Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A kereskedelempolitika egyéb eszközei

A kereskedelempolitika egyéb eszközei

A vámok a legegyszerűbb kereskedelempolitikai eszközök, a modern világban azonban a legtöbb kormány más módon befolyásolja a nemzetközi kereskedelmet. A többi eszköz közé tartoznak az exporttámogatások, a mennyiségi korlátozások, az önkéntes exportkorlátozások, valamint a belföldi költségek arányára vonatkozó előírások. Ha megértettük a vámokat, akkor ezeknek az eszközöknek a tartalma is hamar világossá válik számunkra.

Exporttámogatások: elméleti megközelítés

Az exporttámogatás olyan cégnek (vagy személynek) teljesített kifizetés, amely (vagy aki) árut szállít külföldre. A vámhoz hasonlóan az exporttámogatás lehet specifikus (egységenkénti fix összeg) vagy értékalapú (az exportérték hányadában meghatározva). Ha a kormány exporttámogatást kínál fel, akkor az exportőrök addig a pontig szállítják külföldre az árut, ahol a belföldi ár és az exportár különbsége megegyezik az exporttámogatás értékével.

Az exporttámogatás hatása éppen ellenkező az árakra, mint a vámoké (8.11. ábra). Az ár az exportőr országban PW-ről PS-re nő, mivel azonban az importőr országban az ár PW-ről P*S-re csökken, az árnövekedés kisebb, mint az exporttámogatás. Az exportőr országban a fogyasztók járnak rosszul, a termelők jól, a kormány pedig veszít, mert az exporttámogatásra költenie kell. A fogyasztói veszteség az a + b területnek felel meg; a termelői nyereség az a + b + c területtel egyenlő; az exporttámogatás összege (az export volumenének és az egységnyi exporttámogatásnak a szorzata) pedig a b + c + d + e + f + g terület. A nettó jóléti veszteség így a b + d + e + f + g területek összege.

A területrészek közül a b és a d ugyanolyan fogyasztás- és termelés-torzítási veszteség, amilyet a vámoknál láttunk. A vámokkal ellentétben ezekhez járul az exporttámogatás cserearányrontó hatása azért, mert a külföldi piacon elért exportárat PW-ről P*S-re csökkenti. Ez további e + f + g cserearány-veszteséghez vezet, amely az exporttámogatással külföldre szállított mennyiség és PWP*S szorzatával egyenlő. Az exporttámogatás így feltétlenül többe kerül, mint amekkora haszon származik belőle.

8.11. ábra - Az exporttámogatás hatásai

kepek/8.11.png


Az exporttámogatás növeli az árakat az exportőr országban, viszont csökkenti azokat az importőr országban.

Esettanulmány: Az Európai Unió közös agrárpolitikája

Az Európai Gazdasági Közösségnek 1957 óta hat nyugat-európai tagja van, Németország, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg. Később csatlakozott az Egyesült Királyság, Írország, Dánia, Görögország, majd Spanyolország és Portugália (azután pedig Ausztria, Svédország és Finnország. A ford.). A szervezetet most Európai Uniónak (EU) nevezik, és két legfontosabb hatása kereskedelempolitikai jellegű. Az egyik az, hogy a tagállamok egymás között megszüntettek minden vámot, és ezzel vámuniót hoztak létre (a fogalmat majd a következő fejezetben tárgyaljuk). A másik fontos hatás, hogy az EU agrárpolitikája nagyméretű exporttámogatási programmá terebélyesedett.

Az EU Közös Agrárpolitikája (CAP) nem exporttámogatási programként indult, hanem olyan törekvésként, hogy magas árakat garantáljanak az európai gazdáknak azzal, hogy az EU átveszi termékeiket, ha az árak az előre meghatározott referenciaszintek alá csökkennek. Mivel meg akarták akadályozni, hogy ez az agrárpolitika nagy mennyiségben vonzza az importot, kezdetben olyan vámokkal támogatták, amelyek ellensúlyozták a különbséget Nyugat-Európa és a világ mezőgazdasági árai között.

A hetvenes évek óta azonban az EU által megállapított referenciaárak olyan magasra szöktek fel, hogy az EU többet termelt, mint amennyit fogyasztói meg akartak volna vásárolni. Mindehhez tudni kell, hogy az EU szabadkereskedelem mellett importálná a legtöbb mezőgazdasági terméket. Így aztán az történt, hogy az EU óriási mennyiségű élelmiszer megvásárlására és tárolására klényszerült. 1985 végén az EU-országokban 780 000 tonna marhahúst, 1,2 millió tonna vajat, és 12 millió tonna búzát tároltak. A készletek korlátlan növekedésének megelőzésére az EU bevezette az exporttámogatás politikáját, és ezzel kívánt megszabadulni termelési többletétől.

A 8.12. ábra bemutatja a CAP működését. Ez természetesen ugyanolyan rendszer, mint amilyet a 8.11. ábra szemléltet, azzal a különbséggel, hogy az EU szabadkereskedelem mellett agrárimportőr lenne. A referenciaárat ugyanis nemcsak a referenciaár hiányában érvényes világpiaci ár fölött állapítják meg, hanem afölött az árszint fölött is, amely import nélkül is egyensúlyba hozná a kínálatot és a keresletet. Az így kialakuló fölösleg kivitele érdekében olyan exporttámogatást fizetnek ki, amely kiegyenlíti a különbséget a nyugat-európai és a világpiaci árak között. A támogatott export lefelé nyomja a világpiaci árat, ezzel pedig további támogatási igényt teremt. A költség/haszon-elemzés világosan megmutatná, hogy az európai fogyasztók és adófizetők összesített költsége nagyobb, mint amekkora haszonhoz a termelők jutnak.

8.12. ábra - Az EU közös agrárpolitikája

kepek/8.12.png


A mezőgazdasági árakat nemcsak a világpiaci árak fölött állapítják meg, hanem az olyan árszint fölött is, amely piactisztító hatású lenne az EU-ban. Az így keletkező fölöslegtől exporttámogatással szabadulnak meg.

A CAP jelentős nettó költséggel jár az EU-beli fogyasztók és adófizetők számára, az EU gazdáinak politikai ereje mégis olyan nagy volt, hogy a közös agrárpolitika alig került szembe komolyabb politikai ellenállással az integráción belül. A CAP-ra az Egyesült Államok és más agrárexportőr országok felől nehezedett a legerősebb nyomás. Ezek az országok azt panaszolják, hogy az EU agrártámogatásai lefelé nyomják az ő exportáraikat. A kereskedelmi tárgyalások Uruguay Fordulója (lásd a 9. fejezetben) alatt az Egyesült Államok eleinte azt követelte, hogy az EU 2000-ig teljesen szüntesse meg támogatásait. Ezeket az igényeket később számottevően visszafogták, de az EU-beli gazdák ellenállása a támogatás bármilyen bármilyen csökkentésével szemben még így is olyan erős volt, hogy szinte a tárgyalások összeomlását okozta. Végül az EU abba egyezett bele, hogy támogatásait hat év alatt mintegy harmadával csökkentse.

Mennyiségi korlátozások: elmélet

Egy mennyiségi korlátozás (a magyar szóhasználatban az importkvóta vagy a kvóta kifejezés is használatos. A ford. megj.) valamely importálható termék mennyiségének közvetlen korlátozása. Ezt a korlátozást általában úgy érvényesítik, hogy egyének vagy cégek bizonyos csoportjainak engedélyeket adnak ki. Az Egyesült Államokban például a sajtimportra érvényesek mennyiségi korlátozások. Csak bizonyos kereskedelmi cégeknek van importengedélyük, és e cégek mindegyike évente megszabott mennyiségű sajtot importálhat. Az egyes cégek kvótája attól függ, hogy a múltban mennyi sajtot importáltak. Más fontos esetekben, például a cukornál vagy a konfekcióárunál az Egyesült Államokba való kivitel jogát az exportőr országok kormányainak adják.

Feltétlenül el kell kerülnünk azt a téves elképzelést, hogy a mennyiségi korlátozások valamiképpen úgy korlátozzák az importot, hogy közben nem emelik a belföldi árakat. A mennyiségi korlátozás mindig növeli az importtermék belföldi árát. Ha az importot korlátozzák, akkor ennek közvetlen következménye az, hogy a kezdeti ár mellett a termék kereslete nagyobb, mint a belföldi kínálat és az import összege. Ennek következtében az árat mindaddig fölfelé hajtják, amíg a piac meg nem tisztul. A folyamat végén a mennyiségi korlátozás a belföldi árakat ugyanolyan mértékben növeli meg, mint az a vám, amely ugyanekkora szintre csökkentené az importot (kivétel a belföldi piaci monopólium esete, mert ott a mennyiségi korlátozás nagyobb mértékben emeli meg az árakat; erről lásd a fejezet második függelékét).

A mennyiségi korlátozás és a vám között az a különbség, hogy a kormányzat a mennyiségi korlátozással nem jut bevételhez. Ha vám helyett mennyiségi korlátozással próbálják korlátozni az importot, akkor az a pénzösszeg, amely a vám kivetése esetén a kormányzatot illette volna, annak a zsebébe jut, aki megkapja az importengedélyeket. Az engedélyek birtokosai megvásárolhatják az importot és magasabban áron tudják értékesíteni a belföldi piacon. Az importengedélyek birtokosainak jutó nyereséget kvótajáradéknak nevezzük. A mennyiségi korlátozás költségeinek és hasznának mérlegelésénél alapvető fontosságú annak meghatározása, hogy ki kapja ezeket a járadékokat. Ha a belföldi piacon való értékesítés jogát az exportőr országok kormányainak adják, s ez gyakran megtörténik, akkor a járadék külföldre kerülése jóval megnöveli a mennyiségi korlátozás költségeit az azonos értékű vámhoz képest.

Esettanulmány: Mennyiségi korlátozás a gyakorlatban: az amerikai cukorimport

Az amerikai cukorimport problémája hasonló eredetű, mint az EU mezőgazdaságának problémája: a szövetségi kormány belföldi árgaranciája a világpiaci szint fölé vitte fel az amerikai árakat. Az EU esetével ellentétben azonban az Egyesült Államok belföldi kínálata nem nagyobb a belföldi keresletnél. Így az amerikai kormány az elmúlt években a cukorimport mennyiségi korlátozásával a belföldi árakat a megcélzott szinten tudta tartani.

Ennek a mennyiségi korlátozásnak különleges vonása, hogy az Egyesült Államokban való cukorértékesítés jogát külföldi kormányzatok kapják, amelyek ezeket a jogokat saját vállalkozóik között osztják fel. Ennek következtében a cukorimport mennyiségi korlátozásából eredő járadékok külföldre kerülnek.

A 8.13. ábra a cukorimport mennyiségi korlátozásának 1990-re becsült hatásait mutatja[46]. A mennyiségi korlátozás nyomán az import körülbelül 2,13 millió tonnára csökkent; ennek következtében pedig az amerikai piaci cukorár több mint 40 százalékkal volt a világpiaci szint fölött. Az adat azon a feltevésen alapul, hogy az Egyesült Államok a világ cukorpiacának „kis” szereplője, tehát a mennyiségi korlátozás eltörlése nem lenne jelentős hatással a világpiaci árakra. E becslés szerint a szabadkereskedelem körülbelül megduplázná az amerikai cukorimportot, azaz 4,12 millió tonnára bővítené.

8.13. ábra - Az amerikai mennyiségi korlátozás hatásai a cukorpiacra

kepek/8.13.png


A cukorimport mennyiségi korlátozása körülbelül a szabadkereskedelem melletti szint felére szorítja le a behozatalt. Ennek következtében a cukorár tonnánként 466 dollár, a 280 dolláros világpiaci árral szemben. Ez nyereséget jelent az amerikai cukortermelők számára, viszont sokkal nagyobb veszteséget a fogyasztóknak. A fogyasztói veszteséget nem ellensúlyozza megfelelő költségvetésibevétel-növekedés, mert a kvótajáradék külföldi kormányzatoknak jut.

A mennyiségi korlátozás jóléti hatásait az a, b, c és d terület ábrázolja. Az amerikai fogyasztók elveszítik az a + b + c + d többletet, amelynek összértéke 1,646 milliárd dollár. Ennek a fogyasztói veszteségnek egy része az amerikai cukortermelőket gazdagítja, akik az a fogyasztói többlet haszonélvezői 1,066 milliárd dollár értékben. A veszteség következő része (b) a termelési struktúra torzulásából ered és 0,109 milliárd dollár értékű, a fogyasztási szerkezet torzulása (d) pedig 0,076 milliárd dollárnak felel meg. Az exportjogokat megszerző külföldi kormányzatoknak jutó járadékok összegét pedig a c terület mutatja, 0,395 milliárd dollár értékben.

Az Egyesült Államok nettó vesztesége a (b + d) torzulások összege, valamint a d kvótajáradék, éves összesítésben 580 millió dollár. Vegyük észre, hogy ennek a nettó veszteségnek a legnagyobb része abból a tényből ered, hogy az amerikai import jogait külföldiek kapják.

A cukorimport mennyiségi korlátozása szélsőségesen mutatja a kereskedelempolitikai védelem jellegzetességét, azt, hogy a termelők kis csoportjának juttat hasznokat, ezek mindegyike nagymértékben nyertes, viszont ennek árát nagy számú fogyasztó fizeti meg, akik azonban egyenként csak kicsit fizetnek rá. Ebben az esetben az éves fogyasztói veszteség mindössze 6 dollár fejenként, vagy mondjuk 25 dollár egy átlagcsalád számára. Nem meglepő, hogy az átlagos amerikai szavazópolgár nem tud a cukorimport mennyiségi korlátozásának létezéséről, és így csak csekély tényleges ellenállás van ezzel a korlátozással szemben.

A cukortermelők szempontjából azonban a mennyiségi korlátozás élet vagy halál kérdése. Az amerikai cukoripar mindössze 12 000 munkást foglalkoztat, így a termelők nyeresége a mennyiségi korlátozás révén egy foglalkoztatottra számítva 90 000 dollár implicit támogatást jelent. Az sem meglepetés tehát, hogy a cukortermelők nagyon hatékonyan szállnak síkra piacuk védelméért az importtal szemben.

A védelem ellenzői gyakran nem a fogyasztói és a termelői többlet alapján próbálják megfogalmazni bírálatukat, hanem arra hivatkozva, hogy a fogyasztóknak mennyiben kerül akár egyetlen, az importkorlátozás által „megőrzött” munkahely. Azok a közgazdászok, akik elemezték ezt a problémát, úgy vélik, hogy az amerikai cukoripar legnagyobb része túlélné az import mennyiségi korlátozásának megszüntetését, csupán 2000 vagy 3000 munkásnak kellene máshol állást keresnie. Így a fogyasztóknak évente több mint 500 000 dollárjukba kerül egyetlen munkahely megtartása.

Önkéntes exportkorlátozások

A mennyiségi korlátozás egyik válfaja az önkéntes exportkorlátozás(Voluntary Export Restraint, VER). Más néven önkéntes korlátozási megállapodásként (Voluntary Restarint Agreement, VRA) ismerik (íme a kereskedelempolitika bürokratikus világa, ahol mindent három betűvel rövidítenek!). Az önkéntes exportkorlátozás olyan mennyiségi korlátozás, amelyet az importőr helyett az exportőr ország állapít meg. Leghíresebb példája az Egyesül Államokba irányuló autóexport korlátozása, amelyet Japán vezetett be 1981-ben.

Az önkéntes exportkorlátozásokat általában az importőr követelésére hirdetik meg az exportőr egyetértésével, aki így akarja megelőzni a külkereskedelem egyéb korlátozásait. Majd látni fogjuk a 9. fejezetben, hogy az önkéntes exportkorlátozások bizonyos politikai és jogi előnyök miatt az elmúlt évek kedvelt kereskedelempolitikai eszközeivé váltak. Gazdasági szempontból azonban az önkéntes exportkorlátozások pontosan ugyanolyanok, mint azok a mennyiségi korlátozások, amelyeknél az engedélyeket külföldi kormányzatok kapják, és így igen költségesek az importőr ország számára.

AZ önkéntes exportkorlátozás mindig többe kerül az importőr országnak, mint egy ugyanakkora importkorlátozó hatású vám. A különbség az, hogy a vámból képződő kormányzati bevétel itt külföldiekhez jutó járadékká válik, így az önkéntes exportkorlátozás az importőr országnak tiszta veszteséget jelent.

Nemrég tanulmány készült három iparág (textiláruk és ruházati cikkek, acél és gépkocsi) Egyesült Államokba irányuló exportjának önkéntes korlátozásáról[47]. A tanulmány szerint ezeknek a korlátozásoknak a fogyasztók által viselt költsége körülbelül kétharmados arányban a külföldiekhez jutó járadékokból áll. Másként szólva a költség nagy része inkább jövedelemtranszfert, mint hatékonysági veszteséget jelent. Ez a számítási eredmény egyúttal rámutat, hogy az önkéntes exportkorlátozások nemzetgazdasági szempontból sokkal költségesebbek a vámoknál. Erre figyelemmel külön elemzést érdemel, hogy a kormányzatok miért tartják többre az önkéntes exportkorlátozásokat a kereskedelempolitika egyéb eszközeinél.

Egyes önkéntes exportkorlátozási megállapodások több országra is vonatkoznak. Ezek közül a legismertebb a Multilaterális Textilrost Egyezmény (MFA, Multifiber-Agreement), amely 22 ország textilexportját korlátozza. Az ilyen multilaterális önkéntes exportkorlátozási megállapodásokat ugyancsak hárombetűs rövidítéssel OMA(Orderly Marketing Agreement) néven ismerik, ami fegyelmezett piaci magatartásra vonatkozó megállapodást jelent.

Esettanulmány: Önkéntes exportkorlátozás a gyakorlatban: japán autók

A hatvanas és a hetvenes évek legnagyobb részében az amerikai autóipar erősen el volt szigetelve az importversenytől azért, mert az amerikai és a külföldi fogyasztók igen eltérő gépkocsikat vásároltak. A nagy kiterjedésű országban élő és alacsony üzemanyagadókat fizető amerikai vásárlók a sokkal nagyobb gépkocsikat kedvelték, mint az európaiak vagy a japánok. Nagyjából azt lehetett tapasztalni, hogy a külföldi cégek lemondtak a nagy autók amerikai piacán való megjelenésről.

1979-ben azonban a hirtelenül jött olajárrobbanás és az átmeneti üzemanyaghiányok miatt az amerikai piaci kereslet hirtelen a kisebb autók irányába mozdult el. Az amerikai gyártókhoz képest már korábban is csökkenő költségekkel termelő japán autógyárak azonnal meg is jelentek az új kereslet kielégítésére. A japánok piaci részesedésének felfutásával és az amerikai gyárak termelésének csökkenésével az Egyesült Államokban számottevő politikai erők kezdték követelni a hazai autóipar védelmét. Az amerikai kormány egy kereskedelmi háború veszélyétől tartva nem akart egyoldalúan cselekedni, ezért felkérte a japán kormányt az export korlátozására. A japánok féltek az egyoldalú amerikai protekcionista lépésektől, ezért beleegyeztek exportjuk korlátozásába. Az első, 1981-ben megkötött egyezmény évi 1,68 millió gépkocsiban szabta meg az Egyesült Államokba irányuló japán kivitel felső határát. Ezt a határt az egyezmény felülvizsgálata 1984–1985-ben 1,85 millióra emelte. 1985-ben azután az egyezmény megszűnt.

Ennek az önkéntes exportkorlátozásnak a hatásait több tényező is bonyolulttá tette. Mindenekelőtt világos volt, hogy az amerikai és a japán autók nem tökéletes helyettesítői egymásnak. Másodszor azt is tapasztalni lehetett, hogy a japán ipar bizonyos fokig a minőség javításával válaszolt a korlátozásra, és nagyobb, több szolgáltatást nyújtó autókat kezdett kínálni. Harmadszor pedig tény, hogy az autók piacán nem tökéletes a verseny. Mindamellett a következmények voltak, amit az önkéntes exportkorlátozásokkal kapcsolatos korábbi elemzésünk is előre jelzett volna: az amerikai piacon emelkedett a japán autók ára, a járadék pedig a japán cégekhez került. Az amerikai kormányzat becslései szerint a korlátozás az Egyesült Államoknak csak 1984-ben 3,2 milliárd dollárjába került, és ennek nagy része nem hatékonysági veszteség volt, hanem Japánba jutó járadék.

A belföldi költségek arányára vonatkozó előírások

A belföldi költségek arányára vonatkozó előírás (local content requirements) olyan szabályozási rendszer, amely megköveteli, hogy a végtermék bizonyos, előre meghatározott hányadát belföldön állítsák elő. Egyes esetekben ezt a hányadot fizikai egységekben adják meg, mint az amerikai olajimportnál a hatvanas években. Más esetekben ezt a követelményt értékben állapítják meg azzal, hogy a termék árának legalább adott része belföldi hozzáadott érték legyen. A belföldi költségekre vonatkozó törvények népszerűek voltak azokban a fejlődő országokban, amelyek feldolgozóiparukat az összeszerelésről a félkész termékek gyártására próbálták átállítani. Az Egyesült Államokban 1982-ben a gépkocsikra javasoltak a belföldi költségek arányára vonatkozó előírást, de ez sohasem emelkedett törvényerőre.

Magyarországon gyártott amerikai autóbuszok

1995-ben új karcsú buszok jelentek meg Miami és Baltimore utcáin. Valószínűleg nagyon kevés utas gondolta volna, hogy ezeket az autóbuszokat nem máshol, mint Magyarországon gyártották.

Miért Magyarországon? A kommunizmus kelet-európai bukása előtt Magyarország más kelet-európai országokba exportált autóbuszokat. Ezek az autóbuszok azonban rosszul összeszerelt silány konstrukciók voltak; kevesen gondolták, hogy az iparág hamarosan nyugati exportra is képes lesz.

A helyzet azért változott meg, mert néhány leleményes magyar befektető lyukat talált egy kevésbé ismert, ám fontos amerikai jogszabályban, az eredetileg még 1933-ban elfogadott Buy American Actben (az amerikai áruk vásárlására felszólító törvény). Ez a törvény termékek egész sorára írja elő a belföldi költségek arányát.

A Buy American Act a közbeszerzést befolyásolja: ide tartoznak a kormányzati szervezetek vásárlásai, beleértve a szövetségi államok és az önkormányzatok beszerzéseit is. Megköveteli, hogy minden ilyen vásárlásnál az amerikai cégeket részesítsék előnyben. Egy külföldi cég ajánlata csak akkor fogadható el, ha meghatározott százalékos arányban alacsonyabb árat kér, mint a legolcsóbb belföldi ajánlat. Az autóbuszok és más járművek esetében a külföldi ajánlat árának legalább 25 százalékkal a belföldi árajánlat alatt kell lennie, és ez az előírás valójában kizárja a versenyből a külföldi gyártók legnagyobb részét. Nem megoldás az sem, hogy egy amerikai cég egy külföldi szállító ügynökeként szerepeljen: az „amerikai” termékekben lehetnek ugyan külföldi alkatrészek, de 51 százalékuknak belföldi eredetűnek kell lennie.

A magyarok azonban rájöttek, hogy olyan módon szervezhetik meg a gyártást, amely még éppen teljesíti a fenti követelményt. Két kapacitást létesítettek: az egyiket a buszok héjszerkezetének (karosszéria, de bármilyen más tartozék nélkül) előállítására Magyarországon, a másikat pedig Georgia államban az összeszerelésre. Amerikai futóműveket és gumiabroncsokat szállítottak Magyarországra, ahol rászerelték őket a héjszerkezetekre. Utána visszaszállították ezeket az Egyesült Államokba, ahol beépítették az amerikai gyártmányú motorokat és erőátviteli rendszereket. Az így előállított termék éppen valamivel magasabb, mint 51 százalékos arányban volt jogilag „amerikai”, amilyet a városi közlekedési vállalatok vásárolhattak. Az egész megoldás előnye az olcsó magyar munkaerő felhasználásában állott: noha a magyar munkások számára egy busz összeszerelése körülbelül 1500 óráig tart a kevesebb, mint 900 órás amerikai munkaerőigénnyel szemben, az óránkénti 4 dolláros magyar bérköltség mégis kifizetődővé tette az oda-vissza szállítást.

A belföldi alkatrészgyártók szempontjából a belföldi költségek arányára vonatkozó előírások ugyanolyan védelmi hatásúak, mint a mennyiségi korlátozások. Az olyan cégek azonban ettől kissé eltérő hatásokat érzékelnek, amelyeknek belföldön is be kell szerezniük alkatrészeket. A belföldi költségek előírt aránya nem jelenti az import szigorú korlátozását. Mindig lehetővé teszi a cégek számára, hogy többet importáljanak, feltéve persze, hogy belföldön is többet vásárolnak. Ez annyit jelent, hogy a cég számára az alkatrészek tényleges ára az import és a belföldi beszerzés árának átlaga.

Idézzük fel például a korábban már alkalmazott autóipari példát, ahol az importált alkatrészek ára 6000 dollár. Tegyük fel, hogy ugyanezek az alkatrészek belföldön 10 000 dollárba kerülnének, de az összeszerelő üzemeknek 50 százalékban belföldi alkatrészeket kell felhasználniuk. Akkor 8000 dolláros (0,5 × 6000 + 0,5 × 10,000) átlagos alkatrészköltséggel kell számolniuk, és ez megmutatkozik az autó fogyasztói árában is.

A belföldi költségek arányára vonatkozó előírások alapján kormányzati bevételek és járadékok sem keletkeznek. Ehelyett az importált és a belföldi alkatrészek árának átlaga jelenik meg a költségekben, és a végső fogyasztó is ezt fogja érzékelni.

A belföldi költségek arányára vonatkozó előírások érdekes megújítása, hogy a cégek exporttal is megfelelhetnek a szabálynak az alkatrészek belföldi felhasználása helyett. A Mexikóban működő amerikai autógyárak például úgy döntöttek, hogy bizonyos alkatrészeket Mexikóból szállítanak az Egyesült Államokba még akkor is, ha ezeket az alkatrészeket Amerikában olcsóbban lehetne előállítani. Így ugyanis Mexikóban kevesebb belföldi alkatrészt kellett felhasználniuk a mexikói piacra folyó gyártáshoz.

Más kereskedelempolitikai eszközök

A kormányzatok sok más eszközzel is befolyásolhatják a külkereskedelmet. Röviden felsorolunk néhányat.

  1. Exporthitel-támogatások. Ez ugyanolyan, mint az exporttámogatás azzal a különbséggel, hogy a vásárlónak nyújtott kedvezményes hitel formáját ölti. A legtöbb más országhoz hasonlóan az Egyesült Államokban is létezik olyan kormányzati intézmény, az Export-Import Bank, amely legalábbis csekély mértékben támogatott hitelekkel segíti az exportot.

  2. Közbeszerzés. A kormányzat vagy az erős kormányzati ellenőrzés alatt álló cégek vásárlásait még akkor is a belföldön előállított áruk felé lehet irányítani, ha ezek drágábbak az importcikkeknél. Klasszikus példa erre a nyugat-európai távközlési ipar esete. Az EU országai elvben szabadkereskedelmet folytatnak egymással. A távközlési berendezések fő vásárlói azonban a telefontársaságok – ezek pedig Nyugat-Európában a legutóbbi évekig állami tulajdonban voltak. Ők akkor is belföldi szállítóktól vásároltak, ha ezek árai magasabbak voltak, mint a külföldi versenytársak árai. Így Nyugat-Európában igen csekély nemzetközi kereskedelem zajlott a távközlési berendezések piacán.

  3. Paratarifális importkorlátozások[48]. A kormányzatok néha formális lépések nélkül próbálják korlátozni az importot. Akár szerencsés megoldás ez, akár nem, a szokásos egészségügyi, biztonsági vagy vámeljárási szabályokat könnyen lehet kissé rugalmasan alkalmazni annak érdekében, hogy máris komoly akadályok tornyosuljanak a külkereskedelem előtt. Klasszikus példa erre az 1982-es francia rendelkezés, amely előírta, hogy az összes importált japán videómagnót Poitiers városka apró vámhivatalában vámolják el – és ezzel az importot néhány teherautónyi volumenre szorították le.



[46] A becsléseket Hufbauer és Elliott (1994) adataira alapozzuk, a forrást az ajánlott olvasmányok között soroljuk fel. Az anyagot a két szerző modelljéhez képest kissé leegyszerűsített formában mutatjuk be. A modell ugyanis feltételezi, hogy a fogyasztók még szabadkereskedelem mellett is valamivel többet fizetnének az amerikai, mint az importcukorért.

[47] Lásd Tarr, David G.: A General Equilibrium Analysis of the Welfare and Employment Effects of U. S. Quotas in Textiles, Autos, and Steel. Federale Trade Commissionm Washington, D: C: 1989.

[48] ∗ *Az eredeti szöveg itt a „Red-tape barriers” kifejezést használja, amelynek nincs pontos magyar megfelelője. A korábbi hazai szakirodalomban – különösen Huszár Ernő munkái nyomán – a „paratarifális protekcionizmus” kifejezés terjedt el, amely nem vám jellegű, de a vámokhoz hasonló hatású importkorlátozást jelent (A ford. megj.).