Ugrás a tartalomhoz

Nemzetközi gazdaságtan - Elmélet és gazdaságpolitika

Sághi Márta

Panem Könyvkiadó

Téveszmék a komparatív előnyökről

Téveszmék a komparatív előnyökről

A közgazdaságtan nem szűkölködik zavaros eszmékben. Politikusok, vállalatvezetők, sőt még közgazdászok is gyakran állítanak olyan dolgokat, amelyek nem állják ki az alapos közgazdasági elemzés próbáját. Ez valamilyen okból különösen igaz a nemzetközi gazdaságtanra. Nyissuk ki bármelyik újság vasárnapi számának vagy valamelyik hetilapnak az üzleti rovatát és valószínű, hogy legalább egy olyan cikket találunk, amely nem éppen józan kijelentéseket tesz a nemzetközi kereskedelemről. Különösen három téveszme bizonyult igen makacsnak. A komparatív előnyökről kifejtett egyszerű modellünk segítségével azonban belátható, hogy miért nem állják meg a helyüket.

Termelékenység és versenyképesség

1. mítosz: A szabadkereskedelem csak akkor hasznos egy ország számára, ha gazdasága elég erős ahhoz, hogy helytálljon a külföldi versenyben. Ez az érv számos ember számára különösen hihetőnek tűnik. Egy ismert történész például nemrég azzal bírálta a szabadkereskedelem érvrendszerét, hogy nem feltétlenül felel meg a tényeknek. Aggodalma szerint „Mi történik, ha semmit sem tudunk olcsóbban vagy hatékonyabban termelni másoknál, hacsak nem csökkentjük bérköltségeinket egyre tovább?” [3]

Ennek a megfigyelőnek a véleményével az a baj, hogy nem értette meg Ricardo modelljének lényegi elemét. Azt, hogy a kereskedelemből eredő hasznok a komparatív, nem pedig az abszolút előnyöktől függenek. Azért aggódik, mert az illető országról kiderülhet, hogy semmit sem tud másoknál hatékonyabban termelni – azaz, hogy talán semmiben sincs abszolút előnye. Miért is olyan szörnyű dolog ez? Egyszerű külkereskedelmi számpéldánkban Belföld egységnyi munkaerő-felhasználása alacsonyabb, termelékenysége tehát magasabb a sajt- és a borszektorban is. Mégis, ahogy láttuk, a külkereskedelem mindkét országnak hasznot hoz.

Mindig csábító dolog azt feltételezni, hogy egy ország exportképessége egy terméknél mindig attól függ, hogy van-e abszolút előnye. Az abszolút előny megléte egy termék termelésében más országokkal szemben sem szükséges, sem pedig elégséges feltétele a komparatív előnynek ugyanannál a terméknél. Egytényezős modellünkben nyilvánvaló oka van annak, hogy az abszolút előny egy iparágban a versenyképességnek sem szükséges, sem pedig elégséges feltétele: „Egy iparág versenyképessége nemcsak egy külföldi iparággal szembeni relatív termelékenységétől, hanem a külföldihez viszonyított relatív belföldi bérszinttől is függ”. Egy ország bérszintje viszont más iparágainak relatív termelékenységétől függ. Számpéldánkban Külföld a bortermelésben kevésbé hatékony Belföldnél, de még nagyobb termelékenységi hátránya van a sajtgyártásban. Alacsonyabb általános termelékenységi szintje miatt Külföldnek alacsonyabb béreket kell fizetnie, mint Belföldnek, mégpedig annyival alacsonyabb béreket, hogy a bortermelésben alacsonyabb költségei legyenek. A valóságos világban például Portugália alacsonyabb termelékenység mellett állít elő ruházati cikkeket, mint az Egyesült Államok. Más iparágakban Portugália termelékenységi hátránya még nagyobb, de eléggé alacsony béreket fizet ahhoz, hogy a ruházati iparban mégis komparatív előnye legyen.

Valahogy nem tisztességtelen, hogy az alacsony bérekből versenyelőny keletkezhet? Sokan így gondolják; álláspontjukat a második tévhit bemutatásával foglaljuk össze.

A nyomormunkaérv

2. mítosz: A külföldi verseny tisztességtelen és más országokra ártalmas akkor, ha alacsony béreken alapul. Ezt az érvet néha nyomormunka-érvnek is hívják, és különösen kedves a szakszervezetek számára, amelyek védelmet keresnek a külföldi versennyel szemben. Az így vélekedő emberek azzal érvelnek, hogy a belföldi iparágaknak nem kellene versenyre kelniük azokkal a külföldi iparágakkal, amelyek kevésbé hatékonyak, de alacsonyabb béreket fizetnek. Ez az érv széles körben használatos és jelentős politikai befolyása van. 1993-ban Ross Perot, aki önerejéből lett milliárdos és elnökjelöltként is szerepelt, óva intett attól, hogy az Egyesült Államok és a sokkal alacsonyabb bérszintű Mexikó közötti szabadkereskedelem „nagy cuppogó hangot” kelt majd, ahogy az amerikai ipar Délre települ. Ugyanabban az évben a magát ugyancsak milliárdossá felküzdött Sir James Goldsmith, aki az Európai Parlament befolyásos tagja volt, hasonló, bár kevésbé látványosan kifejtett nézeteket tett közzé „A csapda” (The Trap) című könyvében, amely Franciaországban nagy könyvsikerré vált.

Egyszerű példánk ennek az érvnek is rámutat a gyenge pontjára. A példában Belföld mindkét iparágban magasabb termelékenységű, mint Külföld, és Külföld bortermelésének alacsonyabb költsége kizárólag alacsonyabb béreiből ered. Külföld alacsonyabb bérszintje azonban nem Belföld külkereskedelemből származó haszna szempontjából irreleváns. Nem fontos, hogy Külföld bortermelésének alacsonyabb költsége mögött magas termelékenység vagy alacsony bérszint húzódik-e meg. Csak az számít, hogy Belföld számára a saját munkaerejének felhasználását tekintve olcsóbb sajtot gyártani és ezt borra cserélni, mint bort termelni saját szükségletének kielégítésére is.

Ez érthető Belföld szempontjából, de mi a helyzet Külfölddel? Nincs valami baj azzal, ha egy ország alacsony béreire alapozva exportál? Alacsony bért kapni persze egyáltalán nem jó dolog. De az hibás megállapítás, hogy a külkereskedelem csak annak jó, akinek magas béreket fizetnek.

Kizsákmányolás

3. mítosz: A külkereskedelem egy ország kizsákmányolásához és jólétének romlásához vezet, ha munkásai sokkal alacsonyabb béreket kapnak, mint a munkások más országokban. Ezt az érvet sokszor érzelmi felhangok kísérik. Egy publicista például összehasonlította a The Gap ruházati üzletlánc vezérigazgatójának évi 2 millió dolláros jövedelmét azzal az 56 dollárcentes órabérrel, amelyet az áruházláncban kínált termékek egy részét gyártó közép-amerikai munkások keresnek[4]. Nem tudunk könnyű szívvel magyarázatot keresni arra, hogy a világ munkásai közül miért kapnak annyian vérlázítóan alacsony béreket.

Ha azonban a szabadkereskedelem szükségességével kapcsolatban tesszük fel a kérdést, akkor nem az a kérdés lényege, hogy a rosszul fizetett munkásoknak többet kellene-e keresniük. Sokkal inkább az, hogy ők és országuk rosszabbul jár-e akkor, ha alacsony bérekre építve exportál, mint akkor, ha nem vállalkozik ilyen megalázó külkereskedelemre. És az utóbbi kérdéssel kapcsolatban azt is meg kell kérdezni, hogy mi az alternatíva?

Tükrözik-e a bérek a termelékenységet?

A komparatív előnyökkel kapcsolatos közkeletű téveszmék cáfolatára bemutatott számszerű példánkban feltételeztük, hogy a két ország relatív bérszintjei a relatív termelékenységi szinteket tükrözik. Pontosabban, hogy a Belföld/Külföld bérarány olyan sávban van, hogy mindkét ország költségelőnyhöz jut az egyik termék előállításában. Elméleti modellünknek ez szükségszerű következménye. Ez a modell azonban sokakat nem győz meg. A Kínához hasonló „feltörekvő” gazdaságok gyors termelékenységnövekedése például különösen aggasztott egyes nyugati megfigyelőket. Szerintük ezek az országok még akkor is alacsony béreket fognak fizetni, ha termelékenységi szintjük megnő, s ezáltal a magas bérszintű országok költséghátrányba kerülnek. E nézetek hívei az ortodox közgazdászok elméleteit mint valóságtól elrugaszkodott spekulációkat utasítják el. Ennek a nézetnek a logikáját most figyelmen kívül hagyva, vessünk egy pillantást a tényekre.

Az elmúlt 40 év bő tapasztalati anyaggal szolgál arra, hogy mi történik azoknak az országoknak a béreivel, amelyek termelékenysége felzárkózik a magasabb bérű országok szintjéhez. Négy évtizeddel ezelőtt a nyugat-európai termelékenység a legtöbb iparágban jóval elmaradt az amerikaitól, a japán termelékenység pedig még jobban; azóta azonban a fejlett világ termelékenységi szintjei konvergenciát mutattak még akkor is, ha a legtöbb mérés szerint az Egyesült Államok megtartott némi előnyt. A legutóbbi időben az „újonnan iparosodott” ázsiai országok egy csoportja igen alacsony szintről indulva látványos termelékenység-emelkedést ért el. Mi történt a relatív bérekkel, ha relatív termelékenységi szintekben ilyen drámai változások voltak?

A válasz az, hogy a bérek minden egyes országban nőttek, mégpedig többé-kevésbé a termelékenységgel párhuzamosan. A 2.3. táblázat néhány reprezentatív országban mutatja be a hosszú távú termelékenység- és reálbér-növekedést. Kétségtelen, hogy az adatokban vannak bizonytalanságok (például számos módszertani probléma abban, ahogy a termelékenységet és a reálbért kiszámítják). Az összkép mégis az, hogy a termelékenység konvergenciája a bérek konvergenciáját idézte elő pontosan úgy, ahogy ezt az elméleti elemzés is előre jelezte.

A dél-koreai bérekről nincsenek jó adataink az egész vizsgált időszakra. Az amerikai kormány azonban összegyűjtötte egy sor újonnan iparosodó ország óránkénti munkaerőköltség- (bérek és járulékok) adatait a hetvenes évek közepétől. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a dél-koreai bérköltségszint 1975 és 1996 között az amerikai mutató 5 százalékáról 46 százalékára nőtt. Több újonnan iparosodó ázsiai ország adatait magában foglaló bérköltségindex az amerikai szint 8 százalékáról 32 százalékára nőtt 1975 és 1996 között. Összefoglalva: az eddigi tapasztalat szerint a bérek többé vagy kevésbé mindig együtt mozognak a termelékenységgel.

2.3. táblázat - A bérek és a termelékenység változásai

 

Termelékenység (az USA szint százalékában)

Százalékos növekedés (1963–1996)

Ország

1963

1996

Termelékenység

Reálbér

Egyesült Államok

100

100

49

34

Nyugat-Németország

58

91

133

192

Japán

32

76

260

220

Dél-Korea

14

50

432

nincs adat


Számpéldánk elvont ugyan, mégis kiderül belőle, hogy nem lehet kizsákmányolásként megbélyegezni az alacsony bért anélkül, hogy az alternatívát ismernénk. Számpéldánkban Külföld munkásainak sokkal kevesebbet fizetnek, mint Belföld munkásainak, és könnyen magunk elé képzelhetünk egy publicistát, aki dühös sorokat ír kizsákmányolásukról. Ha azonban Külföld nem egyezne bele abba, hogy „kizsákmányolják” a Belfölddel folytatott kereskedelmen keresztül (vagy sokkal magasabb bérekhez ragaszkodnék, ami ugyanazzal a hatással járna), akkor reálbérei még alacsonyabbak lennének. Egy munkás órabérének vásárlóereje 1/3 kiló sajtról 1/6 kiló sajtra csökkenne.

A publicista, aki felhívta a figyelmet a The Gap vezető alkalmazottja és a ruházati cikkeket készítő munkások jövedelme közötti különbségre, indulatos volt a közép-amerikai munkások szegénysége miatt. Ha azonban megtagadnánk tőlük az export és a külkereskedelem lehetőségét, akkor talán még súlyosabb szegénységbe taszítanánk őket.



[3] Kennedy, Paul: The Threat of Modernization. New Perspectives Quaterly, 1995. tél. 31–33. old.

[4] Herbert, Bob: Sweatshop Beneficiaries: How to Get Rich on 56 Cents an Hour. New York Times, 1995. július 24. A13. old.