egyszerűen azzal igazolhatjuk, hogy a külkereskedelemmel elérhető hasznokra utalunk.

A játékelméletben jártas olvasó számára ez a helyzet fogolydilemmaként ismerős. A saját szempontjából legjobb megoldást választó kormány a protekcionizmus mellett voksol. Ezek a döntések a táblázat jobb alsó négyszögében megjelenő eredményre vezetnek. Mindkét kormány jobban jár azonban, ha egyik sem a protekcionizmust választja: a táblázat bal felső négyszöge mindkét ország számára magasabb kifizetést mutat. A saját érdeküknek látszólag legjobban megfelelő egyoldalú döntéssel a kormányok nem érik el a lehetséges legjobb eredményt. Ha az országok egyoldalúan választják a protekcionizmust, akkor a kereskedelemi háború mindkettejük helyzetét rontani fogja. A kereskedelmi háborúk nem olyan súlyosak, mint a fegyverekkel vívott háborúk, de elkerülésük módja hasonló a fegyveres konfliktusok vagy a fegyverkezési versenyek elkerüléséhez.

Japánnak és az Egyesült Államoknak feltétlenül megállapodásra kell jutniuk (szerződést kell aláírniuk) a protekcionizmus elkerüléséről. Mindkét kormány jobban jár, ha korlátozza saját cselekvési szabadságát, amennyiben a másik ország is ugyanezt teszi. Egy szerződés mindkét országot jobb helyzetbe hozhatja.

Példánk nagyon leegyszerűsített. A valóságos világban sok ország létezik, és a kereskedelempolitika is számos átmeneti formát ölthet a szabadkereskedelem és az importtól való teljes elzárkózás között. A példa azonban mégis azt sugallja, hogy szükség van a kereskedelempolitikák nemzetközi megállapodások útján való összehangolására, valamint, hogy az ilyen megállapodások tényleg javíthatják az összes érdekelt fél helyzetét. A nemzetközi kereskedelem jelenlegi rendszere valóban nemzetközi megállapodások egész sorozatára épül.

Nemzetközi kereskedelemi egyezmények: rövid történeti áttekintés

A nemzetközileg összehangolt vámcsökkentés a harmincas évek óta a kereskedelempolitika része. Az Egyesült Államok Kongresszusa 1930-ban egy feltűnően felelőtlen vámtörvényt fogadott el, amely Smoot–Hawley Act néven ismert. A törvény alapján a vámszintek meredeken nőttek, az amerikai külkereskedelem pedig zuhanásszerűen csökkent. Egyes közgazdászok szerint a Smoot–Hawley Actnek a Nagy Válság elmélyítésében is szerepe volt. A törvény elfogadása után néhány évvel az amerikai kormányzat belátta, hogy a vámokat csökkenteni kell, de komoly problémákat okozott a politikai támogatás megszerzése ehhez. Bármilyen vámcsökkentést elleneztek volna azok a kongresszusi tagok, akiknek választókerületében az importtal versenyző termékeket gyártottak, miközben a vámcsökkentések haszna olyannyira szétterülő lett volna, hogy a szabadkereskedelmi megoldáshoz csak kevés kongresszusi tag támogatását lehetett volna megszerezni. A vámok csökkentését ezért össze kellett kapcsolni az exportőrök kézzelfogható nyereségével.

E politikai problémára kezdeti megoldást kínáltak a kétoldalú kereskedelmi tárgyalások. Az Egyesült Államok kapcsolatba lépett egy termék – mondjuk a cukor – jelentős exportőrével, és alacsonyabb cukorimport-vámokat ajánlott fel azért cserébe, hogy az adott ország viszont amerikai exportcikkek vámját csökkentse. A megállapodás vonzó lehetett bizonyos amerikai exportőrök számára, és ezzel semlegesíthető lett a cukortermelők érdekcsoportjának az ellenállását. A külföldi országban pedig a megállapodás a cukorexportőrök számára lett vonzó, ellensúlyozva az importversenytől tartó termelők politikai befolyását. Az ilyen kétoldalú tárgyalások jócskán közrejátszottak abban, hogy az amerikai import átlagos vámszintje 1932 és a háború utáni évek között 59-ről 25 százalékra csökkent.

A kétoldalú tárgyalásokkal azonban nem lehet kihasználni az érdekek nemzetközi összehangolásának összes előnyét. Ennek egyik oka, hogy a kétoldalú tárgyalásokból származó előnyök „átgyűrűzhetnek” olyan országokba is, amelyek nem nyújtottak semmiféle engedményt. Ha például az Egyesült Államok egy Brazíliával kialkudott megállapodás következtében csökkenti a kávé vámját, akkor Kolumbia is jobban jár a magasabb világpiaci kávéár miatt. Az előnyös megállapodások eleve több, mint két ország számára lehetnek hasznosak: az Egyesült Államok többet ad el Nyugat-Európában, Nyugat-Európa többet Szaud-Arábiában, Szaud-Arábia többet Japánban, Japán pedig többet az Egyesült Államokban. A nemzetközi kereskedelmi liberalizáció következő szakaszában tehát számos országra kiterjedő multilaterális tárgyalásokat kellett kezdeményezni.

1945 óta összesen nyolc nagy multilaterális kereskedelmi megállapodást kötöttek. Ezek közül az első öt „párhuzamos” kétoldalú tárgyalások alakját öltötte, ahol mindegyik ország más országok valamilyen csoportjával tárgyal. Ha például az NSZK a franciák és az olaszok számára hasznos vámcsökkentést kívánt felajánlani, akkor mindkettőtől kérhetett viszonos kedvezményeket. Az országok szélesebb körére kiterjedő megállapodások lehetősége a háború utáni világgazdasági fellendüléssel együtt jelentős vámcsökkentések számára nyitott utat.

Környezetvédelem vagy protekcionizmus?

Ahogy a 8. fejezetben már említettük, a határon tapasztalható bürokratikus akadékoskodás még alacsony vámok mellett is csökkentheti a nemzetközi kereskedelmet. Vajon a nemzetközi jog az ilyen kereskedelmi korlátok mely formáit teszi lehetővé?

Az országoknak bizonyos esetekben vitathatatlan joguk van arra, hogy egészségügyi vagy biztonsági okok miatt korlátozzák az áruk nemzetközi mozgását. Az Egyesült Államok például megköveteli az importált mezőgazdasági termékek gázzal való fertőtlenítését, hogy az amerikai gazdaságokat ne fenyegessék pusztító növényi kártevők. Ez az eljárás nem jelent jogtalan beavatkozást a külkereskedelembe, mert átlátható gazdasági oka van. Az Egyesült Államokban az is lehetséges, hogy egyes szövetségi államok – mint például Kalifornia – még a más szövetségi államokból származó zöldség- és gyümölcsszállítmányokat is hasonló kezelésnek vessék alá, noha a Kongresszus nem engedi meg a kereskedelem korlátozását szövetségi államok között.

Vannak azonban olyan bürokratikus kereskedelmi akadályok, amelyek nyilvánvalóan légből kapottak: Japán például a nyolcvanas évek elején megtiltotta az alumíniumból készült amerikai baseballütők importját arra hivatkozva, hogy ezek nem felelnek meg a japán viszonyoknak.

Létezik azután egy széles szürke zóna, ahol kétséges eszközökkel próbálnak elérni nemes célokat.

Az Egyesült Államok 1990-ben szerzett tapasztalatokat erről a zónáról, amikor megtiltotta az olyan tonhal importját, amelyet tömeges delfinpusztulást kiváltó módszerekkel fogtak. (A Csendes-óceán bizonyos vidékein ezeknek az értelmes tengeri emlősöknek a felszínen látható rajai arra utalnak, hogy alattuk tonhalak vonulnak. A delfinek nagy hálókkal való bekerítése olcsó tonhalfogási eljárás, de sok delfin pusztulását is okozza.) Az amerikai piacon jelentős tonhalexportőr Mexikó emiatt a GATT-hoz fordult. Egy nemzetközi döntőbíróság Mexikónak adott igazat: az Egyesült Államok nem alkalmazhatja kereskedelempolitikáját annak eszközeként, hogy más országokra kényszerítse környezetvédelmi előírásait.

A döntés mögötti jogi érvelés világos volt, mégis érthető felzúdulást okozott az amerikai környezetvédők között. (Itt megkockáztathatjuk azt a megjegyzést, hogy az amerikaiak tonhalügyben tett lépése erkölcsi, sőt gazdasági szempontból még ennyi év után is sokkal jobban védhető, mint a dömpingellenes vámok kivetése, holott az ilyen vámok a nemzetközi kereskedelmi jog elfogadott részét képezik.) Valószínűnek látszik, hogy a jövőben számos környezetvédelmi ügy okoz majd még súlyosabb kereskedelempolitikai vitákat – például megtagadhatjuk-e olyan termékek importját, amelyek termelése az ózonréteget veszélyezteti? Sok szakértő véli úgy, hogy a jövőben az úgynevezett „külkereskedelem és környezet” problémák kerülnek a világkereskedelmi tárgyalások középpontjába.

A hatodik multilaterális kereskedelmi megállapodás Kennedy-forduló néven ismert, és 1967-ben kötötték meg. Ez a megállapodás tartalmazta a vezető ipari országok által vállalt általános 50 százalékos vámcsökkentést, amelyből csak bizonyos külön kezelt iparágak maradtak ki (ezek termékeire a vámok nem változtak). A tárgyalások inkább arról folytak, hogy milyen iparágakat hagyjanak ki a megállapodásból, mint arról, hogy milyen mértékben csökkentsék a nem külön kezelt iparágak termékeinek vámjait. A Kennedy-forduló végül körülbelül 35 százalékos átlagos vámcsökkentésre vezetett.

Az úgynevezett Tokió-fordulót 1979-ben zárták le. Itt már bonyolultabb vámcsökkentési megoldást alkalmaztak, mint a Kennedy-fordulóban. Ezen kívül új szabályozást is bevezettek az olyan nem vám jellegű korlátozások elburjánzásának megakadályozására, mint az önkéntes exportkorlátozások és az OMA-megállapodások. 1994-ben pedig a tárgyalások nyolcadik fordulóját fejezték be, ez volt az Uruguay-forduló. Ennek a tárgyalási fordulónak az eredményeit az amerikai Kongresszus ágas-bogas vita után fogadta el; ezt a következő alcím alatt tárgyaljuk.

A második világháború utáni multilaterális vámcsökkentések az 1947-ben létrehozott Általános Kereskedelmi és Vámegyezmény(General Agreement on Tariffs and Trade, GATT) alapján valósultak meg. A GATT viselkedési szabályokat ír elő a nemzetközi kereskedelempolitikában, amelyek betartását egy Genfben székelő hivatal ellenőrzi. Ugyanúgy, mint bármilyen más jogszabálynál, a GATT előírásainak részletei is igen bonyolultak, de a következő három területen szabja meg a kereskedelempolitika legfontosabb kereteit:

  1. Exporttámogatások. A GATT szerződő felei nem alkalmazhatnak exporttámogatásokat a mezőgazdasági termékek kivételével (ehhez a kivételhez eredetileg az amerikaiak ragaszkodtak, jelenleg azonban elsősorban az EU húz hasznot belőle).

  2. Az import mennyiségi korlátozása. A GATT szerződő felei nem korlátozhatják egyoldalúan az import mennyiségét, kivéve, ha az import „piaczavaró” hatással fenyeget (e kifejezés tartalmát nem határozták meg pontosan, de általában az olyan hirtelen importnövekedésre értik, amely egy belföldi iparág gyors összeomlásával fenyeget).

  3. Vámok. Bármilyen új vám kivetését, illetve vámemelést más vámok csökkentésével kell ellensúlyozni úgy, hogy az érintett exportőr országok megfelelő ellenszolgáltatást kapjanak.

A GATT-nak nem tagja minden ország. Különösen a fejlődő országok jó része maradt kívül ezen a szabályrendszeren. Ugyanakkor szinte az összes fejlett ország a GATT tagja, és kereskedelempolitikai döntéseiket bizonyos mértékig befolyásolja, hogy meg kell felelniük a GATT normáinak.

Az Uruguay-forduló

A nagyfontosságú nemzetközi kereskedelmi tárgyalások mindig egy egzotikus helyen rendezett nyitóünnepséggel kezdődnek, és egy másik hasonló helyen megtartott ünnepélyes aláírással zárulnak. A GATT égisze alatt folytatott globális kereskedelmi tárgyalások nyolcadik fordulója 1986-ban az Uruguay-beli Punta del Este tengerparti üdülőhelyen kezdődött. A résztvevők utána Genfbe vonultak át, ahol hét évet töltöttek ajánlatokkal és ellenajánlatokkal, fenyegetésekkel és ellenfenyegetésekkel, főként pedig több tízezer órát olyan unalmas megbeszélésekkel, hogy még a legtapasztaltabb diplomaták sem tudtak könnyen ébren maradni. A forduló befejezését 1990-re irányozták elő, de ezt komoly politikai problémák akadályozták meg. 1993 végén aztán a tárgyaló delegációk megegyeztek egy 400 oldalas alapdokumentumban, amely mellett mellékletek tartalmazták az egyes országok különleges kötelezettségeit a különféle piacokkal és termékekkel kapcsolatban – mindez összesen 22 000 oldalt töltött meg. Az egyezményt végül 1994 áprilisában a marokkói Marrakechben írták alá, és a nagy országok – egyes esetekben, mint például az Egyesült Államokban ádáz politikai viták után – az év végén ratifikálták is.

A dokumentum hossza is jelzi, hogy az Uruguay-forduló eredményeit nem könnyű összefoglalni. A legfontosabb eredményeket két csoportban, a kereskedelmi liberalizáció és a szervezeti reformok fejleményeinek bemutatásával összegezhetjük.

Kereskedelmi liberalizáció

A korábbi GATT-tárgyalásokhoz hasonlóan az Uruguay-forduló is világszerte vámcsökkenésekhez vezetett. A számok meggyőzőek lehetnek: a fejlett országok átlagos vámszintje csaknem 40 százalékkal csökkent a forduló nyomán. Ez azonban a látszatnál kevesebbet jelent, mert a vámszintek eleve meglehetősen alacsonyak voltak. Az átlagos vámszint 6,3-ról 3,9 százalékra csökkent, és ez csak csekély mértékben bővítette a világkereskedelmet.

Ennél az általános vámcsökkentésnél fontosabbnak bizonyultak a kereskedelmet liberalizáló lépések két fontos szektorban, a mezőgazdaságban és a ruházati iparban.

A mezőgazdasági termékek nemzetközi kereskedelmében súlyos torzulások vannak. Japán hírhedtté vált a mezőgazdasági importkorlátozásai miatt, amelyek a rizs, a marhahús és más élelmiszerek belföldi árát a világpiaci ár többszörösére növelték, az EU közös agrárpolitikája által lehetővé tett nagy exporttámogatásokat pedig a 8. fejezetben ismertettük. Az Uruguay-forduló kezdetén az Egyesült Államok ambiciózus célkitűzéssel lépett fel: azt javasolta, hogy 2000-re liberalizálják a mezőgazdasági termékek teljes világkereskedelmét. Ennél kevesebbet, mégis aránylag sokat sikerült elérni. A megállapodás alapján a mezőgazdasági exportőr országoknak támogatásaikat 39 százalékkal, a támogatott export volumenét pedig 21 százalékkal kellett csökkenteniük, egyaránt hat év alatt. A mezőgazdaságukat mennyiségi korlátozásokkal védő országok, mint Japán, a mennyiségi korlátozásokat vámokkal kellett helyettesítsék, és ezeket a vámokat a jövőben már nem lehet emelni.

A textiláruk és a ruházati cikkek nemzetközi kereskedelmében a Multilaterális Textilrost Egyezmény (MFA) okozott számottevő torzulásokat – ezt ugyancsak a 8. fejezetben mutattuk be. Az Uruguay-forduló nyomán az (Multi-Fiber Agreement, MFA) tíz év alatt megszűnik, és ezzel eltűnik az összes mennyiségi korlátozás a textiláruk és a ruházati cikkek nemzetközi kereskedelméből. (Egyes magas vámok mégis megmaradnak). Ez meglehetősen nagy horderejű liberalizáció – idézzük fel, hogy a legtöbb becslés szerint a ruházati ipar kereskedelempolitikai védelme nagyobb költséget ró az amerikai fogyasztókra, mint az összes többi protekcionista intézkedés együttvéve. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy az MFA leépítésének menetrendje meglehetősen „farnehéz”: a liberalizáció legnagyobb része csak az átmeneti időszak vége felé, azaz 2003–2004-ben valósul meg. Egyes külkereskedelmi szakértőket aggasztja, hogy mennyire hihetőek az ilyen hosszú távra vállalt kötelezettségek. Fel is teszik a kérdést, hogy egy 1994-ben aláírt megállapodás vajon kényszeríteni tudja-e a politikusokat arra, hogy tíz évvel később egy politikailag nehezen védhető lépésre vállalkozzanak.

Az Uruguay-forduló utolsó fontos kereskedelempolitikai vívmánya, hogy új szabályokat alkottak a közbeszerzésekre. A közbeszerzési rendszerek sokáig védett piacot biztosítottak számos terméknek, az építőanyagoktól a járművekig. (Idézzük fel a magyar autóbuszokról írottakat a 8. fejezetből). Az Uruguay-forduló olyan új szabályokat vezetett be ezen a téren, amelyeknek meg kellene nyitniuk a kormányzati vásárlások jelentős részét az importált termékek előtt.

Szervezeti reformok

Az Uruguay-forduló körüli hírverés többnyire egy új intézmény, a lenyűgöző nevű Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization, WTO) megalakításának szólt. Ez lépett az úgynevezett titkárság helyére, amely 1994-ig irányította a GATT-ot. Maroknyi amerikai politikai csoportosulások számára a WTO egy olyan feltételezett összeesküvés jelképévé vált, amely az amerikai önrendelkezés aláaknázását célozta volna, az amerikai állampolgárokat pedig egy világkormány uralma alá kívánta volna helyezni.

Az új szervezet azonban a valóságban meglehetősen szerény hatalommal rendelkezik. Nem jön létre új, nagy bürokrácia; a WTO nagyrészt új néven hajt végre régi feladatokat. A korábbi gyakorlathoz képest az a fő különbség, hogy a WTO alapokmánya új, gyorsított eljárási rendszert tartalmaz a tagországok közötti viták megoldására. A GATT-nak mindig a szemére vetették, hogy az egyezmény hiába tartalmazott előírásokat az egyes országok másokkal szembeni panaszainak elbírálására – például azokban az esetekben, amikor az Egyesült Államok szerint a japán kormányzat különféle eljárásai valójában törvénytelen protekcionizmust jelentettek –, ha az ilyen panaszok ügye néha csak egy évtized múlva jutott nyugvópontra, ezalatt viszont akár egész iparágak is eltűnhettek. Ha pedig a GATT mégis elmarasztalt egy országot, döntését nem tudta hatékony módon érvényre juttatni. A WTO-ban létezik egy új „viták megoldására szolgáló megegyezés” (Dispute Settlement Understanding, DSU), amely a nézeteltérések sokkal gyorsabb elsimítására szolgál. A DSU-ban olyan előírások is vannak, amelyek valójában felhatalmazzák az országokat, hogy megtorolják a WTO által törvénytelennek minősített kereskedelempolitikai lépéseket, ezzel pedig a szervezettől jövő elmarasztalás is sokkal nagyobb súlyt kaphat.

Végül az új egyezmény részeként a szerződő felek létrehoztak egy almegállapodást, az Általános Szolgáltatás-kereskedelmi Egyezményt (General Agreement on Trade in Services, GATS). A szolgáltatások – olyan megfoghatatlan dolgok, mint a biztosítás, az üzleti tanácsadás vagy a banki tevékenység – nemzetközi kereskedelmét sohasem szabályozta nemzetközi megállapodás. Ennek következtében számos ország olyan szabályokat alkalmaz, amelyek nyíltan vagy rejtve hátrányosan megkülönböztetik a külföldi szállítókat. Ez súlyos hiányosság, hiszen a szolgáltatások ma már a fejlett országok nemzeti termékének legalább a 60 százalékát adják. Számos szolgáltatás még ma is kimarad a nemzetközi kereskedelemből (nehéz volna külföldről megrendelni egy hajvágást, vagy egy üzletben külföldi segítséget kérni valamilyen áru megtalálásához), de a kereskedelmi szolgáltatások nemzetközi forgalma a világkereskedelem növekvő részét képezi, és részaránya ma már több mint 20 százalék.

A GATS nem számolta fel közvetlenül a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem egyik számottevő akadályát sem. Olyan jogi kereteket alakított ki azonban, amelyek lehetővé teszik a szolgáltatáskereskedelem liberalizációját szolgáló tárgyalásokat, és felhívta a WTO tagállamait arra, hogy 2000-ig kezdjenek tárgyalásokat a szolgáltatások kereskedelméről.

Hasznok és költségek

Az Uruguay-forduló gazdasági hatásairól nehéz becslést adni. Ne gondoljunk másra, mint a logisztikára: egy becsléshez le kell fordítani egy vaskos dokumentumot egy érthetetlen nyelvről (jogi bikkfanyelv) egy másikra (közgazdasági tolvajnyelv), a fordítást el kell látni számokkal, azután pedig az egészet be kell táplálni a világgazdaság modelljébe. A feladatot megnehezíti, hogy – amint ezt fentebb írtuk – a WTO reformlépéseinek nagy része „farnehéz”, azaz az Uruguay-fordulón elért eredmények között több olyan van, amelynek valódi hatását talán csak az aláírás után egy évtizeddel láthatjuk.

Leggyakrabban azokat a számításokat idézik, amelyeket maga a GATT, illetve az OECD (Nemzetközi Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, párizsi székhellyel és nagy többségben gazdag tagállamokkal) végzett és tett közzé. Mindkét becslés szerint a világgazdaság évente több mint 200 milliárd dollárt nyer a szabadkereskedelem bővülésén, de csak akkor, ha az egyezmény előírásait már teljes körben alkalmazzák. Ez a világ reáljövedelmét körülbelül 1 százalékkal növelné. Most is, mint mindig, ettől mindkét irányban nagyban eltérő becslések is vannak. Egyes közgazdászok szerint a becsült haszon mértéke túlzott különösen azért, mert azon a feltevésen alapul, hogy az export és az import erősen fog reagálni az új liberalizációs lépésekre. A bírálók valószínűleg nagyobb kisebbsége viszont úgy érvel, hogy ezek a becslések igencsak szerények, a fejezetben korábban már tárgyalt „dinamikus” okok miatt.

Mindenképpen a kereskedelmi liberalizáció szokásos logikája fog érvényesülni: az Uruguay-forduló költségeit koncentrált, és gyakran jól szervezett csoportok fogják megérezni, a hasznok nagy része viszont széles és szétszórt csoportokhoz jut majd. A mezőgazdasági kereskedelemben várható előrelépés közvetlenül fogja sérteni a kicsi, de befolyásos gazdálkodói népesség érdekeit Nyugat-Európában, Japánban és mindenütt, ahol az agrárárak jóval a világpiaci szint fölött vannak. Ezeket a veszteségeket igencsak bőven ellensúlyozza majd az említett országoknak a fogyasztói és adófizetői által elkönyvelt nyereség, ami azonban igen széles körben oszlik meg, ezért alig észrevehetők lesznek. Hasonlóképpen, a textiláruk és ruházati cikkek kereskedelmének liberalizálása olyan koncentrált fájdalmat okoz a munkásoknak és a cégeknek ezekben az iparágakban, amellyel szemben sokkal nagyobb, ám jóval kevésbé látható fogyasztói nyereség áll.

Az Uruguay-forduló ilyen erős jövedelemeloszlási hatásai miatt figyelemreméltó, hogy a megállapodás egyáltalán megszületett. Az 1990-re kitűzött célokból akkor még szinte semmi sem valósult meg, és sok szemleíró a kereskedelempolitikai tárgyalási folyamat kudarcát jelezte előre. Végül az eredeti céloknál szerényebb eredményekkel ugyan, de azért jött létre a megállapodás, mert az érdekelt felek politikai számításai bizonyos pontokon találkoztak. Az Egyesült Államokban a mezőgazdasági exportőrök nyeresége, valamint a szolgáltatásexportőröknek a GATS ígérte liberalizációtól várt haszna hozzájárult a ruházati ipar lecsendesítéséhez. A fordulót sok fejlődő ország támogatta, mert új lehetőségeket vártak textil- és ruházaticikk-exportjuk számára. A fordulóban kialkudott „engedmények” néha indokot is szolgáltattak olyan gazdaságpolitikai változtatásokra, amelyekre egyébként is szükség lett volna. Az EU Közös Agrárpolitikájának óriási kiadásai például akkor is szükségessé tették volna a kiadások megkurtítását költségvetési deficitek idején, ha nincs az Uruguay-forduló.

A forduló végső sikerének fontos tényezője volt, hogy mindenki félt a kudarctól. 1993 előtt a protekcionista áramlatok érezhetően felerősödtek az Egyesült Államokban és másutt. A megállapodással szemben egyébként talán ellenséges országok – mint Franciaország, Japán vagy Dél-Korea, ahol az agrár-érdekképviseletek egyaránt indulatosan ellenezték a kereskedelem liberalizációját – attól tartottak, hogy a megegyezés elutasítása veszélyessé válhat. Attól féltek tehát, hogy a forduló kudarca nemcsak a haladás hiányát jelentette volna, hanem számottevő visszalépést is a liberalizáció előző négy évtizedben elért fokához képest.

Preferenciális kereskedelmi megállapodások

Az eddig bemutatott nemzetközi kereskedelmi egyezmények mind a vámok „nem diszkriminatív” csökkentését tartalmazták. Ha például az Egyesült Államok megállapodik Németországgal, hogy csökkenti gépimportja vámját, akkor az új vámszint nemcsak a német, hanem bármilyen más eredetű gépimportra is vonatkozik. A diszkrimináció ilyen hiánya a legtöbb vámnál megszokott. Valóban, az Egyesült Államok számos országot részesít a „legnagyobb kedvezményben” (most favored nation, MFN), amely azt garantálja, hogy az ilyen országok exportőrei nem fizetnek magasabb vámokat a státuszt megadó ország piacán, mint az az ország, amely a legalacsonyabb vámot fizeti. A legnagyobb kedvezményben részesülő országok ugyanazokat a vámokat fizetik az adott piacon. A GATT keretében történő vámcsökkentések – egy fontos kivétellel – mindig legnagyobb kedvezményes alapon állnak.

Vannak azonban olyan esetek, amikor egyes országok preferenciális kereskedelmi megállapodásokat kötnek egymással, amelyek alapján egymás termékeire alacsonyabb vámokat vetnek ki, mint más országok ugyanolyan termékeire. A GATT általában tiltja ezt, de tesz egy meglehetősen furcsa kivételt: szabályellenes, ha A ország alacsonyabb vámokat vet ki a B, mint a C országból származó importjára, de elfogadható, ha a A és a B ország megállapodik abban, hogy egymás termékeire zérus vámokat vet ki. A GATT tehát általában megtiltja a preferenciális kereskedelmi megállapodásokat, mert ezek sértik a legnagyobb kedvezményes elbánás elvét, de megengedi őket, ha az aláíró országok között szabadkereskedelmet hoznak létre[57].

Szabadkereskedelem kontra vámunió

A szabadkereskedelmi övezet és a vámunió közötti különbség röviden az, hogy az első politikailag világos, közigazgatási szempontból azonban igen bonyolult, a második viszont ennek éppen az ellenkezője.

Tekintsük először a vámunió esetét. Ha létrejött egy ilyen unió, akkor a vámok adminisztrációja viszonylag könnyű: az áruk után akkor kell vámot fizetni, amikor áthaladnak az unió határán, attól kezdve azonban az unió tagjai között szabadon szállíthatók. Egy Marseille-ben vagy Rotterdamban kirakott szállítmány után ott esedékes a vám, de mást már nem kell fizetni, ha onnan teherautón Münchenbe szállítják. Ez az egyszerű rendszer azonban csak akkor működik, ha az országok megállapodnak a vámszintekben: a vámnak ugyanakkorának kell lennie, akár Marseille-ben, Rotterdamban vagy éppen Hamburgban rakodják-e ki az árut, különben ugyanis az importőr azt a határátkelőt fogja választani, ahol a vám a legalacsonyabb. Így a vámunió szükségessé teszi, hogy az NSZK, Franciaország, Hollandia és az összes többi ország megegyezésre jussanak és ugyanakkora vámokat vessenek ki. Ez nem valósul meg könnyen: ezek az országok ugyanis így valójában önrendelkezésük egy részéről mondanak le az EU javára.

Európában ez számos ok miatt lehetséges is volt, többek között azért, mert általános volt a vélekedés, hogy a gazdasági egység segíti a háború utáni politikai szövetség megerősítését az európai demokráciák között. (Az EU egyik alapítója egyszer úgy tréfálkozott, hogy Sztálin szobrot érdemelne, mert fenyegetései nélkül az integráció sohasem jött volna létre.) A világ más területein azonban nincsenek meg ezek a feltételek. A NAFTÁ-t megalakító három ország igen nehéznek találná, hogy a vámjai fölötti ellenőrzést valamilyen nemzetek fölötti testületnek adja át. Legalábbis nehéz volna olyan megállapodás kialakítása, amely megadná a megfelelő súlyt az amerikai érdekeknek úgy, hogy közben kizárná, hogy az amerikaiak esetleges kereskedelempolitikai diktátumait Kanadára vagy Mexikóra kényszerítsék. A NAFTA tehát lehetővé teszi a mexikói termékek számára, hogy vámmentesen lépjenek be az Egyesült Államokba és viszont, de nem írja elő, hogy a két ország közös külső vámtarifát állapítson meg harmadik országokból származó importjára.

Ez azonban más problémát okoz. A NAFTA rendszerében a mexikói munkások által gyártott ingek szabadon vihetők be az Egyesült Államokba. Tegyük fel azonban, hogy az amerikaiak magas vámokat akarnak fenntartani a más országokból importált ingekre, Mexikó azonban nem vet ki hasonló vámokat. Hogyan előzhető meg az, hogy valaki mondjuk Bangladeshből Mexikóba szállítson ingeket, majd ott teherautóra rakja és Chicagóba szállítsa azokat?

A válasz az, hogy az Egyesült Államok és Mexikó közötti szabadkereskedelem ellenére a két ország közötti szállításokat is vámvizsgálatnak vetik alá. Az amerikai vámterületre csak akkor léphetnek be vámfizetés nélkül, ha dokumentumok igazolják, hogy ezek mexikói, nem pedig harmadik országokból származó termékek.

Mi azonban egy mexikói ing? Ha egy ing Bangladeshből érkezik, de mexikóiak varrják rá a gombokat, ettől az ing máris mexikói lesz? Valószínűleg nem. Ha azonban a gombok kivételével mindent Mexikóban gyártottak az inghez, akkor valószínűleg mexikóinak kell tekinteni. A nem vámunióként működő szabadkereskedelmi övezet igazgatása nemcsak a tagállamok közötti vámellenőrzés fenntartását követeli meg, hanem azt is, hogy „származási szabályok” olyan kifinomult rendszerét alkossák meg, amelynek alapján meghatározható, hogy egy áru mikor lépheti át a határt vámfizetés nélkül.

A NAFTA és a hozzá hasonló szabadkereskedelmi egyezmények igen sok papírmunkával járnak, ez pedig számottevő kereskedelmi akadályt jelenthet akkor is, ha elvben szabad a kereskedelem.

Ha két vagy több ország szabadkereskedelemben kíván megállapodni, akkor ezt általában kétféleképpen teheti. Szabadkereskedelmi társulást hozhat létre, amelyben mindegyik tagország áruit a többibe vámmentesen lehet szállítani, de a harmadik országokkal szemben mindegyik ország maga állapítja meg vámjait. Létesíthetnek vámuniót is, amikor az országoknak meg kell egyezniük a közös külső vámtarifában. A NAFTA szabadkereskedelmet teremtett Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó között, és ezt szabadkereskedelmi társulás útján valósította meg. Az egyezmény így nem követeli meg, hogy például Kanada és Mexikó ugyanakkora vámot vessen ki a kínai textilárukra, mint az Egyesült Államok. Az EU viszont teljes vámunió, amelyben az összes országnak meg kellett egyeznie abban, hogy minden importcikkre ugyanazt a vámot veti ki. Mindkét rendszernek vannak előnyei és hátrányai, ezeket a keretes részben mutatjuk be.

A fejezetben korábban említett feltételeknek megfelelő esetekben a vámcsökkentés növeli a gazdasági hatékonyságot. Első látásra úgy tűnhet, hogy a preferenciális vámcsökkentések szintén hasznosak, ha nem is annyira, mint az általános vámcsökkentések. Nem jobb-e egy fél cipó a semminél?

Talán meglepő, de ez túl derűlátó következtetés. Egy ország helyzete romolhat, ha vámunióhoz csatlakozik. Az okot egy feltételezett példán szemléltethetjük, amelyben Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok szerepel. Az Egyesült Államok olcsó gabonát termel (4 dollár/mázsa), a francia termelés közepes árú (6 dollár/mázsa), a brit pedig drága (8 dollár/mázsa). Nagy-Britannia és Franciaország egyaránt vámokat vet ki teljes búzaimportjára. Ha a britek a franciákkal vámuniót létesítenek, akkor a vámot a francia, de nem az amerikai búzaimporttal szemben fogják eltörölni. Jó vagy rossz-e ez a britek számára? Vizsgáljunk meg két esetet.

Először tegyük fel, hogy a kiindulási brit vámszint annyira magas volt, hogy kizárta a piacról az amerikai és a francia búzaimportot is. Mázsánkénti 5 dolláros vámmal például az amerikai búza 8, a francia pedig 11 dollárba kerülne, így a brit fogyasztók 8 dollárért inkább hazai búzát vásárolnának. Ha a francia búzaimport vámja megszűnik, akkor a francia import lép a brit termelés helyére. Ez brit szempontból hasznos, mert egy mázsa búza hazai termelése 8 dollárba kerül, viszont 6 dollár értékű hazai termékek exportjával már ugyanannyi francia búza szerezhető meg.

Most tételezzük fel, hogy a vám alacsonyabb, mondjuk mázsánként 3 dollár, tehát a britek a vámunióhoz való csatlakozásuk előtt nem hazai, hanem amerikai búzát vásároltak, amelynek mázsája fogyasztóknak 7 dollárjába került. Amikor a vámunió létrejön, akkor a fogyasztók áttérnek a francia búzára, amely 6 dollárba kerül a 7 dolláros amerikai búza helyett. Így megszűnik a búzaimport Amerikából. Az amerikai búza azonban olcsóbb a franciánál: a brit fogyasztóknak 3 dolláros adót kell fizetniük az amerikai búza belföldi árában, de ez visszatér Nagy-Britanniába kormányzati bevételként, így tehát nem nettó kiadás a brit gazdaság számára. A briteknek tehát a második esetben több erőforrást kell fordítaniuk az exporttermelésre, hogy kifizethessék búzaimportjukat, és így helyzetük inkább romlik, mint javul.

E veszteség lehetősége újabb példa „a második legjobb” elméletére. Tekintsük Nagy-Britanniát olyan országként, amely kezdetben kétféle, ösztönzőket torzító kereskedelempolitikai eszközt alkalmaz: vámot vet ki az amerikai és a francia búzára is. A francia búza importjára kivetett vám valóban ösztönzőket torzító hatásúnak tűnik, de közrejátszhat az amerikai búzaimportra kivetett vám torzító hatásának semlegesítésében azzal, hogy ösztönzi az olcsóbb amerikai búza importját. Így a francia búzaimport vámjának eltörlése valójában éppen jólétcsökkentő hatású lehet.

A fenti két esethez visszatérve vegyük észre, hogy a britek jobban járnak, ha a vámunió kialakítása új kereskedelmet hoz létre – a belföldi termelés helyét a francia búza veszi át –, de veszítenek akkor, ha a vámunión belüli kereskedelem egyszerűen az unión kívüli országokkal folytatott kereskedelmet váltja fel. A preferenciális kereskedelmi megállapodások elemzésénél az első esetet kereskedelemteremtésnek, a másodikat kereskedelemterelésnek nevezik. A vámunió célszerű vagy célszerűtlen volta nagyban attól függ, hogy az eredménye kereskedelemteremtés vagy kereskedelemterelés lesz-e.

Vonzóak-e a kereskedelmi kedvezmények?

Az EU az elmúlt években egymás után többször bajba került a banánimport kedvezményei miatt.

A világ banánimportjának legnagyobb része kis közép-amerikai országokból származik – régebben ezeket nevezték „banánköztársaságoknak”. Néhány európai ország azonban nem onnan, hanem korábbi karib-tengeri gyarmatairól szokta beszerezni banánszükségletét. E szigetek termelőinek védelmében Franciaország és az Egyesült Királyság mennyiségi korlátozásokat alkalmaz a „dollárbanánnal” szemben, amely általában 40 százalékkal olcsóbb a karibi terméknél. Németországnak sohasem volt gyarmata a karibi térségben, ezért szabadon engedi be a dollárbanánt.

A nyugat-európai piacok 1992-es integrációja után a banánimport addigi szabályozását nem lehetett fenntartani, mert a dollárbanánt szabadon lehetett volna bevinni Németországba, onnan pedig továbbszállítani az ilyen importot korlátozó országokba. Ennek megelőzésére az EU 1993-ban nyilvánosságra hozta, hogy közösségi szintű mennyiségi korlátozást kíván bevezetni a dollárbanánnal szemben. Németország nemcsak dühösen tiltakozott, hanem kétségbe vonta a tervezett lépés jogszerűségét is: a németek rámutattak, hogy az Európai Közösséget létrehozó Római Szerződés kifejezett garanciát tartalmaz (ez a „banánjegyzőkönyv”) arra, hogy Németország szabadon importálhat banánt.

Miért jöttek indulatba a németek a banánügy miatt? A banán a kommunista uralom évei alatt Kelet-Németországban ritka luxuscikknek számított. A berlini fal leomlása után az olcsó és minden mennyiségben kapható banán a szabadság jelképévé vált. Így a német kormány igencsak ellenzett minden olyan lépést, amely nagyban megdrágította volna a banánt.

Végül a németek kénytelen-kelletlen elfogadták az EU banánimportjának új, egységesített preferenciarendszerét. A vita azonban ezzel nem ért véget: 1995-ben az Egyesült Államok is bekapcsolódott arra hivatkozva, hogy a preferenciarendszer körüli komédiával az EU nemcsak a közép-amerikai országok érdekeit sérti, hanem egy befolyásos amerikai cég, a Chiquita Banana Company érdekeit is. Ez a cég amerikai demokrata és republikánus politikusokat is nagy összegekkel támogatott.

A WTO 1997-ben megállapította, hogy az EU banánimport-szabályozása sérti a nemzetközi kereskedelem szabályait. Az EU ekkor némileg megváltoztatta a rendszert, de az Egyesült Államok ezt sem tartotta kielégítőnek.

Az ügy megoldása még várat magára e könyv írása idején. Az amerikaiak átmenetileg 100 százalékos büntetővámokat vezettek be egy sor EU-termékre, majd a további tárgyalások eredményére várva felfüggesztették azokat. Mindenképpen az a legvalószínűbb, hogy a banánvitában még hosszú ideig nem születik gyümölcsöző megoldás.

Esettanulmány Kereskedelemterelés Dél-Amerikában

1991-ben négy dél-amerikai ország, Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay Mercosur néven szabadkereskedelmi társulást hozott létre. A megállapodásnak látványos külkereskedelmi hatása volt, hiszen a kereskedelem értéke négy év alatt megháromszorozódott a résztvevő országok között. A térség politikusai büszkén hangoztatták, hogy a Mercosur nagy siker egy bővebb gazdasági reformcsomag részeként.

A Mercosur valóban sikeres eszköze volt a régión belüli kereskedelem növelésének, de a preferenciális kereskedelmi övezetek elméletéből tudjuk, hogy ez nem feltétlenül jó: ha az újonnan kialakuló kereskedelem a világ más országaival lebonyolított kereskedelem növekedését akadályozza – ha a megállapodás kereskedelmet terel a kereskedelemteremtés helyett –, akkor jólétcsökkentő hatású. Valóban, a Világbank vezető közgazdászának 1996-ban készített tanulmánya szerint a Mercosur kereskedelemnövelő hatása ellenére – pontosabban, mert ez a más viszonylatú kereskedelem rovására történt – a résztvevő gazdaságokra összességében valószínűleg negatív nettó hatása volt.

A jelentés végeredményben azt fejtette ki, hogy a Mercosur tagországainak fogyasztói a szomszéd országokban gyártott drága iparcikkek megvásárlására kényszerültek ahelyett, hogy máshonnan származó olcsóbb, ám magas vámokkal sújtott termékeket vettek volna. Különösen az erős védelmet élvező és nem kiemelkedő hatékonyságú brazil autóipar jutott vonzó piachoz Argentínában a megállapodás következtében. Ugyanúgy szorította ki onnan az importot, mint korábbi példánkban a francia búza az amerikai búzát a brit piacról. „Ezek az elemzési eredmények” – szólt a jelentés első változatának következtetése – „az eddig elemzett regionális kereskedelmi megállapodások közül a legmeggyőzőbb, tehát a leginkább elgondolkodtató bizonyítékot adják az ilyen megállapodások lehetséges hátrányos hatásaira”.

A jelentés végső, publikus változata azonban nem ezt állította. Az első változatot ugyanis megszellőztették a sajtóban, és viharos támadások érték a Mercosur-tagállamok, különösen Brazília kormánya részéről. A politikai nyomás hatására a Világbank előbb késleltette a jelentés közzétételét, majd olyan változatot adott ki, amely számos magyarázó-mentegetőző megjegyzést tartalmazott. A jelentés azonban nyilvános változatában is meglehetősen erősen letette a garast amellett, hogy a Mercosurnak számottevő kereskedelemterelő hatása volt még akkor is, ha nem lehet egyértelműen kedvezőtlen mérleget vonni róla.



[56] A kereskedelempolitikai védelem átlagos szintjének mérése problematikus lehet az importszerkezet változása miatt, az utóbbi pedig részben éppen a vámszintváltozások következménye. Képzeljünk el példának okáért egy országot, amely ánéhány termékre olyan magas vámot vet ki, hogy ezeknek a termékeknek az importja lehetetlenné válik. Akkor az adott évi importra számított vámteher valójában zérus lesz! Ennek a hibának a kiigazítását úgy lehet megkísérelni, hogy a 9.5. ábránál használt számítási módszert alkalmazzuk, azaz csak a „vám alá eső” importra számítunk vámterhet, nem számolunk tehát azzal az importtal, amely valamilyen okból vámmentességet élvezett. Az amerikai vámok legmagasabb szintje idején az amerikai vámok olyan magasak voltak, hogy a vámköteles áruk csak az amerikai import egyharmadát tették ki, és 1975-re ez a hányad kétharmadnyira emelkedett. Ennek következtében az összes termékre számított átlagos vámszint sokkal gyorsabban csökkent, mint a vámköteles áruk átlagos vámszintje. A 9.5. ábrán bemutatott adatok azonban pontosabb képet adnak az Egyesült Államok által végrehajtott számottevő importliberalizáció tényleges mértékéről.

[57] Ez inkább jogi, mint közgazdasági logikának látszik. Az országok szabadon valósíthatnak meg szabadkereskedelmet határaikon belül: senki sem követeli, hogy a kaliforniai borra New Yorkban ugyanazt a vámot fizessék, mint a francia borra. A legnagyobb kedvezmény elve tehát politikai egységeken belül nem érvényes. Mi azonban a politikai egység? Ezt az esetleg rázós kérdést a GATT úgy kerüli meg, hogy gazdaságok bármely csoportja számára lehetővé teszi azt, amit az országoknak egyenként megenged, tehát a szabadkereskedelem kialakítását kijelölt határokon belül.