Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

A ricardói modell érvényesülése a gyakorlatban

A ricardói modell érvényesülése a gyakorlatban

A nemzetközi kereskedelem ricardói modellje igen hasznos eszköz ahhoz, hogy elgondolkodjunk a külkereskedelem kiváltó okairól és a nemzetgazdaságok jólétére gyakorolt hatásairól. Jól illeszkedik-e viszont a modell a valóságos világhoz? Megbízható előrejelzéseket ad-e a ricardói modell a tényleges külkereskedelmi folyamatokról?

A válasz igen, de jelentős fenntartásokkal. Valóban lehet számos példát hozni arra, hogy a ricardói modell félrevezető előrejelzéseket alapoz meg. Először is, ahogy a külkereskedelemből kimaradó áruk elemzésénél már említettük, az egyszerű ricardói modell különösen erős, lényegében szélsőséges mértékű szakosodást ábrázol, amely nem figyelhető meg a valóságban. Másodszor, a ricardói modell félresöpri a külkereskedelem hatásait a nemzetgazdaságokon belüli jövedelemeloszlásra, és így arra következtet, hogy az országok egészükben mindig nyernek a külkereskedelmen; a gyakorlatban viszont a külkereskedelemnek erős jövedelemeloszlásihatásai vannak, amelyekről a 3. fejezet szól. Harmadszor, a ricardói modellben nincs helye az országok erőforrás-ellátottsága közötti különbségeknek, mint a külkereskedelem kiváltó okának, ezzel pedig a nemzetközi kereskedelmi rendszer egyik fontos vonása (a 4. fejezet fő témája) hiányzik a modellből. Végül pedig a ricardói modell nem veszi figyelembe a termelés méretéből száramzó hatékonysági előnyöket a külkereskedelem kiváltó okai között, emiatt pedig alkalmatlanná válik annak magyarázatára, hogy miért alakul ki jelentős külkereskedelem látszólag hasonló országok között. Ezt a témát a 6. fejezet tárgyalja.

A modell hiányosságai ellenére alapvető következtetése mégis helytálló. Az évek során számos tanulmány bizonyította be, hogy az országoknak olyan termékek exportjára kellene törekedniük, amelyek előállításában a termelékenységük viszonylag magas.

A ricardói modell több klasszikus próbáját a második világháborút közvetlenül követő években brit és amerikai külkereskedelmi, valamint termelékenységi adatok felhasználásával végezték el [5]. Ez az összehasonlítás különösen lényeglátónak bizonyult. A brit termelékenység csaknem a gazdaság mindegyik ágában alacsonyabb volt az amerikainál. Így az Egyesült Államoknak szinte minden termékben abszolút előnye volt. Mindamellett a brit export értéke majdnem elérte az amerikai export értékét. Ebből pedig az következik, hogy az Egyesült Királyságnak bizonyos szektorokban akkor is komparatív előnye volt, ha abszolút termelékenységi szintje nem érte el az amerikait. A ricardói modellből az következnék, hogy ezek azok a szektorok voltak, amelyekben az amerikaiak termelékenységi előnye a legcsekélyebb volt.

A 2.6. ábra a ricardói modell bizonyító anyagát mutatja be azokkal az adatokkal, amelyeket Balassa Béla magyar közgazdász közölt egy 1963-as tanulmányában (lásd az 5-ös lábjegyzetet). Az ábra az 1951-es amerikai és a brit export arányát hasonlítja össze az amerikai és a brit termelékenység arányával 26 szektorban. A termelékenységek aránya a vízszintes, a két export aránya a függőleges tengelyen szerepel. Mindkét tengely logaritmikus skálájú. Ennek nincs alapvető jelentősége, de segíti az érthetőséget.

A ricardói elmélet tágabb értelemben azt a következtetést alapozná meg, hogy minél nagyobb az amerikai termelékenységi előny valamely iparágban, annál valószínűbb, hogy ott az amerikai export magasabb lesz a britnél. Valóban ezt mutatja a 2.6. ábra. A pontdiagram elemei viszonylag közel helyezkednek el a várható értékek egyeneséhez. Noha ezek az adatok is tartalmazhatnak mérési hibákat, a ponthalmaz és az egyenes egybeesése kétségtelenül számottevő mértékű.

Várakozásainknak megfelelően a 2.6. ábra megerősíti azt az alapvető felismerést, hogy a külkereskedelem a komparatív, nem pedig az abszolút előnytől függ. Az adatok által tükrözött időszakban az amerikai ipar a britnél jóval nagyobb, átlagosan több mint duplaakkora termelékenységű volt. A széles körben elterjedt tévhit szerint egy ország csak akkor lehet versenyképes, ha termelékenysége nem kisebb más országokénál. Ezt a téveszmét a fejezet korábbi részében már tárgyaltuk, és az Egyesült Államok minden szektorban nagyobb exportja következett volna belőle. A ricardói modell azonban azt sugallja, hogy egy iparág nemzetközi összehasonlításban magas termelékenysége még nem elégséges feltétel ahhoz, hogy ennek az iparágnak a termékeit valóban az adott ország exportálja. A relatív termelékenységnek kell magasnak lennie a más iparágakban mért relatív termelékenységhez képest. Az adott esetben az amerikai termelékenység meghaladta a brit értéket mind a 26 szektorban (ezeket pontok jelölik) a 2.6. ábra szerint, és a különbség 11 és 366 százalék közötti volt. A brit gazdaság azonban 12 szektorban mégis többet exportált az amerikainál. Az ábrára vetett pillantás azt is elárulja, hogy az amerikai export általában azokban a szektorokban volt nagyobb a britnél, ahol az amerikai termelékenységi előny legalább kétszeres volt.

Egy összehasonlító elemzés megmutatta, hogy az amerikai export olyan iparágakban volt magas a brit kivitelhez képest, ahol az Egyesült Államoknak magas relatív termelékenysége volt. Minden egyes pont egy-egy iparágnak felel meg.

2.6. ábra - Termelékenység és export

kepek/2.6.png


A ricardói modellre hozott frissebb bizonyítékok kevésbé nyilvánvalóak. Ennek részben az az oka, hogy a világkereskedelem növekedése és a nemzetgazdaságok ebből eredő szakosodása miatt nem alakulhat ki világos képünk arról, hogy valójában mely országok nyújtanak rossz teljesítményt. A kilencvenes évek világgazdaságában számos ország nem is gyárt olyan terméket, amelyben komparatív hátránya volna, így pedig az adott iparágakban nem is lehet mérni a termelékenységét. Sok ország például nem is gyárt repülőgépet, emiatt pedig nincsenek adatok arról, hogy ebben az iparágban mennyi lenne az egységnyi munkaerő-felhasználásuk. Persze így is van elegendő tapasztalati anyag annak bizonyítására, hogy a munkatermelékenység különbségei továbbra is jelentős szerepet játszanak a világkereskedelem struktúrájának a kialakulásában.

Talán az a legfontosabb tapasztalat, hogy az országok között fennmaradnak a jelentős különbségek a munka termelékenységében éppúgy, mint az iparágak között. Egy tanulmány például arra a következtetésre jutott, hogy a japán feldolgozóipar átlagos termelékenysége 1990-ben 20 százalékkal maradt el az amerikai szinttől. A gépkocsi- és az autóalkatrész-iparban azonban a japán termelékenység 16–24 százalékkal magasabb volt az amerikainál [6]. Nem nehéz elhinni azt, hogy jelentős részben ez az eltérés volt a magyarázata annak, hogy Japán több millió gépkocsit tudott exportálni az Egyesült Államokba.

A gépkocsik esetében látszólag azzal is lehetne érvelni, hogy ez a külkereskedelmi struktúra egyszerűen az abszolút előnyöket tükrözi: ebben az iparágban Japán termelékenysége a legmagasabb a világon, és exportja is a legnagyobb. A komparatív előnyök elvét a ruházati cikkek nemzetközi kereskedelmével lehet illusztrálni. A fejlett országok, mint például az Egyesült Államok, mindenféle mérce szerint magasabb termelékenységűek a ruházati iparban, mint az újonnan iparosodó országok, például Mexikó vagy Kína. Mivel azonban a ruházati ipar viszonylag egyszerű technológiát alkalmaz, a fejlett országok termelékenységi előnye ebben az iparágban kisebb, mint számos más szektorban. 1992-es adatok szerint például az átlagos amerikai feldolgozóipari munkás termelékenysége mintegy ötször nagyobb volt, mint mexikói társáé, de ez az előny a ruházati iparban csupán 50 százalékos volt. A következmény pedig az, hogy a ruházati cikkek fontos helyen szerepelnek az alacsony bérű országok magas bérű országokba irányuló exportjának termékösszetételében.

Az elemzést összefoglalva tehát megállapíthatjuk: bár csak kevés közgazdász hiszi azt, hogy a ricardói modell tökéletes leírását adja a nemzetközi kereskedelem kiváltó okainak és következményeinek, a modell két fő következtetése (a termelékenységi különbségek kereskedelemteremtő hatásáról és a komparatív előny sokkal fontosabb szerepéről az abszolút előnyhöz képest) a tények alapján helytállónak látszik.



[5] G. D. A. MacDougall úttörő munkáját a fejezet végén, az ajánlott irodalom jegyzékében tüntetjük fel. Az ezt továbbfejlesztő szakirodalom fontos darabja Balassa Béla: An Empirical Demonstration of Classical Comparative Cost Theory. Review of Economics and Statistics, 1963. augusztus 4. 231–238. old. című cikke; Balassa számadatait illusztrációként használjuk.

[6] McKinsey Global Institute: Manufacturing Productivity. Washington, D. C. 1993.