Ugrás a tartalomhoz

Egyetemes állam- és jogtörténet

Kajtár István, Herger Csabáné, Dialóg Campus Kiadó - Nordex Kft. (2014)

Dialóg Campus Kiadó - Nordex Kft.

28. A nemzetközi együttélés fejlődésének alapvonalai

28. A nemzetközi együttélés fejlődésének alapvonalai

Az egyetemes történelemben, a hatalmi és jogi kultúrtörténetben mindig jelentős szerepet játszott a hadviselés joga és a békekötések sorozata. A fegyveres erő szervezetének sajátosságai, amelyeknek alakulása nem egy esetben alkotmányjogi hatásokat is eredményezett, az antikvitás mellett a feudalizmus idején is megfigyelhetőek voltak, és a modern korban is hatnak.

A görög és római hadügyben az éppen fegyveres szolgálatuk miatt politikai jogokat élvező felnőtt férfiak hadba szólításán kívül fokozatosan terjedt el a zsoldos csapatok intézménye. Az Imperium Romanumban a légiók, különösen a pretoriánus testőrség politikai tényezővé vált, a két triumvirátus pedig sajátos juntának is tekinthető. A feudalizmus idején a vazallitás jegyében a haderő központi alakja a páncélos lovag volt, akit fegyveres apródok és szolgák hada kísért az ütközetbe. A hűbérbirtok, a katonai szolgálat és a hadba vonulás össze volt kapcsolva, de a hadseregek létszáma meglehetősen alacsony maradt. Az újkorban, a modern állam kialakulásának kezdetén azonban fokozottan megjelentek a zsoldos csapatok is. A 14-15. századtól kezdve a condottierik (zsoldosvezérek) Itáliában a legtöbbet ígérőnek a zsoldjába szegődtek. Különleges hírnévre emelkedett Colleoni és Sforza, akik a dicsőség mellett még adott államban uralmat is szerezhettek. A 15. század végén jelentek meg Németországban a Landsknechtek. Ezek egységein belül sajátos önkormányzat érvényesült, és egy-egy zászlóalj bajtársi közössége még saját bíráskodási jogot is kapott. Ez volt az ún. hosszú lándzsák joga. Ha nem látták el őket megfelelően pénzzel, könnyen garázdálkodni kezdtek, mint ahogy az 1527 május eleji Sacco di Roma, vagyis Róma városának elfoglalása és kirablása is mutatja. A másik katonáskodó nép fiai, a svájciak is gyakorta álltak idegen udvarok szolgálatába, drága pénzen fizettetve meg az egyébként igen harcképes egységeik szolgáltatásait. Róluk terjedt el a mondás, amely szerint „ha nincsen pénz, nincsenek svájciak”! Az abszolutizmus idején megjelentek az állandó hadseregek, amelyeknek már egyenruhába öltöztetett alakulatai egységes fegyverzetben, vasfegyelemmel kiképezve harcoltak, a hadművészet pedig kifinomult, bonyolult tudománnyá vált. A legmagasabb fokra a porosz ármádia emelkedett ebben a korszakban, ennek történelmi megítélését már korábban megadtuk.

A nagy francia forradalom következtében felduzzadt a hadseregek létszáma. A hadviselés igen dinamikus, de egyben a korábbi évszázad korlátozott jellegű hadviseléséhez képest pusztító hatású is lett. Különösen megfigyelhető ez a napóleoni háborúk idején, nem utolsósorban azért, mert az általános hadkötelezettség tömeghadserege új taktikával és stratégiával párosult, és tömegével jelentek meg ragyogó képességű fiatal tábornokok és tisztek. Napóleon szerint a háborúnak el kellett tartania önmagát, a császárnak azonban nem kevés gondot jelentett a hátában kibontakozó gerillaháborúk sorozata. A modern tömeghadseregek hadi, illetve közigazgatási biztosítása a hadügyminisztériumok dolga volt, a katonai tervezés, a stratégiai előkészítés csúcsán, a hadsereg tényleges bevetésének agyközpontjaként pedig a vezérkarok tevékenykedtek. A porosz nagyvezérkar előzménye 1655-re, a főszállásmester törzsére vezethető vissza. A korszerű porosz vezérkart Scharnhorst tábornok teremtette meg, és tagjai mindig elitnek számítottak a porosz tisztikaron belül. Az első világháború előestéjén közel ezer tiszt és hivatalnok teljesített benne szolgálatot. A második világháborúban a hadviselő feleknél már roppant bonyolult szervezetként épült fel. A 20. században ez az organizációs forma a polgári államépítésben is megjelent, mint „a közigazgatási vezérkar” kategóriája (Magyary Zoltán munkásságában). A hadseregek emberanyagát a 21. század utolsó harmadától az egyes országokban a véderőről szóló törvények biztosították. Megkülönböztették a tényleges állományt, a tartalékos állományt, ezekhez járult a honvédség és a népfelkelés. Amikor rögzítették az egységes, tényleges szolgálati időszakot, a technikai fegyvernemeknél hosszabb szolgálati időt követeltek meg. A szervezett tömeghadseregek egységeit egyre korszerűbb haditechnikával szerelték fel: az ismétlőfegyverek, a gépfegyverek és nehézágyúk mellett a 20. század első éveiben megjelent a repülőgép, a flottáknál a turbina meghajtású csatahajó és a tengeralattjáró.

A különböző katonai szövetségek (az antant és a központi hatalmak) az első világháború kitörésekor rövid háborúra számítottak. Sajátos módon ennek során a vezérkarok mindkét oldalon a napóleoni háborúk stratégiáját és taktikáját vették alapul. A németek átkaroló hadműveletekre, modern Cannaera (a sokat meghivatkozott eredeti ütközetre, ahol a punok bekerítették és megsemmisítették a fölényben lévő római hadakat, i. e. 216 augusztusában került sor) készültek. Ugyanakkor 1914-ben a tényleges hadiesemények során a csatatér kiterjedése több százszorosa volt Hannibál modellként alapul vett híres csatájának, és a marnei csatában részt vevő emberanyag több mint harmincszor felülmúlta az ókori ütközetben szereplő egységeket. A hadigépezetek nehezen vezethetővé váltak, amivel az ún. Schliffen-terv nem számolt. A modern fegyveres konfliktusok körülményei között megjelentek a technikát és embert egyaránt felőrlő anyagcsaták, a felduzzadt, feszes szervezetet igénylő, a mindennapok szükségleteit figyelembe alig vevő hadigazdaság problematikája és a jegyrendszer nehézségei. Felmerült az idegen megszállás alá került területeken a polgári lakosság és hadsereg viszonyának, valamint a háborús bűnök és a semlegesség kérdése. Ezzel a hadviselés joga egyre részletesebb szabályozást nyert.

Az egyes birodalmak fegyveres erőinek tevékenysége során sajátos hatalmi szimbolika, tárgyi kultúra és sajátos katonai stílus alakult ki. Ennek egyik kiváló példája a katonai eskü fejlődése, amelynek szakrális gyökerei is vannak és tradicionális fordulatokat görget magával, melyek svájci, burgundi mintákra és a Landsknechtekre vezethetők vissza. Az elmúlt évszázadok rendszerváltozásai jól figyelemmel kísérhetők a magyar hadtörténetben az 1875 és 1993 közötti esküszövegeken keresztül.

Megjegyzés

„Mi ünnepélyesen esküszünk a Mindenható Istenre, hogy Ő Felsége, Legfelsőbb fejedelmünk és urunk, Első Ferenc József, Isten kegyelméből Ausztria császárja, Csehország királya, stb. és Magyarország apostoli királya, és hazánk szentesített törvényei iránt, hűséggel és hódolattal viseltetünk.

Esküszünk, hogy Ő Felségének, Ő Felsége tábornokainak és minden egyéb elöljáróinknak és följebbvalóinknak is engedelmeskedünk, azokat tiszteletben tartjuk és védelmezzük, rendeleteiket és parancsaikat minden szolgálatban teljesítjük, minden ellenség ellen, bárki legyen is az, vízen és szárazon, éjjel és nappal, csatákban, rohamokban, ütközetekben és mindennemű vállalatokban, szóval mindenütt, mindenkor és minden alkalommal vitézül és férfiasan harcolunk; az ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozunk; magunkat mindig a hadi törvények szerint és derék honvédekhez és harczosokhoz illő módon viseljük, és így becsülettel élünk és halunk! Isten minket úgy segéljen! Ámen!”

„Ünnepélyesen esküszünk a Mindenható Istenre, hogy Hadurunk főméltóságú vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország törvényesen megválasztott kormányzója iránt, hűséggel és engedelmességgel viseltetünk, Magyarországhoz és alkotmányához hűek leszünk, az ország törvényeinek engedelmeskedünk.

Esküszünk, hogy a honvédség tábornokainak és minden egyéb elöljárónknak és följebbvalónknak engedelmeskedünk, őket tiszteletben tartjuk és védelmezzük, rendeleteiket és parancsaikat minden szolgálatban híven teljesítjük; alárendeltjeinkről mindig legjobb tudásunk szerint gondoskodunk, példaadásunkkal és minden erőnkkel rajta leszünk, hogy kötelességünket minden körülmények között becsületesen teljesítsük.

Esküszünk, hogy szent hazánkért minden belső és külső ellenség ellen, bárki legyen is az, mindenkor, mindenütt és minden alkalommal, ha kell, életünk és vérünk feláldozásával is vitézül és férfiasan harcolunk. Csapatainkat, zászlóinkat, lövegeinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyjuk és az ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe sem bocsátkozunk; haza- és nemzetellenes, vagy olyan irányzat szolgálatába, mely a honvédség vagy az ország más fegyveres testületének figyelmét aláásni igyekszik, nem lépünk; semmiféle titkos társulatnak tagjai nem vagyunk és nem leszünk; minden szolgálati titkot híven megőrzünk.

A hadicikkeket szem előtt tartva, mindig a haditörvények szerint, derék honvédekhez és jó hazafiakhoz illő módon viselkedünk és így becsülettel élünk és halunk. Isten minket úgy segéljen! Ámen!”

A Népköztársaság Néphadseregének katonai esküje egészen a rendszerváltozásig némileg módosulva megmaradt, sajátosan ötvözte az eddigi katonai hagyományt az új ideológia szóvirágaival, és manipulatív módon 1848-49 örökségével. Az 1949-es – szovjet hatást mutató – eredeti változat ezt kiválóan tükrözi:

Megjegyzés

„Én (...) a dolgozó magyar nép fia, esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak, néphadseregünknek hűséges katonája leszek. A népköztársaság alkotmányához, törvényeihez és törvényes rendeleteihez híven, becsülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem. Esküszöm, hogy hazámat, a Magyar Népköztársaságot minden külső és belső ellenség ellen, életem feláldozásával is megvédem. Az ellenséggel soha legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozom, ellene mindenkor, mindenütt bátran és férfiasan harcolok. Zászlóinkat szabadságharcos elődeink példáin lelkesülve, győzelemre viszem. Parancsainkat, zászlóinkat, bajtársaimat megvédem, csapatainkat, fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyom. A katonai ismereteket elsajátítom. Példaadóan viselkedem és a fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről a legjobb tudomásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká és a nép szabadságának harcosává nevelem. A fegyveres erők vagyonát és más népi vagyont megőrzöm és megőriztetem. A szolgálati és államtitkot híven megtartom. Békében és háborúban egyaránt népünk igaz fiához méltó módon viselkedem, becsülettel élek és halok. Ha pedig eskümet megszegem, sújtson a népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése.”

Az 1993. évi CX. törvény a honvédelemről több olyan esküszöveget is hoz, amely annyi történelmi vihar után megfáradva szinte puritánnak tűnik. A fegyveres erők hivatásos, továbbszolgáló (szerződéses) állományú tagjai például a következő esküt teszik:

Megjegyzés

„Esküszöm, hogy a Magyar Köztársaság fegyveres erejének hűséges tisztje (zászlósa, tiszthelyettese) leszek. A Magyar Köztársaság függetlenségét, az állampolgárok jogait bátran, a törvények betartásával és betarttatásával, a rám bízott katonák és fegyverek erejével, életem árán is megvédem. A katonai ismereteket elsajátítom, alárendeltjeimet a honvédelem feladatainak ellátására felkészítem. Elöljáróim parancsainak engedelmeskedem, alárendeltjeimet jogaik tiszteletben tartásával vezetem, róluk emberséggel és felelősséggel gondoskodom.”

A nemzetközi hadijog (a genfi és a hágai jog) igyekezett lépést tartani a technika fejlődésével. A genfi jog szabályai a hadifoglyokkal és a háborús bonyodalmaknak kitett polgári lakossággal foglalkoztak, míg az úgynevezett hágai jog a hadviselés nemzetközi normáit rögzítette. A két hágai békeértekezleten (1899-ben, illetve 1907-ben) számos egyezményt fogadtak el, amelyek a modern hadviselést igyekeztek jogi keretek közé szorítani. Felsorolásuk érzékelteti, milyen összetett a modern háború jogi rendje. A magyar törvényhozás az 1913. évi XLIII. törvénycikkel az 1907-es békeértekezleten elfogadott cikkelyek közül a következőket iktatta be a honi törvénytárba. Első egyezmény a nemzetközi viszályok békés elintézéséről. Második egyezmény a szerződéses követelések behajtása végett igénybe vett fegyveres erő alkalmazásának korlátozásáról. Harmadik egyezmény az ellenségeskedések megkezdéséről. Negyedik egyezmény a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól, a hozzámellékelt szabályzattal, de az utóbbiban foglalt 44. cikk nélkül. Ötödik egyezmény a semleges hatalmak és személyek jogairól és kötelességeiről szárazföldi háborúban. Hatodik egyezmény az ellenséges kereskedelmi hajókra vonatkozó elbánásról az ellenségeskedések kitörésekor. Hetedik egyezmény a kereskedelmi hajók átalakításáról hadihajókká. Nyolcadik egyezmény a tenger alatti önműködő aknák elhelyezéséről. Kilencedik egyezmény a bombázásról tengeri haderővel háború idején. Tizedik egyezmény a Genfi Egyezmény elveinek alkalmazásáról a tengeri háborúra. Tizenegyedik egyezmény a tengeri háborúban gyakorolt lefoglalási jog egyes korlátozásairól. Tizenkettedik egyezmény a semleges hatalmak jogairól és kötelességeiről tengeri háborúban. Ezek a szabályok ugyan megengedték a hadicselt, de tiltották bizonyos eszközök és hadviselési módok használatát. Ilyen volt többek között annak kijelentése, hogy az ellenség számára nincs helye kegyelemnek, vagy az ellenség egyenruhájával, zászlajával és hadijelvényeivel történő visszaélés. Nem engedélyezték az ellenfél állampolgárainak arra való kényszerítését, hogy saját hazájuk ellen irányuló hadműveletekben részt vegyenek. Mégis ki kell jelentenünk, hogy a 20. század fegyveres konfliktusaiban ezeket a szabályokat a hadviselő felek nagyon sokszor nem tartották be.

A hadijog alakulása az évszázadok során függött a haditechnika fejlődésétől és a szárazföldi vagy a tengeri háborúkban részt vevő hadviselő felek stratégiai, taktikai elképzeléseitől is. Egy-egy probléma megoldására a szemben álló felek politikusai és nemzetközi jogászai más-más érveket hoztak fel és eltérő eredményre is jutottak. Ez jól nyomon kísérhető a tengeralattjáró-háborúval kapcsolatos vitatott esetek eltérő jogi minősítésénél. Az első világháborúban nagy jogi vitát váltott ki a Lusitania elsüllyesztése, Fryatt kapitány ügye, illetve a Baralong-eset. A Lusitania esete komoly nemzetközi bonyodalmakra adott alkalmat, mivel az 1915 májusában elsüllyesztett óriás utasszállító hajó áldozatai között amerikai utasok is voltak. A német hadvezetés ugyan joggal hivatkozhatott arra, hogy a hajó rejtetten az Egyesült Államokból jelentős mennyiségű hadianyagot szállított, de a nemzetközi közvéleményt jobban befolyásolta, hogy az elsüllyesztésre figyelmeztetés nélkül, a zsákmányolási szabályok figyelmen kívül hagyásával került sor, és sokat nyomott a latba az életüket veszített ártatlan civilek, köztük a nők és gyermekek nagy száma. A Lusitania megtorpedózása igen elmérgesítette a német-amerikai viszonyt, és jól beilleszkedett az 1917-es USA-hadüzenet érvrendszerébe.

Fryatt kapitány kereskedelmi hajójával a felmerülve közeledő U 23-at megpróbálta legázolni. Az angol admiralitás erre a szerinte önvédelmi manőverre kifejezetten utasította a kapitányokat. Fryatt később német fogságba került, 1916 végén hadbíróság elé állították és mivel nem fogadták el hadviselői státusát, a német flotta elleni polgári személyként elkövetett cselekménye miatt elítélték és kivégezték. Angolszász jogfelfogás és a propaganda szerint ez durva és szükségtelen juszticmord volt.

A Baralong-eset tényállása röviden a következő volt. A német tengeralattjárók sikeres tevékenysége ellen a brit admiralitás ártatlan kereskedelmi gőzösnek álcázott csapdahajókat vetett be a tengeri útvonalakon. Ezek megtévesztő külseje vonzotta volna a német U hajókat, különösen, mert süllyedést is színlelhettek. Kellő távolságból azután működésbe léptek az álcázott fegyverek és lesújtottak a mit sem sejtő német naszádra. Így végzett 1915. augusztus 19-én az amerikai kereskedelmi lobogóval álcázott Baralong az U 27-tel, majd gőzös kapitánya parancsára a kimentett tengeralattjárósokat a legénység lelőtte. Az angol haditengerészet az első világháború során továbbra is alkalmazott csapdahajókat, ha az előbbi atrocitásokra nem is került sor. A hagyományos brit haditengerészeti etika természetesen élesen tiltakozott a tengeri hadviselés ilyen eldurvulása ellen, és maga a trónra lépése előtt szép haditengerészeti karriert befutott angol uralkodó is határozottan kijelentette, hogy nem szeretné, ha a Baralong parancsnoka azt a tiszti uniformist viselné, mint ő.

A győztes hatalmak a világháború után kísérletet tettek az egész víz alatti fegyvernem betiltására. Ha erre saját védelmi érdekeik miatt nem is kerítettek sort, a tengeralattjáró-hadviselést szabályozó 1936. november 6-i londoni jegyzőkönyv, amelyet 48 ország, köztük Németország is aláírt, a felszíni zsákmányolási rend jogi kereteinek béklyójába szorította a tengeralattjárókat. Pedig ezeknek a hadihajóknak a meglepetés és a rejtettség volt az egyik legfontosabb erénye. Az alakilag ma is hatályban lévő protokollum fő szabályai az alábbiakban foglalhatók össze. A tengeralattjárók az ellenséges és a semleges hajókkal szemben ugyanúgy kell, hogy tevékenykedjenek, mint a felszíni hajók. Az azokra irányadó szabályok szerint megállásra szólíthatnak fel kereskedelmi hajókat, átvizsgálhatják azokat, zsákmányként ejthetik vagy el is süllyeszthetik. Azonnal sor kerülhet az elsüllyesztésre, ha a kereskedelmi hajó nem áll meg felszólításra vagy ellenáll az átvizsgálásnak. Az elsüllyesztett hajó legénységének biztonságáról megfelelően gondoskodni kell. Fenti szabályok nem vonatkoznak a felfegyverzett kereskedelmi hajókra és a konvojban (hadihajók kísérte, közös irányítás alatt haladó, rendezett hajókaravánban) hajózó kereskedelmi egységekre, mely esetben a tengeralattjáróknak joga van a harci cselekmények vitelére. Németország 1940. február 18-án kijelentette, hogy nem tartja magát a következőkben a vállalt előírásokhoz és korlátlan tengeralattjáró-háborúra tért át.

A második világháború tengeri hadijogilag jellegzetes esetei voltak az Athenia elsüllyesztése, a Peleusz gőzös tengerészeinek legyilkolása és a Laconia-ügy. Az Athenia utasszállító elsüllyesztésére 1939. szeptember 3-án alig néhány órával az angol hadüzenet nyilvánosságra kerülése után került sor, és az áldozatok között amerikai állampolgárok is voltak. A tengeralattjáró-parancsnok azzal védekezett, hogy a lesötétítve haladó hajót joggal fegyveres segédcirkálónak vélte, de a biztonság kedvéért a hajónaplóból a megfelelő oldalakat kitépték. A goebbelsi propaganda tudatos angol provokációról harsogott.

A Peleusz görög teherhajó elsüllyesztése után az Eck kapitányhadnagy parancsnoksága alatt álló U 852 legénységének egy része 1944. március 13-14-én éjszaka a vízben úszó hajótörötteket hidegvérrel lemészárolta, hogy a tengeralattjáró működésének ne legyen nyoma, mégis akadtak túlélők. Vallomásuk nyomán az angol megszálló hatalom a kezébe került tengeralattjárósokat 1945 végén katonai bíróság elé állította, és a hadijog durva megsértése, azaz gyilkosság miatt több halálos ítéletet is kiszabott.

A Laconia-ügy tényállása a következő volt. 1942 szeptemberében a dél-atlanti vizeken az U 156 megtorpedózott egy olasz hadifoglyokat szállító angol csapatszállítót. A német tengerésztiszt felismerve a helyzetet, az akkor még szövetséges olasz hajótöröttek nagy számát, nyílt rádióüzenetben segítséget kért a mentéshez, amelyet az odaérkező német tengeralattjárók vöröskeresztes jelzésre meg is kezdtek. Az operáció során egy odaérkező amerikai repülőgép támadást hajtott végre a német naszádok ellen, arra hivatkozva, hogy a közelben haladó szövetséges hajókat a tengeralattjárók veszélyeztetik. A mentés félbeszakadt, Dönitz tengernagy viszont feldühödve olyan parancsot adott ki, hogy a német tengeralattjárók a jövőben nem menthetik a hajótörötteket. A nürnbergi törvényszék vádpontjai közé ez a hírhedett parancs ugyan felkerült, de a tengernagyot ebben nem marasztalták el, hiszen a tengeri háborúban mindkét fél korlátlan tengeralattjáró-háborút viselt, a túlélők mentésére ritkán került sor.

A japán tengeralattjárók egy esetben szamurájkarddal (a Bushidó-kódexre legalább tekintettel) és egy súlyos franciakulccsal öldösék le a kihalászott hajótörötteket, az amerikai tengeralattjáró flottájának „ásza” egy konvojból kilőtt szállítóhajó legénységével végzett, a szovjet tengeralattjárók pedig visszatérően sértették meg a nemzetközi hadijogot, amikor svéd felségvizeken folytattak hadműveleteket. Közel négy évtizeddel később (1982) a Falkland (Malvin)-szigeteki háborúban viszont az argentin Belgrano cirkáló elsüllyesztése a kapott parancsnak megfelelően történt, mégis a brit közvéleményben hatalmas felháborodást váltott ki.

A tengeri felségterületek meghatározásánál szerepet játszott, hogy a partvédő ütegek milyen hatótávolsággal rendelkeztek, és adott esetben tüzükkel milyen messze tudták érvényesíteni államuk szuverenitását. Ez a távolság kezdetben három tengeri mérföld volt, később ez tizenkettőre növekedett, és ennek a jogi megkülönböztetésnek az alapja a légierő és a rakéták korszakában tulajdonképpen meg is szűnt. Különösen a második világháború jelentett jogi problémákat, és a háborús bűncselekmények kiegészültek a béke és az emberiség elleni bűncselekmények kategóriáival. Konkrét felelősségre vonásra azután elsősorban az ún. nürnbergi és tokiói perekben került sor. Az előző politikai és nemzetközi jogi kérdéseket, melyek egyben etikai problémák is, azonban a második évezred végén sem tekinthetjük lezártnak és megoldottaknak.

Az antikvitásban az államok közötti kapcsolatok sorában (mint ahogy azt már korábban érintettük) jelentős szerepet játszott a diplomáciai tárgyalások és a követségek joga. A középkori Itáliában a városállamok diplomatái mellett különösen a pápai legátusok tevékenysége fejlesztette ezt a joganyagot. A diplomatáknak tárgyalókészségük mellett ismerniük kellett az állami tevékenységet, a jogosultságokat rögzítő okleveleket, és járatosnak kellett lenniük a kancelláriai oklevélkészítésben (diplomatikában) is. A 15. században megjelentek az állandó követségek. A diplomaták tevékenységét mindig szertartások és szokások vették körül, közöttük a diplomáciai személyzet tagjaira nézve szigorú rangsor érvényesült, amelyet máig a „civilizált” nemzetek között az 1815-ös bécsi Reglement után az 1818-as aacheni jegyzőkönyv rögzített négy osztályban. Ezt legutóbb 1961-ben változtatták meg, részletesen szabályozva a protokollt és a diplomáciai mentességek bonyolult rendszerét. A követek megsértése az egész egyetemes jogtörténet során szinte mindig súlyos jogsértésnek minősült, a diplomaták elleni atrocitásokra való hivatkozást nemegyszer a háborús okok, vagy ürügyek között is megtaláljuk. A béketárgyalások szertartásaira és a megegyezés létrejöttének technikáira nagy hatással volt az 1648-as vesztfáliai békekötés. Ettől az időtől kezdve a diplomáciai nyelvben a latint kiszorította a francia. (Napjainkra azonban az angol nyelv vált a nemzetközi érintkezés alapvető kommunikációs eszközévé.) A 17-18. században az engedmények, kompenzációk rendszere arra irányult a békekötés művészetének keretében, hogy a háborúkat lezáró szerződések ne rekesszék ki a vesztes félt sem az európai államok közösségéből, és kompenzációkkal egyengessék a normális állapotok helyreállását. Sajnálatos módon a 20. század békediktátumaiban ez a módszer alig található meg.

A jogtudomány a 15. században kezdett el foglalkozni a nemzetközi jog kérdéseivel, különösen az igazságos háború problematikájával. A modern nemzetközi jog atyjának Hugo Grotiust tekinthetjük (1583-1645), aki egyetemet végzett, jogi praxist is folytatott és sokszor alkalmazták diplomáciai szolgálatban is. 1609-ben jelent meg a tengerek szabadságáról szóló munkája (Mare liberum). Később politikai bonyodalomba keveredett, fogságot szenvedett, melyből bátor felesége segítségével tudott csak szabadulni. Száműzetésben írta az 1625-ben megjelent főművét a háború és béke jogáról (De iure belli ac pacis libri tres). Grotius munkássága az egész jogrendszert átfogta. Szerepe volt a modern természetjog megalapításában, és munkássága a nemzetközi jogi mellett az európai magánjogra, valamint az állam- és az egyházjogra is hatást gyakorolt.

A 20. század végére speciális, regionális és az egész emberi közösséget átfogó nemzetközi szervezetek sora teljesítette ki azt a jogterületet, amelynek kezdeteit az antikvitásban nyomon követhettük. A jogi stúdium során a nemzetközi jog és az Európa-jog tantárgy fejti ki részletesen ezeket. Utalnunk kell arra, hogy ennek egyik jellegzetes, 19. századi példája volt az 1864-es genfi egyezménnyel létrehozott Vöröskereszt. A 20. század első felének nagy összefogási kísérlete volt a Népszövetség, amelynek működése azonban végső soron kudarcot vallott. Alapszabályát 1919. áprilisában fogadta el a párizsi békekonferencia, az később valamennyi békeszerződés része lett. Kiépült a szervezete, a Közgyűlésen valamennyi tagállam részt vehetett. Centrális szerepet játszott benne a Népszövetségi Tanács, amelynek állandó tagjai mellett határozott időre választott tagjai is voltak. Az organizmus a titkársággal, állandó és eseti bizottságokkal és a Hágai Nemzetközi Bírósággal egészült ki. A Népszövetség székhelye Genf volt, saját kutatóintézetekkel is rendelkezett, mint például Rómában a magánjog egységesítésének elősegítésére létrehozott intézet. A második világháborút követően felállított Egyesült Nemzetek Szervezete 1945 októberében kezdte meg működését. Szervezetének élén a Közgyűlés áll. A nemzetközi viták és konfliktusok elhárításában kulcsszerep jut a Biztonsági Tanácsnak, amelynek öt, vétójoggal rendelkező állandó tagja van, akiket időről időre kiegészítenek a választás útján helyet foglaló, nem állandó tagok diplomatái. Az ENSZ szervezete szerteágazó, személyzete nagy és igen költséges. A főbizottságok és bizottságok mellett szerepel a Nemzetközi Bíróság, a különböző különleges szervezetek (FAO, UNESCO, WHO, stb.) és a regionális gazdasági bizottságok. A nemzetközi jogi stúdium a jogászképzés során részletesen megismerteti majd a joghallgatót a részletes összefüggésekkel.

A nemzetközi politikai enyhüléshez számos szerződés hozzájárult, különösen az 1972-es Salt-1 és az európai biztonság és együttműködés tekintetében az 1975. augusztus 1-jei Helsinki Záróakta. A rendszerváltozás után a magyar külpolitika a szovjet befolyási övezet felbomlása után (amelynek keretében zajlott az 1949-es alapítású KGST és az 1955-ben létrejött Varsói Szerződés megszűnése) bekapcsolódott az euroatlanti gazdasági és katonai integrációs törekvésekbe. Ennek szervezeti kerete az 1949. április 4-én megalapított NATO és az 1957-es Római Szerződéssel létrehozott és az óta lényegesen kibővült és továbbfejlődött EK (EU). A NATO szervezetének csúcsszerve a Tanács, vezető tisztviselője a főtitkár. Katonai és polgári szakosodású szervei működnek. Az előbbiek között földrajzilag meghatározott övezetek parancsnokságai és tervezőcsoportok vannak. Különösen kiemelkedő a nukleáris tervezőcsoport, de figyelemre méltó a bizottságok és munkacsoportok rugalmas működése is. A polgári szervezet bürokratikusan erősen tagolt. A szervezet az eredeti atlanti térségből egyre újabb régiókra kiterjedve kívánja az érdekeinek megfelelő nemzetközi stabilitását fenntartani katonai eszközök felhasználásával is. A NATO-hoz hazánk is csatlakozott. Az EK szervezete sokrétű és bonyolult rendszerként állt fel. Az Európai Parlament mellett központi szerepet foglal el a Bizottság, illetve a Miniszterek Tanácsa. A politikák összehangolása során különböző alapok és bizottságok tevékenykednek. A közösségi tisztviselők között megjelent az úgynevezett eurokrata, a szuperképzett, magasan javadalmazott, kifejlett korporációs és szupercentralizált jellegű, külön érdekekkel is rendelkező hivatalnok típusa. Az EK-szervek határozatai a tagállamokra kötelező joganyagot, ún. Európa-jogot is teremtettek az ajánlások mellett. Ez hatalmas, szerteágazó anyagot jelent, így a közösségek (Unió) működésével kapcsolatban szükségképpen európai bíróság is létesült. A folyamatos bővülés és az integráció eredményeként (így Maastricht, Amsterdam, Nizza) formálódott ki az Európai Unió, melynek megalkották alkotmányát is.

A nemzetközi életben az eseti választott bíróságok mellett állandó nemzetközi bíróságok jelentek meg. Hágában működik a Nemzetközi Bíróság (amelynek jogelődje a Népszövetség idejében az Állandó Nemzetközi Bíróság), Strasbourgban székel az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az Európai Unió is rendelkezik saját bírósággal. A nemzetközi bíróságok részletes tárgyalása a nemzetközi jog tantárgy stúdiumába tartozik, meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ilyen fórumok száma fokozatosan növekszik, gondoljunk csak a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszékre, mely 1996 óta Hamburgban tevékenykedik.