Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Nemzeti jóléti érvek a szabadkereskedelem ellen

Nemzeti jóléti érvek a szabadkereskedelem ellen

A legtöbb vámot, mennyiségi korlátozást és más kereskedelempolitikai eszközt egyes érdekcsoportok jövedelmének a védelmére vezetik be. A politikusok azonban gyakran azt állítják, hogy ezeket az eszközöket országos érdekből alkalmazzák, és ezzel néha még igazat is mondanak. A közgazdászok sokszor érvelnek azzal, hogy a szabadkereskedelemtől való eltérés csökkenti a nemzeti jólétet. Mégis vannak elméleti megfontolások arra, hogy az aktivista kereskedelempolitika esetenként az ország egészének a jólétét is növelheti.

A cserearányon alpuló érvelés a vámvédelem mellett

A szabadkereskedelemtől való eltérés melletti érvek egyike közvetlenül a költség/haszon-elemzésből származik. Egy olyan nagy ország számára, amely képes a külföldi exportőrök árainak befolyásolására, a vám csökkenti az import árait és így cserearány-nyereség származik belőle. Ezt a cserearány-nyereséget a vám költségeivel kell szembeállítani. Ezek a költségek azért keletkeznek, mert a vám eltorzítja a termelés és a fogyasztás ösztönzőit. Lehetséges azonban, hogy a cserearány-nyereség egyes esetekben nagyobb, mint a vám költsége, és a vám melletti cserearányérv ezen alapul.

A fejezet függeléke megmutatja, hogy elegendően alacsony vám mellett a cserearány-nyereségnek ellensúlyoznia kell a költségeket. Így alacsony vámszint mellett a nagy ország jóléte nagyobb, mint szabadkereskedelem esetén (9.2. ábra). A vámszint növekedésével azonban a költségek gyorsabban kezdenek nőni a hasznoknál, a nemzeti jólétet a vámszinttel összefüggésbe hozó görbe pedig lefelé kanyarodik. A kereskedelmet teljesen lehetetlenné tevő vámszint (tp a 9.2. ábrán) rosszabb helyzetbe hozza az országot, mint a szabadkereskedelem; a vámszint további emelése tp fölé pedig már hatástalan, így a görbe ellaposodik.

9.2. ábra - Az optimális vám

kepek/9.2.png


Egy nagy ország számára létezik egy to optimális vám, amelynél a cserearány-javulás határnyeresége éppen megegyezik a termelés- és fogyasztástorzítás hatékonysági határveszteségével.

A 9.2. ábra görbéjének 1 pontjában amely a to vámszintnek felel meg, a nemzeti jólét eléri maximumát. A nemzeti jólétet maximalizáló to vámszint az optimális vám. (Szokás szerint az optimális vám kifejezést általában inkább a cserearányérv által megalapozott vámszintre, nem pedig a minden lehetséges megfontolást számításba véve legjobbnak tekintett vámszintre alkalmazzák). Az optimális vámszint mindig pozitív, de alacsonyabb a prohibitív (tp) vámnál, amely minden importot lehetetlenné tenne.

A cserearányérvből vajon milyen gazdaságpolitika következik az exportszektorok számára? Mivel az exporttámogatás rontja a cserearányt, és ezzel feltétlenül csökkenti a nemzeti jólétet, az exportszektorok számára egy negatív támogatás lenne az optimális megoldás. Ez olyan exportadó lehetne, amely növeli az export árát a külföldiek számára. Az optimális vámszinthez hasonlóan az optimális exportadó is mindig pozitív, de alacsonyabb annál a prohibitív adószintnél, amely az exportot tenné lehetetlenné.

Szaud-Arábia és más olajtermelő országok éveken át megadóztatták olajexportjukat, és ezzel megemelték az olaj árát a világ többi része számára. Noha az olajárak visszaestek a nyolcvanas évek közepén, nehéz lenne képviselni azt az érvet, hogy szabadkereskedelem mellett Szaud-Arábia jobban járt volna.

A szabadkereskedelem elleni cserearányon alapuló érvelésnek azonban fontos korlátjai is vannak. A legtöbb kis ország csak alig-alig tudja befolyásolni importjának vagy mások exportjának a világpiaci árait, esetükben tehát a cserearány-érvnek kicsi a gyakorlati jelentősége. Nagy országok számára viszont, amilyen például az Egyesült Államok, a cserearány-érv a nemzeti monopolista piaci erő más országok kárára való kihasználásának az érvévé válik. Az Egyesült Államok ezt bizonyos mértékig nyilván megtehetné, de egy ilyen ragadozó politika más nagy országok megtorló lépéseit vonhatná maga után. A megtorló jellegű kereskedelempolitikai lépések egymásutánja viszont aláaknázná a nemzetközi kereskedelempolitikai koordinációra irányuló kísérleteket, amelyeket később mutatunk be ebben a fejezetben.

A szabadkereskedelem elleni cserearányérv így szakmai szempontból kifogástalan, gyakorlati haszna azonban kétséges. A gyakorlatban a közgazdászok többet hangoztatják elméleti tételként, mint amennyire a kormányok valóban felhasználják kereskedelempolitikájuk igazolására.

A belföldi piaci kudarcok érve a vámvédelem mellett

Tegyük félre most a cserearány problémáját, és nyúljunk vissza a szabadkereskedelem melletti klasszikus érvhez, amely a fogyasztói és a termelői többlet fogalmának felhasználásával a költség/haszon-elemzésre épült. Sok közgazdász érvelt a szabadkereskedelem ellen arra hivatkozva, hogy ezek a fogalmak, s közülük különösen a termelői többlet fogalma, nem mérik megfelelően a költségeket és a hasznokat.

Miért nem lehet alkalmas a termelői többlet valamely termék előállításából eredő haszon mérésére? A következő két fejezetben ennek számos okát fogjuk felsorolni: közéjük tartozik annak a lehetősége, hogy az adott szektorban alkalmazott munkaerő máshol munkanélküli vagy alulfoglalkoztatott lenne; az, hogy a tőke- vagy a munkaerőpiacokon olyan tökéletlenségek vannak, amelyek meggátolják az erőforrások megfelelően gyors átcsoportosítását a magas megtérülést ígérő területekre, valamint az az esély is, hogy az új vagy különösen innovatív iparágakból az új technológiák gyorsan átterjedhetnek más iparágakba. Mindezt általános néven a belföldi piaci kudarcok közé sorolhatjuk. A felsorolt példák mindegyikénél az történik, hogy a gazdaságban valamely piac nem végzi el megfelelően a feladatát – a munkaerőpiac nem tisztul meg, a tőkepiac nem osztja el hatékonyan az erőforrásokat és így tovább.

Tételezzük fel például, hogy valamely termék előállításából olyan tapasztalat származik, amely megnöveli a gazdaság egészének a technológiai színvonalát, de az iparág cégei nem tudják kiaknázni ezt az előnyt, így pedig nem tudják figyelembe venni annak eldöntéséhez, hogy mennyit termeljenek. Ekkor a többlettermelésnek olyan társadalmi határhaszna van, amelyet nem lehet mérni a termelői többlet alapján. Ez a társadalmi határhaszon lehet a vámok vagy más kereskedelempolitikák egyik jogcíme.

A 9.3. ábra szemlélteti a belföldi piaci kudarcon alapuló érvet a szabadkereskedelem ellen. A 9.3.(a) ábrán láthatjuk a vám hagyományos költség/haszon-elemzését kis ország esetére (tehát a cserearány-hatások nélkül). A 9.3.(b) ábra pedig azt a – termelésből származó – határhasznot jelöli, amelyet a termelői többlet alapján nem tudunk mérni. Az ábra mutatja annak a vámemelésnek a hatásait, amely a belföldi árat PW-ről PW + t-re növeli meg. A termelés S1-ről S2-re emelkedik, az ebből eredő termeléstorzulást az a jelzésű terület mutatja. A fogyasztás D1-ről D2-re csökken, a fogyasztás ebből származó torzulását pedig a b jelű terület ábrázolja. Azt látnánk, hogy a vám költségei nagyobbak, mint hasznai, ha csak a fogyasztói és a termelői többlettel számolnánk. A 9.3. (b) ábra azonban azt mutatja, hogy ez a számítás nem vesz figyelembe egy további hasznot, amely miatt a vám kivetése a szabadkereskedelemnél vonzóbb megoldásnak tűnhet. A termelés növelése olyan társadalmi haszonnal jár, amelyet a társadalmi határhaszon görbéjének S1 és S2 közötti szakasza alatti c terület mutat. Valójában, csakúgy mint ahogy a cserearány-javulás esetében érveltünk, elegendően alacsony vámszint esetén a c területnek mindig nagyobbnak kell lennie az a + b összterületnél, tehát léteznie kell olyan jólétmaximalizáló vámszintnek, amely nagyobb társadalmi jólétet eredményez, mint a szabadkereskedelem.

A belföldi piaci kudarcokon alapuló érvelés a szabadkereskedelem ellen egy általánosabb közgazdasági koncepció speciális esete. Ezt a koncepciót a második legjobb megoldás elméletének nevezik (theory of the second best). Ez az elmélet azt állítja, hogy bármelyik piacon csak akkor célszerű az állami beavatkozás mellőzése, ha az összes többi piac megfelelően működik. Ha azonban nem ez a helyzet, akkor az egyik piac ösztönzőit eltorzító állami beavatkozás valójában növelheti a jólétet a másutt mutatkozó piaci kudarcok következményeinek ellensúlyozásával. Ha például a munkaerőpiac rosszul működik és nem tudja biztosítani a teljes foglalkoztatást, akkor a munkaerő-igényes iparágak állami támogatása jó ötletnek bizonyulhat akkor is, ha teljes foglalkoztatás mellett erre nem volna semmi szükség. Jobb volna a munkaerőpiac korrigálása például a bérek rugalmasságának növelésével, de ha ez valamilyen ok miatt nem lehetséges, akkor a beavatkozás más piacokon a probléma megoldásának „második legjobb” módja lehet.

9.3. ábra - A belföldi piacműködési zavarokra vonatkozó érv a vám mellett

kepek/9.3.png


Ha egy termék előállítása többlet társadalmi haszonnal jár (ezt a (b) ábrarészen a c terület mutatja), amely nem jelenik meg termelői többletként (a b terület az (a) ábrarészen), akkor a vám jólétnövelő hatású lehet.

A második legjobb megoldás elméletének kereskedelempolitikai alkalmazásakor a közgazdászok szokásos érve az, hogy egy gazdaság belső működésének tökéletlenségei indokolttá tehetik a külső gazdasági kapcsolatokba való beavatkozást. Ez az érv elismeri, hogy a nemzetközi kereskedelem nem okozója a problémának, ugyanakkor azt sugallja, hogy a kereskedelempolitikai eszközök felhasználása legalábbis részleges megoldást kínálhat.

Mennyire meggyőző a piaci kudarcok érve?

A kereskedelempolitikai védelem melletti piaci kudarcokra alapozott érvei első megjelenésük idején szinte aláaknázták a szabadkereskedelem ügyét. Hiszen ki is állíthatná, hogy a modern gazdaságok, amelyekben mi is élünk, valóban mentesek a piaci kudarcoktól? A szegényebb országokban különösen sok piaci tökéletlenséget tapasztalhatunk. A fejlődő országokban például gyakori a munkanélküliség jelenléte a városi és a falusi bérek számottevő különbségeivel együtt (bővebben a 10. fejezetben). A piaci kudarcoknak kevesebb szembeötlő jele van a fejlett országokban, de ott is könnyűszerrel feltételezhetünk komoly piacműködési zavarokat – például azt, hogy az újításokkal fellépő cégek nem tudják learatni innovációik összes gyümölcsét. Hogyan állhatunk ki a szabadkereskedelem ügye mellett, ha nem csekély a valószínűsége annak, hogy lehetnek olyan állami beavatkozások, amelyek növelhetik a nemzeti jólétet?

A szabadkereskedelem ügyének védelme két irányban képzelhető el: az első érvrendszer szerint a belföldi piaci kudarcokat a problémák eredetére irányzott gazdaságpolitikai eszközökkel kell orvosolni; a második érvrendszer szerint pedig a közgazdászok nem tudják annyira megbízhatóan feltárni a piaci kudarcokat, hogy ennek alapján receptet adhassanak a megoldásra.

Az eddig nem mért társadalmi határhasznok figyelembe vételére is alkalmas költség/haszon-elemzéssel mutathatunk rá arra, hogy a belföldi piaci kudarcok belföldi gazdaságpolitikai lépéseket, nem pedig kereskedelempolitikai változásokat tesznek szükségessé. A 9.3. ábra bemutatta, hogy egy vám is lehet jólétnövelő hatású a termelést és a fogyasztást torzító hatásai ellenére is, mert többlettermeléshez vezet, ami társadalmi haszonnál jár. Ha azonban ugyanezt a termelésnövekedést termelési támogatással érnék el a vám helyett, akkor az ár nem emelkednék a fogyasztók számára, és a b fogyasztási veszteséget el lehetne kerülni. Másként fogalmazva: az ösztönözni kívánt tevékenység közvetlen megcélzásával a termelési támogatás lehetővé teheti a vámhoz kapcsolódó járulékos költségek megtakarítását.

Ez a példa a piaci kudracok kezelésének egyik általános elvét szemlélteti: mindig a lehető legközvetlenebb módon érdemes foglalkozni a piacműködési zavarokkal, mert a közvetett gazdaságpolitikai válaszlépések akarva – akaratlan a gazdaság más területein torzítják el az ösztönzőket. Így a belföldi piacműködési zavarok kiváltotta kereskedelempolitikai lépések sohasem jelentik a leghatékonyabb választ: mindig „második legjobb”, nem pedig „első legjobb” eszközök.

Ebből a felismerésből fontos elv következik a kereskedelempolitikai döntéshozók számára: bármilyen javasolt kereskedelempolitikai eszközt mindig össze kell hasonlítani egy teljesen a belföldi piacra irányuló változattal az adott probléma megoldása érdekében. Ha a belföldi piacra ható eszköz túl költséges, vagy nem kívánt mellékhatásai vannak, akkor a kereskedelempolitikai megoldás szinte biztosan még kevésbé indokolt – még akkor is, ha költségei kevésbé feltűnőek.

Az Egyesült Államokban például a gépkocsiimport mennyiségi korlátozását arra hivatkozva támogatták, hogy meg kell óvni az autóipari munkahelyeket. A mennyiségi korlátozás szószólói úgy érvelnek, hogy az amerikai munkaerőpiac túl rugalmatlan, és ezért az autóipari munkások foglalkoztatása sem bércsökkentéssel, sem más szektorokban való elhelyezkedéssel nem tartható fenn. Most tekintsünk egy kizárólag belpiaci eszközt ugyanennek a problémának a megoldására: az autóipari munkásokat alkalmazó cégek támogatását.

Egy ilyen beavatkozás erős politikai ellenállást váltana ki. Egyrészt azért, mert a jelenlegi foglalkoztatási szint megőrzése kereskedelempolitikai védelem nélkül igen nagy támogatások kifizetését tenné szükségessé, ez pedig vagy a szövetségi kormányzat deficitjét növelné, vagy adóemelést tenne szükségessé. Az autóipari munkások ugyanakkor a feldolgozóiparban nagyon jól fizetett munkaerőnek számítanak, a közvélemény tehát bizonyára tiltakozna támogatásuk ellen. Aligha lehet elképzelni, hogy az autóipari munkások foglalkoztatási támogatása túlélné a Kongresszus szavazását. Egy mennyiségi korlátozás azonban még ennél is drágább lenne, mert ugyanakkora foglalkoztatásnövelő hatás mellett eltorzítaná a fogyasztók választási lehetőségeit is. Csak annyi volna a különbség, hogy az utóbbi esetben a költségek kevésbé lennének láthatók, mert magasabb autóárakban, nem pedig közvetlen kormányzati költekezésben mutatkoznának meg.

A belföldi piaci kudracokkal indokolt kereskedelempolitikai védelem bírálói szerint ez az eset tipikus: a szabadkereskedelemtől többnyire nem azért térnek el, mert ennek a megoldásnak a hasznai nagyobbak a költségeinél, hanem azért, mert a közvélemény nem érti meg tényleges költségeiket. A kereskedelempolitika költségeinek a belföldi piacra irányuló megoldások költségeivel való összehasonlítása segít látnunk azt, hogy ezek a költségek valójában milyen mértékűek.

A szabadkereskedelem melletti második érv szerint a piaci kudarcokat általában nehéz pontosan meghatározni, és ezért nehéz a megfelelő gazdaságpolitikai megoldás kiválasztása. Tételezzük fel például, hogy egy fejlődő országban városi munkanélküliség van; milyen gazdaságpolitikai megoldás a legjobb? Az egyik hipotézis (a 10. fejezetben vizsgáljuk meg) szerint a városi ipar védelme érdekében kivetett vám a munkanélkülieket a termelésbe fogja vonzani és ezzel olyan társadalmi hasznokat hoz létre, amelyek nagyobbak a megoldás költségeinél. Egy másik hipotézis szerint azonban ez a megoldás olyan munkaerő-vándorlást indít el a városok felé, hogy a munkanélküliség még nőni is fog. Nehéz megmondani, hogy melyik hipotézis helytálló. A közgazdasági elmélet bőven tárgyalja a jól működő piacokat, de sokkal kevesebb eligazítást ad azokról, ahol ez nem igaz; egy piac sokféleképpen működhet rosszul, és a második legjobb megoldás kiválasztása a piaci kudarc részleteitől is függ.

Piaci kudarc pro és kontra: Kalifornia esete

A szabadkereskedelem bírálói szerint a piaci kudarcok a kereskedelempolitikai védelem szükségességét növelik meg. Valójában azonban a belföldi piaci kudarc mindkét irányban hathat. Ugyanolyan valószínű, hogy iparágnak rejtett társadalmi többletköltségei lesznek, mint hogy rejtett társadalmi határhasznok keletkeznek. Így ugyanúgy lehetséges, hogy egy vám vagy egy mennyiségi korlátozás a hagyományosan mért költségek és hasznok fölött többletköltségeket okoz, mint hogy nem várt hasznokkal jár.

Néhány közgazdász érdekes esetet tárt fel annak példájaként, hogy a belföldi piaci kudarcok a szabadkereskedelem melletti érveket erősíthetik. Ezt az esetet az Egyesült Államok és Mexikó közötti szabadkereskedelem valószínű hatásainak tanulmányozásakor elemezték.

Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) egyik fontos hatása volt, hogy megnyitotta az amerikai piacot a Mexikóból származó gyümölcs- és zöldségimport növelése előtt. Ez a növekedés feltétlenül csökkentette valamelyest az amerikai termelést, különösen Dél-Kaliforniában.

Ezek a közgazdászok azonban észrevették, hogy a dél-kaliforniai mezőgazdaság igen erősen függ az öntözéstől, a gazdálkodók viszont bonyolult politikai és történelmi okokból nagyban támogatott árakon kapják a vizet. Dél-Kalifornia aszályos terület, ahová az Egyesült Államok nyugati részéből hosszú úton kell elvinni a vizet, ennek pedig a gátak, illetve a vízvezetékek építése és karbantartása miatt számottevő költségei vannak. A költségek ugyancsak nagyok, bár nehezen mérhetőek környezeti szempontból. Ha pedig Kaliforniát szárazság támadja meg, akkor vízkorlátozást kell bevezetni, ugyancsak jelentős költség mellett. A farmerek mégis igen keveset fizetnek a vízért, mindössze egyhetedét annak, amit a városi fogyasztóknak számláznak, és ami (sok közgazdász szerint) a valódi költségek még kisebb hányadát jelentik.

A NAFTÁ-t elemző közgazdászok rájöttek arra, hogy a nagyobb zöldség- és gyümölcsimport ugyan csökkentheti a kaliforniai mezőgazdasági termelést, viszont megszüntetné a víz olyan felhasználását, amely igen alacsony társadalmi haszonnal jár éppen azért, mert annyira alacsony áron adják. Kedvező hatás például, hogy a városi fogyasztóknak ritkábban kell tartaniuk vízhiánytól, a gátak és vízvezetékek miatti kormányzati kiadások csökkennek, és a környezeti terhelés is enyhül. A gyümölcs- és zöldségimport ilyen kedvező hatásai meglepően nagyok lehetnek: a tanulmány szerint az amerikai gazdaság évente több mint 100 millió dollárt nyerhet rajta.

A kaliforniai vízfelhasználás problémájának „első legjobb” megoldása természetesen a víztakarékosság ösztönzése lenne azzal, hogy mindenki, aki vizet fogyaszt, a víz tényleges társadalmi határköltségének megfelelő árat fizessen. Az öntözésre biztosított olcsó víz felhasználása a 8. fejezetben bemutatott cukorimport-korlátozáshoz hasonlóan az olyan gazdaságpolitika klasszikus példája, amely kevés embernek nagy hasznokat juttat, jóval nagyobb, ám sokfelé oszló költségekkel jár sokkal több ember számára, s politikailag mégis érinthetetlennek látszik.

A megfelelő második legjobb kereskedelempolitikai eszköz kiválasztásának nehéz volta megerősíti az előbb említett politikai érvet a szabadkereskedelem mellett. Ha a kereskedelempolitika szakértői igen bizonytalanok abban, hogy miként térjenek el a szabadkereskedelemtől, és egymás között sem jutnak egyetértésre, akkor a kereskedelempolitika igen könnyen figyelmen kívül hagyhatja a nemzeti jóléti szempontokat, és különérdekek politikai foglyává válhat. Ha a piaci kudarcok nem kimondottan súlyosak, akkor a szabadkereskedelem melletti elkötelezettség végül jobb kereskedelempolitikának bizonyulhat, mint az, amely egy rugalmasabb megközelítésnek teret engedve kinyitja Pandora szelencéjét.