Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

11. fejezet - A kereskedelempolitika politikai gazdaságtana

11. fejezet - A kereskedelempolitika politikai gazdaságtana

Az Egyesült Államok 1981-ben felkérte Japánt, hogy korlátozza az Egyesült Államokba irányuló autóexportját. Ez megnövelte az importált gépkocsik árát és arra kényszerítette az amerikai fogyasztókat, hogy általuk kevésbé kedvelt amerikai autókat vásároljanak. Japán hajlandó volt teljesíteni az amerikai kormányzat kívánságát, egy másik esetben – a japán mennyiségi korlátozások eltörlése a marhahús és a déligyümölcs importjára – viszont nem állt kötélnek. Az utóbbi mennyiségi korlátozások miatt a japán fogyasztóknak hihetetlenül drága belföldi termékeket kell vásárolniuk az olcsó amerikai import helyett. Mindkét ország kormányzata eltökélt volt tehát olyan kereskedelempolitika alkalmazása mellett, amely a 8. fejezetben bemutatott költség/haszon-elemzés alapján több költséggel járt, mint haszonnal. Látjuk, hogy a kormányzati politikák olyan célokat követnek, amelyek túlmutatnak az egyszerű költség/haszon-méréseken.

Ebben a fejezetben megvizsgálunk néhány okot azok közül, amelyek miatt a kormányzatoknak nem kell a közgazdászok költség/haszon-elemzéseire alapozniuk gazdaságpolitikájukat, illetve amelyek miatt nem is tesznek így. A kereskedelempolitikát mozgató gyakorlati erők vizsgálata a 10. és a 11. fejezetben is folytatódik. Ezekben a fejezetekben rendre a fejlődő, majd a fejlett országok jellegzetes kereskedelempolitikai problémáit tárgyaljuk.

A tényleges kereskedelempolitikák megértéséhez mindenekelőtt azt a kérdést kell feltennünk, hogy a kormányzatoknak milyen okaik lehetnek arra, hogy ne avatkozzanak be a külkereskedelembe – tehát melyek is a szabadkereskedelem melletti érvek? Ha választ adtunk erre a kérdésre, akkor a beavatkozást támogató érveket már úgy tekinthetjük át, mint a szabadkereskedelmi érvrendszert megalapozó feltevések megkérdőjelezését.

A szabadkereskedelem melletti érvek

Nagyon kevés ország folytat valóban a szabadkereskedelemhez hasonlítható külkereskedelmet. Hongkong városállama lehetett az egyetlen modern gazdaság, ahol nem voltak (s ma sincsenek – a ford. megj.) vámok vagy mennyiségi korlátozások. Adam Smith óta azonban a közgazdászok a szabadkereskedelmet olyan ideális állapotnak tekintik, amelyet célként kell kitűzni a kereskedelempolitika elé.

A szabadkereskedelem melletti kiállásnak azonban korántsem olyan egyszerűek az okai, mint maga az eszme. Az elemzés első szintjén az elméleti modellek azt sugallják, hogy a szabadkereskedelem lehetővé teszi a védelem miatt keletkező hatékonysági veszteségek elkerülését. Sok közgazdász véli úgy, hogy a szabadkereskedelemtől a termelés- és fogyasztástorzítás elkerülésén túl is várhatók hasznok. Végül pedig még az olyan közgazdászok is többnyire jobbnak tekintik a szabadkereskedelmet a kormányzatok által a gyakorlatban választott kereskedelempolitikáknál, akik egyébként nincsenek meggyőződve a szabadkereskedelmi politika tökéletességéről.

Szabadkereskedelem és hatékonyság

A szabadkereskedelem melletti hatékonysági érv egyszerűen a vám költség/haszon-elemzésének a fordítottja. A 9.1. ábra ismét bemutatja a kiindulópontot az olyan kis ország esetében, amely nem tudja befolyásolni a világpiaci árakat. A vám nettó veszteséget okoz a gazdaság számára, és ezt a veszteséget a két háromszög területe ábrázolja: a vám kivetése azért okoz veszteséget, mert szétzilálja a termelők és a fogyasztók gazdasági ösztönzőit. A szabadkereskedelem kialakítása tehát megszünteti ezeket a torzulásokat és növeli a nemzetgazdasági jólétet.

A szakirodalom számos kísérletről számol be, ahol megpróbálták összegezni a vámok és a mennyiségi korlátozások által okozott torzításokat egyes gazdaságokban. A 9.1. táblázat néhány tágabb érvényű becslést ismertet. Érdemes felfigyelni arra, hogy a védelem költségei az Egyesült Államokban a nemzeti jövedelem meglehetősen kis hányadát adják. Ez két tényt tükröz: (1) az Egyesült Államok viszonylag kevésbé külkereskedelem-függő ország, mint a többi, és (2) néhány jelentős kivételtől eltekintve az amerikai külkereskedelem meglehetősen mentes a korlátozásoktól. Ezzel szemben egyes kis országok, amelyek igen erősen korlátozó vámokat és mennyiségi korlátozásokat alkalmaznak, akár a potenciális nemzeti jövedelmük 10 százalékáról is kénytelenek lemondani a kereskedelempolitikájuk okozta torzító hatások miatt.

A szabadkereskedelem további hasznai[50]

Számos közgazdász gondolja úgy, hogy a 9.1. táblázatban bemutatott számítási eredmények akkor sem írják le a teljes igazságot, ha egyes esetekben valóban a szabadkereskedelem számottevő hasznát mutatják. Általában véve a kis országokban, és különösen a fejlődő országokban sok közgazdász érve hangzik úgy, hogy a szabadkereskedelemből olyan fontos hasznok is származnak, amelyeket a hagyományos költség/haszon-elemzés nem tud megragadni.

9.1. táblázat - A kereskedelempolitikai védelem becsült költsége a nemzeti jövedelem százalékában

Brazília (1966)

9,5

Törökország (1978)

5,4

Fülöp-szigetek (1978)

5,4

Egyesült Államok (1983)

0,26


Források: Brazília: Balassa, Bela: The Structure of protection in Developing Countries. The John Hopkins Press, Baltimore, 1971.; Törökoszág és Fülöp-szigetek: Világbank: The World Development Report 1987. Világbank, Washington, 1987.; Egyesült Államok: Tarr, David G.–Morkre, Morris E.: Aggregate Costs to the United States of Tariffs and Quotas on Imports. Federal Trade Commission, Washington, D. C. 1984.

Ilyen fontos többlethaszon ered a méretgazdaságosságból. A védett piacok miatt széttöredezik a termelés nemzetközi szerkezete, de csökkentik a versenyt és növelik a termelők nyereségét is, ezzel pedig túl sok cég számára teszik vonzóvá az adott iparágat. A szűk belföldi piacokon elszaporodó cégek termelése egyenként nem érheti el a gazdaságos méretet. A védelem miatt gazdaságtalan termelési méretek jó példája az argentin autóipar, amely az importkorlátozások nyomán jött létre. Egy hatékony méretű összeszerelő üzemnek évente 80 ezer–200 ezer gépkocsit kellene gyártania, de Argentínában 1964-ben az iparág összesen 13 cége mindössze 166 000 autót állított elő. Egyes közgazdászok érvei szerint a túl sok újonnan belépni kívánó piaci szereplő elriasztása és a túl sok belépés miatt kialakuló rossz hatékonyságú termelési méretek kiépülésének megakadályozása olyan érv a szabadkereskedelem mellett, amely túlmutat a hagyományos költség/haszon-elemzéseken.

Másik érv a szabadkereskedelem mellett, hogy a vállalkozókat ösztönzi az export és az importtal való verseny új lehetőségeinek keresésére. Ezzel a tanulás és az innováció számára több lehetőséget nyújt, mint az „irányított” külkereskedelem, ahol a kormányzat erősen befolyásolja az import és az export szerkezetét. A 10. fejezet szól majd olyan fejlődő országok tapasztalatairól, amelyek váratlan exportlehetőségeket fedeztek fel, amikor a mennyiségi korlátozások és a vámok rendszere helyett nyitottabb kereskedelempolitikákra tértek át.

9.1. ábra - A szabadkereskedelem melletti hatékonysági érv

kepek/9.1.png


Egy olyan importkorlátozás, mint a vám, torzító hatású a termelésre és a fogyasztásra.

A szabadkereskedelem melletti hasonló további érvek legtöbbje nem számszerűsíthető. Mégis, Richard Harris és David Cox kanadai közgazdász 1985-ben megpróbálkozott azzal, hogy számszerűen is bemutassa Kanada nyereségét, ami az Egyesült Államokkal folytatott szabadkereskedelemből származik. Elemzésüket a hatékonyabb termelési méretből származó hasznokra alapozták. Becslésük szerint Kanada reáljövedelme 8,6 százalékkal nőhetett a szabadkereskedelem nyomán – ez háromszor akkora növekedés, amelyet általában azok a közgazdászok mutatnak ki, akik nem veszik figyelembe a méretgazdaságosságból származó megtakarításokat[51].

Tegyük fel, hogy a szabadkereskedelemből származó további hasznok valóban akkorák, amekkorának egyes közgazdászok vélik őket. Ebben az esetben a külkereskedelmi struktúra vámokkal, mennyiségi korlátozásokkal, exporttámogatásokkal és hasonló eszközökkel való eltorzításának költsége hasonló arányban nagyobb, mint a hagyományos költség/haszon-elemzés eredménye.

Politikai érv a szabadkereskedelem mellett

A szabadkereskedelmet támogató politikai érv azt a tényt tükrözi, hogy a szabadkereskedelem melletti politikai elkötelezettség még akkor is jó gyakorlati elképzelés lehet, ha elvben jobb kereskedelempolitika is szóba jöhet. A közgazdászok gyakori érve, hogy a kereskedelempolitikák a gyakorlatban különérdekek eszközei lehetnek a nemzeti költségeket és hasznokat mérlegelő politikai irányzatok helyett. A közgazdászok esetenként ki tudják mutatni, hogy vámok és exporttámogatások jól megválasztott kombinációja elméletben növelheti a nemzeti jólétet, a valóságban azonban minden olyan kormányhivatal érdekcsoportok foglyává és a politikailag befolyásos szektorok javára való jövedelem-újraelosztás eszközévé válhat, amely a külkereskedelembe való beavatkozás kifinomult programjával állna elő. Ha ez az érv megállja a helyét, akkor jobb megoldás lehet a kivételek nélküli szabadkereskedelem szorgalmazása még akkor is, ha tisztán közgazdasági okok nem a szabadkereskedelem mellett szólnának.

Az előző oldalakon kifejtett három ok valószínűleg a nemzetközi gazdaságtan szakértőinek a szokásos álláspontját képviseli, legalábbis az Egyesült Államokban:

  1. A szabadkereskedelemtől való eltérés hagyományos módon mért költségei tetemesek.

  2. A szabadkereskedelemből más hasznok is származnak, amelyeket hozzá kell adni a protekcionista kereskedelempolitikák költségeihez.

  3. A szabadkereskedelemtől eltérő bonyolult megoldásokkal való kísérletezés kudarcot fog vallani a politikai döntéshozatali rendszerben.

Mégis vannak szakmai szempontból méltánylandó érvek a szabadkereskedelemtől való eltérés mellett. Ezek az érvek tisztességes mérlegelést érdemelnek.

Esettanulmány: Mit nyert az EU 1992-n?

Az Európai Közösség (most már Európai Unió) országai 1987-ben megegyeztek abban, amit formálisan Európai Egységokmánynak neveztek. Ennek célja egy valóban egységes európai piac kialakítása volt. Az okmányban foglaltak megvalósulását öt éven belül várták, így a benne előirányzott programot általában „1992”-ként ismerték.

1992-vel kapcsolatban az volt szokatlan, hogy az Európai Közösség már vámunió volt, tehát a tagországok közötti kereskedelmet nem gátolták vámok vagy mennyiségi korlátozások. 1992 hívei azzal érveltek, hogy még mindig maradtak számottevő akadályok a tagországok közötti kereskedelemben. Ezek egy része a határátkelés költségei miatt állt fenn: például a Franciaország és az NSZK között árut szállító teherautóknak a jogi formaságok miatt meg kellett állniuk a határon, ez pedig sokszor jelentős időveszteséget és üzemanyagköltséget okozott a hosszú várakozás miatt.

Az üzleti utazókra hasonló költségek hárultak, ha például London és Párizs között a repülőút csak egy órát tartott, mégis egy további órát kellett eltölteniük az útlevél- és a vámvizsgálattal. A nemzeti szabályok eltérései ugyancsak korlátozták a piacok integrációját. Az élelmiszer-egészségügyi előírások EK-országok közötti eltérései miatt például nem is jöhetett szóba, hogy egy teherautót egyszerűen megtöltsenek brit élelmiszerekkel, és azokat minden további nélkül Franciaországba szállítsák.

A külkereskedelem ilyen alig látható akadályainak a felszámolása igen nehézkes politikai folyamatnak bizonyult. Tegyük fel, hogy Franciaország engedélyezi áruk bevitelét Németországból mindenfajta vizsgálat nélkül. Hogyan lehet megakadályozni azt, hogy a franciák a náluk érvényes biztonsági előírásoknak nem megfelelő iparcikkeket, nemzeti egészségügyi szabályaikba ütköző élelmiszereket vagy a francia orvosok által nem elfogadott gyógyszereket vásároljanak? Az országok valóban csak úgy nyithatják meg határaikat, hogy ha meg tudnak egyezni azonos szabványokban, tehát egy francia szabványoknak megfelelő termék Németországban is elfogadott lesz, és megfordítva. Az 1992-et megalapozó tárgyalásokkal ezért szakterületek százain kellett egységesíteni a szabályozást, de ezek a tárgyalások a nemzeti kultúrák eltérései miatt gyakran a süketek párbeszédére emlékeztettek.

A legnagyobb viharokat az élelmiszerekkel kapcsolatos tárgyalások váltották ki. Az összes fejlett ország szabályozza például a mesterséges élelmiszer-színezékek használatát, mert el kívánja kerülni, hogy a fogyasztók szervezetébe tudtukon kívül rákkeltő vagy más káros hatású vegyi anyagok jussanak. A kezdetben javasolt élelmiszerszínezék-szabályozás azonban tönkretette volna több hagyományos brit élelmiszer megjelenését: a rózsaszínű reggeli virsli fehér színt kapott volna, az aranyszínű hering szürkét, a puha borsó élénk színe pedig tompa zöldet. A kontinens fogyasztói nem törődtek ezzel, hiszen azt sem értették, hogy a britek egyáltalán hogyan ehetnek ilyen dolgokat. Nagy-Britanniában azonban az ügy összekapcsolódott a nemzeti azonosságtudat elvesztésétől való félelemmel, a javasolt szabályozás lazítása tehát kiemelt üggyé vált a kormány számára.

A britek valóban elérték a szükséges felmentést ezeken a területeken. Németország ugyanakkor kénytelen volt beletörődni az olyan sör importjába, amely nem felelt meg a több évszázados német sörtisztasági törvénynek, s az olaszoknak el kellett fogadniuk az olyan importtésztát, amely – minő borzalom! – nem a megfelelő búzafajtából készült.

De miért volt szükség minderre a hosszadalmas tárgyalásra? Mit lehetett várni 1992-től? A közvetlen hasznok kimutatására irányuló elemzési erőfeszítések mindig oda jutottak, hogy ezek a hasznok nem lehetnek túl nagyok. A határátkelés költségei legföljebb a szállított áruk értékének néhány százalékát tették ki; az ilyen költségek kiiktatása legföljebb töredékszázaléknyival növelte volna az EU-országok reáljövedelmét. Mégis az Európai Bizottság (az EU adminisztratív szervezete) közgazdászai azt hangoztatták, hogy a valódi hasznok sokkal nagyobbak lesznek.

Érveik nagyrészt arra a nézetre épültek, hogy az európai piac egységesítése nagyobb versenyt eredményez a cégek között, s hatékonyabb termelési méretet alakít ki. Gyakran végeztek összehasonlítást az Egyesült Államokkal, amelynek vásárlóereje és lakossága hasonló az EU-éhoz, de ott nincsenek belső határok és a piac teljesen egységes. A Bizottság közgazdászai rámutattak, hogy Nyugat-Európa piacai számos iparágban töredezettek: a cégek nem egységes piacként kezelik a kontinenst, hanem kisebb piaci övezetekre osztották fel, amelyeket viszonylag kisméretű nemzeti termelők látnak el. Érveik szerint az összes kereskedelmi akadály eltávolítása után ezek a termelők megerősödnének, és a termelékenység számottevő mértékben emelkednék. Ezek a feltételezett hasznok 1992 becsült hatását már az EU-országok jövedelmének néhány százalékára tették. A Bizottság közgazdászai azt is hangoztatták, hogy közvetett hasznokra is lehet számítani, mert az EU-gazdaság hatékonyságjavulása megjavítaná az infláció és a munkanélküliség közötti átváltási viszonyt. A számítások végén azt hozták ki, hogy 1992-ben az EU-összjövedelem 7 százalékát nyernék az egységes piac megvalósításán[52].

A vita egyik résztvevője sem tekintette különösebben megbízható adatnak a 7 százalékot, de sok közgazdász értett egyet a Bizottsággal abban, hogy az egységes piac megvalósításán sokat lehet nyerni. Voltak azonban kétkedők is, akik szerint a piacok töredezettsége sokkal inkább kulturális, mint kereskedelempolitikai okok következménye. Az olasz fogyasztók például más mosógépeket igényeltek, mint a németek. Az olaszok viszonylag kevés ruházati cikket vásárolnak, ezek viszont divatos és drága termékek, és ezért ők a lassan, kíméletesen működő mosógépeket kedvelik ruházatuk megóvása érdekében.

Ma még nem mondhatunk megfellebbezhetetlen ítéletet 1992 fölött, de az első tapasztalatok szerint a támogatóknak és a kétkedőknek is volt igazuk valamiben. Több esetben valóban az ipar jelentős megerősödése következett be. A Hoover cég például bezárta franciaországi porszívóüzemét és egész gyártását hatékony brit üzemébe vonta össze. Ugyancsak voltak esetek, ahol a régi piaci töredezettség láthatóan megszűnt. Ez néha meglepő módon történt, például amikor a szeletelt brit kenyér Franciaországban népszerű termékké vált. Más esetekben azonban a piacok összekapcsolódása alig haladt előre. A németek továbbra sem igen érdeklődtek az importált sör iránt, az olaszok pedig egyáltalán nem voltak hajlandók lágy búzából készült tésztát fogyasztani.



[50] Az itt tárgyalt további hasznokat néha „dinamikus” hasznokként említik, mert a nagyobb fokú verseny és innováció csak hosszabb idő alatt fejtheti ki hatásait, mint a termelés és a fogyasztás torzításának megszüntetése.

[51] Lásd Harris, Richard–Cox, David: Trade, Industrial Policy, and Canadian Manufacturing. Ontario Economic Council, Toronto, 1984.; valamint ugyanezektől a szerzőktől: Trade Liberalization and Industrial Organization: Some Estimates for Canada. Journal of Political Economy, 93. (1985. február) 115–145. old.

[52] Lásd The Economics of 1992. Commission of the European Communities, Brüsszel, 1988.