Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

8. fejezet - Nemzetközi tényezőmozgások

8. fejezet - Nemzetközi tényezőmozgások

Mindeddig kizárólag a nemzetközi kereskedelemmel foglalkoztunk. Figyelmünket tehát a nemzetközi áru- és szolgáltatáscsere okaira és hatásaira összpontosítottuk. A termékek és a szolgáltatások mozgása azonban nem a nemzetközi integráció egyedüli formája. Ez a fejezet az integrációnak egy más formájával foglalkozik, a termelési tényezők nemzetközi mozgásával, azaz a tényezőmozgásokkal. A tényezőmozgások felölelik a munkaerő vándorlását, a tőkeáramlásokat a nemzetközi hitelezésen és kölcsönfelvételen keresztül, és a kifinomult nemzetközi összefonódásokat, amelyek a multinacionális társaságok kialakulásához vezetnek.

A nemzetközi tényezőmozgás elvei lényegében nem különböznek a nemzetközi árukereskedelem tényezőitől. A nemzetközi hitelkapcsolatok és a nemzetközi munkaerő-vándorlás okaiban és hatásaiban is analógnak tekinthető ahhoz, amit az áruk mozgásáról a 2–5. fejezetekben bemutattunk. A multinacionális társaságok szerepét a 6. fejezetben kifejtett koncepciók egy részének kiterjesztésével érthetjük meg. Tehát nem jelent alapvető hangsúlyváltozást, ha figyelmünket az áruk és szolgáltatások kereskedelméről a tényezőmozgások felé fordítjuk.

Noha alapvető gazdasági hasonlóság van a kereskedelem és a tényezőmozgások között, politikai környezetükben jelentősek a különbségek. Egy munkaerőben gazdag ország bizonyos körülmények között tőkeintenzív termékeket importálhat; más körülmények között viszont külföldi hitelfelvétellel juthat tőkéhez. Egy tőkében gazdag ország munkaerő-intenzív termékeket importálhat vagy vendégmunkásokat alkalmazhat. Egy olyan ország, amely túl kicsi ahhoz, hogy hatékony méretű cégeket tartson el, olyan termékeket importálhat, amelyek gyártásában a nagy cégeknek előnyük van, vagy lehetővé teheti az ilyen termékek helyi gyártását külföldi cégek leányvállalatai számára. Az említett esetek mindegyike tisztán gazdasági következményei hasonlóak lehetnek, politikai elfogadhatóságuk azonban alapvetően különbözhet.

A nemzetközi tényezőmozgások általában még több politikai nehézséget okoznak, mint a nemzetközi kereskedelem. Így a tényezőmozgásokat jobban korlátozzák, mint az árukereskedelmet. A bevándorlási korlátozások a világon szinte általánosak. A nyolcvanas évekig több nyugat-európai ország, a többi között Franciaország fenntartotta a tőkemozgások korlátozását még akkor is, ha szomszédaikkal lényegében szabadkereskedelmet bonyolított le. A külföldi székhelyű multinacionális társaságok beruházásait gyanakvással figyelik és szigorúan szabályozzák a világ legtöbb országában. Ennek eredménye, hogy a tényezőmozgások a gyakorlatban valószínűleg kisebb jelentőségűek, mint az árukereskedelem. Ezért választottuk kiindulópontunknak a külkereskedelem tényezőmozgások nélküli elemzését. A tényezőmozgások mégis igen fontosak, és megéri, hogy egy fejezetet szenteljünk elemzésüknek.

Ez a fejezet három részből áll. Az áttekintést a nemzetközi munkaerő-mobilitás egyszerű modelljével kezdjük. Ezután a nemzetközi hitelkapcsolatok elemzésébe vágunk, ahol megmutatjuk, hogy ez a hitelezés időben eloszló kereskedelemnek is tekinthető; a hitelt nyújtó ország jelenlegi erőforrásokról mond le, hogy a jövőben jusson visszafizetéshez, a hitelfelvevő viszont ennek az ellenkezőjét teszi. A fejezet utolsó része pedig a multinacionális társaságokat elemzi.

Nemzetközi munkaerő-mobilitás

Áttekintésünket a munkaerő-mobilitás hatásainak elemzésével kezdjük. A modern világban a munkaerő-áramlást rengeteg korlátozás sújtja – a bevándorlást szinte mindegyik ország megnehezíti. Így a munkaerő-áramlás a gyakorlatban kevésbé általános, mint a tőkemozgás. Mégis fontos marad; sőt, bizonyos tekintetben elemezni is egyszerűbb, mint a tőkemozgásokat. Ennek okairól később olvashatunk a fejezetben.

Egytermékes modell tényezőmozgás nélkül

A külkereskedelem elemzéséhez hasonlóan a tényezőmobilitás megértésének is az a legjobb módja, hogy gazdaságilag nem integrált világot tételezünk fel, és ezután vizsgáljuk meg, mi történik, ha lehetségessé válnak a nemzetközi tranzakciók. Tételezzük fel, hogy a világ szokás szerint két országból, Belföldből és Külföldből áll, és mindkettő két termelési tényezővel, termőfölddel és munkaerővel rendelkezik. Egyelőre azonban azt is feltételezzük, hogy ez a világ még egyszerűbb annál, mint amelyet a 4. fejezetben elemeztünk, mégpedig annyiban, hogy a két ország csak egy terméket állít elő, amit egyszerűen „kibocsátásnak” nevezünk. Így ebben a világban nincs lehetőség szokásos külkereskedelemre, azaz különböző termékek cseréjére. Ezek a gazdaságok vagy csak a termőföld, vagy csak a munkaerő mozgásán keresztül integrálódhatnak egymással. A termőföld – szinte definíciószerűen – nem mozoghat, így ez az integráció munkaerő-áramlással megvalósuló modellje.

A tényezőmozgások bevezetése előtt célszerű elemeznünk a kibocsátás szintjét meghatározó tényezőket az egyes országokban. Csak a termőföld (T) és a munkaerő (L) szűkösen rendelkezésre álló erőforrás. Így minden egyes ország kibocsátása – ha minden más tényező azonos – attól függ, hogy ezek a termelési tényezők milyen mennyiségben állnak rendelkezésre. A termelési tényezők kínálata és a gazdaság kibocsátása közötti kapcsolat a termelési függvény, amelyet Q(T, L)-lel jelölünk.

A 3. fejezetben már találkoztunk a termelési függvény gondolatával. Ott is megjegyeztük, hogy a termelési függvényt a következő kérdés alapján érdemes értelmezni: hogyan függ a kibocsátás az egyik termelési tényező kínálatától, ha a másik mennyisége nem változik? Ezt tesszük a 7.1. ábrán, amely megmutatja, hogyan változik egy ország kibocsátása a foglalkoztatottság változásával, ha a termőföldkínálat rögzített marad; a kép ugyanaz, mint a 3.1. ábrán. A termelési függvény meredeksége azt a kibocsátás-növekedést méri, amelyet kicsivel több munkaerő felhasználásával lehetne elérni, és így a munkaerő határtermékének nevezzük. A 7.1. ábrán szereplő görbe feltételezése szerint a munka határterméke csökken, ha a munkaerő/föld arány nő. Ez a szokásos eset: ha egy ország adott mennyiségű termőföldön több munkaerőt kíván foglalkoztatni, akkor a termelés egyre inkább munkaerő-intenzív technikáit kell alkalmaznia, ez pedig egyre nehezebbé válik, minél jobban előrehalad a termőföld munkaerővel való helyettesítése.

7.1. ábra - Egy gazdaság termelési függvénye

kepek/7.1.png


A termelési függvény, Q(T, L) megmutatja, hogy a kibocsátás hogyan változik a foglalkoztatott munkaerő megváltozásával, ha a termőföld mennyisége, T nem változik. Minél nagyobb a munkaerő-kínálat, annál nagyobb a kibocsátás; ám a munkaerő határterméke csökken, ahogy a foglalkoztatottak száma nő.

A 7.2. ábra, amely a 3.2. ábrának felel meg, ugyanazt az információt tartalmazza, mint a 7.1. ábra, de másként ábrázolja azt. Most közvetlenül megmutatjuk, hogy miként függ a munka határterméke a foglalkoztatott munkaerő mennyiségétől. Ábránkon a munkaerő minden egyes egységének reálbére egyenlő a munkaerő határtermékével. Ez mindaddig igaz, ameddig a gazdaság tökéletes versenyben működik, feltételezésünk szerint pedig ez a helyzet.

Mi történik a termőföld jövedelmével? Amint megmutattuk a 3. fejezet függelékében, a gazdaság teljes kibocsátását a határtermék görbéje alatti területtel mérhetjük. Ebből a teljes kibocsátásból a munkások munkabére egyenlő a reálbér és a foglalkoztatás szorzatával, és ezért megegyezik az ábrán jelzett területtel. A fennmaradó rész, amelyet szintén jelzünk, pedig egyenlő a termőföld-tulajdonosok bérletidíj-bevételeivel.

7.2. ábra - A munkaerő határterméke

kepek/7.2.png


A munkaerő határterméke csökken a foglalkoztatás növekedésével. A határtermék görbéje alatti (vonalkázott) terület egyenlő a teljes kibocsátással. A foglalkoztatás adott szintje mellett a határtermék meghatározza a reálbért; így a munkaerő teljes bevétele (a reálbér és a foglalkoztatottak számának szorzata) az ábrán szereplő szürke négyszögnek felel meg. A kibocsátás fennmaradó részét a bérleti díjak alkotják.

Tételezzük fel, hogy Belföld és Külföld ugyanazt a technológiát alkalmazza, de eltérő termőföld/munkaerő arány mellett. Ha Belföld a munkaerőben gazdag ország, akkor Belföld munkásai kevesebbet keresnek, mint külföldi társaik, a termőföld jövedelme viszont Belföldön magasabb, mint Külföldön. Ez a helyzet feltétlenül ösztönzi a tényezők mozgását. Belföld munkásai Külföldre szeretnének költözni, Külföld termőföld-tulajdonosai pedig Belföldre szeretnék áthelyezni termőföldjüket, de feltételeztük, hogy ez lehetetlen. Következő lépésünk az, hogy lehetővé tesszük a munkások költözését, és megnézzük, mi történik.

A nemzetközi munkaerő-áramlás

Most tételezzük fel, hogy a munkások mozogni tudnak a két ország között. A munkások Belföldről Külföldre fognak költözni. Ez a mozgás csökkenti Belföld munkaerő-állományát, és így növeli Belföld reálbérszintjét, miközben növeli a munkaerő-állományt és csökkenti a reálbért Külföldön. Ha a munkaerőmozgásnak nincs akadálya, akkor ez a folyamat mindaddig tart, amíg a munkaerő határterméke a két országban egyenlő nem lesz.

A 7.3. ábra bemutatja a nemzetközi munkaerő-mobilitás okait és hatásait. A vízszintes tengely ábrázolja a világ összes munkaerejét. A Belföldön foglalkoztatottakat balról, a Külföldön foglalkoztatottakat jobbról mérjük. A bal oldali függőleges tengely a munkaerő határtermékét mutatja Belföldön, a jobb oldali függőleges tengely pedig Külföldön. Kezdetben feltételezzük, hogy Belföldön OL1 munkás, Külföldön pedig L1O* munkás van. Ezt az erőforrás-allokációt figyelembe véve a reálbérszint Belföldön (C pont) alacsonyabb lenne, mint Külföldön (B pont). Ha a munkások szabadon mozoghatnak bármelyik országba, amely magasabb reálbért kínál, akkor Belföldről Külföldre áramlanak mindaddig, amíg a reálbérszintek ki nem egyenlítődnek. A világ munkaerejének így kialakuló eloszlása szerint OL2 munkás lesz Belföldön, és L2O* munkás külföldön (A pont).

A világ munkaerejének erről az újraelosztásáról három pontot érdemes megjegyezni:

  1. A reálbérszintek konvergenciájához vezet. A reálbérek Belföldön nőnek, Külföldön csökkennek.

  2. Egészében növeli a világ kibocsátását. Külföld kibocsátása L1 és L2 között a határtermékgörbéje alatti területtel nő, míg Belföld kibocsátása a határtermékgörbéje alatti megfelelő területtel csökken. Az ábrából látjuk, hogy Külföld többet nyer, mint amennyit Belföld veszít, és ezt a különbséget az ábra kiszínezett ABC része mutatja.

  3. E nyereség ellenére lesznek, akik személyesen veszítenek. Azok, akik eredetileg Belföldön dolgoztak volna, magasabb reálbérekhez jutnak, azok viszont, akik eredetileg Külföldön dolgoztak volna, alacsonyabb reálbéreket kapnak. Külföld termőföld-tulajdonosai jól járnak a nagyobb munkaerő-kínálat miatt, de Belföld termőföld-tulajdonosait kár éri. A nemzetközi kereskedelem hasznához hasonlóan a nemzetközi munkaerő-mobilitás is csak elvben hasznos mindenki számára, a gyakorlatban viszont néhány csoport vesztes lesz.

7.3. ábra - A nemzetközi munkaerő-mobilitás okai és hatásai

kepek/7.3.png


Kezdetben OL1 munkást foglalkoztatnak Belföldön, Külföldön pedig L1O* munkást. A munkaerő Belföldről Külföldre vándorol mindaddig, amíg Belföldön OL2 munkást alkalmaznak, Külföldön pedig L2O* munkást, és a bérek kiegyenlítődnek.

Az elemzés kiterjesztése

Épp most láttuk, hogy egy nagyon egyszerű modell igen sokat mond el nekünk a nemzetközi tényezőáramlások okairól és arról, hogy milyen hatásaik vannak. Egyszerű modellünkben a munkaerő-mobilitást a nemzetközi erőforrás-ellátottsági különbségek gerjesztik ugyanúgy, ahogy a 4. fejezet modelljében a kereskedelmet; ugyancsak a kereskedelemhez hasonlóan a munkaerőmozgás is hasznos, mert növeli a világtermelést. Igaz, hogy erős jövedelemeloszlási hatások járnak vele, amelyek a munkaerő-áramlás hasznát problematikussá teszik.

Most tekintsük át röviden, hogy miként módosul az elemzés, ha figyelembe veszünk néhány, eddig az egyszerűség kedvéért elhanyagolt tényezőt.

Meg kell válnunk attól a feltevéstől, hogy a két ország csak egy terméket állít elő. Tételezzük fel tehát, hogy az országok két terméket gyártanak, és ezek egyike munkaerő-intenzívebb a másiknál. A tényezőarányos modell 4. fejezetbeli elemzéséből már tudjuk, hogy ebben az esetben a külkereskedelem alternatívát kínál a tényezőáramlással szemben. Belföld bizonyos értelemben munkaerőt exportálhat és termőföldet importálhat azzal, hogy munkaerő-intenzív terméket exportál és termőföld-intenzív terméket importál. Az ilyen kereskedelem elvben a tényezőárak teljes kiegyenlítődéséhez vezethet anélkül, hogy egyáltalán szükség lenne a tényezők áramlására. Ha ez történnék, akkor megszűnne bármilyen ösztönző arra, hogy a munkaerő Belföldről Külföldre áramoljék.

A gyakorlatban a kereskedelem valóban a nemzetközi tényezőmozgások helyettesítője, de ez a helyettesítés nem tökéletes. Az okokat már összefoglaltuk a 4. fejezetben. A valóságos világban nem lehet tapasztalni a tényezőárak kiegyenlítődését, mert az országok tényezőellátottsága sokszor annyira eltérő, hogy teljes szakosodásra kényszerülnek; vannak természetes és adminisztratív kereskedelmi akadályok; és vannak technológiai különbségek is az országok között.

Másfelől azon is elgondolkodhatunk, hogy a tényezőmozgások nem szüntetik-e meg a nemzetközi kereskedelem ösztönzőit. A válasz ismét az, hogy miközben egy egyszerű modellben a termelési tényezők mozgása szükségtelenné teheti a termékek nemzetközi kereskedelmét, addig a gyakorlatban a munkaerő, a tőke és más, esetleg mozgásképes erőforrások szabad mozgását jelentős akadályok nehezítik. Bizonyos erőforrások pedig nem kapcsolhatók össze – a kanadai erdő és a karib-tengeri napfény nem tud mozogni.

A tényezőmozgások modelljének kiterjesztésével a modell alapvető üzenete nem változik meg. A lényeg az, hogy a tényezők kereskedelme tisztán gazdasági tekintetben nagyon hasonlít a termékek kereskedelmére; okai nagyrészt ugyanazok, és eredményei is hasonlóak.

Esettanulmány: Bérkonvergencia a tömeges migráció időszakában

A modern világban valóban emberek nagy tömegei mozognak az országok között. A munkaerő-vándorlás igazi hőskora – amikor a bevándorlás számos ország népességnövekedésének fő forrása volt, a kivándorlás viszont csökkentette több más ország lakosságát – azonban a 19. század végén és a 20. század elején volt. Emberek tízmilliói tettek meg hosszú utat egy jobb élet reményében egy globális gazdaságban, amelyet már éppen integráltak a vasútvonalak, a gőzhajók, a távírókábelek, ahol viszont még nem léteztek a bevándorlás sokrétű jogi korlátai. A kínaiak Délkelet-Ázsia és Kalifornia felé indultak; az indiaiak Afrikába és a Karibi-térségbe; sok japán pedig Brazíliába költözött. Mindenekelőtt pedig az európai peremvidék – Skandinávia, Írország, Olaszország és Kelet-Európa – lakói települtek át oda, ahol bőségben volt a termőföld, a bérek pedig magasak, azaz az Egyesült Államokba, de Kanadába, Argentínába és Ausztráliába is.

Vajon ez a folyamat valóban olyan reálbér-konvergenciát idézett elő, amilyet modellünk előrejelez? Ez tényleg így történt. A kísérő táblázat az 1870-es reálbéreket mutatja, valamint ezek változását az első világháborút megelőző évig, négy „célország” és négy „küldő ország” esetében. A táblázat szerint a vizsgált időszak kezdetén a célországokban sokkal magasabbak voltak a reálbérek, mint a küldő országokban. A következő négy évtizedben a reálbérek mindegyik vizsgált országban nőttek, de (a meglepően nagy kanadai növekedés kivételével) sokkal gyorsabban emelkedtek a küldő, mint a célországokban. Ez arra utal, hogy a migráció a világot valóban a bérek (bár nem teljes) kiegyenlítődése felé vitte.

Az amerikai gazdaságról következő esettanulmány azt mutatja be, hogy az első világháború után a jogi korlátozások véget vetettek a tömeges migráció korszakának. Ezért és más okok miatt (ezek között a világkereskedelem hanyatlása és a két világháború közvetlen hatásai következtében) a reálbérek konvergenciája megállt, sőt néhány évtizedre meg is fordult, és csak a háború után folytatódott ismét.

 

Reálbér, 1870 (USA =100)

A reálbér százalékos növekedése, 1870–1913

Célországok

Argentína

53

51

Ausztrália

110

1

Kanada

86

121

Egyesült Államok

100

47

Küldő országok

Írország

43

84

Olaszország

23

112

Norvégia

24

193

Svédország

24

250

Forrás: Williamson, Jeffrey G.: The Evolution of Global Labor Markets since 1830: Background Evidence and Hypotheses. Explorations in Economic History, 32. (1995) 141–196. old.

Esettanulmány: A bevándorlás és az amerikai gazdaság

Az Egyesült Államok a huszadik században két nagy bevándorlási hullámot élt meg. Az első a tizenkilencedik század végén kezdődött, és az 1924-ben bevezetett korlátozó törvények miatt fejeződött be. A bevándorlás a hatvanas évek közepén lendült fel ismét, részben a jelentős 1965-ös törvénymódosítás következtében. A táblázat az Egyesült Államokba törvényesen belépett bevándorlók számát mutatja az 1880 utáni összes évtizedre. Az illegális bevándorlók száma ugyancsak nőtt: az amerikai kormányzat évi 200–300 ezerre becsüli a számukat.

A viszonylag csekély bevándorlás időszakában, 1924 és 1965 között a bevándorlóknak valószínűleg nem volt komoly hatásuk az amerikai gazdaságra, részben azért, mert nem voltak sokan. Hatásuk azért is korlátozott volt, mert a bevándorlási törvények az 1920-as amerikai etnikai arányoknak megfelelően szabályozták a vízumkiadást. Ennek eredményeként a bevándorlók főleg Kanadából és Európából jöttek, így olyan szakképzettséggel rendelkeztek, amely meglehetősen hasonló volt a már Amerikában dolgozó munkaerő szakképzettségéhez. 1965 után azonban a bevándorlás forrása már elsősorban Latin-Amerika és Ázsia volt, az ottani munkások pedig átlagosan sokkal kevésbé voltak képzettek, mint az átlagos amerikai munkás.

Azt várhatnánk, hogy a kevésbé szakképzett munkások nagy tömegű beutazása lefelé nyomta az alacsonyan képzett munkaerő bérét. A hetvenes és a nyolcvanas években valóban – ahogy ezt a 4. fejezetben bemutattuk – számottevően nőtt a különbség a magasabban és a kevésbé képzett alkalmazottak bére között. A középiskolai végzettség nélküli munkások bére például 10 százalékkal csökkent a náluk jobban képzett munkások átlagbéréhez képest. Ezt a folyamatot nyilván más tényezők is erősítették, de bizonyos becslések szerint a relatív bérek csökkenésének körülbelül az egyharmada a bevándorlás következménye volt[41].

A bevándorlással kapcsolatos viták nagy része azonban nem erről a jövedelemeloszlási hatásról folyt. A politikusok és a szavazók ehelyett a bevándorlás adókra és kormányzati kiadásokra gyakorolt hatásával foglalkoztak. A bevándorlók ellentmondásos hatást gyakorolnak a költségvetésre. Egyrészt adókat fizetnek (és növelik a többi termelési tényező hozadékát, ami ugyancsak adóbevétel-növekedéssel jár). Másrészt a bevándorlók az ország összes lakosához hasonlóan növelik a közszolgáltatások, így az oktatás, a közutak, a jóléti szolgáltatások és a rendőrség iránti keresletet. (Ahogy a svájci író, Max Frisch írta az országába érkező bevándorlókról: „Munkásokat akartunk, de emberi lények jöttek”). Az Egyesült Államokba újabban érkező bevándorlók átlagosan viszonylag alacsony béreket kapnak (tehát nem fizetnek sok adót) és viszonylag magas valószínűséggel munkanélküliek vagy részesülnek szociális segélyben. Ezért sokan érveltek úgy, hogy ezek a bevándorlók terhet jelentenek az állami költségvetésre. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy valóban ez a helyzet: más-más közgazdászok más-más következtetésekre jutottak, mindenekelőtt azért, mert az ilyen számítások nagyban önkényes feltevésektől függnek azzal kapcsolatban, hogy mennyibe kerülnek az egy új lakosnak nyújtott szolgáltatások. Abban azért minden becslés egyetért, hogy a bevándorlásnak az eredeti lakosok összjövedelmére gyakorolt nettó hatása (ennek a jövedelemnek az eloszlására gyakorolt hatással ellentétben) csekély, és semmiképpen sem több, mint 1 százaléknak a töredéke bármelyik irányban.

E meglehetősen szerény becslések ellenére a kilencvenes évek közepén erős politikai ellenállás volt a bevándorlással szemben. 1994 őszén a kaliforniai szavazók elfogadták a 187-es törvényjavaslatot, amely szigorú szabályokat vezetett be az illegális bevándorlókkal szemben. Megtiltotta például, hogy ezek a bevándorlók közszolgáltatásokban részesüljenek, így azt is, hogy gyermekeik iskolába járhassanak. Az amerikai Kongresszus olyan törvényi szabályozást fontolgatott, amely szerint számos szolgáltatást megtagadtak volna olyan legális bevándorlóktól, akik még nem váltak amerikai állampolgárokká, ez viszont az állampolgársági kérvények tömeges hullámát indította el. A könyv írása idején azonban még ezeknek az intézkedéseknek egyikét sem vezették be. A 187-es törvényjavaslat esetében különösen valószínű, hogy az elkövetkező években sok jogi támadás éri majd.

Bevándorlás az Egyesült Államokba (1000 főben)

1881–1890

5247

1941–1950

1035

1891–1900

3688

1951–1960

2516

1901–1910

8796

1961–1970

3322

1911–1920

5736

1971–1980

4493

1921–1930

4107

1981–1990

7338

1931–1940

528

  

Forrás: Borjas, George J.: The Economics of Immigration. Journal of Economic Literature, 32. (1994) 1667–1717. old.



[41] Borjas, George J.–Freeman, Richard–Katz, Lawrence: On the Labor Market Effects of Immigration and Trade. In: Borjas–Freeman (szerk.): Immigration and the Work Force: Economic Concequences for the United States and Source Areas. University of Chicago Press, Chicago, 1992.