Ugrás a tartalomhoz

Élelmiszer-higiénia

Biró Géza (2014)

Agroinform Kiadó

7. Kényszervágás fogalma, az elbírálás általános szabályai

7. Kényszervágás fogalma, az elbírálás általános szabályai

A kényszervágások húsvizsgálati elbírálása a gyakorlatban széles körű szakmai ismereteket igényel. A szakszerűtlen elbírálás elsősorban köz- és állategészségügyi veszélyt jelent. A kényszervágott állatból származó kórokozók zoonosisok, ételmérgezések, állatjárványok kiindulásául szolgálhatnak. Másrészről a “mindent elkobzás” elvének érvényesítése indokolatlanul von el a fogyasztástól jelentős húsmennyiséget, kárt okozva ezzel a tulajdonosnak.

A kényszervágás szakmai ismeretköre tulajdonképpen felöleli a húsvizsgálat egészét. Feltételezi a húsvizsgálati rendelet, az élelmiszer-higiéniai vizsgálati szabályzat és a szakmai elbírálás ismereteit.

A húsvizsgálati rendelet összességében tartalmazza ugyan a kényszervágásra és az elbírálásra vonatkozó előírásokat, mégis célszerű azokat szakmai-logikai sorrendben ismertetni és megtárgyalni.

A kényszervágásnál első feladatként felmerül a levágás megtiltásának vagy korlátozásának az ismeretköre.

A rendelet értelmében

a) a levágást véglegesen meg kell tiltani

– gázödémás betegségben,

– tetanuszban,

– Q-lázban megbetegedett vagy betegségre gyanús állatoknál.

A levágás megtiltása köz- és állategészségügyi szempontból jelentős. A gázödémás betegségek és a tetanusz esetén az ember és a környezet anaerob spórás baktériumoktól való megvédése a cél. Egyébként mindkét betegség esetében az állati test fogyasztásra alkalmatlan.

A Q-láz embernél általában súlyos tüneteket okoz. A kórokozó a környezetben és a hőmérséklettel szemben viszonylag nagy ellenálló képességgel rendelkezik. Mindezek indokolják, hogy a környezet fertőződését a levágás megtiltásával is meg kell akadályozni.

b) Az állat levágását meg kell tiltani és az Állategészségügyi Szabályzat előírásai szerint kell eljárni, ha az állat

  • keleti marhavészben, afrikai sertéspestisben, takonykórban beteg, betegségre gyanús, annak kórokozójával fertőzött vagy fertőzésre gyanús; 

  • sertéspestisben, fertőző sertésbénulásban, ragadós száj- és körömfájásban, lépfenében, veszettségben, baromfipestisben, kacsapestisben, sertések hólyagos megbetegedésében (SVD) beteg, vagy betegségre gyanús.

c) A rendes vágást átmenetileg meg kell tiltani:

  • antibiotikum, hormon, nehézfémek, mikotoxinok, peszticidek; 

  • parazitaellenes szer és egyéb gyógyszer alkalmazása után, az élelmezés-egészségügyi várakozási idő leteltéig, vagy jelenlétük az ember egészségét veszélyeztető mértékben valószínűsíthető.

d) A rendes vágást ideiglenesen meg kell tiltani:

  • ha az állatorvosi bizonyítvány hiányzik; 

  • az élőállat-vizsgálat során a tiltó szakaszban fel nem sorolt heveny fertőző állatbetegséget, vagy annak gyanúját állapítanak meg; 

  • a sertés 41,1 oC, szarvasmarha, juh, kecske 40,5 oC vagy ennél magasabb belső hőmérsékletű; 

  • az állat vemhes, az ellést követő 8 nap nem telt el, a borjú 8 naposnál, a malac 2 hetesnél fiatalabb; 

  • az állat izgatott vagy fáradságtól kimerült.

e) Elkülönítetten kell a vágóállatot pihentetni, levágni, vizsgálatra előkészíteni:

  • a tiltó szakaszban felsorolt állatbetegségeken kívül valamely fertőző állatbetegség, annak gyanúja, vagy fertőzés gyanúja, továbbá heveny tüdőgyulladás, bélhurut, a szülőutak septikus megbetegedése, nagy kiterjedésű gennyes, eves, üszkös seb, borjak köldök- és izületgyulladása, vérfertőzésre utaló tünet, illetve lázas hőemelkedés állapítható meg; 

  • bármely más okból kell vagy kellett kényszervágni.

A vágóhíd területéről vágóállatot élve elszállítani kivételesen, a szabályzatban előírt esetekben, az állomás igazgatójának engedélyével szabad.

Elkülönített vágás alatt értjük a beteg és a technológiai selejtállat, továbbá a kényszervágásra utalt állat egyedi vagy csoportos levágását, amelyet a rendes vágástól térben vagy időben elkülönítetten végeznek.

A rendelet értelmében kényszervágás: a sérült, vagy az elhullás közvetlen veszélyétől fenyegetett egy-egy beteg állatnak abból a célból történő sürgős elvéreztetése, hogy az állat el ne hulljon, illetőleg húsa a betegség súlyosbodása miatt fogyasztásra alkalmatlanná ne váljék, illetve felesleges fájdalmat ne szenvedjen.

A kényszervágásra kerülő állatokat tehát gyakorlatilag két csoportba sorolhatjuk. Az egyik a baleseti sérült állatok csoportja, a másik a beteg állatok kényszervágása (figyelembe véve a levágást tiltó rendelkezéseket).

Kényszervágást – közvetlenül elhullás veszélyét kivéve – csak vágóhídon szabad végezni. Az állatorvosnak kényszervágási javaslatot kell az állattal küldeni. A tulajdonos a vágóhídra szállításnál – a vágóhídon lévő állatnál az üzemeltető – köteles a hatósági állatorvosnak rövid időn belül, illetve haladéktalanul bejelenteni a kényszervágást.

A kényszervágás elbírálásához először el kell dönteni, hogy szükséges-e kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálatot végeztetni. Úgy is szoktuk említeni, hogy ismerni kell a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálat “kényszerével” járó eseteket. Ennek ismeretében válhat szükségesé a mintavétel, mintaküldés, majd a laboratóriumi lelet birtokában történhet meg az elbírálás.

A kényszervágásoknál a kiegészítő bakteriológiai vizsgálat szükségességére és gyakoriságára utalnak azok az adatok, amelyik 1982-ben a vágóhídon előfordultak. A szalagszerű vágás során sertéseknél a levágott állatok 0,09%-a, szarvasmarháknál 0,34%-a került vizsgálatra. Ugyanakkor a kényszervágásoknál sertésnél az állatok 32,70%-a, szarvasmarhánál 55,91%-a került kiegészítő bakteriológiai vizsgálatra (Százados, 1983).

Előfordulhat a gyakorlatban, hogy az állatorvos nem tud kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálatot végeztetni. Ez előadódhat többek között akkor, ha nem tudja a mintákat a laboratóriumba küldeni, vagy nem lehetséges az állati testet a laboratóriumi lelet megérkezéséig tárolni hűtőtároló hiányában.

Ilyen esetekben az elbírálásnál a szigorúbb elbírálási szabályokat kell alkalmazni. Ez azt jelent, hogy pl. bacteriaemia vagy septicaemia esetén, a bakteriológiai vizsgálat nélkül annak fennállását kell feltételezni.

A rendelet értelmében kiegészítő bakteriológiai vizsgálatot kell végeztetni:

a) ha az állat életében észlelt súlyosabb tünetek és a levágás után a húsvizsgálatkor jelentkező elváltozások között lényeges eltérés van; 

b) általános vérfertőzésre, továbbá ételmérgező és ételfertőző baktériumok jelenlétére van gyanú; 

c) gennyes és eves elváltozásokból kiinduló septicaemia vagy bacteriaemia gyanúja esetén; 

d) ha a parenchymás szervekben gyulladásos, elhalásos góc észlelhető; 

e) sárgaság esetén, valamint nehézellés után; 

f) levágás után késedelmesen történt kizsigerelés esetén; 

g) kényszervágásnál, kivéve, ha az nyilvánvalóan az ember egészségét nem veszélyeztető ok pl. friss traumás eredetű elváltozások, két óránál nem régibb csonttörés, sebzés miatt történt; 

h) mérgezés vagy annak gyanúja esetén, függetlenül a méregtani vizsgálat eredményétől; 

i) minden olyan esetben, amikor az állatorvos nem tud húsvizsgálati döntést hozni.

A kényszervágás fogalmának, a levágás megtiltásának, illetve korlátozásának, a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálat szükségességének ismerete és tisztázása után kerülhet sor a kényszervágás húsvizsgálati elbírálására.

Elöljáróban le kell szögezni azt, hogy a kényszervágás önmagában nem jelent semminemű húsvizsgálati bírálatot. Úgy is szoktuk említeni, hogy a kényszervágás nem húsvizsgálati “kategória”. Ezt azzal lehet a leginkább bemutatni, hogy a kényszervágás során mind a négy féle húsvizsgálati elbírálásra sor kerülhet. A példákat újra a húsvizsgálati rendeletből lehet csoportba szedni.

Fogyasztásra alkalmatlan elbírálást kell tenni:

  • kiegészítő bakteriológiai vizsgálat nélkül, ha a kórbonctani elváltozás alapján is megállapítható a vérfertőzés; 

  • amennyiben az állatorvos nem tud kiegészítő bakteriológiai vizsgálatot végeztetni, ugyanakkor vérfertőzésre van gyanú, különösen gennyes, eves sebek, fekélyek, tőgy-, hashártya-, mellhártya-, bél-, méh-, izületi- és inhüvely-gyulladás előfordulásakor, úgyszintén a szigorúbb elbírálást, tehát fogyasztásra alkalmatlan elbírálást kell tenni; 

  • laboratóriumi kiegészítő húsvizsgálat eredménye alapján, ha az izomzatban kórokozó jelenlétét – obligát anaerob hőálló spórás – fakultatíve patogén baktériumok okozta vérfertőzést, vagy az izomban nagyszámú szennyező mikroba jelenlétét állapították meg.

Fogyasztásra feltételesen alkalmas elbírálást kell érvényesíteni, ha

  • elváltozások (pl. vérzések, elhalások, helyi jellegű heveny gyulladásos folyamatok) egy vagy két szervre kiterjedően a bacteriaemia gyanúját vetik fel és nem tud az állatorvos kiegészítő bakteriológiai vizsgálatot végeztetni, vagy

  • kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálat során fakultatíve patogén mikrobák okozta bacteriaemiát, vagy az izomzatban, illetve a testtájéki nyirokcsomókban kisszámú szaprofita mikrobák jelenlétét mutatják ki. (Fogyasztásra feltételesen alkalmas minősítés csak akkor lehetséges, ha a hatósági kezelés megoldható.)

Fogyasztásra csak az elváltozott szervek alkalmatlanok és az állati test többi része fogyasztásra alkalmas, ha

  • helyi idült gyulladásos elváltozások, betokolt gennyes, eves tályogok fordulnak elő, ugyanakkor az ante és post mortem vizsgálat bacteriaemiára és septicaemiára nem utal; 

  • a kényszervágás friss traumás eredetű elváltozás, két óránál nem régibb csonttörés, sebzés miatt történt; 

  • a kiegészítő bakteriológiai vizsgálat csak a zsigerekre szorítkozó nagyszámú szaprofita baktériumot mutatott ki.

Fogyasztásra csekélyebb értékűként alkalmas a hús, ha a kényszervágás után a húsvizsgálat során egyéb súlyosabb elbírálásra utaló elváltozások hiányában

  • kisfokú idegen szín-, szag- vagy ízelváltozás jelentkezik; 

  • kisfokú hiányos elvérzés, vagy leromlottság, kisfokú lesoványodás jelei mutatkoznak.

A húsvizsgálati elbírálás során többször felmerült a bacteriaemia és a septicaemia megjelölés. A húsvizsgálati rendelet meghatározza ezek fogalmát. Hangsúlyozni kell ezen megfogalmazások húsvizsgálati szempontból helyesek és érvényesek.

Bacteriaemia: a mikrobák (elsősorban kórokozók és feltétesen kórokozók) a vágóállat életében – esetenként agoniális állapotban – a nagyvérkörben olyan mértékben történt részleges szétszóródása, aminek következtében a laboratóriumi kiegészítő húsvizsgálat alkalmazásával az elváltozott részből és egy szervből, illetve szövetből, vagy elváltozott rész hiányában legalább két különböző szervből kimutathatók.

Septicaemia: a mikrobák (elsősorban kórokozók és feltételesen kórokozók) a vágóállat életében, esetenként agoniális állapotban a nagyvérkörbe való betörése és ott olyan mértékű szétszóródása, hogy azok a laboratóriumi kiegészítő húsvizsgálat alkalmával az elváltozott részből és több szervből, vagy elváltozott szerv hiányában több szervből kimutathatók, miközben a vágóállat a levágás előtti élőállat-vizsgálat során általában súlyos klinikai tüneteket is mutat.

A két fogalom között tehát a mikrobák szóródásának nagyságrendi különbsége – a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálat során a kórokozók és feltételesen kórokozók – nem számszerűen kerülnek kimutatásra, hanem jelenlétüket állapítják meg, így azok különböző szervekben való elterjedésének mértéke a bírálat alapja.

Technológiai selejtállat fogalma, húsvizsgálata

Technológiai selejtállaton értjük azokat az állatokat, amelyek valamilyen környezeti káros behatások során nem képes a fajta genetikailag meglévő adottságainak megfelelőhozamok teljesítésére, illetve ettől nagymértékben eltérnek. Ennek következtében az ilyen állatok fejlődése, tömeggyarapodása elmarad a normálistól, így kiesnek pl. a hizlalási időszak végén leadásra kerülő állatcsoportokból. Előfordul, hogy a külső káros behatások olyan mértékűek, hogy a fejlődésben való visszamaradás, az ellenálló képesség csökkenése következtében az állatok idült légző- és emésztőszervi betegségekben is megbetegednek.

A húsvizsgálati rendelet nem tartalmazza a technológiai selejtállatok meghatározását, vagy külön húsvizsgálati elbírálását. A rendes vágás fogalma azonban világosan megmutatja a technológiai selejtállatoktól elkülönült, a rendes és az egészséges vágóállatokat.

Rendes vágás alatt értjük ugyanis a fajának és fajtájának, ívarának, valamint korának megfelelően fejlett és tápláltsági állapotú, egészséges állat egyedi vagy csoportos levágását.

A technológiai selejtállatokat elkülönített vágásával lehetőség nyílik az állatok tüzetesebb húsvizsgálatára, az ilyen állatokból származó esetleges kóranyagok helyhezkötésére és megsemmisítésére.

A húsvizsgálati rendelet – a kényszervágott állatokhoz hasonlóan –nem szól külön a technológiai selejtállatok húsvizsgálatáról. Itt is érvényes az, hogy a technológiai selejtállat fogalma nem jelent húsvizsgálati “kategóriát”. A húsvizsgálati elbírálást a rendeleti általános és részletes szabályok alapján kell kialakítani, függetlenül az állatok különféle okból történ csoportosításától, vagy megjelölésétől.

A technológiai selejtállatok húsvizsgálatánál szakmailag érvényesíteni kell egyrészt azt, hogy azok lehetnek beteg állatok is, másrészt fejlődésben elmaradt, genetikailag terhelt állatoknál a hús állománysajátságai alapján kell a húsvizsgálati elbírálást kialakítani.

Ennek megfelelően az ante- és post mortem vizsgálatnál betegség, vagy annak gyanújánál érvényesíteni kell a kényszervágásnál leírt szakmai szabályokat és eljárásokat.

Amennyiben betegségre utaló tünetek és elváltozások nem merülnek fel, a gyakorlatban a legtöbbször a hús állománysajátságai alapján kell a húsvizsgálati döntést meghozni. Az előforduló húsállomány elváltozások leggyakrabban a sovány, leromlott és senyves állatok jellemzői, valamint a hiányos elvérzés, esetleges egyéb érzékszervileg észlelhető szín-, szag- és ízelváltozások.

A kényszervágás során előforduló szarvasmarha betegségek húsvizsgálata

A kényszervágóhídra kerülő szarvasmarhák száma a többi vágóállatfajhoz (sertés, borjú, juh, ló) viszonyítva az elmúlt években megnövekedett. A növekedés oka elsősorban az, hogy a beteg sertések egyre növekvő mértékben a tulajdonosnál kerülnek levágásra és sokszor húsvizsgálat nélkül fogyasztásra.

Bizonyos betegségek előfordulása rendes vágás során levágott szarvasmarhák között eleve más, mint a kényszervágóhídon. Rendes vágásban olyan idült lefolyású betegségekkel találkozunk (pl. izületgyulladásos, bendőparakeratosis-májtályog, szindróma betegség, idegen test által okozott recésgyomor-átfúródás, vesegyulladás, tőgygyulladás stb.), amelyek előfordulása esetén az állatot még selejtezni lehet.

A kényszervágóhídon megfigyelésre kerülő kórképek száma szarvasmarhák között a legnagyobb, ezért kényszervágóhídon ennek a vágóállatfajnak a húsvizsgálata jelenti szakmai szempontból a legérdekesebb, egyszersmind a legnehezebb problémát is.

A szarvasmarhánál nagyobb, jól körülhatárolt betegségcsoportokkal találkozunk, ezek nagyobb számú szarvasmarha kényszervágási adatainak statisztikai elemzésével az előfordulás gyakorisága szerint rangsorolhatók:

  •  az emésztőszervek betegségei,

  •  “ellési komplikációk”,

  •  a légzőszervek betegségei,

  •  izületgyulladások,

  •  csonttörések,

  •  balesetek,

  •  a vese és a húgyutak betegségei,

  •  tőgygyulladások,

  •  méhgyulladások,

  •  a szív betegségei,

  •  a központi idegrendszer betegségei,

  •  daganatok.

Figyelembe véve az egyes betegségcsoportokon belül is a különféle kórformák számát és az egyéb nem osztályozható kényszervágási okokat, közel járunk a valósághoz, ha a szarvasmarhák kényszervágása során legalább 80–100 különféle kényszervágási okra számítunk.

Elsősorban a hungarofriz fajtának a szarvasmarha tenyésztésbe történő beállítására vezethető vissza, hogy az utóbbi évek során több, eddig nem ismert “új” betegséget lehetett észlelni a kényszervágóhidakon. Közülük a zsírmáj-szindróma, a bendőparakeratosis-májtályog-szindróma és a paratuberculosis érdemel figyelmet. A korábbinál gyakoribbak az állat kondíciójával kapcsolatos problémák (kis- és nagyfokú lesoványodás) is.

A szarvasmarha-húsvizsgálat változatosságához az is hozzájárul, hogy meghatározott betegségcsoportokhoz, a többi állatfajhoz viszonyítva jóval nagyobb szabályszerűséggel csatlakoznak jellegzetes kórokozó vagy feltételesen kórokozó baktériumok. A kényszervágás okának megállapítása alapján tehát előre számíthatunk bizonyos baktériumok előfordulására. Ez a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálat nagy jelentőségét húzza alá ennél a vágóállatfajnál.

A vérfertőzésre utaló kórbonctani elváltozások szarvasmarhában viszonylag gyakoriak és jellegzetesek. Gyakori a hyperaemiás és hyperplasiás lépduzzanat, az ischaemiás infarctusok előfordulása a lépben, a májban és a vesében, az áttéti tályogok a lépben, a májban, a tüdőben és a vesében, a patológiás zsíros máj- és veseelfajulás. A májban a gyulladásos-elhalásos gócok ritkán észlelhetők, a parenchymás szervek (máj, vese és szív) fehérjés elfajulásának (zavaros duzzadás) felismerése szabad szemmel nem könnyű. A veséken kívül más szervekben vérzések ritkán fordulnak elő és inkább asphyxiás állapotra, mint sepsisre utalnak.

Több kiegészítő jelleggel előforduló elváltozásra is érdemes figyelmet fordítani a szarvasmarhák húsvizsgálatánál. Ezek a tömeges combizmok véres beivódása, a Zenker-féle izomelhalás (felfekvéseknél), a vizenyősségre utaló elváltozások (a szív, coronáriáin és a vesemedencében levő faggyúban). Gyakori szarvasmarhában a szövetközi tüdőtágulat, a vese körüli faggyúban finom fehér foltozottság formájában jelentkező zsírelhalás, valamint sajátságos, éles határú zsíros elfajulásos gócok a máj állományában. Utóbbi három elváltozás külön-külön vagy együttes előfordulása a kényszervágáshoz vezető kórfolyamat súlyosságára és gyors lefolyására, indirekt úton sepsis előfordulásának lehetőségére hívja fel a figyelmet (Százados, Takács, 1977).

Kép

Szövetközi tüdőtágulat “nehézellés” miatt kényszervágott szarvasmarhában

A szarvasmarhák különféle betegségei során kitenyészthető Gram-pozitív kórokozó és feltételesen kórokozó baktériumok közül leggyakoribb az Actinomyces pyogenes, a Staphylococcus aureus, a Viridans-csoportba tartozó (zöldítő) streptococcusok, a Gram-negatív baktériumok közül az Escherichia coli, a Proteus, a Klebsiella és a Pseudomonas előfordulása (Százados, 1991).

A clostridiumok előfordulása jóval ritkább, mint szakmai körökben vélik. Laboratóriumi kimutatása legtöbbször nem clostridiumok által okozott megbetegedésekre vezethető vissza (számíthatunk előfordulására idegen test okozta recésgyomor átfúródásnál, ellési komplikációknál, esetleg izületgyulladásoknál), hanem a kiegészítő laboratóriumi húsvizsgálatra küldött szervek kivételénél, szállításánál és feldolgozásánál szennyeződés formájában jelentkeznek. A valódi gázödémás betegségek ritkák, jellemző rájuk a súlyos klinikai tünetek, a súlyos kórbonctani elváltozások együttes előfordulása, valamint a betegség gyors lefolyása.

Szarvasmarhában a salmonella-fertőzés más betegségekhez (főleg emésztőszervi bántalmakhoz) csatlakozva, ún. másodlagos salmonellosis keretében fordul elő általában úgy, hogy a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálatra küldött minták közül 1–2 szervből lehet a kórokozót kimutatni. Előfordulása hazánkban viszonylag ritka (Százados, 1986). Figyelemre méltó, hogy a vágóhídi higiénia szempontjából nálunk fejlettebb országokban a szarvasmarha-salmonellosis gyakoribb. Fiegel (1982) a müncheni vágóhíd laboratóriumában a hazai érték mintegy kétszeresével (0,65%) találkozott. Ezekben az országokban a szarvasmarhák salmonellosisa jelentősebb problémává válik, mint a sertés-salmonellosis. A szarvasmarha-salmonellosis növekvő jelentősége és az a tény, hogy nem tudjuk előfordulását meghatározott alapbetegségekhez, illetve kórbonctani képhez kapcsolni, indokolttá teszi a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálat számának növelését.

A kiegészítő bakteriológiai vizsgálat során az izom- és nyirokcsomómintákból a legtöbbször Bacillus-nemzetségbe tartozó aerob spórás baktériumokat lehet izolálni. Ezeknek a baktériumoknak az emésztőrendszer a kiindulási helye, és az ellenálló képesség csökkenése miatt, különféle betegségekhez társulva törhetnek be a vérkeringésbe. Előfordulásuk egyes megfigyeléseink szerint (Z.-né Imreh E. és mtsai, 1978) pl. a szarvasmarhák daganatos betegségeihez társulva 30%-os.

Az emésztőszervek betegségei a szarvasmarhák kényszervágási okai között jelenleg az első helyet foglalják el. Ennek oka az idegen test által okozott recésgyomor-átfúródás és szövődményeinek gyakori előfordulása (12,2%).

Az idegen test által okozott recésgyomor-átfúródáson kívül kényszervágóhídon levágott szarvasmarhák között a legnagyobb gyakorisággal a következő kórképekkel találkozunk: az előgyomrok heveny (elsődleges) és idült felfúvódása, a levelesgyomor eltömődése, elhalásos előgyomor-gyulladás, oltógyomorfekély és –gyulladás, bélgyulladás, jóval ritkább a bélinvaginatio. A paratuberculosis előfordulása is egyre gyakoribbá vált (Körmendy, 1993).

Az idegen test által okozott előgyomor-átfúródás rendszerint helyes diagnózissal kerül a kényszervágóhídra. Felismerésére a levágás előtti élőállat-vizsgálatnál is gyakran sor kerül (Forray, Százados, 1969).

A kórbonctani kép igen változatos. Leggyakrabban a következő kórformák fordulnak elő: a rekeszizom, recésgyomor és a hasfal között különböző nagyságú tályogok lehetnek, melyek néha nagy mennyiségű (5–10) eves-gennyes izzadmányt is tartalmazhatnak. Előfordulhat kiterjedt fibrines-gennyes hashártyagyulladás is. A fibrines-gennyes mellhártya-, tüdő- és szívburokgyulladás (gyakran eves jelleggel) ugyancsak gyakori, ritkábban az idegen test a májba is befúródhat. Idült elváltozásokra mindössze a bendő és recésgyomor találkozásánál szoktunk felfigyelni jellegzetes köteg formájában, és ennek megfelelően a hashártya fali lemezén körülírt idült gyulladásos elváltozás található.

A sepsisre utaló kórbonctani elváltozások ennél a betegségnél gyakoriak. A traumás lépgyulladásnál (7,9%) keletkező nagyszámú áttéti májtályog a húsvizsgálat szempontjából különösen kedvezőtlen prognózissal bír. Gyakoriak a vesékben levő vérzések, ritkábbak az áttéti vese- és tüdőtályogok, gyakori a lépduzzanat, a zsíros máj- és veseelfajulás. A kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálatnál elsősorban A. pyogenes előfordulására számíthatunk. Clostridiumok csak az esetek kb. 2%-ában fordulnak elő. Különleges laboratóriumi technikát alkalmazva a májból gyakran lehet izolálni a Bactertoidaceae-családba tartozó obligát anaerob kórokozókat (pl. B. melaninogenicust), amely – feltételezhetően – bacteriaemiát és septicaemiát is okozhat.

A kiegészítő jellegű elváltozások közül a kondíció gyengülésére, szagrendellenességre számíthatunk a leggyakrabban.

A bendőparakeratosis-májtályog szindrómával a fajtaváltás óta, intenzíven hizlalt növendék bikákban és üszőkben találkozhatunk legtöbbször rendes vágásban, mert az állatok a betegség súlyos eseteit is meglepően jól tolerálják. A kényszervágóhídra rendszerint csak a gyengén fejlett, gyenge kondíciójú növendék állatok kerülnek. A betegség (májtályog) spontán gyógyulhat, kényszervágóhídon a máj felületén jellegzetes csillag alakú hegesedést találunk.

Az emésztőrendszer többi betegségei közül arra utalunk, hogy heveny felfúvódásnál fulladás veszélye miatt az állatot sokszor már a kényszervágóhídra szállítás előtt levágják. Ilyenkor gyakori a késői kizsigerelés és a szakszerűtlen feldolgozás következtében a húsrészek szennyeződése és fülledése. Heveny felfúvódás esetében a lépfenét laboratóriumi vizsgálattal mindig ki kell zárni.

A bél gyulladásos elváltozásainál gyakori a kondíció gyors leromlása, a szagrendellenességek előfordulása és az izomelfajulás. A bakteriológiai vizsgálat során gyakori a saprophyta-baktériumok (leginkább a Bacillus-nemzetségbe tartozó aerob spórás baktériumok) előfordulása az izmokban és nyirokcsomókban.

A szarvasmarhák kényszervágóhídi beteganyagában a második helyen a rendellenes lefolyású ellés következtében kialakuló kóros elváltozások állnak. Célszerű ezeket “ellési komplikációk” néven összefoglalni és a húsvizsgálat szempontjából együtt tárgyalni. Az ellési komplikációk egy része viszonylag friss elváltozás, mely kialakulása után 1–3 napon belül kényszervágásra kerül (pl. a csípő-keresztcsontizület szétválása esetén), másoknál eredménytelen és hosszantartó gyógyítási kísérletek miatt (pl. műtött hüvelyelőesés) 1–2 hét múlva történik meg a kényszervágóhídra szállítás.

Az ellési komplikációk csoportjában, az előfordulás gyakoriságának sorrendjében a következő kórformák fordulnak elő:

  •  kifejlett magzat a méhben, amely az esetek kb. felénél elhalt, emphysemás; 

  •  hüvely- és méhelőesés; 

  •  az “ellés utáni megfekvés” diagnózissal elkülönített vágásra érkező állatokban rendszerint a comb- és a medenceizmok elfajulása, elhalása figyelhető meg; 

  •  a csípő- keresztcsonti izület szétválása; 

  •  hüvelyrepedés; 

  •  méhgyulladás; 

  •  az elléssel biztosan kapcsolatban hozható, rendszerint friss csonttörések; 

  •  az “ellési bénulás” diagnózissal levágott állatok; 

  •  a császármetszéssel kapcsolatos szövődmények; 

  •  a combizmok nagyobb kiterjedésű véres- vizenyős beszűrődése.

A tehenek ellési komplikációjának húsvizsgálati szempontból figyelemre méltó sajátsága, hogy a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálattal megállapított sepsisre az esetek jelentős részében csak szegényes kórbonctani kép utal. Gyakori a belső csípőcsonti nyirokcsomók duzzanata. Olykor a vesékben, ritkábban a tüdőben infarctusok fordulnak elő. Egyes esteknél (Coli-septicaemiánál) lépduzzanat is előfordulhat, amikor a lép néha igen nagyméretű is lehet. A máj gyakori zsíros elfajulását a tehenek ellést követő fiziológiai májelfajulása miatt itt nem tudjuk értékelni.

Az ellési komplikációknál gyakori a kedvezőtlen bakteriológiai vizsgálati eredmény. Nem az erre a betegségcsoportra jellemzőnek tartott anaerob baktériumok (clostridiumok), hanem elsősorban az Eschrichia coli és a Viridans-csoportba tartozó streptococcusok által okozott bacteriaemiára vagy septicaemiára számíthatunk az esetek kb. 1/3 részénél. A méhgyulladásoknál gyakori a Actinomyces pyogenes, ritkább a Proteus-fertőzés.

A végső elbírálásnál fokozott figyelmet kell fordítani a combizmokban a friss bevérzésekre, az izomelfajulásra és a felfekvésekre. Ezek felderítése érdekében a combok izmait mindig fel kell tárni.

Az izületgyulladásoknál a nagyizületekben a folyamat savós, fibrines, gennyes vagy idült jellege kombinálódik a különféle lokalizációval. Az izületgyulladás kialakulhat haematogen úton, de gyakran társul a csülök heveny vagy régebbi megbetegedéseihez is. A gyulladás ráterjedhet a hajlító ínakra, az alsó közös ínhüvelyre, burzákra, vagy a bőr alatti kötőszövetre is.

Az izületgyulladásnál gyakoriak szarvasmarhában a sepsisre utaló kórbonctani elváltozások (áttéti vese- és tüdőtályogok, lépduzzanat). A bakteriológiai vizsgálatnál leggyakrabban A. pyogenes, ritkán Staphylococcus aureus előfordulására számíthatunk

A vese- és húgyutak betegségei (előfordulása kb. 4%) közül a leggyakoribbak az egyéb, gyulladásos betegségekhez társuló gócos interstitialis vesegyulladások. Előfordulásuknál kedvező húselbírálásra számíthatunk. A fertőző vese- és vesemedence-gyulladás és az ún. haematogen gennyes vesegyulladás a másik két leggyakrabban előforduló kórforma. A sepsisre utaló kórbonctani elváltozások szerények. Gyakori a kórokozó baktériumok szóródása. A vesegyulladáshoz igen gyakran idegen (vizelet) szag- és vizenyősség társul.

A tőgygyulladások (4%) esetében az öt leggyakrabban előforduló kórokozó baktérium (Pseudomonas alruginosa, Klebsiella penumoniae, Actinomyces pyogenes, Escherichia coli és a Staphylococcus aureus) gyulladásos folyamat félheveny, heveny és idült formájával kombinálódhat. A Pseudomonas-mastitis leginkább actinomycosisos jellegű tőgybeli elváltozásokkal jár.

A septicaemiára utaló kórbonctani elváltozások gyakoriak és gyakran szóródnak a szervezet más szerveibe a tőgygyulladást okozó baktériumok.

A szarvasmarha-gümőkór vágóhídi előfordulása ma már – nagyobb számú állatot levágó vágóhidakon is – kivételes ritkaságnak számít. A húsvizsgálatnál a fő gondot nem a gümőkór felismerése, hanem más betegségektől való elkülönítése jelenti. Rendszerint a ritka mellhártya-mesotheliomatosis (daganatos mellhártyagyulladás) vagy mellhártya-actinomycosis alakíthat ki olyan elváltozásokat, amelyek ilyen irányú gyakorlattal nem rendelkező húsvizsgálóban gümőkór gyanúját kelthetik.

A sertés kényszervágáskor előforduló betegségei

A sertések kényszervágóhídon előforduló gyakoribb betegségeinek előfordulási sorrendjét jóval nehezebb meghatározni, mint a szarvasmarháét.

Előfordulhat, hogy egy-egy beszállított állatcsoportban az alábbiakban felsorolásra kerülő leggyakoribb kényszervágóhídi sertésbetegségek közül egy állatban több is (2 vagy 3) előfordul, ezért a kényszervágás tulajdonképpeni okát gyakran nehéz vagy lehetetlen megállapítani.

A rossz takarmányértékesítésre vezethető vissza nyilvánvalóan az a megfigyelésünk, hogy a kényszervágóhídra szállított sertések között igen gyakori a valamilyen elmosódó, nem jellegzetes vagy kis kiterjedésű, enyhe elváltozásokhoz csatlakozó kondíciós gyengülés, amely a húsvizsgálatnál kis- vagy nagyfokú lesoványodásban nyilvánul meg (Százados, 1986).

A sertések leggyakoribb kényszervágási okai a következők:

  •  Actinomyces pyogenes által okozott kórkép (kb. 51%-ban),

  •  hurutos (enzootiás) tüdőgyulladás és a légzőszervek más betegségei,

  •  az emésztőszervek betegségei (következményes lesoványodáshoz kapcsolódva),

  •  a végtagok és a csontrendszer nem baktériumos és baktériumos eredetű bántalmai (pl. savós-fibrines térdizületgyulladás, rongyostalpúság, csonttörések stb.),

  •  heveny szívelégtelenség (uti kényszer),

  •  a húgy- és ivarszervek, valamint a tőgy betegségei,

  •  bőrelváltozások,

  •  egyéb, ritkábban előforduló betegségek (pl. a központi idegrendszer betegségei).

A rendes vágás során előforduló megbetegedések a sertéseknél is – akárcsak a szarvasmarháknál – minőségi és mennyiségi szempontól eltérnek a kényszervágóhídi anyagtól. Ez az eltérés a beteg állatoknak az állat tulajdonosánál történő szelektálására vezethető vissza.

Rendes vágásban levágott sertések között gyakoribb a hurutos (enzootiás) pneumonia, gyakrabban találkozunk a savóshártyák gyulladásaival, a húgy- és ivarszervek betegségeivel, valamint a savós-fibrines térdizület-gyulladással.

Jóllehet a sertések betegségei között vannak olyanok, amelyeknél a septicaemiára utaló kórbonctani elváltozások klasszikus formában igen jellegzetesen mutatkoznak (pl. sertésorbánc, heveny paratyphus, streptococcusos vérfertőzés eseteiben), a szokványos kényszervágóhídi anyagban a septicaemiára utaló elváltozások nem jellegzetesek, elmosódottak, vagy csak meghatározott elváltozásokra szorítkoznak. Bizonyos regionális nyirokcsomók és viszonylag ritkán a lép duzzanata, a patológiás, zsíros vese- és májelfajulás ugyancsak ritkán figyelhető meg. Gyakori és jó információt nyújt a sepsissel kapcsolatban az áttéti tüdőtályogok előfordulása, melyek észlelésénél csaknem biztos a sepsis előfordulása. Haematogen úton keletkezhetnek csigolyatályogok is, az utóbbi sertésekben igen gyakori elváltozás. A tüdőn kívül sertés más belső szervében nagyszámú áttéti tályog csak ritkán található. A lépben, a májban és a vesében alkalmasint egy-egy nagyobb tályogot lehet megfigyelni.

A sertés vesében gyakran észlelhető ischaemiás infarctusok septicaemiára megbízhatóan utalnak ugyan, de előfordulásuk ritka.

A sertések kényszervágóhídon észlelt betegségei és a kitenyészthető kórokozó és feltételesen kórokozó baktériumok között az összefüggés nem olyan egyértelmű, mint a szarvasmarhánál.

A sertések kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálati anyagából leggyakrabban az Actinomyces pyogenes izolálható. Ezt a streptococcusok (béta-hemolizálók és zöldítők) követik. Újabban egyre gyakrabban találkozunk a Staphylococcus hyicussal is. A Haemophilusok kimutatása különleges laboratóriumi technikát igényel. A salmonellák előfordulása hazánkban sertések között gyakoribb, mint szarvasmarhákban. A Gram-negatív baktériumokkal sertéseknél ritkábban találkozunk, mint szarvasmarháknál és ezeknek a baktériumoknak az előfordulása nem kapcsolódik olyan szorosan egyes betegségcsoportokhoz, mint az utóbbi állatfajnál. Az ellenálló képesség csökkenésével saphrophyta baktériumok sertéseknél is betörhetnek a véráramba. A saphrophyta baktériumok között az aerob spórás Bacillus-családba tartozó baktériumok nem foglalnak el olyan kiugró helyet, mint a szarvasmarháknál.

Eddig nem észlelt betegségek, kórképek sertések között is előfordulhatnak, ezért a húsvizsgálatnál erre is figyelemmel kell lenni. Az elmúlt években az Actinobacillus pleuropneumoniae (Haemophilus parahaemolyticus) által okozott pleuropneumonia és a sertések terheléses myopathiái közé tartozó m. longissimus dorsi elhalását, hazai előfordulását írták le (Százados, 1983).

Az Actinomyces pyogenes által okozott fertőzés következtében létrejött kórkép a kényszervágóhídon levágott sertések között 51%-os előfordulásával a leggyakoribb betegség. Rendes vágásban levágott sertések között is megfigyelhető, előfordulási gyakorisága itt természetesen alacsonyabb. Egy norvégiai vágóhídon sertéseknél, rendes vágásban tüdő és egyéb tályogok 2,5%-ban, farokrágás 2,3%-ban, izületgyulladások 1,7%-ban (összesen 6,5%) fordultak elő.

Kép

Keresztbénulás élőállaton (ágyékcsigolya tályog)

Az itt leírt elváltozásokat célszerű az “Actinomyces pyogenes okozta fertőzés” név alatt összefoglalni, jóllehet ennél a kórokozónál ritkábban, ilyen sertésekből béta-hemolizáló streptococcusokat, zöldítő streptococcusokat, olykor Staphylococcus hyicust is ki lehet mutatni, önállóan vagy egymással és az A. pyogenessel vegyes fertőzés formájában, a betegségnél domináló kórokozó ennek ellenére az A. pyogenes.

Az A. pyogenes okozta fertőzés kialakulásánál a helyi és az általános ellenálló képességet megtörő hibás tartási körülményeknek (zsúfoltság, egyenetlen padozat, nedves, nyirkos alom, traumák, a beteg állatok elkülönítésének hiánya) döntő szerepük van. Az Actinomyces pyogenes egészséges állatok szervezetében is előfordulhat, mint lappangó állapotban jelenlévő kórokozó. Ilyenkor a szervezetben kialakuló csökkent ellenállóképességű vagy sérült területeket (locus minoris resistentiae) megtalálva különféle szövetbeolvadással járó súlyos elváltozásokat alakít ki. A külvilág felől a fertőzés a lábvégek, a farok, a tejmirigy, a végbél apró sérülésein keresztül alakul ki. Gyakran más betegségekkel – pl. hurutos tüdőgyulladással – együtt fordul elő.

A fertőzés kapuja leggyakrabban a lábvég, ahol a csülökirha-gyulladás (panaritium) vagy a csülökizületek gyulladása külön-külön vagy együttesen áll előtérben. Gyakori a carpalis, a csánk- és a könyökizületek gennyes gyulladása. A gyakori sérülések miatt kedvező hely a kórokozó behatolására a farok. A farok gyulladásához a kedvező vérellátás miatt gyakran társul embóliás penumonia (nagyszámú áttéti tüdőtályog;  számos nyugati húsvizsgálati szabályzatban ezt értik “pyaemia” alatt). Berg és mtsai (1981) szerint 1248 sertés 26,4%-ában volt ilyenkor a bakteriológiai lelet pozitív. A csecsbimbó, az előesett végbél (fusarium-toxint tartalmazó kukorica etetése után) és a hurutos tüdőgyulladásban beteg tüdőn keresztül viszonylag ritkábban jut be az A. pyogenes a szervezetbe.

A fertőzés kapujának felderítése után áttéti elváltozások után kell kutatni. Többszörös áttéti tályogok elsősorban a tüdőben fordulnak elő. Gennyes osteomyelitis eredményei a hát-, ágyék- és keresztcsigolyákban gyakori áttéti csigolyatályogok, amelyek haematogen metastasisként, vgy a csigolyák mellett haladó vénás plexusokon keresztül alakulnak ki.

A septicaemiára utaló “klasszikus” kórbonctani elváltozások viszonylag ritkák. A kórokozó behatolási kapujához közeli nyirokcsomók (térdhajlási-, belső csípőcsonti és haskorci nyirokcsomók) duzzadtak, szürkésvörösek lehetnek, vérzéseket, áttéti tályogokat tartalmazhatnak. A lépduzzanat és májelfajulás ritka. Patológiás zsíros veseelfajulást nagyobb testű állatok csigolyatályogjaihoz társulva találhatunk. Csigolyatályogoknál az élőállat-vizsgálat során rendszerint keresztgyengeség vagy keresztbénúlás figyelhető meg. A levágott állat belsőségeit vizsgálva a vizelettel telt kitágult húgyhólyag utal a gerincvelő megfelelő szakaszának bénulására. Az A. pyogenes által okozott fertőzéshez társuló sepsisnél gyakori a bőrpír és a kimarás is. Tályogok a tüdőn és a csigolyán kívül a különféle szervekben (lépben, vesében, hasnyálmirigyben) nem többszörösen, hanem csak magányosan fordulnak elő. Súlyosabb eseteknél az értékes húsrészekben (karaj, comb) és a bőr alatti kötőszövetben találunk kisebb-nagyobb tályogokat.

Az A. pyogenes által okozott betegségnél a húsvizsgálat a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálatra alapozott. Ennek eredménye szerint kell a húst elbírálni. A kóros elváltozást mutató szerveket és húsrészeket a fogyasztástól el kell vonni. A betegség elbírálásakor figyelembe kell venni a tápláltsági állapotot is, mert gyakori a következményes kis- vagy nagyfokú lesoványodás.

A hurutos mycoplasmás eredetű (enzootiás) tüdőgyulladás előfordulása kényszervágóhídon és rendes vágásban levágott sertések között egyaránt igen gyakori. Sokszor nem önállóan, hanem más betegségekkel (A. pyogenes fertőzés, bélgyulladás, ascaridosis) együtt fordul elő.

Rendszerint a csúcs-, a szív, a rekeszi és a járulékos lebenyben mutatkozik a bántalom, különböző kiterjedésű, heveny vagy félheveny jellegű hurutos elváltozások gennyes jellegűvé válnak.

Hurutos tüdőgyulladás esetén nem maga az alapbetegség, hanem a következményes kis- és nagyfokú lesoványodás jelenti a fő problémát.

Az utóbbi években jelentkezett a sertések Actinobacillus pleuropneumoniae (Haemophilus parahaemolyticus) által okozott tüdő és mellhártya gyulladása. A betegség jellegzetes képe a rendes vágásban előforduló gócos elváltozás, amikor a tüdő rekeszi lebenyének tompa szélén gyakran szimmetrikus, vérzéses bronchopneumóniás gócok alakulnak ki. A betegség kényszervágóhídon ritkábban, főleg süldőkben fordul elő, ilyenkor nagyobb tüdőterületekre terjed ki és súlyosabb mellhártya elváltozások társulnak hozzá. A kórokozót csak különleges, célzott laboratóriumi vizsgálattal lehet izolálni.

Gyakoribb, kényszervágóhídon észlelhető emésztőszervi megbetegedések sertésben a következők: idült gyomorgyulladás, konglobátumok, zootrichobezoárok – utóbbiak tömeges – előfordulása. Oesophagealis gyomorfekély, amikro a gyomor ürege felé történő vérzés miatt a beteg állatok színe jellegzetes porcelánfehér. A bélhelyzetváltozások, sérvek előfordulása viszonylag gyakori. Az ugyancsak gyakori bélgyulladásokat, elsősorban enyhébb lefolyás esetén nem könnyű felismerni. A bélgyulladás összetéveszthető az emésztés fiziológiai állapotával, a hiányos elvérzéssel és a vérpangással. Bélgyulladásnál salmonellák, esetleg clostridiumok előfordulására kell gondolni. A sertésdysenteria észlelése kényszervágóhídon ritka. Rendes vágásra beszállított állatok között a véres bélsárürítés sertéspestis gyanúját is felveti. A bélgyulladásnál előfordulhatnak a bél üregében Campylobacter jejuni és subsp. intestinális, valamint yersiniák. Utóbbiak(Y. enterocolitica, Y. pseudotuberculosis) tünetmentes sertések 4,4–18,2%-ában előfordulhatnak (Zaremba, Grala-Koluzma, 1981).

Az emésztőszervhez tartozó máj a húsvizsgálat szempontjából igen fontos szerv. Passzív bővérűségre utaló pangásos rajzolattal, patológiás zsíros májelfajulással, centrolobuláris májnekrózissal, májcirrhosissal, ritkábban gyulladásos elhalásos gócokkal és gümőkóros elváltozásokkal találkozunk a húsvizsgálat során.

A végtagok, az izületek és a csontrendszer betegségei növekvő jelentőségűek.

Ezek a megbetegedések gyakran vezetnek – különböző elnevezéssel – kényszervágásra. Okai egyrészt az intenzív sertéstartásra vezethetők vissza (nedvesség, padozat, csülök állapota), másrészt genetikai okokra. Különösen hústípusú sertéseknél a gyors növekedés, a túl gyorsan felrakott nagy mennyiségű izom túlzott mértékben terheli meg a csontvázat. A végtag gyengeségnek (“leg weakness”, Vaughan, 1971) is nevezett fogalomba több mint 19 bántalmat sorolnak. Az elváltozások gyakran a terhelésnek jobban kitett lábtőn és ujjakon, a nagyobb végtagizületek porcfelületein, a combcsont epifízisén mutatkoznak. Gyakori a sarokvánkos szarujának szakadozottsága (rongyostalpúság), mely 2000 hízó csülökhajlatának 60,6%-ában fordult elő (B. Kovács, Szilágyi, 1964).

Az arthrosisok “locus minoris resistentiae”-ként szolgálnak és az elváltozott területekbe orbáncbaktériumok, streptococcusok, ritkábban pasteurellák kerülhetnek be, de izületi folyamatok természetesen önállóan is keletkezhetnek baktériumok hatására (orbánc, mycoplasmák). A hús elbírálása ilyen eseteknél a kiegészítő bakteriológiai vizsgálat eredményétől függően alakul.

A mind gyakoribbá váló csonttörések is a csontrendszer általános gyengeségére utalhatnak. Ezek a medencetájon és a 7., 8. hátcsigolyában, valamint a combcsont nyakánál és a symphisisnél gyakoriak, de leválhat az ülőgumó is a medencecsontról. A szétcsúszott lábakkal fekvő sertés már az élőállat-vizsgálatnál felhívja a figyelmet. A comb- és a hátizmok károsodása miatt értékes húsrészek mennek veszendőbe. A friss csonttörések kevéssé ismert, gyakori szövődménye a bacteriaemia és a sepsis (9,63%), melyet az esetek többségében béta-hemolizáló streptococcusok idéznek elő. A csonttörés az elváltozás kialakulását követő 2 órán belül számít “friss”-nek.

A heveny szívgyengeség és a szívbelhártya-gyulladás, főleg meleg nyári napokon igen gyakori a zsúfoltan tartott és szállított sertések között (uti, óli, vágóhídi kényszerek). A szívben heveny tágulatot észlelünk, subepicardiális vérzésekkel. A stressz-állapotra visszavezethető szívgyengeség gyakran társul bizonyos izomcsoportokban látható PSE-elváltozásokhoz, míg az ép izmokban és a zsigerekben hiányos elvérzésre utaló jelek láthatók (Százados, 1992).

Viszonylag ritka, de húsvizsgálati szempontból jelentős elváltozás a sertések szívbelhártya-gyulladása. A szívbelhártya felrakódásain kívül a gócos-embóliás vesegyulladás és a lépduzzanat jellegzetes triásszá egészíti ki a képet. Az esetek legnagyobb részében béta-hemolizáló streptococcus fertőzés (77%) állapítható meg, ezt követi az Erysipelothrixrhusiopathiae. Más baktériumok közül az Actinobacillusequuli és az A. pyogenes szokott előfordulni.

A sertékes endocarditisénél perzisztens bacteriaemia áll fenn (Jones, 1981), ezért ezt a betegséget a húsvizsgálat szempontjából súlyosan kell kifogásolni.

A húgy- és az ivarszervek betegségei elsősorban rendes vágásban levágott sertések között gyakoriak, de a betegségcsoport jelentősége kényszervágóhídon levágott sertések között is növekszik.

Leginkább a vese fejlődési rendellenességeivel, glomerulonephritisszel, gócos-embóliás vesegyulladással, ochratoxikosisos nephropathiával, méhgyulladással, intersexuális fejlődési rendellenességekkel és rejtett herével találkozunk.

A betegség csoporttal kapcsolatban a főzőpróbba jelentőségére kell utalnunk. A bakteriológiai vizsgálat pozitív eredményéhez a vizsgált állatok kb. 20%-ánál számíthatunk. A húgy- és az ivarszervek betegségeinél az E. coli dominál, ezt a streptococcusok követik.

A jellegzetes paralelogramma alakú bőrkiütések, vagy ritkábban az endocarditis esetén számíthatunk az orbánc-baktériumok kitenysztésére. Ezen kívül gyakran (0,5–1%) jellegtelen kórbonctani képet mutató elváltozások esetén izolálható az Erysipelothrix rhusiopathiae.

A sertések viszonylag gyakori hátcsigolya-elhalása különféle kórokozó baktériumok valóságos gyűjtőhelye. Az elhalás miatt meggyengült csigolya összeroppan, környezete vérzéses törésnek imponál. A csigolyából bakteriológiai vizsgálattal salmonellák, orbáncbaktériumok, brucellák, haemophilusok, Staphylococcus aureus, streptococcusok, A. pyogenes izolálható.

A sertések gümókorjai, illetve atípusos mycobacteriosisa ma is gyakori betegség. A húsvizsgálat a gümőkórnak két fontos behatolási kapuját, az áll alatti nyirokcsomókat és béltraktust fokozott figyelemmel vizsgálja. Harmadik behatolási kapuként tarjtuk nyilván újabban a tüdőt is.

A borjú, a ló és a juh kényszervágása során előforduló fontosabb betegségei

A borjú

Korábban a borjúvágások száma rendes vágásban levágott állatok között minimálisra csökkent és a levágott állatok között gyakoriak az idült, kóros elváltozások. Ugyancsak csökkent a kényszervágóhídon levágott borjak száma is.

A borjú húsvizsgálatának néhány sajátos szempontra mindig figyelmet kell fordítani. A vágást követően a borjú másnapig mindig bőrében marad, hogy húsa meg ne sötétedjen, be ne száradjon. Különös figyelmet kell fordítani a fejlettség és tápláltsági állapot vizsgálatára, a hús színére, a köldöktájékra és az izületekre. Rendszerint ma már nem ún. tejesborjú levágására kerül sor, hanem 6 hetesnél idősebb ún. “szalmarágó” kerül vizsgálatra.

Az élőállat-vizsgálatnál kísérjük figyelemmel az állat életkorát, mert 8 naposnál fiatalabb borjút éretlensége miatt nem szabad levágni, 6 hetes kor felett pedig már növendékmarhának kell tekinteni az állatot.

A borjak betegségei többnyire a következő hármas csoportba sorolahatók be:

A borjaknál többnyire bélgyulladás, tüdőgyulladás, “újszülöttek vérfertőzése” jelentkezik kényszervágáskor.

Az utóbbinál többnyire köldökfertőzéshez társultan izületgyulladással, áttéti tályogokkal (pyaemia) találkozunk. Gyakori itt is a kondíció kedvezőtlen alakulása.

Megjegezzük, hogy a borjak veséin igen gyakran lehet – sokszor nagyszámú – vérzést észlelni. A súlyos elváltozás bakteriológiai szempontból rendszerint negatív eredményű, előfordulása feltehetően vírosos betegségekre vagy stresszállapotra vezethető vissza.

A borjú húsvizsgálatakor alapszabály, hogy a legkisebb betegségre utaló elváltozás, vagy ennek gyanúja esetében feltétlenül kiegészítő bakteriológiai vizsgálatot kell végeztetni, mert borjúnál különféle, sokszor enyhe vagy semmitmondó elváltozásoknak is lehet salmonellás háttere.

A borjú húsvizsgálatánál igen fontos a főzőpróba elvégeztetése. Orsóférgesség miatt a húsnak kellemetlen acetonszaga lehet. Bronchovet injekció alkalmazása nyomán kellemetlen terpentin szagra számíthatunk. Nem megfelelő minőségű takarmány esetén émelygős-édeskés szag fordulhat elő. A gyakori gyógyszeres kezelés miatt az antibiotikumok kimutatásának is nagyobb jelentősége lehet, mint a többi vágóállatfajnál.

A ló

A lovak levágására általában kényszervágóhídakon vagy kis vágóhidakon kerül sor.

A lovak húsvizsgálatánál néhány külöűnleges szempontot is szem előtt kell tartani. A takonykór kizárására a gégét, légcsövet és a nagyobb hörgőket mindig fel kell tárni, és meg kell vizsgálni a középvonalban kettéshasított fejben az orrsövényt és az orrüregeket is. A szürke ló nyirokcsomóit – elsősorban a végbél és a medence környékén – mindig meg kell vizsgálni, hogy a viszonylag gyakori melanoma előfordulását ki tudjuk zárni.

A ló nyirokcsomói csoportosan helyezkednek el és valmennyi vágóállatfajhoz viszonyítva a legkisebbek. Ezt a tényt a nyirokcsomóduzzanat vizsgálatánál feltétlenül számításba kell venni.

Az elkülönített vágások okai az előfordulás gyakoriságának sorrendjében megfigyeléseink szerint a következők:

Patebetegségek (rokkant pata, patarák, nyírrothadás, patarepedés stb.), friss csonttörések, idült légsejtes tüdőtágulat, idült izület- és ínhüvelygyulladás, “bénulásos” izomfesték-vizelés, az emésztőszervek betegségei (bélcsavarodás, bélhurut, bélelzáródás, májelfajulás stb.) idegrendszeri tünetek negatív húsvizsgálati lelettel, elhasználódás, elöregedés, szívgyengeség, ellési komplikációk, gennyes izületgyulladás, daganatok stb.

A patabetegségek és az idült izület- és ínhüvelygyulladások húsvizsgálatakor figyeljük meg a folyamat jellegét, mert gennyes, vagy fibrines elváltozások előfordulásánál kiegészítő bakteriológiai vizsgálatot kell kérni. Tekintsük meg a térdhajlási és a váll előtti nyirokcsomókat, mert ezek duzzanata ugyancsak indokolttá teheti a kiegészítő bakteriológiai vizsgálatot.

A lovak “bénulásos” izomfesték-vizelésének (ünnepi betegség) előfordulásakor a kórelőzményi adatok (az állat fekszik, nem képes felállni), a húsvizsgálatkor pedig a vese elváltozásai (myoglobin lerakódás következtében kialakult veseelfajulás), hívják fel a figyelmet erre a betegségre. Minden esetben vizsgáljuk meg a tömeges izmokat is, mert az általában igen jó tápláltsági állapotban levő lovak között gyakori a Zenker-féle izomelhalás, a vergődésből eredő izomvérzések, zúzódások és a felfekvések, amelyek a hús elbírálását a legtöbb esetben kedvezőtlen eredményűvé teszik.

A juh

Az erre a célra specializálódott vágóhidaktól eltekintve rendszerint tavasszal (húsvétkor) találkozunk bárány, selejtezéskor pedig juhvágással.

A húsvizsgálati alapelváltozások közül juhban a vizenyősséggel találkozunk a legnagyobb gyakorisággal (gyakran lesoványodással kapcsolódva “lámpás birka”), ezért több helyen az a gyakorlat alakult ki, hogy a levágott juhokat vizsgálatra előkészítve hűtőbe teszik és a húsvizsgálatot másnap végzik el. Meg kell jegyezni, hogy – bárányoktól eltekintve – juhoknál a tüdőt és a májat a súlyos fokú parazitás fertőzöttség miatt gyakorlatilag mindig el kell vonni a fogyasztástól.

Az egyéb betegségek közül a viszonylag gyakori hurutos tüdőgyulladást említhetjük meg, amely gennyesztő baktériumok megtelepedésével gennyes, abscedáló jellegűvé válhat.

A juhok szezonális jellegű, a tavaszi hónapokban jelentkező betegsége a listeriosis. A betegségre az élőállat-vizsgálatnál észlelhető agyi tünetek hívják fel a figyelmet. A koponya felnyitásával kizárhatjuk a hasonló tünetekben jelentkező, a listeriosisnál gyakoribb coenurosist és az orrüreg felső részében gennyes gyulladást okozó Oestrus ovis fertőzést.