Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A Heckscher–Ohlin-modell tapasztalati bizonyítékai

A Heckscher–Ohlin-modell tapasztalati bizonyítékai

A tényezőarányok elmélete a nemzetközi gazdaságtan egyik legbefolyásosabb eszmerendszere, így tehát számos empirikus vizsgálatot is végeztek vele.

A Heckscher–Ohlin-modell tesztelése

Tesztelés amerikai adatokkal. Az Egyesült Államokat a legutóbbi időkig, de még ma is különleges esetnek lehet tekinteni az országok között. Az Egyesült Államok néhány évvel ezelőttig sokkal gazdagabb volt más országoknál, és az amerikai munkások fejenként láthatólag nagyobb tőkeállománnyal dolgoztak, mint más országbeli kollégáik. Noha több nyugat-európai ország és Japán időközben felzárkózott, az Egyesült Államok továbbra is a legmagasabb tőke/munkaerő arányú országok között szerepel.

Így azt várhatjuk, hogy az Egyesült Államok tőkeintenzív termékek exportőre és munkaerő-igényes termékek importőre. Meglepő, de nem ez történt amásodik világháború utáni 25 évben. 1953-ban publikált híres tanulmányában Wassily Leontief (az 1973-as közgazdasági Nobel-díj nyertese) arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai export kevésbé tőkeintenzív az amerikai importnál[15]. Ez az eredmény a Leontief-paradoxonként ismert, és a tényezőarányok elmélete egyetlen jelentős cáfolatának tekinthető.

A 4.3. táblázat mutatja be a Leontief-paradoxont az amerikai külkereskedelemre vonatkozó egyéb információkkal együtt. Az 1 millió dollárnyi 1962-es amerikai export előállításához szükséges termelési tényezőket hasonlítjuk össze az 1 millió dollárnyi 1962-es amerikai import előállításához szükséges termelési tényezőkkel. A tábla első két sora megmutatja, hogy abban az évben a Leontief-paradoxon még érvényes volt: az amerikai exportot kisebb tőke/munkaerő aránnyal állították elő, mint az amerikai importot. A tábla többi része azonban azt mutatja, hogy az export és az import egyéb összehasonlításai már jobban összhangban állnak azzal, amit a tényezőarányos modell alapján várhatunk. Az Egyesült Államok exportja a képzés átlagos időtartama alapján mérve szakképzettmunkaerő-intenzívebb volt, mint importja. Ugyancsak erősen megjelentek az exportban a „technológiaintenzív” termékek, amelyek előállításához egységnyi értékesítésre vetítve több kutatót és mérnököt kellett alkalmazni. Ezek a megállapítások pedig megfelelnek a szakképzett munkaerőben gazdag Egyesült Államok korszerű termékekben mutatott komparatív előnyének.

4.3. táblázat - Az 1962-es amerikai export és import tényezőtartalma

 

Import

Export

1 millió dollárra jutó tőke

2 132 000 $

1 876 000 $

1 millió dollárra jutó munkaerő (fő)

119

131

Tőke/munkaerő arány (dollár/munkás)

17 916 $

14 321 $

A munkaerőátlagos képzési ideje (év)

9,9

10,1

A kutatók és mérnökök aránya a munkaerőben

0,0189

0,0255


Forrás: Baldwin, Robert: Determinants of the Commodity Structure of U.S. Trade. American Economic Review, 61. (1971. március) 126–145. old.

Akkor miért figyelhető meg mégis a Leontief-paradoxon? Erre egyelőre senkinek sincs biztos válasza. A következő mégis elfogadható magyarázat lehet: az Egyesült Államoknak különleges előnye van az olyan, innovatív technológiákkal előállított termékek vagy áruk gyártásában, mint a repülőgépek és a legkifinomultabb számítógépcsipek. Lehet, hogy ezek a termékek kevésbé tőkeintenzívek, mint azok, amelyek technológiája már kiérlelődhetett és a tömegtermelésre alkalmassá válhatott. Így az Egyesült Államok olyan áruk exportőre lehet, amelyek nagy arányban épülnek szakképzett munkaerőre és az innovatív vállalkozói szellemre, míg olyan nagy súlyú iparcikkeket importál (például személygépkocsikat), amelyek gyártásához jelentős tőke szükséges[16].

Tesztelés globális adatokkal. A közgazdászok később nagyszámú ország adatával próbálták tesztelni a Heckscher–Ohlin-modellt. Harry P. Bowen, Edward E. Leamer és Leo Sveikauskas fontos tanulmánya[17] azon a korábban már bemutatott gondolaton alapult, hogy az áruk kereskedelme valójában a termelési tényezők kereskedelmének közvetett formája. Ha tehát kiszámítanánk az egy ország exportjában és importjában megtestesült termelési tényezőket, akkor azt látnánk, hogy egy ország azoknak a termelési tényezőknek a nettó exportőre, amelyekkel viszonylag jól el van látva, és olyan tényezők nettó importőre, amelyekből az ellátottsága aránylag gyenge.

A 4.4. táblázat a Bowen és társai által végzett fontos ellenőrző vizsgálatok egyikét mutatja be. Egy 27 országot és 12 termelési tényezőt tartalmazó mintára a szerzők kiszámították minden egyes ország minden egyes termelési tényezőből való részesedését a világ teljes állományához mérten. Utána összehasonlították ezeket az arányokat az egyes országok részesedésével a világ összevont jövedelméből. Ha a tényezőarányos elmélet helyes, akkor egy ország mindig olyan tényezőket exportál, amelyekből a részesedése meghaladja jövedelmi hányadát, és olyanokat importál, amelyekből a részesedése jövedelmi hányadánál kisebb. Az elemzés szerint a termelési tényezők kétharmadánál a kereskedelem iránya a vizsgált évek átlagosan kevesebb mint 70 százalékában felelt meg a tényezőarányos modellnek. Az eredmény szélesebb sávon igazolja a Leontief-paradoxont: a külkereskedelem iránya gyakran nem a Heckscher–Ohlin-modell szerint alakul.

4.4. táblázat - A Heckscher–Ohlin-modell tesztje

Termelési tényező

Találati pontosság*

Tőke

0,52

Munkaerő

0,67

Diplomás munkaerő

0,78

Vezetési munkaerő

0,22

Irodai munkaerő

0,59

Értékesítési munkaerő

0,67

Szolgáltatási munkaerő

0,67

Mezőgazdasági munkaerő

0,63

Termelési munkaerő

0,70

Művelt földterület

0,70

Legelő

0,52

Erdő

0,70


*Azoknak az országoknak az aránya, amelyeknél a nettó tényezőexport iránya megfelel a HO-modellnek.

Forrás: Bowen, Harry–Leamer, Edward E.–Sveikauskas, Leo: Multicountry, Multifactor Tests of the Factor Abundance Theory. Aqmerican Economic Review, 77. (1978. december) 791–809. old.

Teszt az Észak–Dél kereskedelem adataival. A nemzetközi kereskedelem általános struktúráját a Heckscher–Ohlin-modell tiszta formája aligha írja le tökéletesen, az Észak–Dél közötti iparcikk-kereskedelem szerkezete azonban sokkal jobban megfelel a modellnek (erre már utalt az Észak–Dél kereskedelemről és a jövedelemeloszlásról bemutatott elemzésünk). Nézzük például a 4.5. táblázatot, amely az Egyesült Államok és Dél-Korea kereskedelmének néhány elemét mutatja.

4.5. táblázat - Az Egyesült Államok és Dél-Korea közötti kereskedelem 1992-ben (millió dollárban)

Termékfajta

USA-export Dél-Koreába

USA-import Dél-Koreából

Vegyipari termékek, műanyagok, gyógyszerek

1340

105

Energiafejlesztő berendezések

705

93

Műszerek

512

96

Szállítóeszközök a gépkocsikat leszámítva (főleg repülőgépek)

1531

78

Ruházati cikkek és cipők

11

4203


Forrás:Statistical Abstracts of the United States, 1994.

Nyilvánvaló, hogy a Dél-Koreába irányuló amerikai export cikkei nagyon eltérnek azoktól, amelyek ugyanabból az irányból érkeznek. Az is világos, hogy az amerikai export általában bonyolult, szakképzettség-igényes termékekből áll, mint a tudományos műszerek, míg a dél-koreai export nagy részét most is egyszerű termékek alkotják, mint a cipők. Így azt várhatjuk, hogy a Heckscher–Ohlin-modell sokkal jobban írja le az Észak–Dél közötti kereskedelmet, mint a világkereskedelmet általában. Ez pedig a legtöbb tanulmány szerint igaznak is bizonyul[18]. Ezek a következtetések ugyanakkor nem mondanak ellent annak az állításnak, hogy a Heckscher–Ohlin-modell magyarázó ereje általában nem erős. Az Észak–Dél közötti iparcikk-kereskedelem ugyanis mindössze a világkereskedelem mintegy 10 százalékát teszi ki.

A hiányzó kereskedelem esete. Jelentős visszhangot kiváltott újabb tanulmányában Daniel Trefler[19] egy mindaddig figyelmen kívül hagyott empirikus problémára hívja fel a figyelmet a Heckscher–Ohlin-modellel kapcsolatban. Arra utal ugyanis, hogy ha az áruk kereskedelmét a termelési tényezők kereskedelme közvetett formájának tekintjük, akkor ennek a kereskedelemnek nemcsak az iránya, hanem a volumene is a modellnek megfelelően kell alakuljon. Márpedig a tényezők kereskedelme általában sokkal kisebbnek bizonyul, mint amekkora a Heckscher–Ohlin-modell szerint lenne.

Ennek az eltérésnek a jelentős része abból származik, hogy ez a modell rosszul jelzi előre a gazdag és a szegény országok közötti munkaerő-kereskedelem alakulását. Az Egyesült Államok rendelkezik a világ összesített jövedelmének körülbelül 25 százalékával, de csak a világ munkásainak mintegy 5 százaléka dolgozik ott; így egy egyszerű tényezőarányos elemzésből az következnék, hogy a külkereskedelemben megtestesült amerikai munkaerőimportnak óriásinak kellene lennie, körülbelül az ország saját munkaereje négyszeresének. Az amerikai külkereskedelem munkaerő-tartalmáról végzett számítások azonban csak csekély nettó munkaerőimportot jeleznek. Ezzel szemben Kína a világ jövedelmének kevesebb mint 3 százalékával rendelkezik, de ott dolgozik a munkások mintegy 15 százaléka; így tehát munkaereje nagy részét a külkereskedelemben „kellene” értékesítenie – de a valóságban nem ezt teszi.

Sok, a külkereskedelemmel foglalkozó közgazdász most úgy gondolja, hogy ezt az ellentmondást csak úgy lehet feloldani, ha eltekintünk attól a feltevéstől a Heckscher–Ohlin-elméletben, amely szerint a technológiák minden országban ugyanazok. Ez a gondolatmenet röviden a következő: ha az amerikai munkások sokkal hatékonyabbak, mint a kínaiak, akkor az Egyesült Államok „tényleges” munkaerő-kínálata sokkal nagyobb Kínához képest annál, amit a nyers adatok sugallnak. Emiatt pedig a munkaerőben gazdag Kína és a munkaerőben szegény Amerika között várható kereskedelem volumene sokkal alacsonyabb lesz. Ahogy korábban is kimutattuk, az országok közötti technológiai különbségek valószínű magyarázatot adnak a tényezőarányok kiegyenlítődésére vonatkozó feltételezés drámai kudarcára is – ahogy ezt a 4.1. táblázat mutatja.

Ha azzal a munkahipotézissel élünk, hogy az országok közötti technológiai különbségek egyszerű multiplikatív formában fejezhetőek ki – tehát adott mennyiségű erőforrás Kínában csak δ-szor annyi eredményt produkál, mint az Egyesült Államokban, ahol δ 1-nél alacsonyabb szám –, akkor a tényezőkereskedelem adatait fel lehet használni annak becslésére, hogy miként alakul a termelés relatív hatékonysága különféle országokban. A 4.6. táblázat Trefler becsléseit mutatja be egy országmintára; ezek a gyakorlatban nagyon nagy technológiai különbségekre utalnak.

Ha viszont arra a következtetésre jutunk, hogy a technológia országonként változik, akkor miért tételeznénk fel, hogy minden iparágban ugyanaz? Miért ne induljunk ki ehelyett abból, hogy a különböző országok más és más területeken rendelkeznek speciális szakértelemmel: az angolok például a szoftverkészítésben, az olaszok a bútorgyártásban, az amerikaiak az akciófilmek terén, és így tovább? Ebben az esetben a nemzetközi kereskedelem szerkezetét legalább annyira a technológiai kapacitások különbségei határoznák meg, mint a tényezőellátottság.

4.6. táblázat - Becsült technológiai hatékonyság 1983-ban (Egyesült Államok = 1)

Ország

 

Bangladesh

0,03

Thaiföld

0,17

Hongkong

0,40

Japán

0,70

NSZK

0,78


Forrás: Trefler, Daniel: i.m. 1037. old.

Következtetések a tesztek alapján

A tényezőarányos elmélet tesztjeinek vegyes mérlege nehéz helyzetbe hozza a nemzetközi gazdaságtan szakértőit. A 2. fejezetben láttuk, hogy a tapasztalati anyag nagyjából alátámasztja a ricardói modell előrejelzését, amely szerint az országok olyan árukat fognak exportálni, amelyek előállításában munkaerejük termelékenysége különösen magas. A nemzetközi gazdaságtan legtöbb szakértője azonban a ricardói modellt túl korlátozott érvényűnek tekinti ahhoz, hogy a nemzetközi kereskedelem alapmodelljeként lehessen elfogadni. Ezzel szemben a Heckscher–Ohlin-modell hosszú időn át központi helyet foglalt el a külkereskedelmi elméletben, mert egyszerre teszi lehetővé a jövedelemeloszlás és a kereskedelmi szerkezet elemzését. Így a külkereskedelem alakulásáról legjobb előrejelzést adó modell más célokra csak szűken használható, a Heckscher–Ohlin-modell tiszta változata ellen pedig erős cáfolati anyag gyűlt össze.

A Heckscher–Ohlin-modell a reményekhez képest kevésbé volt sikeres a nemzetközi kereskedelem szerkezetének magyarázatában, de alapvető fontosságú marad a külkereskedelem hatásainak megértéséhez, mindenekelőtt a jövedelemeloszlási hatásokat illetően. Valóban, az Észak–Dél közötti iparcikk-kereskedelem – ebben a kereskedelemben pedig Észak importjának tényezőintenzitása nagyon eltér exportjáétól – növekedése a tényezőarányos megközelítést a nemzetközi kereskedelempolitikáról folytatott viták középpontjába állította.



[15] Lásd: Leontief, Wassily: Domestic Production and Foreign Trade: The American capital Position Re-Examined. Proceedings of the American Philosophical Society, 97. (1953) 331–349. old.

[16] Újabb keletű tanulmányok arra utalnak, hogy a Leontief-paradoxon a hetvenes évek elejére eltűnt. Lásd például Stern, Robert M.–Maskus, Keith E.: Determinants of the Structure of U.S. Foreign Trade, 1958–76. Journal of International Economics, 11. (1981. május) 207–224. old. Ezek a tanulmányok azonban azt is kimutatják, hogy az amerikai export magyarázatában továbbra is jelentős szerepe van az emberi tőkének.

[17] Lásd Bowen, Harry–Leamer, Edward E.–Sveikauskas, Leo: Multicountry, Multifactor Tests of the Factor Abundance Theory. Aqmerican Economic Review, 77. (1978. december) 791–809. old.

[18] Lásd Wood, Adrian: Give Hekscher and Ohlin a Chance! Weltwirtschaftliches Archiv, 130. (1994. január) 20–49. old.

[19] Trefler, Daniel: The Case of the Missing Trade and Other Mysteries. American Economic Review, 85. (1995. december) 1029–1046. old.