Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A külkereskedelem politikai gazdaságtana: egy előzetes álláspont

A külkereskedelem politikai gazdaságtana: egy előzetes álláspont

A külkereskedelemnek gyakran vesztesei és nyertesei is vannak. Ez a körülmény alapvetően fontos a mai világgazdaság kereskedelempolitikáit meghatározó megfontolások megértéséhez. A kereskedelempolitika elemzése majd a 8. és a 11. fejezet közötti részben következik; most csak egy előzetes álláspontot fejthetünk ki.

A kereskedelempolitikát (vagy bármilyen kormányzati politikát) kétféleképpen vehetjük szemügyre: (1) Céljainak ismeretében mit kellene tennie a kormányzatnak? Mi lenne az optimális kereskedelempolitikája? (2) Mi várható a kormányzatoktól a gyakorlatban? A külkereskedelem jövedelemeloszlási hatásai fontos szempontok az első megközelítésben, és alapvetőek a másodikban.

Az optimális kereskedelempolitika

Tételezzünk fel egy kormányzatot, amely maximalizálni kívánja az általa irányított lakosság jólétét. A megoldás pofonegyszerű lenne, ha mindenkinek ugyanolyan lenne az ízlése és ugyanakkora a jövedelme: a kormány olyan gazdaságpolitikai megoldásokat választana, amelyek nyomán a társadalmat reprezentáló egyén a lehető legjobban járna. A szabad külkereskedelem nyilvánvaló módon kedvezne a kormányzat szándékainak ebben a homogén gazdaságban.

Ha azonban az emberek nem pontosan egyformák, akkor a kormányzat problémája kevésbé pontosan definiálható. A kormányzatnak valahogy mérlegelnie kell az egyik személy nyereségét a másik személy veszteségével szemben. Ha például a japán kormányzatot viszonylag jobban aggasztja a földtulajdonosok esetleges érdeksérelme, mint amennyire a tőketulajdonosok helyzetén szeretne javítani, akkor a külkereskedelem nem tűnne kedvezőnek a japán kormányzat számára, hiszen elemzésünk szerint hasznos volna a tőketulajdonosok és káros a földtulajdonosok számára.

Számos oka van annak, hogy egyik társadalmi csoport érdekei miért lehetnek fontosabbak a kormányzat számára a másik csoport érdekeinél, de az egyik legnyomósabb ok az, hogy bizonyos csoportoknak különleges bánásmódra van joguk, mert már viszonylag szegények. Az Egyesült Államokban széles körű rokonszenv övezi a ruházati cikkek és a cipők importjának a korlátozását még akkor is, ha emiatt nőnek a fogyasztói árak, mert ezekben az iparágakban a munkások már így is rosszul keresnek. A tehetős fogyasztók szabadabb importból származó haszna kevésbé esik latba az amerikai közvélemény számára, mint az a kár, amelyet a rosszul fizetett ruházati és cipőipari munkások szenvednének el az import növekedése miatt.

Azt jelenti-e ez, hogy csak akkor engedjék meg a külkereskedelmet, ha ebből nem származik kár az alacsonyabb jövedelmű emberek számára? A nemzetközi gazdaságtan kevés szakértője értene egyet ezzel. A jövedelemeloszlás szempontjának kétségtelen fontossága ellenére a közgazdászok többsége továbbra is erősen támogatja a többé-kevésbé szabad külkereskedelmet. A közgazdászok általában három ok miatt nem hangsúlyozzák a külkereskedelem jövedelemeloszlási hatásait:

  1. A jövedelemeloszlási hatások nem csupán a külkereskedelemre jellemzőek. Egy nemzetgazdaság bármilyen változása, mint például a műszaki fejlődés, a fogyasztói preferenciák megváltozása, régi erőforrások kimerülése és újak felfedezése egyaránt befolyásolja a jövedelemeloszlást. Ha bármilyen gazdasági változást csak akkor engednének meg, ha előbb megvizsgálták a jövedelemeloszlási hatásait, akkor a gazdasági fejlődés könnyen áldozatul eshet ennek.

  2. Mindig jobb a külkereskedelem engedélyezése a vesztesek kárpótlása mellett, mint a külkereskedelem tilalma. (Ez a gazdasági változás más formáira ugyanígy érvényes). Minden fejlett, modern gazdaság jövedelemkiegészítő programok valamilyen „biztonsági hálójával” (mint a munkanélküli segélyek, illetve az államilag támogatott továbbképző és újraelhelyezkedést segítő programok) enyhíti a külkereskedelem által sújtott társadalmi csoportok veszteségeit. A közgazdászok szokásos érve, hogy inkább több támogatás, mint kevesebb külkereskedelem a jó válasz akkor, ha ez az enyhítő hatás nem bizonyul elegendőnek.

  3. Általában jobban szervezettek a külkereskedelem veszteseit tömörítő csoportok, mint a várható nyertesek csoportjai. Ez olyan egyensúlyhiány a politikai viszonyokban, amit korrigálni kell. A közgazdászok hagyományos szerepe, hogy a szabadkereskedelem szószólói legyenek; a vesztesek általában könnyen hallatni tudják panaszos hangjukat.

A közgazdászok nagy többsége elismeri ugyan a külkereskedelem jövedelemeloszlási hatásait, de úgy véli, hogy fontosabb a külkereskedelem lehetséges hasznát hangsúlyozni, mint az egyes társadalmi csoportok számára elképzelhető veszteségeket. A gazdaságpolitika kialakításában azonban sokszor nem a közgazdászoké a végső szó, különösen akkor, ha ellentétes érdekeket kell összehangolni. Ha meg akarjuk érteni a kereskedelempolitikát alakító tényezőket, akkor a gazdaságpolitika éppen aktuális mozgatórugóit kell figyelembe vennünk.

Jövedelemeloszlás és a kereskedelempolitika politikai háttere

Könnyű belátni, hogy a külkereskedelem miatt vesztes társadalmi csoportok miért próbálják kijárni kormányaiknál, hogy korlátozzák a külkereskedelmet és akadályozzák meg jövedelmük csökkenését. Azt várhatnánk, hogy a külkereskedelem haszonélvezői ugyanolyan erősen vetik latba befolyásukat a kormánynál, mint a vesztesei, de ez nagyon ritkán van valóban így. Az Egyesült Államokban, de számos más országban is a külkereskedelem csökkentésének szószólói politikailag nagyobb befolyással bírnak, mint a bővítés hívei. A jellegzetes eset az, hogy a bármilyen termék külkereskedelméből hasznot húzó csoportok sokkal kevésbé koncentráltak, rosszabbul vannak informálva, és nem annyira szervezettek, mint a vesztesek csoportjai.

A két tábor közötti különbséget jól példázza az Egyesült Államok cukoripara. Az Egyesült Államok éveken át korlátozta cukorimportját; e könyv írásakor az amerikai belső piacon a cukor ára mintegy kétszerese volt a világpiaci árnak. A legtöbb becslés szerint ez az importkorlátozás az amerikai fogyasztóknak körülbelül évi 2 milliárd dollárjába kerül – ez körülbelül évi 8 dollárt jelent minden egyes férfi, nő és gyermek számára. A termelők haszna az importkorlátozásból sokkal kisebb, összesen talán feleakkora sincs.

Ez a kereskedelempolitikai gyakorlat sohasem emelkedhetett volna törvényerőre, ha a termelők és a fogyasztók egyformán tudták volna képviselni érdekeiket. Abszolút értelemben kicsi az az érték, amelyet egy fogyasztó évi veszteségének tekinthetünk. Évi nyolc dollár nem sok, és e költség nagy része rejtve marad, mivel a cukor nagy részét más élelmiszerek alkotórészeként fogyasztják el, ahelyett, hogy közvetlenül saját fogyasztásra vásárolnák. Így a fogyasztók nagy része nem is tud az importkorlátozásról, különösen pedig arról, hogy ez a korlátozás csökkenti az ő életszínvonalát. Ha azonban mégis tudatában volnának ennek a számukra káros hatásnak, a csekély összeg akkor sem volna elegendő hajtóerő arra, hogy tiltakozó akciókat szervezzenek és levelet írjanak kongresszusi képviselőjüknek.

A cukortermelők viszont más helyzetben vannak. Az átlagos cukortermelő évente többezer dollárt nyer az importkorlátozásnak köszönhetően. A cukortermelők egyébként kereskedelmi társulásokat és szövetkezeteket szerveztek maguknak, hogy ezek aktívan képviseljék az ő politikai érdekeiket. Így a cukortermelők importtal kapcsolatos véleménye erősen és hatékonyan kap hangot.

Látni fogjuk a 8–11. fejezetekben, hogy a cukorimport korlátozásának politikai vonatkozásai szélsőséges példát nyújtanak arra a politikai folyamatra, amely igen gyakori a nemzetközi kereskedelemben. Tény, hogy a világkereskedelem 1945 és 1980 között folyamatosan egyre szabadabbá vált, de részben olyan különleges körülményeknek köszönhetően, amelyek – ezt a 9. fejezetben bővebben is bemutatjuk – korlátozni tudták a nemzetközi kereskedelem bővülésével szembeni elfogultságot, amely valószínűleg a modern politikai rendszerek szerves sajátossága.

Specifikus termelési tényezők és a külkereskedelmi elmélet kezdetei

A modern külkereskedelmi elmélet David Ricardónak azzal az írásával kezdődött, amely 1817-ben bebizonyította, hogy a külkereskedelem kölcsönösen előnyös az egymással kereskedő országoknak. Ricardo modelljét a 2. fejezetben tanulmányoztuk. Ricardo a szabadkereskedelmi érvrendszer részeként használta modelljét, különösen azoknak a vámoknak a megszüntetése érdekében, amelyek Anglia élelmiszerimportját korlátozták. Majdnem biztos azonban, hogy az 1817-es brit gazdaságot jobban írja le a specifikus tényezők modellje, mint a Ricardo-féle egytényezős megközelítés

A helyzet megértéséhez fel kell idéznünk, hogy a francia foradalom 1789-es kezdetétől egészen Napóleon Waterloonál 1815-ben elszenvedett vereségéig Nagy-Britannia szinte folyamatosan háborúban állt Franciaországgal. Ez a háború akadályozta a brit külkereskedelem bővülését. Külföldi kormányok zsoldjában álló kalózok támadták a kereskedelmi hajókat, és a franciák blokáddal próbálták meggátolni a brit termékek külkereskedelmét. Nagy-Britannia iparcikkek exportőre és mezőgazdasági termékek importőre volt, így a külkereskedelem korlátozása az élelmiszerek relatív árának emelkedéséhez vezetett a brit piacon. Az iparcikk-termelők profitja csökkent, a földbirtokosok azonban prosperáltak a hosszú háború alatt.

A háború után estek a brit élelmiszerárak. A kedvezőtlen következmények elkerülése érdekében a politikailag befolyásos földbirtokosok olyan törvények (az úgynevezett Gabonatörvények) elfogadását tudták elérni, amelyek a gabonaimport csökkentése érdekében megnövelték annak költségeit. Ricardo ezek ellen a Gabonatörvények ellen érvelt.

Ricardo tudta, hogy a Gabonatörvények visszavonása javítaná a tőketulajdonosok jövedelmi helyzetét, rontaná viszont a földbirtokosokét. Az ő szempontjából ez tűnt a jó megoldásnak: londoni üzletemberként a keményen dolgozó tőkéseket sokkal jobban kedvelte a henye földbirtokos arisztokráciánál. Érvét azonban olyan modellbe sűrítve kívánta bemutatni, amely nem vette figyelembe a belföldi jövedelemeloszlási hatásokat.

Miért választotta ezt a megoldást? A válasz majdnem biztosan politikai: Ricardo ugyan bizonyos mértékig egy kisebb csoport érdekeit képviselte, a szabadkereskedelem hasznát az egész ország számára kívánta bemutatni. Ez okos és minden ízében modern stratégia volt, amely elsőként használta fel a közgazdasági elméletet politikai érvelés eszközeként. Akkor, akárcsak most, nem lehet a politikai és a szellemi haladás összeférhetetlenségéről beszélni: a Gabonatörvényeket több mint másfél évszázada vonták vissza, Ricardo külkereskedelmi modellje mégis mindmáig a közgazdaságtudomány egyik nagy teljesítményének számít.