Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Jövedelemeloszlás és kereskedelempolitika

Jövedelemeloszlás és kereskedelempolitika

Eddig a vámpolitika melletti és elleni nemzeti jóléti érvekre összpontosítottunk. Célszerű volt ezzel kezdeni az elemzést, mert a nemzeti jólét és egyse csoportok jóléte közötti különbségtétel segíti a tisztánlátást, és azért is, mert a kereskedelempolitikák szószólói általában azt hangoztatják, hogy az egész ország javát szolgálják. A kereskedelempolitika aktuálpolitikai összefüggéseinek vizsgálatakor azonban szükséges tekintetbe vennünk, hogy nemzeti jólét a valóságban nem létezik. Csak egyéni kívánságok vannak, amelyek többé-kevésbé tükröződnek a kormányzati célokban.

Hogyan lehet összeadni az egyéni preferenciákat ahhoz, hogy megkapjuk a valóságban működő kereskedelempolitikát? Erre nincs egyetlen, általánosan elfogadott válasz, de egyre több közgazdasági elemzés tár fel olyan modelleket, amelyekben a kormányzat célja a minél nagyobb politikai siker, nem pedig a nemzeti jólét valamilyen, csak elvontan értelmezhető szintje.

Verseny a választókért

A politikatudósok hosszú ideje használnak egy egyszerű modellt a politikai pártok közötti verseny leírására, s ezzel próbálják megmutatni, hogy a választói preferenciák miként tükröződnek a különböző politikai döntésekben[53]. A modell lényege a következő: tételezzük fel, hogy két egymással versengő párt van, és mindkettő bármit megígérne a következő választás megnyerése érdekében. Tegyük fel azt is, hogy ezeket a politikai ígéreteket egy dimenzióban is leírhatjuk, mondjuk a vámszinttel. Végül tételezzük fel, hogy a szavazók által preferált gazdaságpolitikai megoldások eltérőek. Például képzeljük el, hogy egy ország szakképzettség-igényes termékeket exportál és munkaerő-igényes termékeket importál. Ekkor a magas szakképzettségű szavazók az alacsony vámszintet támogatják, az alacsony szakképzettségű szavazók viszont a magasabb vámoktól várnak nagyobb jólétet (a 4. fejezetben tárgyalt Stolper–Samuelson-hatás miatt). Így képzeletben sorbaállíthatjuk a szavazókat az általuk kívánt vámszintek sorrendjében. Baloldalt állnának a legalacsonyabb, jobboldalt pedig a legmagasabb vámok hívei.

Milyen kereskedelempolitikát ígérne a két párt? A válasz az, hogy a középmezőnynek megfelelőt – pontosabban, véleményük közeledni fog egymáshoz annak a vámszintnek az irányában, amely a medián szavazó, azaz a pontosan a sor közepén álló választópolgár álláspontjának megfelel. Ennek magyarázatához lássuk a 9.4. ábrát. Az ábrán a szavazók az általuk elvárt vámszintnek megfelelően állnak sorba, és ezt a feltételezett felfelé hajló görbe mutatja; tM a medián szavazó által kívánt vámszint. Most tételezzük fel, hogy az egyik párt a tA vámszintet javasolta, amely lényegesen a medián szavazó által elvárt vámszint fölött van. Akkor a másik párt a valamivel alacsonyabb tB vámot javasolhatná, programját szinte minden olyan választó támogatná, aki alacsonyabb vámszintet szeretne, ez pedig a többség lenne. Másként szólva, a politikai pártoknak mindig érdekében áll, hogy alákínáljanak bármilyen olyan vámjavaslatnak, amely magasabb a medián szavazó kívánságánál.

9.4. ábra - Politikai verseny

kepek/9.4.png


A szavazókat sorba állítottuk az általuk elfogadott vámszint mértéke szerint. Ha az egyik párt magas tA vámot javasol, akkor a másik párt átcsábíthatja szavazóinak nagy részét azzal, hogy valamivel alacsonyabb, tB vámot ajánl. Ez a politikai verseny mindkét pártot arra készteti, hogy tM-hez, a medián szavazó által elfogadott vámszinthez közeli vámot javasoljon.

Hasonló érveléssel kimutatható, hogy az önérdek vezérelte politikusok mindig magasabb vámot akarnak javasolni, ha ellenfelük a medián szavazó kívánságánál alacsonyabb vámot szorgalmaz. Így mindkét párt végső javaslata közel lesz ahhoz, amire a medián szavazó számít.

A politikatudósok többféleképpen módosították ezt az egyszerű modellt. Egyes elemzők például hangsúlyozzák a pártaktivisták szerepét a szavazatok elnyerésében; mivel ezek az aktivisták gyakran ideológiai motivációjúak, támogatásuk megszerzésének igénye a pártok számára kockázatossá teheti, hogy tényleg olyan cinikusak legyenek, vagy egymástól annyira nehezen megkülönböztethető álláspontokat képviseljenek, mint ahogy ezt a fenti modell sugallja. A választókért folyó verseny medián szavazóra épülő modellje mégis igen hasznos segédeszköz ahhoz, hogy átgondoljuk a politikai döntések kialakulását a valóságos világban, ahol az ilyen döntések jövedelemeloszlási hatásai fontosabbaknak bizonyulhatnak, mint hatékonysági hatásaik.

A medián szavazó modellje azonban éppen a kereskedelempolitikai döntések megalapozásának leírására kevésbé alkalmas! Sőt, éppen a rossz előrejelzésekhez vezet. A modell szerint egy gazdaságpolitikai eszközt annak alapján kell megválasztani, hogy hány szavazó tetszését nyeri el. A kevés szavazónak nagyban káros, viszont sok szavazónak valamennyire hasznos gazdaságpolitikai lépés politikailag nyerőnek fog bizonyulni; a széles körre káros, viszont keveseket segítő döntés pedig vereségre lesz ítélve. A protekcionista kereskedelempolitikákra azonban inkább a második leírás illik. Emlékezzünk az amerikai cukorimport 8. fejezetben leírt mennyiségi korlátozására: az ott bemutatott becslések szerint a korlátozás az amerikai fogyasztóknak – tehát szavazók tízmillióinak – összesen több mint 1,6 milliárd dollárjába került, miközben ennek csupán mintegy felét juttatta a cukoripar néhány ezer munkásának és az iparágban érdekelt üzletembereknek. Hogy történhet ilyen a politikában?

Kollektív cselekvés

Mára híressé vált könyvében Mancur Olson közgazdász kimutatta, hogy az egy csoport érdekében végzett politikai tevékenység közjószág, az ilyen tevékenység haszna eljut a csoport minden tagjához, tehát nem csak ahhoz az egyénhez, aki a tevékenységet végzi [54]. Tegyük fel, hogy egy fogyasztó levélben fordul kongresszusi képviselőjéhez, hogy elérje kedvenc importcikke vámjának csökkentését, ez a levél befolyásolja a képviselő szavazatát, így az alacsonyabb vámot meg is szavazzák. Ekkor mindegyik fogyasztó jól jár az alacsonyabb vám miatt, még akkor is, ha közülük csak egy vette a fáradságot, hogy levelet írjon.

A politika ilyen közjószág jellege azt jelenti, hogy az összességében jelentős veszteséget okozó, ám lehet, hogy az egyénenként csak kis veszteséggel járó politikai döntések nem is találnak komoly ellenállásra. Ismét vegyük a cukorimport mennyiségi korlátozását. Ez a kereskedelempolitikai eszköz a tipikus amerikai család költségvetését évi átlagban 25 dollárral terheli meg. Érdemes-e egy fogyasztónak megpróbálkoznia azzal, hogy rábírja kongresszusi képviselőjét a korlátozás megszüntetésében való közreműködésre? Az egyéni önérdek szempontjából biztosan nem. Egy levélnek ugyanis csak elenyésző hatása van a politikára, az ilyen levelek egyéni haszna valószínűleg szó szerint kisebb a hozzá felhasznált papír, különösen pedig a borítékra ragasztott bélyeg értékénél. (Valójában még az is elfecsérelt idő, hogy megtudakoljuk egy ilyen korlátozás létezését, kivéve, ha a kereskedelempolitika kutatói vagyunk). Ha azonban egy milliónyi szavazó írna a korlátozás eltörlését követelő levelet, biztosan vissza is vonnák, és ezzel a fogyasztók máris sokkal többet nyernének a levélküldés költségénél. Olson kifejezésével ez a kollektív cselekvés problémája: a csoport egészének érdeke, hogy kedvezőbb gazdaságpolitikát érjen el, de ez önmagában már egyik egyénre sem igaz.

A kollektív cselekvés problémáján akkor lehet a legkönnyebben úrrá lenni, ha egy csoport kicsi (tehát a kedvező gazdaságpolitika gyümölcséből mindegyik egyén számottevő arányban részesedik) vagy jól szervezett (tehát a csoport tagjai mozgósíthatók a közös érdekükben álló cselekvésre). A cukorimport mennyiségi korlátozásához hasonló kereskedelempolitikai eszközöket azért vezethetik be, mert a cukortermelők viszonylag kicsi, ugyanakkor jól szervezett csoportot alkotnak, amely igencsak tudatában van a tagoknak jutó implicit állami támogatás mértékének; a cukorfogyasztók viszont óriási népességtömeg, amely magát még csak nem is tekinti érdekcsoportnak. A kollektív cselekvés problémája adhat magyarázatot arra, hogy miért vezethetnek be olyan gazdaságpolitikai eszközöket, amelyek nemcsak többe kerülnek hasznuknál, hanem sokkal több szavazónak is ártanak, mint amennyinek jól jönnek.

A politikai folyamat modellezése

A közgazdászok már hosszabb ideje hivatkoznak a kollektív cselekvés problémájára, ha látszólag irracionális kereskedelempolitikai lépésekre keresnek magyarázatot, mégis némileg homályban maradt, hogy a szervezett érdekcsoportok valójában hogyan alakítják ki gazdaságpolitikai befolyásukat. Az utóbbi években született elemzések növekvő számban próbálkoznak meg ennek feltárásával a politikai folyamat leegyszerűsített modelljei alapján[55].

Az elemzés kiindulópontja kézenfekvő: politikusok nyerhetnek választásokat azzal, hogy népszerű politikai megoldások mellett szállnak síkra, egy sikeres kampányhoz azonban hirdetésre, közvéleménykutatásra és más célokra költhető pénz is kell. Egy politikusnak tehát érdekében állhat, hogy olyan álláspontra helyezkedjék, amely ellentétben áll a jellegzetes szavazó érdekével, ha ebben elegendően nagy pénzügyi hozzájárulás támogatja; a többletpénz több szavazatot érhet, mint amennyi elvész a népszerűtlen állásfoglalás miatt.

A kereskedelempolitika politikai gazdaságtanának újabb modelljei ezért egyfajta árverést vázolnak fel, ahol érdekcsoportok gazdaságpolitikai beavatkozásokat „vásárolnak” olyan pénzügyi hozzájárulás felajánlásával, amely attól függ, hogy a kormány milyen lépésekre vállalkozik. A politikusok nem hagyják figyelmen kívül az általános jólétet, de hajlandóak lesznek arra, hogy elfogadják a szavazók jólétének némi csökkenését, ha ezért több kampánypénzhez jutnak. Ennek következtében a jól szervezett csoportok – tehát azok, amelyek képesnek bizonyultak a kollektív cselekvés problémájának megoldására – olyan gazdaságpolitikai megoldásokat harcolhatnak ki, amelyek az ő érdekeiket szolgálják a közérdekkel szemben.

Ki részesül a védelemben?

A gyakorlatban végül is mely iparágak jutnak védelemhez az importversennyel szemben? Számos fejlődő ország hosszú időn át az úgynevezett importhelyettesítő iparosítás gazdaságpolitikájával védte feldolgozóiparának jelentős részét. Ezt a gazdaságpolitikát és az utóbbi években tapasztalt visszaszorulását a 10. fejezetben tárgyaljuk. A fejlett országokban viszont a protekcionizmus sokkal szűkebb skálán mozog; nagy része valójában két szektorra, a mezőgazdaságra és a ruházati iparra összpontosul.

Mezőgazdaság. A modern mezőgazdaságban nem sokan gazdálkodnak – az Egyesült Államokban például a munkaerő mindössze 2 százaléka dolgozik ott. A gazdálkodók szokás szerint azonban jól szervezett és politikailag hatékony csoportot alkotnak, amely számos esetben az effektív kereskedelempolitikai védelem magas szintjét tudta elérni. A 8. fejezetben bemutattuk az EU közös agrárpolitikáját (CAP); ebben a programban az exporttámogatások miatt egy sor termék ára a világpiaci ár két- vagy háromszorosára emelkedik. Japánban a kormány hosszú időn át megtiltotta a rizs importját, és ezzel az ország alapélelmiszerének a belföldi árát a világpiaci ár ötszörösére hajtotta föl. Ezt az importtilalmat a rossz termés miatt valamelyest enyhítették a kilencvenes évek közepén, de 1998 végén – más országok, köztük az Egyesült Államok tiltakozására fittyet hányva – a rizs importjára 1000 százalékos vámot vetettek ki.

Az Egyesült Államok nagyjában és egészében élelmiszerexportőr, tehát a vámoknak és a mennyiségi korlátozásoknak nem lehet áremelő hatásuk (a cukor kivétel). Miközben a gazdák számottevő támogatást kaptak a szövetségi kormánytól, a kormányzat nem szívesen fizetett közvetlenül (szemben a fogyasztók többé-kevésbé rejtett költségekkel való megterhelésével), ezért a támogatások korlátozott mértékűek maradtak. A kormányzat alacsony fizetési hajlandósága miatt az amerikai gazdaságban a kereskedelempolitikai védelem fő terepe a másik védett szektor: a ruházati ipar.

Ruházati ipar. A ruházati ipar két részből áll: a textiliparból (ahol az anyagokat fonják és szövik) és a készruha-gyártásból (ahol az anyagokból ruhadarabokat készítenek). Mindkét iparág, de különösen a készárugyártás vámokon és mennyiségi korlátozásokon keresztül egyaránt jelentős védelmet élvezett; jelenleg a Multilaterális Textilrost Egyezmény vonatkozik rájuk, amely nagyszámú országra export- és importkvótákat állapít meg.

9.2. táblázat - A kereskedelempolitikai védelem hatásai az Egyesült Államokban (milliárd dollárban)

Hatás

Ruházati cikkek

Textiláruk

Összes iparág

Költség a fogyasztónak

21,16

3,27

32,32

Nyereség a termelőnek

9,90

1,

75

15,78

Kormányzati vámbevétel

3,55

0,63

5,86

Kvótajáradék

5,41

0,71

7,12

Termelés- és fogyasztástorzítás

2,30

0,18

3,55

Teljes jóléti veszteség

7,71

0,89

10,42


Forrás: Hufbauer, Gary–Eliott, Kimberly: Measuring the Costs of Protection in the United States. Institute for International Economics, Washington, 1994. 8–9. old.

A készruhagyártásnak két fontos vonása van. Munkaerő-igényes, tehát egy munkás viszonylag kevés tőkét igényel, néha csak egy varrógépet, és komolyabb formális szakképzés nélkül el is tudja végezni a munkát. A technológia pedig viszonylag egyszerű: a technológiát még nagyon szegény országok is aránylag könnyen át tudják venni. Ennek következtében a készruhagyártás olyan terület, ahol az alacsony bérszintű országoknak nagy a komparatív előnye, a magas bérszintűeknek pedig nagy a komparatív hátránya. A szektor a fejlett országokban hagyományosan jól szervezett; sok amerikai készruhagyártó munkás képviseletét például hosszú ideje a Nőiruha-gyártó Ruhaipari Munkások Nemzetközi Szövetsége (International Ladies’ Garment Worker’s Union) látja el.

A 9.2. táblázat utal arra, hogy a mai amerikai kereskedelempolitika által nyújtott védelemben a ruházati ipar mennyire előtérben áll: azt is jelzi, hogy mennyire nehéz volna a közgazdasági logika alapján ésszerűsíteni a jelenlegi kereskedelempolitikát. A táblázat mutatja, hogy 1990-ben a készruhagyártás és a textilipar együttvéve a fogyasztóra jutó kereskedelempolitikai védelmi költségek több mint háromnegyedéért volt felelős, az általános jóléti költségekhez képest pedig ez az arány több mint öthatodnyi volt. Különös, hogy mivel a ruházati cikkek importját az exportáló országok között piacrajutási engedélyeket szétosztó Multilaterális Textilrost Egyezmény korlátozza, ezért a jóléti költség nagy része nem a termelés és a fogyasztás torzításából ered, hanem abból, hogy a kvótajáradékok külföldre kerülnek át.



[53] Lásd Downs, Anthony: An Economic Theory of Democracy. Brookings, Washington, 1957.

[54] Olson, Mancur: The Collective Action. Harvard University Press, Cambridge, 1965. (magyarul megjelent: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest, 1997. A ford.)

[55] Lásd különösen Grossmann, Gene M.–Helpman, Elhanan: Protection for Sale. American Economic Review, 1994. szeptember, 833–850. old.