Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A kéttényezős gazdaságok közötti kereskedelem hatásai

A kéttényezős gazdaságok közötti kereskedelem hatásai

Felvázoltuk a kéttényezős gazdaság termelési szerkezetét, és ennek alapján most azt vizsgáljuk meg, mi történik, ha két ilyen gazdaság, Belföld és Külföld kereskedik egymással. Belföld és Külföld a szokásos feltevéseknek megfelelően számos szempontból hasonlít egymásra. Mindkettőben azonos ízlés uralkodik, ezért azonos relatív keresletet mutatnak az élelmiszer és a ruházati cikkek iránt, ha a két termék azonos relatív árát tapasztalják. Azonos a technológia is: adott föld- és munkamennyiséggel mindkét országban ugyanannyi ruházati cikket, illetve élelmiszert tudnának gyártani. A két gazdaság között egyedül az erőforrásokban van különbség: Belföldön a munkaerő aránya nagyobb a termőföldhöz képest, mint Külföldön.

Relatív árak és a külkereskedelem szerkezete

Belföldön magasabb a munkaerő/termőföld arány, mint Külföldön, ezért Belföld munkaerőben gazdag, Külföld pedig termőföldben gazdag. Itt jegyezzük meg, hogy a termelési tényezőben való gazdagság (bőséges ellátottság) fogalma arányokon, nem pedig abszolút mennyiségeken alapul. Ha Amerikának 80 milliós munkaereje és 200 millió hektár termőföldje van (ez 1:2,5-szeres munkaerő/termőföld arányt jelent), Nagy-Britanniának pedig 20 milliós munkaereje és 20 millió hektárja (1:1-es munkaerő/termőföld arány), akkor Nagy-Britanniát munkaerőben gazdag országnak tekintjük akkor is, ha Amerikánál kisebb munkaerő-állománya van. A „gazdagság” mindig relatív értelemben használt fogalom, két ország munkaerő/termőföld arányának összehasonlítása alapján. Ezért nincs olyan ország, amely mindegyik termelési tényezőből gazdagon ellátott lenne.

A ruházati cikkek a munkaerő-intenzív termékek, ezért Belföld termelési lehetőségeinek határvonala Külföldhöz képest jobban eltolódott a ruházati cikkek, mint az élelmiszer irányában. Így, minden más tényezőt egyenlőnek tekintve, Belföld várhatóan nagyobb arányban termel ruházati cikkeket az élelmiszerekhez képest.

A külkereskedelem a relatív árak konvergenciáját eredményezi, ezért a külkereskedelem egyik következménye a ruházati cikkek élelmiszerekhez viszonyított árának (relatív árának) egyenlősége lesz a két ország között. A két ország tényezőellátottsága azonban különbözik egymástól, ezért a ruházati cikkek bármilyen relatív ára mellett Belföld nagyobb arányban állít elő ruházati cikkeket az élelmiszerekhez képest, mint Külföld: Belföldön tehát nagyobb lesz a ruházati cikkek relatív kínálata. Belföld relatív kínálati görbéje így jobbra helyezkedik el Külföld relatív kínálati görbéjétől.

Belföld és Külföld relatív kínálatának (RS, illetve RS*) alakulását a 4.8. ábra mutatja be. A relatív keresleti görbéről feltételeztük, hogy azonos a két ország számára, ezt a görbét RD ábrázolja. Külkereskedelem hiányában Belföld számára az 1 pontban jönne létre az egyensúly, Külföld számára pedig a 3 pontban. Így külkereskedelem nélkül a ruházati cikkek relatív ára Belföldön alacsonyabb lenne, mint Külföldön.

Külkereskedelem hiányában Belföld gazdasága az 1 pontban volna egyensúlyban, ahol a belföldi relatív kínálat RS görbéje metszi a relatív kereslet RD görbéjét. Hasonlóképpen, Külföld a 3 pontban érné el az egyensúlyt. A külkereskedelem olyan világkereskedelmi relatív árhoz vezet, amely a kereskedelem előtti árak között helyezkedik el, például a 2 pontban.

4.8. ábra - A külkereskedelem a relatív árak konvergenciáját idézi elő

kepek/4.8.png


Ha Belföld és Külföld között létrejön a kereskedelem, akkor relatív áraik konvergálnak. A ruházati cikkek relatív ára megnő Belföldön, viszont csökken Külföldön, és a ruházati cikkek új világkereskedelmi relatív ára egy, a kereskedelem előtti relatív árak közötti ponton jön létre. Legyen ez a 2 pont. Belföldön a ruházati cikkek relatív árának emelkedése e cikkek termelésének emelkedését, viszont relatív fogyasztásának csökkenését okozza, Belföld tehát a ruházati cikkek exportőrévé és az élelmiszer importőrévé válik. Ezzel szemben a ruházati cikkek relatív árának csökkenése Külföldön azt eredményezi, hogy az ország a ruházati cikkek importőre és az élelmiszer exportőre lesz.

Összegezzük, hogy mit tudtunk meg a külkereskedelem szerkezetéről: Belföldön magasabb a munkaerő/termőföld arány, mint külföldön; így Belföld munkaerőben, Külföld pedig termőföldben gazdag. A ruházati ipar nagyobb arányban használ fel munkaerőt a termőföldhöz képest, mint az élelmiszer-termelés; a ruházati cikkek tehát munkaerő-intenzív, az élelmiszerek pedig termőföldintenzív termékek. Belföld, a munkaerőben gazdag ország, ruházati cikkeket exportál, mert ezek a munkaerő-intenzív termékek; Külföld, a termőföldben gazdag ország, élelmiszert exportál, mert ez a termőföldintenzív termék. Az eredmény általános megfogalmazásban: Az országok főleg azokat a termékeket exportálják, amelyek előállítása a náluk bőségben rendelkezésre álló termelési tényezőket igényli.

Külkereskedelem és jövedelemeloszlás

A külkereskedelem a relatív árak konvergenciáját eredményezi. A relatív árak változásai viszont erősen befolyásolják a munkaerő és a termőföld relatív jövedelmét. A ruházati cikkek áremelkedése mindkét termékben kifejezve megnöveli a munkaerő vásárlóerejét, viszont mindkét termékben kifejezve csökkenti a termőföldét. A relatív élelmiszerár növekedése ellenkező hatással jár. A külkereskedelemnek így erős hatása van a jövedelemeloszlásra. Belföldön, ahol a ruházati cikkek relatív ára nő, a munkából élő emberek nyernek a külkereskedelmen, viszont a termőföldből élők veszítenek. Külföldön, ahol a ruházati cikkek relatív ára csökken, ennek az ellenkezője történik: a munkások rosszabbul, a földtulajdonosok viszont jobban járnak.

Az az erőforrás, amelyet egy országban viszonylag nagy kínálat jellemez (a munkaerő Belföldön, a termőföld Külföldön), az adott ország bőséges termelési tényezője, a viszonylag kis kínálatban rendelkezésre álló erőforrás (a termőföld Belföldön, a munkaerő Külföldön) pedig a ritka termelési tényező. A külkereskedelem jövedelemeloszlási hatásairól az általános következtetés így hangzik: Adott ország bőséges termelési tényezőinek birtokosai nyernek a külkereskedelmen, a ritka termelési tényezők birtokosai pedig veszítenek.

Ez a következtetés hasonló ahhoz, amelyre a specifikus tényezőkről adott elemzésünkben jutottunk. Ott azt találtuk, hogy az importtal versenyző iparágakban „befagyott” termelési tényezők a külkereskedelmi nyitás vesztesei. Itt azt látjuk, hogy az importtal versenyző iparágban intenzíven használt termelési tényezők érdekeit sérti a külkereskedelmi nyitás. A gyakorlatban azonban fontos különbség van a két nézet között. A termelési tényezők valamely iparágban való specifikus felhasználhatósága gyakran csak átmeneti probléma: a konfekciógyártók nem válhatnak egyik napról a másikra számítógépgyártókká, de az amerikai gazdaság bizonyos idő alatt át tudja csoportosítani ipari munkaerejét a hanyatló iparágakból a fellendülő iparágakba. Így a munkaerő és más termelési tényezők immobilitásából eredő jövedelemeloszlási hatások időleges problémát jelentenek (ezzel nem állítjuk, hogy ezek a problémák fájdalommentesek a vesztesek számára). Ezzel szemben a külkereskedelemből származó jövedelemeloszlási hatások a termőföld, a munkaerő és a tőke között többé-kevésbé állandóak.

Hamarosan látni fogjuk, hogy az Egyesült Államok külkereskedelmi szerkezete alapján azt gondolhatjuk, hogy a világ többi részével összehasonlítva az amerikai gazdaság bővében van a magasan képzett munkaerőnek, ennek megfelelően tehát viszonylag ritka az alacsonyan képzett munkaerő. Ez annyit jelent, hogy a külkereskedelem miatt az alacsony képzettségű amerikai munkások helyzete valószínűleg nemcsak átmenetileg, hanem tartósan is romlik. A külkereskedelem alacsony képzettségű munkásokra gyakorolt kedvezőtlen hatása tartós politikai probléma. Az alacsony képzettségű munkaerőt intenzíven alkalmazó iparágak, mint a ruha- és a cipőipar rendszeresen védelmet kérnek a külföldi versenytől, és követeléseik számos támogatóra találnak az alacsonyan képzett munkások nyilvánvalóan rossz helyzete miatt.

Az immobilitással összefüggő és a tényezőellátottsági különbségekből eredő hatások közötti különbségtétel felhívja a figyelmet arra is, hogy gyakran összeütközés van a rövid és a hosszú távú külkereskedelmi érdekek között. Képzeljünk el egy magasan képzett amerikai munkást, akit alacsony képzettségű munkaerőt intenzíven foglalkoztató iparágban alkalmaznak. Rövid távú érdeke a külkereskedelem korlátozása, mert nem tud gyorsan munkahelyet váltani. Hosszabb távon azonban a szabadkereskedelem volna kedvező a számára, mert általában ez növeli a szakképzett munkások jövedelmét.

A tényezőárak kiegyenlítődése

Külkereskedelem hiányában a munkaerő kisebb jövedelemre tenne szert Belföldön, mint Külföldön, a termőföld viszont nagyobbra. Külkereskedelem nélkül a munkaerővel jól ellátott Belföldön alacsonyabb volna a ruházati cikkek relatív ára, mint Külföldön, és a termékek relatív árai közötti különbség még nagyobb különbséget valószínűsít a tényezők relatív áraiban.

Ha külkereskedelem jön létre Belföld és Külföld között, akkor megvalósul a termékek relatív árának a konvergenciája. Ebből a konvergenciából viszont a termőföld és a munkaerő relatív árának a konvergenciája is következik. Így tehát világos tendencia van a tényezőárak kiegyenlítődésére. Milyen mértékű ez a tendencia?

Meglepő válaszunk az, hogy a modellben ez a tendencia maradéktalanul megvalósul. A nemzetközi kereskedelem a tényezőárak teljes kiegyenlítődését eredményezi. Noha Belföldön magasabb a munkaerő/termőföld arány, mint Külföldön, kereskedelmük kialakulásától kezdve a bérszínvonal és a földbérleti díj kiegyenlítődik a két ország között. Ennek megértéséhez idézzük fel a 4.3. ábrát, amely megmutatja, hogy adott ruházaticikk- és élelmiszerárak mellett meghatározhatjuk a bérek és bérleti díjak szintjét anélkül, hogy figyelembe kellene vennünk a termőföld és a munkaerő kínálatát. Ha Belföld és Külföld ugyanazt a relatív ruházaticikk- és élelmiszerárszintet tapasztalja, akkor ugyanazok a tényezőárak is alakulnak ki a két országban.

Ennek a kiegyenlítődésnek a megértéséhez tudomásul kell vennünk, hogy a Belföld és Külföld közötti kereskedelem nemcsak az áruk cseréjéből áll. A két ország valójában közvetett formában termelési tényezőket is cserél egymással. Belföld lehetővé teszi Külföld számára, hogy felhasználja az ő bőséges munkaerejének egy részét, de nem közvetlen munkaerőexporttal, hanem azzal, hogy olyan termékeket exportál Külföldre, amelyek termeléséhez magas arányban szükséges munkaerő a termőföldhöz képest, és ezekért cserébe alacsony munkaerő/termőföld arányú termékeket importál. A Belföld által exportált termékek előállításához több munkaerő kell, mint importtermékeinek megtermeléséhez: így Belföld exportjában több munkaerő testesül meg, mint importjában. Belföld tehát munkaerő-intenzív exportjában megtestesítve exportálja munkaerejét. Ezzel szemben Külföld exportjában több termőföld testesül meg, mint importjában, így Külföld közvetett módon termőföldjét exportálja. Ebben a megközelítésben már nem meglepő, hogy a külkereskedelem a két ország tényezőárainak a kiegyenlítődéséhez vezet.

A külkereskedelemnek ez a felfogása valóban egyszerű és vonzó, van azonban egy komoly probléma vele: a valóságos világban nem jön létre a tényezőárak kiegyenlítődése. Az országok között például a bérek különösen széles skálán szóródnak (4.1. táblázat). E különbségek egy része a munkaerő minőségi különbségeiből származik, de ez a magyarázat önmagában nem kielégítő.

4.1. táblázat - A bérszintek nemzetközi összehasonlítása (Egyesült Államok = 100)

Ország

A termelésben foglalkoztatott munkások órabére 1997-ben

Egyesült Államok

100

Németország

155

Japán

106

Spanyolország

67

Dél-Korea

40

Portugália

29

Mexikó

10

Sri Lanka*

3


*1996-os adat.

Forrás: Bureau of labor Statistics, Foreign Labor Statistic Home Page.

A modell alapfeltevéseit kell szemügyre vennünk annak megértéséhez, hogy miért nem írja le pontosan a valóságos helyzetet. A tényezőárak kiegyenlítődése szempontjából alapvető feltételek közül a valóságban három sem állja meg a helyét. Ezek a következők: (1) mindkét ország termeli mindkét terméket; (2) a termelési eljárások ugyanazok; és (3) a külkereskedelem valóban kiegyenlíti a termékek árát a két országban.

  1. A 4.3. ábrában bemutatott gondolatmenetben a ruházati cikkek és az élelmiszer árából vezettük le a béreket és a bérleti díjakat, és ehhez feltételeztük, hogy az ország előállítja mindkét terméket. Ez azonban nem szükségszerű. Nagyon magas munkaerő/termőföld arány mellett működő gazdaság talán csak ruházati cikkeket gyárt, míg nagyon magas termőföld/munkaerő arányú gazdaság esetleg csak élelmiszert termel. Ebből következik, hogy a tényezőárak csak akkor egyenlítődnek ki, ha a két ország relatív tényezőellátottsága elegendő mértékben hasonló egymáshoz. (Ezt részletesebben a fejezet függelékében fejtjük ki). Így a tényezőáraknak nem kell kiegyenlítődniük olyan országok között, amelyekben nagyon eltérnek egymástól a tőke és a munkaerő vagy a szakképzett és a szakképzetlen munkaerő arányai.

  2. A külkereskedelem tényezőár-kiegyenlítő hatásáról szóló feltevés nem állja meg a helyét, ha az országok más termelési eljárásokat (technológiákat) alkalmaznak. Például: korszerűbb technológiával rendelkező országban a bérek és a földbérleti díjak is magasabbak lehetnek, mint ott, ahol a technológia kevésbé korszerű. Később bemutatjuk ebben a fejezetben, hogy újkeletű publikációk szerint ilyen technológiai különbségek figyelembe vétele nélkül nem lehet összeegyeztetni a tényezőarányos modellt a világkereskedelmi adatokkal.

  3. Végül pedig a teljes tényezőarány-kiegyenlítődés tételének érvényessége a termékárak teljes konvergenciájától függ. A valóságos világban a külkereskedelem nem vezet a termékárak teljes kiegyenlítődéséhez. Ez a konvergenciahiány részben a természetes piacralépési korlátok (mint a szállítási költségek), részben pedig a kereskedelmi korlátok, mint a vámok, mennyiségi korlátozások és más tényezők eredménye.

Esettanulmány: Észak–Dél kereskedelem és jövedelemegyenlőtlenség

A hetvenes évek vége és a kilencvenes évek eleje között szembetűnően növekedtek a bérek egyenlőtlenségei az Egyesült Államokban. Az Egyesült Államok béregyenlőtlenségeinek növekedése sokak szerint súlyosbította az ország szociális problémáit: az alsó kategóriában csökkenő bérek miatt a szegénységben élő családok számára nehezebbé vált helyzetük javítása, miközben sok család jövedelmeinek stagnálása és a magas keresetűek gyorsan növekvő jövedelmei közrejátszhattak az általánosan rossz társadalmi és politikai közérzet kialakulásában.

Miért nőttek a béregyenlőtlenségek? Sok megfigyelő a világkereskedelem bővülésének, különösen pedig az újonnan iparosodó gazdaságok (NIE, newly industrializing economies), mint Dél-Korea és Kína iparcikkexportja növekedésének tulajdonítja ezt a változást. A hetvenes évekig a fejlett ipari országok és a kevésbé fejlett gazdaságok közötti kereskedelem – amelyet gyakran „Észak–Dél” kereskedelemnek neveznek, mert a legtöbb fejlett ország még ma is az északi félteke mérsékelt égövi vidékein található – elsősorban északi iparcikkek és déli nyersanyagok és mezőgazdasági termékek, mint az olaj és a kávé cseréjéből állott. 1970 után azonban a korábbi nyersanyagexportőrök megkezdték iparcikkexportjukat az olyan magas bérű országokba, amilyen például az Egyesült Államok. A 4.2. táblázat megmutatja, hogy az újonnan iparosodó országok iparcikkexportja 1970 és 1990 között elhanyagolható értékről majdnem a fejlett országok összjövedelmének 2 százalékára nőtt. Míg a NIE-k a magas bérű országok exportja számára gyorsan bővülő exportpiacot is jelentettek, exportjuk tényezőintenzitása nagyban eltért importjuk tényezőintenzitásától. A NIE-k fejlett országokba iranyuló exportja elsősorban ruházati cikkekből, cipőkből és más viszonylag kevésbé igényes termékekből állott, amelyek termelése elsősorban szakképzetlen munkaerőt használ fel jelentős mértékben, a fejlett országok NIE-irányú exportját viszont tőke- és szakképzettség-intenzív termékek tették ki, például a vegyipari termékek és a repülőgépek.

4.2. táblázat - A fejlődő országok iparcikkexportja (az importőr összjövedelmének százalékában)

 

Összes fejlett gazdaság

Európai Unió

Egyesült Államok

1970

0,24

0,22

0,28

1990

0,61

1,30

1,91


Forrás: Exportadatok: UNCTAD, Handbook of Trade and Development Statistics; GDP-adatok: OECD National Accounts Statistics.

Számos szakértő úgy vélte, hogy itt a cáfolhatatlan bizonyíték: a fejlődés a tényezőárak kiegyenlítődése felé halad. Valóban, a tőkében és szakképzett munkaerőben gazdag fejlett országok és az alacsony szakképzettségű munkaerővel jól ellátott újonnan iparosodó országok közötti kereskedelem növelte a szakképzett munkások, viszont csökkentette a kevésbé képzett munkások bérét a tőkében és szakképzett munkaerőben gazdag országokban éppen úgy, ahogy ezt a tényezőarányok modellje is megjósolta.

Ennek az érvnek nemcsak tisztán elméleti jelentősége van. Ha sokakkal együtt komoly problémának tekintjük a fejlett országok növekvő jövedelemkülönbségeit, s ha azt is gondoljuk, hogy ennek a problémának a világkereskedelem növekedése a fő oka, akkor nehéz lesz a közgazdászok hagyományos módján a szabadkereskedelem mellett érvelnünk. (A 3. fejezetben kimutattuk, hogy a külkereskedelem jövedelemeloszlási hatásait elvben ellensúlyozni lehet adókkal és állami támogatásokkal, de komoly ellenvetés, hogy ez a gyakorlatban aligha valószínű). Néhány befolyásos elemző még azt az érvet is felvetette, hogy a fejlett országoknak korlátozniuk kellene kereskedelmüket az alacsony bérszintű országokkal, ha társadalmukban meg akarják őrizni a középosztály jelentős súlyát.

Míg több közgazdász úgy véli, hogy az alacsony bérszintű országokkal folytatott kereskedelem növekedése a fő ok az amerikai jövedelemkülönbségek növekedése mögött, e könyv írása idején az empirikus kutatók többsége szerint ezt a jövedelemkülönbség-növekedést legföljebb csak részben okozta a nemzetközi kereskedelem, és az igazi okokat máshol kell keresni[14]. A szkepszis négy tapasztalati tényen alapul.

Először: noha a fejlett országok tőkeintenzív termékek exportőrei és munkaerő-intenzív termékek importőrei voltak, a tőke és a munkaerő közötti jövedelemeloszlásban az 1990-es évek elejéig nem történt számottevő változás; az Egyesült Államok nemzeti jövedelmében a munkaerőköltségek (bérek és juttatások) részaránya ugyanakkora, 73 százalékos volt, mint 1973-ban. Így a külkereskedelemet legföljebb úgy lehetett volna felhasználni a jövedelemeloszlás megváltozására kitalált magyarázatban, hogy ez a magyarázat nem a tőke és a munkaerő, hanem a szakképzett és a szakképzetlen munkaerő közötti jövedelemeloszlásra vonatkozott volna.

Másodszor: a tényezőarányok modellje szerint a nemzetközi kereskedelem a relatív termékárakon keresztül befolyásolja a jövedelemeloszlást. Ha tehát a jövedelemkülönbségek növekedésének a fő mozgatórugója a nemzetközi kereskedelem lett volna, akkor világos bizonyítéknak kellene rendelkezésre állnia a szakképzettség-igényes termékek árának növekedéséről a szakképzetlenmunkaerő-intenzív termékek árához képest. A nemzetközi áradatokat értékelő elemzések azonban nem találtak erre egyértelmű bizonyítékot.

Harmadszor: a modell szerint a tényezőáraknak konvergálniuk kellene. Ennek megfelelően ha a szakképzett munkaerőben gazdag országban az ilyen munkások bére emelkednék, a szakképzetlen munkaerőé pedig csökkenne, akkor a szakképzetlen munkaerőben bővelkedő országban ellenkező folyamat játszódna le. Az újonnan iparosodó országok bér- és jövedelemeloszlás-adatai szegényesek, de eseti megfigyelések alapján arra lehet következtetni, hogy számos országban, különösen pedig Kínában éppen a fentiek ellenkezője történt. A jövedelmi egyenlőtlenségek ezekben az országokban legalább olyan gyorsan növekedtek, mint a fejlett országokban, és a szakképzett munkások jövedelme nőtt a leggyorsabban.

Negyedszer: a kereskedelem ugyan gyorsan nőtt a fejlett és az újonnan iparosodó országok között, de még mindig csak a fejlett országok összesített kiadásainak csak egy kis részét teszi ki. Ennek következtében e kereskedelem „tényezőtartalmának” – ami a fejlett országok szakképzettség-igényes exportjában megtestesülő szakképzett munkaerőt, illetve a munkaerő-igényes termékek importjában megtestesülő szakképzetlen munkaerőt jelenti – becslései még mindig csak a szakképzett és szakképzetlen munkaerő teljes kínálatának csak egy kis részére vonatkoznak. Ez pedig arra utal, hogy az említett külkereskedelmi áramlások nem lehetnek nagy hatással a jövedelemeloszlásra.

Akkor viszont mi a valódi oka a szakképzett és a szakképzetlen munkások jövedelme közötti különbség növekedésének az Egyesült Államokban? A többségi nézet szerint a fő bűnös nem a külkereskedelem, hanem a technológiai fejlődés, amely nyomán az alacsonyabb képzettséget igénylő munka leértékelődött. A külkereskedelmet felelőssé tevő felfogásnak azonban még mindig számos híve van.



[14] A külkereskedelem jövedelemeloszlási hatásairól folytatott vitában fontos állásfoglalás volt Lawrence, Robert–Slaughter, Matthew: Trade and U.S. Wages: Giant Sucking Sound or Small Hiccup? Brooking Papers on Economic Activity, 1. (1993); Sachs, Jeffrey–Shatz, Howard: Trade and Jobs in U.S. Manufacturing. Brooking Papers on Economic Activity, 1. (1994); Wood, Adrian: North-South trade, Employment, and Income Inequality. Clarendon, Oxford, 1994. A vita és néhány kapcsolódó téma áttekintését lásd Lawrence, Robert: Single World, Dividend Nations: Globalization and OECD Labor Markets. OECD, Párizs, 1995.