Ugrás a tartalomhoz

Élelmiszer-higiénia

Biró Géza (2014)

Agroinform Kiadó

5. Vérfertőzés (Septicaemia, Sepsis)

5. Vérfertőzés (Septicaemia, Sepsis)

Fogalommeghatározás

Azt a kóros folyamatot, amikor a baktériumok egy kiindulási pontból a vérkeringés útján elárasztják és általánosan megbetegítik az állati szervezetet, nem könnyű pontosan megnevezni.

Eltérések vannak a régebbi és újabb elnevezések, az orvos- és állatorvos-tudomány által használt fogalmak között.

Az egyes szakterületek (klinikumok, mikrobiológia, kórtan, húsvizsgálat) sokszor ugyancsak eltérően használták ugyan azt az elnevezést. Egy-egy szakterületen belül a különböző szakmai “iskolák” neves képviselői is gyakran másképpen határozták meg ugyanazt a fogalmat.

A húsvizsgálati rendelet a “vérfertőzés” fogalmat használja. A húsvizsgálati rendeletben ilyen vonatkozásban a “kórbonctanilag megállapítható vérfertőzés” , “vérfertőzés”, “vérfertőzés gyanúja”, “brucellás vérfertőzés” ,”anaerobok által okozott vérfertőzés” szerepel.

A sepsis eredetileg klinikai fogalom volt, a betegségek egy jellegzetes tüneteket mutató csoportjának ősrégi megjelölésére szolgált. Első magyar orvosi neve is évszázados: “vérromlás”, “rothasztó hideglelés”, mely elnevezés 1604-ből származik (Szenczi-Molnár Albert: Dictionarium Ungarico-Latinum, Noribergae). A “vérfertőzés” elnevezést Preisz Hugó használta hazánkban 1899-ben először. A “sepsis” meghatározása 1914-ből Schott-müllertől származott. Az eredeti meghatározás a következő: “sepsisről akkor beszélünk, ha a szervezeten belül góc képződik (lokális fertőzés), amelyből állandóan vagy időszakosan baktériumok jutnak a keringésbe (általános fertőzés) oly módon, hogy ez az invázió szubjektív és objektív tüneteket okoz”. (Százados, 1984).

Zavart okozó eltérés van a sepsissel kapcsolatban az orvosi és az állatorvosi szóhasználat között: orvosi értelemben a szeptikus klinikai tünetegyüttes keretében bacteriaemiáról akkor beszélnek, amikor a baktériumok a vérben keringenek. Tehát a bacteriaemia itt a sepsis egyik szakasza, részlete. Az állatorvosi szóhasználatban a bacteriaemia és septicaemia között elsősorban fokozati eltérés van: bacteriaemiáról akkor beszélünk, ha a baktériumok átmenetileg és kis számban jutnak be a vérbe, míg a septicaemiánál nagy számban, szinte ellenállás nélkül árasztják el a szervezetet a kórokozó baktériumok. Sepsisnek nevezzük azt a folyamatot, amikor gennykeltő baktériumok (Staphylococcus aureus, Actinomyces pyogenes, streptococcusok) jutnak be a vérpályába. Az állatorvosi húsvizsgálatnál még merevebben a quantitatív értelmezés irányában tolódnak el (a mi szempontunkból helyesen) a két említett fogalom értelmezése.

Az állatorvosi húsvizsgálat oktatásánál korábban nem hívták fel kellően a figyelmet a gennykeltő baktériumok által okozott sepsisgóc felismerésének, felkutatásának jelentőségére, pedig Takács szerint a septikus szóródás gócát a húsvizsgálatnál olyan fókuszpontnak kell tekinteni, amelyből egy-egy eset helyes értékelésénél ki kell indulni (Százados, 1984, Takács, 1979).

Az állatorvosi húsvizsgálatnál több szempont is megnehezíti a septicaemia kórbonctani képének kialakulását és az elváltozások helyes értékelését (Százados, Takács, 1977).

a) A (kényszer-, beteg-, elkülönített-) vágás megakadályozza a betegség kialakulásának “természetes” menetét, így nincs elegendő idő a jellegzetes kórbonctani elváltozások kialakulásához, amelyek így gyakran elmosódottak, bizonytalanok maradnak.

b) A beteg állatok gyógykezelése során gyakran alkalmazott antibiotikumok a kórokozó baktériumokat károsítják és ez ugyancsak a septicaemiára utaló jellegzetes kórbonctani elváltozások elmosódásával járhat.

c) Sokan nem fordítanak figyelmet az idült vagy eltokolt gyulladásos folyamtokra, amelyek pedig a beteg állat ellenálló képességének csökkenésekor igen gyakran képezhetik septikus szóródás kiindulópontját.

Septicaemiára utaló klinikai tünetek

Több olyan klinikai tünet van, amely már az ante mortem vizsgálatkor felveti a septicaemia gyanúját. Közülük legfontosabb a lázas hőmérséklet emelkedés. Ha a szarvasmarha hőmérséklet meghaladta a 40,5 oC-ot, az állatot helyes elkülönítetten (kényszerváhógídon) levágni. Az ilyen lázas állat húsa több országban eleve fogyasztásra alkalmatlan. Septicaemiára utalhat továbbá az általános állapot zavara, amely elesett apatikus viselkedésben, izomremegésben nyilvánulhat meg, több, sympathicotoniára utaló tünet (szívverés, légzések számának megszaporodása) és a vérkép néhány jellegzetes elváltozása kísérletében.

Bőrelváltozások

A bőr septicaemiára utaló elváltozásai sokszor az ante mortem, sokszor a post mortem vizsgálatánál jól felismerhetők. Az anatómiai viszonyok miatt azonban csak egy vágóállatfaj, a sertés esetén lehet ezekre támaszkodni. Ilyen szempontból a fekete szőrű és pigmentált bőrű sertések sem jönnek számításba. A bőr elváltozásai részben kikerülnek a húsvizsgálat hatóságurából, ha a bőrt géppel fejtik le, a forrázott bőrű “sonka”-sertéseknél viszont jobban szembetűnnek.

Elkülönítő kórjelzés szempontjából tetűcsípések, allergiás kiütések, traumás külsérelmi nyomok jönnek számításba. Utalunk még a nagy húsvizsgálati jelentőségű bőrvérzésekre. Az orbáncos csalánlázban beteg sertések bakteriológiai vizsgálata az esetek 52%-ában pozitív. Gyakori a bacteriaemia vagy septicaemia (Százados, 1993).

A kimarás rendszerint arra utal, hogy az állat beteg. Kimarás esetén baktériumos betegség is lehet a háttérben. Ennek valószínűségét a bőr egyidejű kipirulása csak megerősíti. Ilyenkor a fejen, a fülön, a nyakon és a hason hosszabb-rövidebb karmolásra emlékeztető hámhiányok, sebzések keletkeznek. A kimarást előidéző okot pontosan nem ismerjük, vannak megfigyelések, amelyek szerint ilyenkor az állat szagát nem bírják társaik, illetve sertés stress syndroma (Porcine Stress Syndrome=PSS) keretében kialakuló rangsorharcra vezethető vissza (Szabó, 1984).

Viszonylag gyakori a rendes- és kényszervágóhídon levágott sertések fülén, súlyosabb esetben a fej, a nyak, a hát, esetleg a comb és hasalj bőrének sokszor nagyobb területű kipirosodása. A bőr lehet élénkvörös, kimarásokkal tarkított, egyidejű pangás esetén kékes, cyanoticus árnyalatú. A foltok térképszerűek, határaik elmosódottak.

Actinomyces (Corynebacterium) pyogenes fertőzésnél gyakori a bőr élénkvörös elszíneződése. A fekvő élő állatnál ilyenkor gyakran kifejezett izomremegés látható, a kettő együttes észlelésénél igen nagy valószínűséggel sepsisre számíthatunk.

Kékesebb árnyalatú elváltozásoknál az esetek kb. 80%-ánál béta-hemolizáló vagy zöldítő streptococcusok fordulnak elő. Ilyenkor nem sepsisre kell elsősorban számítani, hanem arra, hogy a kórokozók egy-egy nyirokcsomóból, ritkán belső szervből izolálhatók. Ritkábban Pseudomonas aeruginosa vagy Erysipelothrix rhusiopathiae tenyészthető ki az előbb leírt bőrelváltozások esetén a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálatra küldött állat egyes szerveiből.

Bőrelváltozásoknál gyakori a kisfokú idegen szag egyidejű előfordulása (Százados, 1983).

Nyirokcsomó-elváltozások

A szervekhez és testtájakhoz tartozó nyirokcsomók megszemlélése, tapintása, esetleg felszeletelése mindig is rutinszerű húsvizsgálat feladatát képezte. Az alapos nyirokcsomó-vizsgálat korábban elsősorban a gümőkór kizárását szolgálta. Ma elsősorban arra következtetünk, hogy valamilyen kórokozó agens (baktérium, vírus, gomba) károsította-e az állati szervezetet.

A nyirokcsomók húsvizsgálatánál alapvető szempont a sepsisre vezető primer folyamat helyének és a hozzátartozó nyirokcsomó(k) együttes vizsgálata. A sepsisgóchoz tartozó nyirokcsomókban elsősorban duzzanatra számíthatunk, amelyek kialakulása a következő okokra vezethető vissza.

a) A gyökérterületen levő gyulladásos folyamat miatt a nyirokcsomó fokozott resorptios tevékenységet végez, ezért megduzzadt, ám bakteriológiai szempontból ilyenkor még negatív. Megjegyezzük, hogy a fokozott mozgás, egy vagy több végtag fokozott terhelése is okozhat a nyirokcsomón áthaladó nyirokfolyadék megszaporodására visszavezethetően duzzanatot.

b) A kórokozók a sepsisgócból lymphogén úton már eljutottak a nyirokcsomókba, abban kóros elváltozást alakítottak ki és a nyirokcsomó állományából bakteriológiai módszerekkel kimutathatók.

Kép

Pontszerű vérzések hízóbika lapocka előtti nyirokcsomóban

A két változat egymástól való elkülönítése csak bakteriológiai vizsgálattal végezhető el.

Ha a kórokozók az elsődleges elváltozás helyéről betörnek a vérkeringésbe, a szervezet reakciója az összes nyirokcsomók megnagyobbodásával járó általános septicus nyirokcsomó-duzzanat lehet. Utóbbi elváltozás előfordulása azonban viszonylag ritka.

Az általános septicus nyirokcsomó-duzzanat felismerésénél zavaró tényező lehet az életkorral, vagy biológiai állapottal járó fiziológiai nyirokcsomó-duzzanat, a szervek fokozottabb működése és a lymphoid leukosis.

További nyirokcsomó elváltozások, amelyek a húsvizsgálat szempontjából figyelmet érdemelnek. A sepsisgóchoz közelebbi egy vagy több nyirokcsomóban gyakori a heveny nyirokcsomó-gyulladás, melynek kórbonctani képe igen változatos. A heveny nyirokcsomó-gyulladás gennyes jellegére makroszkóposan – a nyirokcsomó duzzanatán kívül – sokszor nem utal semmi, amikor szövettani vizsgálattal már kifejezett gennysejtek beszűrődés észlelhető. Sertések belső csípőcsonti nyirokcsomói a lábvégek, izületek, medencei szervek gyakori megbetegedéseinél duzzadtak, erősen kipirultak és sárgásan foltozottak lehetnek.

A nyirokcsomók lehetnek bővérűség vagy vörösvérsejtesbeszűrődés miatt is vörösek, máskor állományuk vérzéseket is tartalmazhat.

Baktériumos szóródás következtében – elsősorban sertésben – észlelhető egy-egy nyirokcsomóban beolvadással, tályogképződéssel járó gyulladás, amely többnyire korábban lezajlott sepsis maradványa. A tályogokból Actinomyces pyogenes, béta-hemolizáló streptococcus, ritkábban Staphylococcus aureus izolálható.

Újabban a felnőtt, ritkábban a növendék szarvasmarhában Gram-negatív baktériumok által okozott fertőzésekben (Klebsiella, Psuedomonas aeruginosa, elvétve más baktériumok) egyre gyakrabban észlelhetők, a nyirokcsomókban elhalások. Különösen gyakoriak ezek az elváltozások tőgygyulladásban beteg tehenek tőgy feletti és belső csípőcsonti nyirokcsomóiban (Százados, Takács, 1979).

A lép elváltozásai sertésben és szarvasmarhában

A hyperaemiás és a hyperplasiás lépduzzanat sertésekben – más kórbonctani elváltozásokkal együtt – jól felhasználhatók a heveny sertésorbánc, a heveny malacparatyphus és fiatal állatok streptococcusos-vérfertőzésének (gumitömlőszerű lép) megállapítására (Százados, Takács, 1980).

Más kórokozók által okozott betegségekben is kialakulhat sertésben lépduzzanat, megfigyeléseink szerint azonban ez a hétköznapi gyakorlatban ritka. Gyakoribb, hogy a kiegészítő bakteriológiai vizsgálattal septicaemiát lehet megállapítani, ugyanakkor a lép teljesen normális, máskor viszont kifejezett lépduzzanat mellett negatív bakteriológiai vizsgálati eredmény észlelhető.

Sertések lépében gennyesztő baktériumok által okozott áttéti tályogok – jóllehet diagnosztikai értékük jelentős – ritkán fordulnak elő. Utóbbi elváltozást az elhalt, meszesedett echninococcus hólyagoktól és a gümőkóros gócoktól kell elkülöníteni.

Kép

Hyperaemiás lépduzzanat sertésben

Sertések lépében igen gyakoriak az olyan, különféle kórokozókra visszavezethető elváltozások, amelyek kellő gyakorlat hiányában diagnosztikai problémát okozhatnak a septicaemia megítélésénél.

Hatalmas méretű duzzanat alakul ki sertésben a lépcsavarodás és –lefűződés eseteiben, amit igen sokszor a lép állományának elhalása is követ. Sokszor lépfenére gondolnak ilyenkor, megfeledkezve arról, hogy a sertés lépfenéje rendszerint jellegzetes torokelváltozásokban nyilvánul meg elsősorban, és a lép részéről kivételesen észlelhetők gócos elváltozások szürkésfehér-téglavörös, száraz elhalások formájában.

A sertések kábítására használt elektromos áram hatására igen gyakran keletkeznek a lép szélén egymástól különálló infarctusra emlékeztető kis hyperaemiás gócok. A gócok egymással összeolvadva a lép szélén hyperaemiás szegélyt képezhetnek vagy az egész lép állománya hyperaemiásan duzzadt lehet.

A lép makroszkópos képe a hiányos elvérzésnél is emlékeztethet a hyperaemiás duzzanatra, ám ilyenkor az állatban a hiányos elvérzés egyéb jelei is megfigyelhetők.

Az infarctus a sertéslépben ritka elváltozás. Tudnunk kell, hogy a sertéspestisnél is előfordulhat.

Szarvasmarhákban a vér- és nyirokkeringésbe került kórokozók szóródása következtében kialakult lépelváltozások gyakoriak és jól beilleszthetők a kórbonctani kép egészében.

A hyperaemiás vagy hyperplasiás lépduzzanat szarvasmarhában gyakori és a sertéstől eltérően elsősorban nem a kórokozó fajára, hanem inkább a betegség jellegére utal. Heveny lefolyású betegségek (pl. elléshez társuló sepsis, vagy E. coli okozta mastitis) eseteiben a lépduzzanat inkább hyperaemiás, míg elhúzódó vagy idült betegségeknél (pl. izületgyulladás, Klebsillák okozta mastitis esetén) rendszerint pyperplasisás jellegű.

Kép

Gennyes-eves lépgyulladás idegentest miatti lépperforáció következtében tehénben

Elléshez társult, viszonylag gyakori, leginkább E. coli által okozott septicaemia során olykor rendkívül súlyos hyperaemiás lépduzzanat alakulhat ki, amely a lépfene gyanúját keltheti fel.

Szarvasmarhák lépében viszonylag gyakran keletkeznek ischaemiás (anaemiás) infarctusok, mely elváltozás leggyakrabban bizonyos Gram-negatív baktériumok, elsősorban Klebsiella, ritkábban Pseudomonos által okozott tőgygyulladásokhoz, elvétve más betegséghez társul. Előfordulása esetén a septicaemia bacteraemiás szakasza gyakran már megszűnt (Forray és mtsai, 1969).

A septicus lépgyulladás, amely rendszerint a lép állományának eves gyulladásával és a májban áttételi tályogok kialakulásával jár, idegen test által okozott lépátfúródás következtében keletkező, igen gyakori elváltozás. Észlelés esetén kedvezőtlen bakteriológiai vizsgálati eredményre (A. pyogenes-sepsis vagy bacteriaemia) vagy pozitív főző-próbára (sapraemia) számíthatunk. Százados (1989) leírása szerint az esetek 61%-ában septicaemia, 15%-ban bacteriaemia fordul elő.

A máj, a vese és a szív zavaros duzzadása és zsíros beszűrődése

A húsvizsgálat során a legtöbb tévedés a máj, a vese és a szív zavaros duzzadásának és zsíros elfajulásának értékeléséből adódik, mert a két elváltozás nem csak a septicaemiánál, hanem számos, más kórok következtében is kialakulhat (Százados, Takács, 1980).

A zavaros duzzadás (fehérjés elfajulás) makroszkópos jelei elmosódottak, bizonytalanok (a szervek duzzadtak, metszéslapjuk fakó, elmosódott, szakadékony stb.), ezért amennyire lehet, el kell kerülni, hogy a hús közfogyasztásra történő elbírálásnál erre a nehezen felismerhető elváltozásra támaszkodjunk.

A zsíros elfajulás rendes, valamint elkülönítetten vágásra kerülő sertésekben és szarvasmarhákban egyaránt gyakori és a két vágóállatfajban eltérő beszámítás alá esik.

A sertések májában a zsíros elfajulás leggyakrabban alimentáris okokra vezethető vissza, és rendszerint az egyszerű patológiás zsíros elfajulás keretei között marad. Az alimentáris okoknál kialakuló zsíros elfajulás eseteiben a bakteriológiai vizsgálat eredménye természetesen negatív. Ezzel szemben meg kell jegyeznünk, hogy számos alkalommal bakteriológiai vizsgálattal igazolt septicaemiánál a máj nem mutatott semmi ilyen jellegű észrevehető elváltozást.

A sertések veséinek zsíros elfajulásakor igen gyakran található a szervezetben gennyes-beolvadásos folyamat, legtöbbször Actinomyces (Corynebacterium) pyogenes által okozott csigolyatályog. A bakteriológiai vizsgálat csak az esetek egy részében lesz pozitív ilyenkor, mert a vese zsíros elfajulása elsősorban a súlyos, szövetszéteséssel járó gyulladásos folyamatra vezethető vissza.

Szarvasmarhánál a máj és vesék zsíros elfajulása nagyobb valószínűséggel és gyakrabban utal septicaemiára, mint a sertésben. A zsíros elfajulás az elváltozás súlyosságát tekintve a szervek sorrendjében a következő: máj, vese és – jóval ritkábban – a szívizom. A máj és a vese zsíros elfajulása már makroszkóposan is jól felismerhető.

A szarvasmarhák húsvizsgálata során az elkülönítő kórjelzés szempontjából mindig legyünk arra is figyelemmel, hogy az előrehaladottan vemhes vagy a nemrégen ellett tehenek májában zsíros elfajulás alakulhat ki, amelyet hiba volna patológiai jellegűnek vagy éppenséggel septicaemiára utalónak tekinteni. Hungarofriz teheneknél nagy gyakorisággal találkozunk a zsírmáj-szindróma előfordulásával is.

A vérzések húsvizsgálati jelentősége és értékelése

Septicaemiánál a hajszálerekben megakadt baktérium embolusok hatására vagy a hajszálérrendszer általános károsodása következtében keletkezhetnek vérzések. Vérzések nemcsak septicaemiában, hanem számos más kórok hatására is bekövetkezhetnek, húsvizsgálati értékelésük ezért nagy körültekintést igényel (Százados, Takács, 1980).

A vérzések néhány fajtája vágóhídi rutin anyagban gyakori és a húsvizsgálat szempontjából nincs különösebb jelentősége.

Az egészséges szarvasmarha lépén és a sertések szívén (epi- vagy subendocardiálisan) gyakoriak a vérzések. Előfordulhatnak az elektromos áram vagy más módon történő kábítás következtében a sertések tüdejében. Pellegrini és mtsai, (1981) a kábítás okozta vérzéseket szövettani vizsgálattal is megerősítették. Vérzéseket találtak a vesében, a szívben, a tüdőben, az agyvelőben, az izomzatban. Hőguta, heveny szívelégtelenség következtében elvéreztetett sertések szívén nagy kiterjedésben találhatunk subepicardiális vérzéseket, amikor is a riasztó kép ellenére viszonylag kedvező bakteriológiai vizsgálati eredményre, ám a rendszerint magas pH-érték miatt (6,8 pH) kedvezőtlen húsbírálatra számíthatunk (Százados, 1992). Különböző okok miatt kényszervágott szarvasmarhák, növendék szarvasmarhák nyirokcsomóiban, izomzatában előfordulhatnak vérzések egyéb, sepsisre utaló kórbonctani elváltozás nélkül és jóllehet ilyenkor a kényszervágási okok igen változatosan lehetnek, elemzésük egyértelműen asphyxiás állapotra, fulladásra utal.

Kép

Nagyszámú vérzés bikaborjú combizomzatában

Kép

Nagyszámú vérzés tehén veséjében csánkizület gennyes gyulladása következtében. Stpahylococcus aureus sepsis

A valódi septicaemiára utaló vérzéseknél a kórelőzményi adatok és az élőállat-vizsgálat alapján arra következtethetünk, hogy az állat beteg volt. A többi szerv vizsgálatakor septicaemiára utaló egyéb kórbonctani elváltozásokat észlelhetünk és a septicaemia gyanúja pozitív kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálattal tudjuk alátámasztani. Megjegyezzük, hogy az agóniával járó asphyxiás állapot septicaemiában beteg állatban kialakulhat, ilyenkor azonban – megfelelő bakteriológiai lelet birtokában – a vérzések közvetlen, pontos okát már nem is szükséges megállapítani.

A septicaemia megállapításnál játszott szerepük miatt a vesék vérzései különös figyelmet érdemelnek (Százados, Takács, 1980).

Borjak veséiben igen gyakoriak a kis-, közepes- és nagyszámú vérzések. Meglepő, hogy ilyen esetekben a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálat eredménye következetesen negatív. Ezek a vérzések feltételezhetően vasoneurotikus alapon (stressz) vagy vírusos betegségek következtében keletkeznek. A kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálat elvégzésére – ennek ellenére – fokozott súlyt kell fektetni, mert egyebek között a salmonellák okozta fertőzés lehetőségét biztosan ki kell zárni.

A növendék és felnőtt szarvasmarhák veséiben észlelt, kis-, közepes- vagy nagyszámú vérzés viszont igen nagy biztonsággal septicaemiára utal.

A sertés veséiben gyakran előforduló egy-két elszórt vérzésnek – egyéb kórbonctani elváltozás és klinikai tünet hiányában – nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani. Ne mulasszuk el azonban ilyenkor a szív és a lép gondos vizsgálatát, mert az elszórt vérzések olykor a gócos-embóliás vesegyulladás egyedüli makroszkópos jelei lehetnek, amikor a kiegészítő bakteriológiai vizsgálat során kedvezőtlen eredményre kell számítani.

Rendes vágásban levágott sertések világosbarna vagy halvány, sokszor duzzadt, nedvdús veséiben gyakran lehet nagyszámú vérzést találni. Ez az elváltozás acut-subacut diffúz gluomerulonephritisre kelt gyanút, amelyben a kiegészítő bakteriológiai húsvizsgálat eredménye következetesen negatív.

Az elmondottakon kívül a vesékben észlelhető nagyszámú vérzés húsvizsgálati szempontból nagy jelentőségű fertőző sertésbetegségekre (sertésorbáncra, sertéspestisre) is utalhat. Ilyenkor fontos a járványhelyzet ismerete. Sertésorbáncnál rendszerint a többi szervben is észlelhetünk a betegségre jellemző elváltozásokat, bár a vágóhídon jelentkező orbáncos megbetegedések képe sokszor jellegtelen.

Áttéti tályogok és gyulladásos-elhalásos gócok a májban

Septicaemiával járó – különféle kórokozók által előidézett – fertőző betegségeknél (pl. listeriosisnál, salmonellosisnál) kialakulhatnak gyulladásos-elhalásos gócok a májban, ennek ellenére a rutin húsvizsgálati anyagban rendszerint csak a szarvasmarha alább ismertetett betegségeiben észleljük ezeket az elváltozásokat.

Szarvasmarhában áttéti májtályogok az idegen test által okozott lépperforáció következtében alakulnak ki. Ez az elváltozás septicus lépgyulladás egyidejű előfordulásánál nagy valószínűséggel utal pozitív bakteriológiai vizsgálati eredményre.

Néhány elszórt, vagy nagyszámú gyulladásos elhalásos góc gyakori a Klebsiellák és a Pseudomonasok által okozott tőgygyulladásban beteg tehenek májában. Ezek a gyulladásos gócok a láthatóság határán lévő méreteik, valamint a máj ilyenkor gyakori zsíros elfajulása miatt általában csak gondos vizsgálattal ismerhetők fel. Más septicaemiára utaló elváltozás (pl. infarctus) a szarvasmarha májában ritkán fordul elő (Százados, Kádas, 1976).

Kép

Szarvasmarha májtályog

Tüdőelváltozások

Az áttéti tüdőtályogokkal és a septicus tüdőinfarktusokkal kell részletesen foglalkozni.

Az áttéti tüdőtályogok valamennyi vágóállatfajban előfordulnak, de leggyakrabban sertésben észlelhetők a lábvégek panaritiumához, gennyes izületgyulladáshoz, hátcsigolyatályoghoz és farok-elhaláshoz csatlakozva.

Borjakban és növendék szarvasmarhákban is gyakori elvátlozások, változatos alapbetegségekhez (köldöktályoghoz, gennyes izületgyulladáshoz) társulva fordulnak elő.

Felnőtt szarvasmarhákban valamivel ritkábbak a tüdőtályogok, mint sertésekben és számuk is rendszerint kevesebb. Leggyakrabban a nagyizületek fibrines-gennyes gyulladásaihoz és csülökbetegségekhez társulnak. Felismerésük a tüdő gondos áttapintását igényli.

A tályogok gyakran hurutos tüdőgyulladásos területekbe vannak beágyazva.

A tüdőinfarctusok előfordulása szarvasmarhákban korántsem ritkaság, főleg Gram-negatí baktériumok által okozott fertőzésekhez szokott társulni.

Az áttéti tüdőtályogok előfordulása általában nagy valószínűséggel a vizsgálat idejében is fennforgó septicaemiára utal.

Kép

Áttételi tályogok szarvasmarha tüdejében Actinomyces (Corynebacterium) pyogenes sepsis

Kép

Haemorrhagiás tüdőinfarctus növendék bikából Escherichia coli septicaemia

A septicus tüdőinfarctusok ugyancsak biztosan septicaemiára utalnak, előfordulhat azonban, hogy a septicaemia a vizsgálat időpontjában már megszűnt (Százados, Takács, 1980).

Veseelváltozások

A korábban már ismertetett vérzéseken kívül szarvasmarhák és sertések veséiben egyaránt gyakori és húsvizsgálati szempontból nagy jelentőségű az infarctus, az áttéti vesetályog és a gócos- embóliás vesegyulladás.

A vese infarctusai szarvasmarhákban igen gyakoriak. Rendszerint más septicaemiára utaló elváltozásokkal együtt figyelhetők meg, de előfordulhat az is, hogy a vese infarctusa az egyetlen septicaemiára utaló jel. Úgy látszik, hogy szarvasmarhákban leginkább Gram-negatív baktériumok által okozott septicaemiánál gyakoriak (Coli-Klebsiella, Pseudomonas) és elsősorban ellési komplikációk, tőgy- és izületgyulladások esetén észlelhetők. Súlyosabb alakja a vesekéreg septicus elhalása, amely inkább Actinomyces (Corynebacterium) pyogenes fertőzésre utal. A veseinfarctusok septicaemia alapos gyanúját vetik fel, de lehetséges, hogy a septicaemia a vizsgálat időpontjában már lezajlott.

Az infarctusnál ritkábban előforduló áttéti vesetályogok szarvasmarhában biztosan septicaemiára utalnak és rendszerint más septicaemiára utaló elváltozásokkal együtt fordulnak elő. Összetéveszthetők a gócos interstitiális vesegyulladással. Az összesített kórbonctani kép alapján már kiegészítő bakteriológiai vizsgálat nélkül is kedvezőtlenül bírálható el az állati test. Ilyen esetben leginkább az Actinomyces (Corynebacterium) pyogenes, ritkábban a Staphylococcus aureus előfordulására számíthatunk. Az áttéti vesetályogok rendszerint a szarvasmarhák nagyizületeinek fibrines-gennyes gyulladásánál vagy idegen test által okozott recésgyomor átfúródás szövődményeinél fordulnak elő. Sertésben a vesetályogok előfordulása a szarvasmarhához viszonyítva ritkább. Ilyenkor főleg Actinomyces (Corynebacterium) pyogenes okozott vesetályogok kialakulásával találkozhatunk (Százados, Takács, 1981).

Kép

Septicus vesekéreg elhalás növendék szarvasmarhában. Actinomyces (Corynebacterium) pyogenes sepsis

Mindkét állatfajban viszonylag gyakori a szívbelhártya-gyulladáshoz társuló gócos embóliás vesegyulladás, amely az egyidejűleg előforduló lépduzzanattal együtt jellegzetes triászt képez (ún. Schotmüller-féle triász). Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy ilyen esetekben igen gyakori a kedvezőtlen bakteriológiai vizsgálati eredmény, ezért ezt a triászt a húsvizsgálat során igen szigorúan kell megítélni. Szarvasmarhában majdnem mindig Actinomyces (Corynebacterium) pyogenes a sertésben Erysipelothrix rhusiopathiae vagy béta-hemolizáló streptococcus fertőzés áll a háttérben.

Az elmondottakból következik, hogy vannak olyan elváltozások, illetve elváltozás együttesek, amelyek előfordulása esetén csak igen óvatosan, máskor nagy valószínűséggel következtethetünk sepsisre. Utóbbiak a ritkábbak. Bizonyító ereje csak a pozitív eredményű kiegészítő bakteriológiai vizsgálatnak van.