Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Közvetlen külföldi beruházások és a multinacionális vállalatok

Közvetlen külföldi beruházások és a multinacionális vállalatok

A legutolsó fejezetrészben a nemzetközi hitelkapcsolatokra összpontosítottuk figyelmünket. Ez az üzleti műveletek egyik viszonylag egyszerű típusa, mivel a hitelnyújtó egyedüli igénye a hitelfelvevővel szemben az, hogy a hitelt megfelelő módon visszafizesse. A nemzetközi tőkemozgások egyik fontos fajtája azonban más formát ölt, a közvetlen külföldi beruházások formáját. Közvetlen külföldi beruházás alatt olyan nemzetközi tőkeáramlásokat értünk, amelyekben az egyik országban működő cég egy másik országban bővíti leányvállalatát, vagy újat létesít. A közvetlen külföldi beruházás megkülönböztető vonása, hogy nemcsak erőforrások átadását foglalja magába, hanem ellenőrzés megszerzését is. A leányvállalatnak nemcsak pénzügyi kötelezettségei vannak az anyacéggel szemben, hanem ugyanannak a szervezeti struktúrának a részévé is válik.

Káros-e a fejlődő országokba irányuló tőkemozgás a magas bérű országok munkásaira?

Ebben a tankönyvben többször hivatkoztunk az újonnan iparosodó, különösen ázsiai gazdaságok (NIE-k) gyors gazdasági növekedése által keltett aggodalmakra. A 4. fejezetben tárgyaltuk azt a félelmet, hogy a NIE-kkel folytatott kereskedelem a Stolper–Samuelson hatáson keresztül csökkentheti az alacsonyabb képzettségű munkások reálbérét a fejlett országokban, és láttuk, hogy ennek a félelemnek volt némi alapja. Az 5. fejezetben azt a lehetőséget vettük szemügyre, hogy az NIE-k gazdasági növekedése a fejlett országok romló cserearányain keresztül csökkentheti az utóbbiak reáljövedelmét, de láttuk, hogy ennek kicsi a valószínűsége. A kilencvenes években több szemleíró figyelte növekvő aggodalommal, hogy a NIE-k felé irányuló tőkekivitel csökkenti-e a munkások bérét a fejlett országokban.

Ennek a nézetnek a következő a logikája: ha magas bérekkel működő gazdaságok alacsony bérszínvonalú országokban finanszíroznak beruházásokat, akkor ez annyit jelent, hogy kevesebb megtakarítás áll rendelkezésre a belföldi tőkeállomány bővítéséhez. Minthogy így minden belföldi munkásnak kevesebb tőke áll a rendelkezésére munkájához, mint egyébként, határterméke – és így bérszínvonala – alacsonyabb lesz, mint amekkora tőkemozgás hiányában lenne. Az általános reáljövedelem, beleértve a külföldön befektetett tőke hozadékát is, magasabb lehet a befektető ország számára, mint egyébként lett volna, de az összes haszonnál több jut a tőkének, a munkaerő pedig még rosszabbul is jár.

Ez a negatív hatás elvben lehetséges, de mekkora valójában a gyakorlati jelentősége? Néhány befolyásos ember komolyan figyelmeztetett ennek a veszélyeire. Klaus Schwab például, a befolyásos svájci Világgazdasági Fórum vezetője óva intett attól, hogy a világon „a tőkejavak tömeges átcsoportosítása” menjen végbe, amely a fejlett országok munkásait megfosztaná a magas bérek lehetőségétől*. Sok újságíró is kifejtett hasonló nézeteket.

A közgazdászokat azonban általában hidegen hagyta ez az érv. Kimutatták, hogy a kevésbé fejlett országokba irányuló tőkemozgások hosszabb távon meglehetősen korlátozottak voltak. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, az adósságválság (amelyet majd a 22. fejezetben tárgyalunk) a nyolcvanas évek legnagyobb részében lényegében megálljt parancsolt ezeknek a mozgásoknak. Sőt, noha az újonnan iparosodó országokba irányuló, 1990 után ismét fellendülő tőkemozgások óriásiaknak látszottak – az ábra szerint a nettó tőkemozgás 1996-ban 123 milliárd dollárt ért el – a magas bérszínvonalú országok gazdaságai szinte felfoghatatlanul nagy méretűek, tehát ezek a tőkeáramlások valójában meglepően csekély hányadot (4 százaléknál kevesebbet) képviseltek a fejlett országok összes beruházásain belül. Ennek folyományaként a közgazdászok szokásos becslései szerint ez a fejlett országokból induló tőkeáramlás csökkenthette ugyan a béreket ezekben az országokban, de legföljebb csak 1 százalék töredékével.

Tőkeáramlások a fejlődő országokba

Az alacsony bérű országokba irányuló tőkemozgások. A nem olajtermelő fejlődő országokba (a nagy kőolajexportőrökön kívüli fejlődő országokba) irányuló nagy tőkeáramlások a hetvenes években kezdődtek, majd összeomlottak a nyolcvanas évek adósságválsága idején. Csak 1990 körül vettek újból lendületet.

Forrás: International Monetary Fund: International Financial Statistics Yearbook, 1997.

Ennek az elemzésnek a következtetéseivel ellentétben a tőkeáramlások által keltett híresztelések (például olyan gyárakról, amelyeket nagyvállalatok bezártak, majd fejlődő országokból vettek fel munkásokat az amerikai vagy európai bérek ötödéért, illetve tizedéért) a magas bérszínvonalú országok folyamatos gazdasági nehézségeivel együtt valószínűleg hosszú időre biztosítják azt, hogy az újonnan iparosodó országokba irányuló tőkemozgások bajos politikai ügyként maradjanak a köztudatban.

* Schwab, Klaus–Smadja, Claude: Power and Policy: The New Economic World Order. Harvaerd Business Review, 72. no. 6. (1994. november) 40–47. old.

A multinacionális cégek gyakran a nemzetközi hitelkapcsolatok eszközei. Az anyacégek sokszor a visszafizetés reményében látják el tőkével leányvállalataikat. A közvetlen külföldi beruházás annyiban alternatív megoldás ugyanazoknak a céloknak az elérésére, mint a nemzetközi hitelezés, amennyiben a multinacionális vállalatok finanszírozzák külföldi leányvállalataikat. Ez azonban még nyitva hagyja azt a kérdést, hogy miért a közvetlen külföldi beruházást választják a pénzalapok átadásának valamelyik más útja helyett. A multinacionális cégek létezése mindamellett nem feltétlenül jelent nettó tőkeáramlást az egyik országból a másikba. A multinacionális cégek nem ritkán a fogadó országban szereznek pénzt leányvállalataik bővítéséhez saját országuk helyett. A fejlett országok között számottevő a kétirányú közvetlen külföldi beruházás is: amerikai cégek bővítik európai leányvállalataikat, miközben európai cégek amerikai érdekeltségeikbe fektetnek be.

A multinacionális vállalatok néha a nemzetközi tőkeáramlások eszközeiként viselkednek, de valószínűleg hiba, ha a közvetlen külföldi beruházásokat elsősorban az országok nemzetközi hitelkapcsolatainak alternatívájaként tekintjük. A közvetlen külföldi beruházás lényege sokkal inkább abban a lehetőségben van, hogy nemzetközi szervezeti formákat hozzanak létre. A fő szándék tehát az ellenőrzés kiterjesztése.

De miért akarják a cégek bővíteni az ellenőrzést? A közgazdászok nem rendelkeznek annyira jól kidolgozott elmélettel a multinacionális vállalatokról, mint a nemzetközi gazdaságtan számos más témájával kapcsolatban. A témának azért van valamennyi elmélete, amelyet most áttekintünk.

A multinacionális vállalatok elmélete

A multinacionális vállalatok elméletének alapelemeit egy példán láthatjuk a legjobban. Tekintsük az amerikai autógyártók európai működését. A Ford és a General Motors sok autót ad el Európában, de ezek szinte kivétel nélkül Németországban, az Egyesült Királyságban vagy Spanyolországban készülnek. Ez a megoldás nem meglepő, de látnunk kell, hogy két kézenfekvő alternatíva létezik. Egyrészt az, hogy az amerikai cégek Európa helyett az Egyesült Államokban gyártsanak, és onnan exportáljanak az európai piacra. Másrészt viszont az egész európai piac igényeit kielégíthetnék az olyan gyártók, mint a Volkswagen vagy a Renault. Miért létezik akkor mégis ez a különleges megoldás, hogy ugyanazok a cégek különböző országokban termelnek?

A multinacionális vállalat modern elmélete kiindulópontként két kisebb kérdésre bontja ezt a nagyobb kérdést. Először: miért gyártanak egy terméket két (vagy több) országban egy ország helyett? Ezt a telephelyek kérdéseként ismerjük. Másodszor: miért végzi a termelést különböző telephelyeken ugyanaz a cég ahelyett, hogy erre több cég vállalkoznék? Ezt azonnal nyilvánvalóvá váló okok miatt az internalizáció vagy belsővé tétel kérdéseként ismerjük.

Telephelyelméletre van szükségünk ahhoz, hogy megmagyarázhassuk, Európa miért nem importálja gépkocsi-szükségletét az Egyesült Államokból. Az internalizáció elmélete kell annak magyarázatához, hogy az európai gépkocsiipar egy részét miért a kontinensen kívülről ellenőrzik.

A telephelyelmélet elvben nem nehéz. Valójában nem más, mint a 2. és a 6. fejezet között kifejtett kereskedelmi elmélet. A termelés elhelyezkedése gyakran az erőforrásoktól függ. A bauxitbányászatot oda kell telepíteni, ahol a bauxit található, az alumíniumkohókat az olcsó áram közelébe. A miniszámítógépek gyártói a szakképzettség-igényes tervező kapacitásaikat Massachusetts államba vagy Kalifornia északi részébe telepítik, munkaerő-igényes összeszerelő üzemeiket viszont Írországba vagy Szingapurba. A szállítási költségek és más kereskedelmi korlátok ugyancsak meghatározhatják a telephely kiválasztását. Az amerikai cégek részben a szállítási költségek csökkentése érdekében gyártanak helyi fogyasztásra Európában; mivel az Európában jól eladható modellek gyakran meglehetősen eltérnek az amerikai sikermodellektől, nem értelmetlen dolog a különböző termelési kapacitások fenntartása különböző kontinenseken. Ahogy a példák is mutatják, a multinacionális társaságok telephelyválasztási döntéseit meghatározó tényezők valószínűleg nem sokban térnek el azoktól, amelyek általában meghatározzák a kereskedelem szerkezetét.

Az internalizáció elmélete más ügy. Miért ne legyenek független európai autógyárak? Először is észrevehetjük, hogy a multinacionális cégek különböző országbeli telephelyei között mindig jelentős üzleti műveletek zajlanak. Az egyik leányvállalat termelését gyakran egy másik leányvállalat használja fel, az egyik országban kifejlesztett technológiát más országokban is alkalmazhatják, vagy a vállalatvezetés hasznos módon hangolhatja össze a különböző országbeli üzemek működését. Ezek a műveletek tartják össze a multinacionális cégeket, és ezek a cégek feltételezhetően azért léteznek, hogy megkönnyítsék ezeket a műveleteket. A nemzetközi üzleti műveleteket azonban nem kell szükségszerűen egy cégen belül megvalósítani. Alkatrészeket a nyílt piacon is el lehet adni, a technológiát pedig licencként lehet átadni más vállalatoknak. A multinacionális vállalatok azért léteznek, mert ezeket a műveleteket jövedelmezőbb módon lehet egy cégen belül lebonyolítani, mint több cég között. A multinacionális vállalatok működésének mozgatórugóját ezért nevezik „internalizációnak”.

Meghatároztunk egy fogalmat, de mindeddig nem magyaráztuk meg, hogy mi vezet az internalizációhoz. Miért lehet bizonyos üzleti műveleteket nagyobb nyereséggel lebonyolítani egy cégen belül, mint cégek között? Erre számos elméleti magyarázat van, de egyiküknek sincs olyan meggyőző elméleti alapja vagy gyakorlati példaanyaga, mint a mi telephelyelméletünknek. Két nagy hatású nézetrendszer azonban részletesebb említést érdemel arról, hogy miért lehet hasznos, ha különféle országokban folytatott tevékenységeket egyetlen cégben integrálnak.

Az első nézetrendszer a technológiatranszfer internalizációval kapcsolatos előnyeit hangsúlyozza. A technológiát tág értelemben gazdaságilag hasznos tudásként határozzuk meg, és a technológiát gyakran el lehet adni, vagy licenccel át lehet engedni más gazdasági szereplőknek. Ilyenkor azonban számottevő nehézségekkel is szembekerülhetünk. Gyakran megesik, hogy egy gyár üzemeltetéséhez szükséges technológiai ismeretek le sincsenek írva; ezek az ismeretek emberek egy csoportjának a tudásában testesülnek meg, és nem lehet becsomagolni vagy eladni őket. A lehetséges vásárlók azt is nehezen tudhatják, hogy a tudás valójában mennyit ér – ha a vásárló annyit tudna, mint az eladó, akkor nem is kellene megvennie a kérdéses tudást! Végül pedig nehézséget okoz annak megállapítása, hogy pontosan hol vannak a tudáshoz kapcsolódó tulajdonjogok határai. Ha egy európai cég licenccel technológiát ad el amerikai partnerének, akkor más amerikai cégek törvényesen másolhatják le azt a technológiát. Mindezeket a problémákat nagyban enyhíteni lehet, ha a cég nem technológiát ad el, hanem a technológia hozadékát úgy próbálja biztosítani a maga számára külföldön, hogy ott leányvállalatokat alapít.

A második nézetrendszer az internalizáció előnyeit a vertikális integráció szempontjából hangsúlyozza. Ha egy cég (a „beszállító” vállalat) olyan terméket állít elő, amelyet egy másik cég (a „végtermékgyártó” vállalat) felhasznál a termeléséhez, ebből számos probléma keletkezhet. Ha például mindkettő monopolhelyzetben van, akkor összeütközésbe kerülhetnek azért, mert a végtermékgyártó csökkenteni próbálja az árat, a beszállító viszont emelni vagy magasan tartani. Koordinációs problémák is lehetnek, ha a kereslet vagy a kínálat bizonytalan. Az ár ingadozása pedig igencsak megemelheti az egyik vagy a másik fél kockázatát. Ha azonban a beszállító és a végtermékgyártó cég egyetlen, vertikálisan integrált vállalatban kapcsolódik össze, akkor az említett problémák megszűnnek, vagy legalábbis enyhülni fognak.

Világosan kell látnunk, hogy ezek a nézetek korántsem olyan kidolgozottak, mint a könyvben másutt bemutatott külkereskedelmi elemzések. A szervezetek gazdasági elmélete – amelyről most beszélünk, amikor a multinacionális vállalatok elméletét próbáljuk kidolgozni – még gyerekkorát éli. Ez különösen sajnálatos, hiszen a gyakorlatban a multinacionális cégekről túlfűtött viták folynak. Egyesek a gazdasági növekedésben játszott szerepükért dicsérik őket, másoktól viszont elmarasztalásban részesülnek azért, mert állítólag hozzájárulnak a szegénység növekedéséhez.

A multinacionális cégek a gyakorlatban

A multinacionális cégek fontos szerepet játszanak a nemzetközi kereskedelemben és beruházásokban. Az amerikai import mintegy fele például „kapcsolt vállalkozások” közötti forgalom. A „kapcsolt vállalkozások” fogalma alatt azt értjük, hogy a vevő és az eladó jelentős részben ugyanannak a cégnek a tulajdonában van, amely valószínűleg mindkettejüket ellenőrzi is. Így az amerikai import felét multinacionális cégek érdekeltségei közötti forgalomnak tekinthetjük. Az is igaz, hogy a külföldi amerikai vagyon 24 százalékát az amerikai cégek külföldi leányvállalatainak az értéke teszi ki. Így az amerikai gazdaság nemzetközi kereskedelmében és beruházásaiban nem figyelhető meg a multinacionális cégek túlsúlya, de szerepük mégis számottevő.

A multinacionális cégek természetesen bel- és külföldi tulajdonban is lehetnek. A külföldi tulajdonú multinacionális vállalatok a legtöbb gazdaságban fontos szerepet játszanak, és az amerikai gazdaságra is egyre nagyobb befolyásuk van. A 7.1. táblázat összehasonlítást ad a multinacionális cégek súlyáról három jelentős gazdaság feldolgozóiparában. (Itt gondolnunk kell arra, hogy a külföldiek érdekeltségi hányada általában sokkal nagyobb a feldolgozóiparban, mint a gazdaság egészében). A táblázat tanulságos, különösen az olyan amerikai olvasóknak, akik számára szokatlan a külföldi tulajdonú cégeknél vállalt munka, s akik gyakran idegesek is lesznek annak várható következményeitől, hogy a gazdaságban nő a külföldi tulajdon szerepe. A táblázat mindenekelőtt elárulja azt, hogy a külföldi tulajdon jelentősebb súlya csak Amerikában újdonság; Franciaországban például, amely közismerten büszke kulturális függetlenségére, már 1985-ben a feldolgozóipari munkások több mint egyötöde külföldi cégeknél dolgozott. A táblázat azonban azt is alátámasztja, hogy az Egyesült Államokban a nyolcvanas években igen gyorsan nőtt a külföldi tulajdon súlya; a külföldi tulajdonú cégek értékesítési részaránya például megduplázódott 1985 és 1990 között. Ez a növekedés közelebb hozta az Egyesült Államokat azokhoz az országokhoz, ahol a jelentős külföldi tulajdon már hosszabb ideje elfogadott tény.

7.1. táblázat - Franciaország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok: a külföldi tulajdonú cégek százalékos részaránya a feldolgozóipar értékesítésében, hozzáadott értékében és foglalkoztatotti létszámában 1985-ben és 1990-ben

Ország

Értékesítés

Hozzáadott érték

Foglalkoztatás

1985

1990

1985

1990

1985

1990

Franciaország

26,7

28,4

25,3

27,1

21,1

23,7

Egyesült Királyság

20,3

24,1

18,7

21,1

14,0

14,9

Egyesült Államok

8,0

16,4

8,3

13,4

8,0

10,8


Forrás:U.S. department of Commerce: Foreign Direct investment in the United States: An Update, 1994.

Összehasonlítható statisztikák hiányában is kijelenthetjük, hogy a világ vezető gazdaságai között Japán az egyetlen igazi kivétel, mert abban a gazdaságban alig működik külföldi tulajdon. Ezt nem nyílt jogi korlátozások idézik elő: a külföldiek papíron szabadon építhetnek üzemeket és vásárolhatnak cégeket Japánban. A kulturális akadályok, mint például a japánok ellenszenve a külföldi cégeknél vállalt munkával szemben, illetve a bürokraták által létesített nem hivatalos korlátozások mindeddig meggátolták azt, hogy multinacionális cégek nagyobb arányban bekapcsolódjanak a japán gazdaság működésébe.

A valóban fontos kérdés azonban az, hogy mitől lehet különleges szerepük a multinacionális cégeknek. A válasz nehéz, hiszen csak részben értjük a multinacionális cégek létezésének az okait. A már rendelkezésre álló elméletből mégis leszűrhető néhány ideiglenes válasz.

Először is vegyük észre, hogy mindaz, amit a multinacionális cégek tesznek, talán kevésbé könnyen, de nélkülük is megoldható. Erre az egyik példa a munkaerő-intenzív termelés áthelyeződése az iparosodott országokból a munkaerőben gazdag országokba, a másik pedig a tőkeáramlás a tőkében gazdag országokból a tőkeszegény gazdaságokba. A multinacionális cégek néha maguk hajtják végre ezeket a változásokat, és vagy megdicsérik, vagy elítélik őket ezért a szerepükért (a kommentátor nézőpontjától függően). Ezek a mozgások azonban a multinacionális cégekről bemutatott elméletünk „telephelyi” szempontját tükrözik, amely valójában nem különbözik a szokásos kereskedelmi elmélettől. Ha nem lennének multinacionális cégek, akkor ugyanaz megtörténne, csak talán nem ugyanolyan mértékben. Ez a tapasztalat indítja arra a nemzetközi gazdaságtan szakértőit, hogy a laikus megfigyelők többségével ellentétben kisebb jelentőséget tulajdonítsanak a multinacionális vállalat fogalmának.

Vegyük észre továbbá azt, hogy a multinacionális cégek határokon átnyúló szervezetalapítási tevékenysége tágabb értelemben hasonló a nemzetközi kereskedelem és az egyszerű tőkemozgások hatásaihoz; nem más tehát, a nemzetközi gazdasági integráció egy formája. A nemzetközi integráció más, általunk már áttekintett formáihoz hasonlóan azt várnánk a multinacionális cégektől, hogy általában jólétnövelő hatásokat idéznek elő, de olyan jövedelemeloszlási hatásokat is, amelyek rontják egyes gazdasági szereplők helyzetét. Ezek a jövedelemeloszlási hatások valószínűleg inkább országokon belül, mint országok között érvényesülnek.

Elemzésünket úgy összegezhetjük, hogy a multinacionális cégek nem annyira fontos tényezők a világgazdaságban, mint amennyire a köztudatban kialakult helyzetük alapján gondolhatnánk. Szerepük aligha hasznosabb vagy károsabb, mint amit a nemzetközi gazdasági kapcsolatok más formáiról tapasztalhatunk. Ettől azonban mégis tény, hogy olykor kártevőkként, olykor (bár ritkábban) jótét szerepben látják őket, ahogy ezt majd a külkereskedelem és a gazdasági fejlődés kapcsolatáról szóló 10. fejezetben be is mutatjuk.

Esettanulmány: Közvetlen külföldi beruházások az Egyesült Államokban

A legutóbbi időkig az Egyesült Államokat szinte mindig a multinacionális cégek székhelyének, nem pedig befogadó országának tekintették. Valóban, 1968-ban Jean-Jacques Servan-Schreiber francia szerző „Az amerikai kihívás” címen adta közre a multinacionális cégek növekedésének veszélyeit taglaló világsikerű könyvét. Az amerikai kormány valóban hagyományos védelmezője volt a multinacionális cégeknek az olyan bírálókkal, mint Servan-Schreiber, illetve az olyan harmadik világbeli szerzőkkel szemben, akik egy új gazdasági világrendért szálltak síkra. A nyolcvanas években azonban a rablóból pandúr lett, és az Egyesült Államok más fejlett országok közvetlen külföldi beruházásainak soha nem látott célpontjává vált.

A 7.5. ábra 1973 óta mutatja be a közvetlen külföldi beruházásokat az Egyesült Államokban, mégpedig a nemzeti jövedelem százalékában[43]. A közvetlen beruházások a hetvenes évek vége óta három hullámban érkeztek az Egyesült Államokba: az első hullám 1978-tól 1981-ig tartott, a második, nagyobb hullám 1986-tól 1990-ig, a harmadik pedig a kilencvenes évek közepén zajlott le. 1992-ben már a magánszektorban foglalkoztatott amerikai munkások több mint 5 százaléka dolgozott külföldi cégek amerikai leányvállalatainál. Ez a részarány azóta biztosan növekedett.

7.5. ábra - Közvetlen külföldi beruházások az Egyesült Államokban

kepek/7.5.png


A közvetlen külföldi beruházások három hullámban áramlottak be Amerikába: 1978–1981-ben, 1986–1989-ben és 1992 után, és ezzel nagyban megnőtt az amerikai termelés külföldi cégek által ellenőrzött hányada.

Forrás: Survey of Current Business, különböző kiadványok.

Az Egyesült Államokba irányuló külföldi beruházások számos forrásból és sokféle formában érkeztek. A leggyakrabban a japán cégek által létesített feldolgozóipari, elsősorban autóipari üzemekről beszéltek. Öt japán autógyár létesített összeszerelő üzemet Amerikában, amelyek összesen az amerikai gyártmányú személygépkocsik 11 százalékát állították elő 1991-ben. Számos más beruházás pedig amerikai cégek felvásárlásával valósult meg, ahol a vevő sokszor európai vagy kanadai, nem pedig japán befektető volt. Említésre érdemes példa a Tropicana felvásárlása a kanadai italgyártó cég, a Seagram által, illetve a Sohio vállalat British Petroleum (BP) ellenőrzése alá kerülése.

Miért jöttek külföldi cégek az Egyesült Államokba? Már hangsúlyoztuk, hogy meg kell értenünk egyrészt azt, miért gyártanak termékeket az Egyesült Államokban, másrészt pedig azt, hogy miért állítják elő egy részüket külföldi vállalatok az amerikaiak helyett. A telephelyi döntés magyarázata bonyolultnak tűnik. Egy magyarázat a relatív költségek eltolódása: az amerikai bérek csak régebben voltak a legmagasabbak a világon. A dollár 1985 és 1987 közötti gyengülése az amerikai béreket a német bérek szintje alá csökkentette, és már a japán béreknél sem voltak sokkal magasabbak. Egy másik magyarázat a protekcionizmustól való félelemmel függ össze: a külföldi, különösen japán cégek vagy azért létesítettek termelőkapacitásokat az Egyesült Államokban, mert tartottak az import mennyiségi korlátozásának növekedésétől, vagy azért, mert így, amerikai munkahelyek létesítésével kívánták maguk mellé állítani a protekcionista érdekcsoportokat. Arra a kérdésre pedig, hogy miért külföldi cégek termeltek az amerikaiak helyett, a külföldiek válasza az volt, hogy jobb technológiáik vagy vezetési módszereik voltak, mint az amerikaiaknak, és ezért tudtak hatékonyabban termelni amerikai versenytársaiknál.

A közvetlen beruházások Egyesült Államokba való beáramlását a 7.5. ábra mutatja. Ez a folyamat nem mutatott szoros korrelációt az Egyesült Államok teljes tőkeimportjával, amely a nyolcvanas években lendült fel. A közvetlen beruházások első hulláma még a nagyarányú tőkeimport felfutása előtt érkezett, a második hullám pedig nem vele egyidőben, hanem akkor, amikor a teljes tőkeimport már csökkenni kezdett. Ez a korrelációhiány megerősíti azt a vélekedést, hogy a közvetlen külföldi beruházás elsősorban nem a tőketranszfer egyik módja.

Előre látható volt, hogy az Egyesült Államokba irányuló közvetlen beruházások növekedése hasonló politikai reakciót vált ki, mint ahogy más országok válaszoltak a múltban az amerikai beruházásokra: riadalom és korlátozások követelése. Az 1988-as Omnibus Trade and Competitiveness Act ezt a reakciót tükrözte azzal, hogy rendelkezéseket tartalmazott az elnök jogkörének növelésére: a törvény alapján jogot kapott arra, hogy külföldi cégek számára megtiltsa amerikai vállalatok megszerzését nemzetbiztonsági okokból – de a nemzetbiztonság fogalmát a törvényben szándékosan homályban hagyták. A könyv írásának idején ezt a jogkört igen körültekintően alkalmazták: mindössze három vállalatfelvásárlást akadályoztak meg, és mindhárom erős katonai kötődésű iparágakban valósult volna meg. Mégis számos szakértő vélte úgy, hogy az amerikai kormány megtehetné, hogy hatalmát nemcsak a külföldi eredetű beruházások katonai, hanem gazdasági szűrésére is felhasználhassa.

A téma egy ideje látszólag nyugvóponton van. Úgy tűnik, hogy számos külföldi befektető több éven át nem kapott igazán sokat a pénzéért; a japán befektetők pedig azt is tapasztalták, hogy pénzforrásaik nagyban összezsugorodtak a japán részvénypiac 1990-ben elkezdődött visszaesése miatt. Egyebek mellett ezek az okok is közrejátszottak abban, hogy az Egyesült Államokba irányuló külföldi beruházások növekedési üteme 1990-ben erősen csökkent, és a politikai légkör mindjárt enyhült is.

Japán a szórakoztatóiparban

1990-ben és 1991-ben az amerikai közhangulat erősen ellenezteaz amerikai cégek külföldieknek való eladását. Az indulatokat a nagy megtörtént vagy tervezett japán vállalatfelvásárlások nyilvánosságra kerülése fűtötte. A sors fintora, hogy a legnagyobb figyelmet keltett tranzakciók majdnem mindegyike igen jó üzlet volt az amerikaiak és, legalábbis utólagos értékelés alapján, rossz a japánok számára.

Két nagy port felvert ügy a szórakoztatóiparban zajlott le. Az első az volt, amikor a szórakoztatóelektronikai cikkeket gyártó Sony cég megvásárolta a Columbia Pictures vállalatot. Az üzlet mögött az a megfontolás állt, hogy nyereséget ígérő szinergia valósulhat meg a Columbia film, televízió és zenei üzletága, valamint az ott előállított termékek lejátszására alkalmas Sony-videolejátszók, -CD-készülékek és egyéb termékek között. A lemaradástól félő Sony-versenytárs, a Matsushita pedig az amerikai MCA céget szerezte meg.

A közvélemény nem fogadta örömmel ezeket az ügyleteket, de nehéz volt belátni, hogy az Egyesült Államok valójában mit is kockáztatott velük. Valóban volt némi alapja az aggodalmaknak azzal kapcsolatban, hogy a japánok amerikai csúcstechnológiai cégeket szerezzenek meg; egyes megfigyelők attól tartanak, hogy az új tulajdonosok megfosztják tudásuktól ezeket a cégeket, illetve külföldre viszik a náluk folyó kutatásokat. Azt azonban aligha lehetett feltételezni, hogy a Sony Japánban kezd el az amerikai piacra szánt filmeket forgatni, vagy az MCA hirtelen japán rocksztárok iránt mutat nagy érdeklődést. Végül nyilvánvalóvá vált, hogy az elektronikai és a szórakoztatóipari cégek között remélt szinergia nagyrészt csak vágyálom volt – és az is, hogy a Sony és a Matsushita sokkal többet fizetett a kelleténél. A Columbiánál veszteséget felhalmozó Sony 1995-ben 2,7 milliárd dollár értékben kénytelen volt csökkenteni bajbajutott leányvállalata értékét. A Matsushita pedig feladta a játszmát, és jelentős veszteséggel a kanadai Seagram’snek adta tovább az MCA céget.

A kilencvenes évek közepén a gyengülő dollár és az élénken növekvő amerikai gazdaság nyújtotta lehetőségek összekapcsolódása ismét felfuttatta a külföldi eredetű beruházásokat. Ezúttal európai, nem pedig japán cégek voltak a főszereplők: 1998-ban például a német Daimler-Benz csoport megszerezte a Chrysler Motorst, az Egyesült Államok harmadik legnagyobb autógyártóját. A könyv írása idejéig azonban ez a legújabb beruházási hullám nem okozott bármilyen említésre méltó politikai felzúdulást.



[43] A 7.5. ábrában alkalmazott mérési módszert a 12. fejezetben bemutatásra kerülő fizetési mérlegből vezetjük le. A külföldi társaságok olyan kiadásait tartalmazza, amelyek célja vagy az ellenőrzés megszerzése amerikai vállalatok fölött, vagy befektetéseik bővítése a már ellenőrzésük alatt álló vállalatokban. Ez módszertani okokból csak korlátozottan mutatja meg a külföldi cégek amerikai érdekeltségeinek bővülését, mégis a külfölditőke-beáramlás hasznos mutatója.