Ugrás a tartalomhoz

Egyetemes állam- és jogtörténet

Kajtár István, Herger Csabáné, Dialóg Campus Kiadó - Nordex Kft. (2014)

Dialóg Campus Kiadó - Nordex Kft.

9. Az egyház szervezete és joga

9. Az egyház szervezete és joga

A kereszténység alapvető állítása az, hogy a Messiásról szóló ószövetségi próféciák a názáreti Jézusban teljesedtek be, és ő keresztáldozatával üdvösséget szerzett minden embernek, aki ezt elfogadja. Az egyházra (ekklészia) a görög nyelvű újszövetségi Szentírás ugyanazt a szót használja, ami Athénban a népgyűlés neve volt; az ekklészia a „kihívottak” (ek=-ból, -ből, kaleó=hívok) közösségét jelentette. A keresztény egyház szervezettsége, jogrendje és államhatalommal való kapcsolata a létrejöttétől máig eltelt majd’ két évezred alatt jelentős változásokon ment át. Ezért elkerülhetetlen, hogy az alábbiakban a főbb korszakokat feltüntetve tegyük meg megállapításainkat úgy, hogy határvonalként nem a teológia-történet, hanem a jogtörténet szempontjából fontos változásokat adjuk meg. Jogi értelemben az egyház szervezeti egységekkel, szervekkel és céljait szolgáló intézményekkel rendelkező olyan jogilag elismert közösség, amely meghatározott közjogi, érdekvédelmi és magánjogi jogosítványokkal bír, valamint állami jogvédelemben részesül. Kapcsolata azzal az állammal, amelynek területén fennállt és működött, lényegét tekintve két alapvető formában jelent meg az idők során. E kettő között a határvonalat egyik oldalról az álllamegyházzá válás, másik oldalról a polgári modernizáció előtérbe kerülése húzta meg. A korai egyház korszaka után a keresztény társadalom osztatlan egységére alapítva létezett mind a világi uralkodóval szemben a pápaság felsőbbségét hirdető egyházállami, hierokratikus rendszer, mind az államegyházi rendszer (a keleti ortodoxia cezaropapizmusa, a nemzeti egyház, a territorializmus, valamint a fejedelmi szuverenitásba integrált egyházi hatalom tételén alapuló abszolút állam államegyháza). A modern alkotmányos állam kiépítése azonban magával hozta az állam és az egyházak tradicionális viszonyának az átalakítását. Ezek alapján a vizsgálandó korszakokat a következőként adhatjuk meg. Elsőként az 1-4. századi korai egyházról, ezt követően az államegyházi rendszerekről, illetve ezzel párhuzamosan az egyházállamiságról szólunk, és ezek kapcsán az adott korszak illetve egyház egyházjogát is bemutatjuk. Harmadikként a polgári modernizáció korában bekövetkező változásokra utalunk.

Az 1-4. századi korai egyház 70-ig, a jeruzsálemi Templom lerombolásáig egyértelműen a zsidósághoz kötődött. Tagjai első sorban zsidók voltak, másodsorban olyan nem zsidó származású személyek, akik vagy egészében felvették a zsidó hitet (ún. prozeliták), vagy annak bizonyos főbb előírásait követték csak (ún. istenfélők). Nem meglepő, hogy az újszövetségi Szentírás szerzői között is csak egy nem zsidó személy volt, az orvos Lukács, és az sem, hogy a római polgárjoggal rendelkező tarszoszi Saul, akit az utókor római nevén, Pálként ismer, útjain mindenütt a zsinagógákat kereste először fel. Jeruzsálem pusztulása után egy átmeneti időszak következett. A hívők a szent városból ugyan szétszóródtak, de ez pozitív hozadékkal is járt, hiszen nagymértékben előrehaladt a nemzetek evangelizálása. A keresztények viszonyulása az államhatalomhoz addig volt elfogadó, amíg a kötelező császárkultusz – mint arról már szóltunk – ennek véget nem vetett. Suetonius (75-160) „A caesarok élete” c. művében (V. 25) beszámolt arról, hogy Claudius 50-ben „azokat a zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelen zavarogtak, kiűzte Rómából”. Tacitus (kb. 55-120) „Annales” c. művéből (XV. 44) világosan kitűnik, hogy a rómaiak az 1. századi kereszténységet veszedelmes vallási irányzatnak tartották. Amikor 64-ben Nero felgyújtatta Rómát, Tacitus szerint a császár katonái fenyegetéssel tartották vissza az embereket attól, hogy a 7 napig tartó tűzvészt megfékezzék, majd a gyújtogatás bűnével a „becstelen” császár „hamisan megvádolta azokat a személyeket, akiket közönségesen keresztényeknek neveznek, és akiket a nép gyűlöl csalárdságuk miatt. Christust, ennek a névnek az alapítóját Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus, Judea procuratora halálra ítélte, mint gonosztevőt; de ez az ártalmas babona, amit egy időre elfojtottak, újra felütötte fejét nemcsak Júdeában, ahonnan ez a rákfene ered, hanem Róma városában is”. Nero „a legfondorlatosabb kínzási eszközökkel büntette meg ezeket a keresztényeket” – állította Tacitus –, többek között két apostol, Pál és Péter mártírhalálát okozva. Amikor Domitianus az ősi vallás megújítása részeként 81-ben kötelezővé tette a császárkultuszt, az egyháztagok a halálbüntetés és a hitehagyás között választhattak. Az üldözések kapcsán ifj. Plinius (62-114), Bythinia helytartója Traianus császárhoz írt levelében beszámolt a keresztények életmódjáról, istentiszteleti szokásairól, és világossá tette azt is, hogy a probléma nem ezekben, hanem a császárkultusz elutasításában rejlik, mint ahogy a görög szatirikus szerző, Lukianosz Szamoszateosz, latin nevén Lucianus (kb. 125-180) is ezért találta veszélyesnek a „megfeszített szofista” követőit. A 2. századtól a keresztények nemcsak kivonultak a társadalomból, hanem meg is tiltották számukra, hogy állami hivatalt töltsenek be. A „katakomba egyház” ugyanekkor egyre inkább eltávolodott zsidó gyökereitől is: az ószövetségi Szentírás allegorikus értelmezésével felütötte a fejét az ún. helyettesítési elmélet is, mely szerint a „testi” Izrael helyét a „szellemi” egyház foglalta el az üdvtörténetben. Ennek a sajátos, antiszemita vonásokat sem nélkülöző nézetnek korai megjelenésére példa a bizonytalan keletkezési idejű (95 és 150 között) és szerzőjű ún. ál-Barnabás levél. A római állam vallási egységét veszélyeztető és politikai szempontból nem kívánatos kereszténység ellen az utolsó üldözési hullám 303-ban kezdődött el Diocletianus birodalmának négy részében (tetrarchia) eltérő intenzitással. Ennek 313-ban Licinius és Constantinus társcsászárok milánói rescriptuma vetett véget, amely szabad vallásgyakorlást engedélyezett számukra. Ezzel az ősi római vallás és annak részeként a császárkultusz elveszítette államvallási pozícióját. A helyi egyházszervezet választott tisztviselői az „asztalok körüli szolgálatra” rendelt egyházszolgák (diakonosz), a vének (preszbüterosz) és az püspökök (episzkoposz) voltak. A püspök a helyi egyház vezetéséért különös felelősséggel tartozó férfi, aki egy volt a vének testületéből. A püspököket illetően Pál apostol két levelében is erkölcsi követelményekről írt: egy feleségű, józan, mértékletes, tanításra alkalmas, nem nyereségvágyó stb. személyek kerülhettek ilyen egyházkormányzati hivatalba, amelyet szolgálatként, nem pedig hatalomgyakorlásként értelmeztek. Az egyháztagok körében elkülönült papi rend az 1. században nem volt.

A korai egyházjog forrásai körében magán a Biblián túl a szokásjogot, a zsinati jogot, a püspöki jogot és 367 után a pápai jogot lehet említeni. Az „apostoli hagyománynak” tekintett szokásjogot ún. pszeudo-apostoli gyűjteményekbe foglalták. Ilyen volt többek között a 125 és 150 között, Szíriában keletkezett „Didakhé” c. őskeresztény szertartáskönyv, a 215 körül keletkezett „Traditio Apostolica”, amely az egyház belső életével, a szolgálatokkal foglalkozott és elutasította a keresztény erkölccsel össze nem férő, ám Rómában gyakori mesterségeket (pl. gladiátor, bordélyház üzemeltetése). A korai szokásjog ismert forrása volt továbbá a 225-250 között keletkezett „Dikaszkalia” is, amely elsősorban egyházi tanításokat és intelmeket tartalmazott. Ezeknek a pszeudo-apostoli gyűjteményeknek 380 körül Apostoli Constitutio néven az összegzését is elkészítették. A zsinati (consilium, szünodosz) jogalkotás 150 után vált gyakorivá. A legrégibb fennmaradt iratok a 300 körül tartott elvirai zsinatról származnak. A 4. század közepéig tartott zsinatok határozatait kronologikus sorrendben tartalmazta az Antiokhiában összeállított „Syntagma Canonum” c. gyűjtemény. A zsinatok tartományi, tartományközi, kelet-nyugati és egyetemes gyűlések is lehettek. Már a korszak végét követően, az 5. századtól vált általánossá, hogy a zsinati döntéseket a római pápa felülvizsgálta. A 2-4. században keletkezett püspöki jog körébe sorolják többek között a szmirnai Polycarp (kb. 69-155) levelét, melyet a püspök a filippibeli gyülekezethez címzett, és az antiokhiaigyülekezet püspökének, Ignatiusnak 7 búcsúlevelét, melyeket nem sokkal kb. 107-ben bekövetkező mártírhalála előtt vetett papírra: János apostol tanítványát vadállatokkal tépették szét. A püspöki levelek arról tanúskodnak, hogy az egyes helyi egyházak között élénk levélváltás és kapcsolat volt. Végezetül szólni kell a pápai jogról is, melynek első forrásaként a katolikus történetírók római Kelemennek a korinthoszi gyülekezetnek címzett levelét (96) tartják számon, bár a zsidó származású Kelemen igen korán, 92-től 101-ben bekövetkezett mártírhaláláig volt a római gyülekezet püspöke, amikor Róma primátusa messze nem érvényesült még az egyházban. A 4. század második felétől, Damasus pontifikátusától már valóban a pápa címet felvett római egyházfők írásairól volt szó. 400-ig nagyjából 80 ilyen egyházfegyelmi tárgyú rendelkezéseket tartalmazó és széleskörű alkalmazásra igényt formáló dekretális született, melyek többsége azonban csak irodalmi utalásokból ismert. Ezek az ún. dekretális levelek a császári konstitúciók formáját követő, jogi-katonai nyelvezeten íródott jogszabályok voltak.

Az Imperium Romanum hagyatéka kapcsán szóltunk már arról, hogy Constantinus uralkodása alatt kezdetét vette a cezaropapizmus rendszerének a kiépülése, ami a Bizánci Birodalom egyházpolitikájában teljesedett ki a keleti ortodoxiában. Az ortodox Kelet és a katolikus Nyugat közötti nagy egyházszakadás időpontjaként az 1054. évet tartják számon annak ellenére, hogy ez a folyamat az Imperium Romanum két részre szakadásával már megkezdődött, majd a dogmatikai, szertartásbeli, egyházfegyelmi és nem utolsó sorban egyházszervezeti különbségek kialakulásával egyre élesebbé vált. A keleti felfogás szerint a 3. században kialakult patriarchátusok (Róma, Jeruzsálem, Antiokhia és Alexandria), melyek körébe 381-től Konstantinápoly is beletartozott, egyenlők voltak és közöttük csak tiszteletbeli sorrend létezett. Ez a sorrend – némi császári ráhatásra – úgy alakult, hogy Konstantinápoly Róma után megkapta a második helyet. Röviddel azután, hogy 1054-ben IX. Leó pápa küldötte, Humbertus bíboros a pápa felsőbbségének elismerését követelő levelet átadta Konstantinápolyban, kitudódott, hogy a római egyházfő halott. Kéruláriosz Mihály pátriárka ilyen körülmények között nem volt hajlandó a tárgyalások folytatására, ezért a követ Humbertus ez év július 16-án a Hagia Szophia oltárasztalára tette a pátriárkát és híveit kiközösítő bullát. A válasz 8 nappal később érkezett meg: a konstantinápolyi helyi zsinat egyházi átokkal (anathéma) sújtotta a kiközösítő okiratot és készítőit. A keleti pátriárkák ezt a határozatot kivétel nélkül elfogadták, így az egyházszakadás véglegessé vált, és azt a 13. illetve 15. századi újraegyesítési kísérletek sem számolták fel. Az ortodox egyházszervezet alapelve, hogy az egyház egyedüli és mindenkori feje Jézus Krisztus, a püspökök pedig egymással egyenlők. Ők egyenként és együttesen ugyanazt a hatalmat gyakorolják. Az ortodox egyházban megmaradt a világi hívőktől (laosz) elkülönült, hierarchiába rendeződött papi rend (klérosz) az egyházi hatalom gyakorlására. Ebbe a hatalomba a tanítói hatalmat (potestas magisterii), az egyházi szertartások végzésének hatalmát (potestas ordinis) és a jogalkotás, továbbá a kormányzás hatalmát (potestas iurisdictionis) sorolta, illetve sorolja a keleti egyházjogtudomány. A laikus hívőkön és a papságon kívül harmadikként megkülönböztették az egyetlen szerzetesrendhez tartozó szerzeteseket és végül a keresztségre készülő ún. hitjelölteket. Az ortodox egyház legfőbb tekintélye az ún. pléróma, e négy rendnek az összessége, azaz az egyháztagok közössége. A patriarchátusok ún. autokefál közösségek saját jogalkotó, kormányzati és jogszolgáltató szervekkel, melyek között a legmagasabb mindhárom funkciót tekintve a zsinat. A patriarchátusok egyházmegyékből, azok esperességekből, azok pedig egyházközségekből álltak. Az ortodox kereszténységben az autokefál egyházak mellett létrejöttek ennél korlátozottabb önállósággal rendelkező, ún. autonóm egyházak is, amelyek valamely autokefál egyházzal álltak függőségi kapcsolatban és ezért egyházfőjüket az adott autokefál egyház pátriárkája erősítette meg és szentelte fel. Az egyetemes zsinatok léte Keleten is megszokott volt; ezek funkciója az egyetemes ortodox egyházat foglalkoztató kérdések megvitatásában állt, illetve áll.

Az ortodox egyházjog forrásai a Biblia, a hagyomány, az egyházi törvényhozás, az egyházra vonatkozó és az egyház által elismert állami törvények (nomokánonok), a pátriárkák és a zsinatok határozatai, valamint a kánonjogászok állásfoglalásai. Az autokefál egyházak helyi zsinatai mellett jelentősége volt az egyházszakadás előtti egyetemes zsinati döntvényeknek is, amelyeket a keleti és a nyugati egyház egyaránt elfogadott. Ezzel szemben az egyházszakadás után a keleti egyetemes zsinatok az ortodox egyházszervezetből következően – mint említettük – csak egyeztető fórumként működtek. Kánongyűjtemények készültek ugyan, az ezekben foglalt kánonok átfedéseket is tartalmaztak vagy a korábbi szabályokat módosították, illetve kiegészítették. Sok kánon egy bizonyos korhoz kötődött, és ezért idővel aktualitását veszítette. Bár az autokefál egyházak saját jogrenddel rendelkeztek, ezek a jogforrások rendszeréből következően mégis azonos elveken alapultak, apróbb eltérésekkel. Meg kell említeni azt is, hogy a pápa egyházfőségét elfogadó, de az ortodox rítushoz ragaszkodó görög katolikus egyház joganyagát a római katolikus egyházjog kodifikálásával párhuzamosan rendezték (Codex Iuris Canonici Orientalis), majd 1991-ben ezt a joganyagot is modernizálták (Codex Ecclesiarum Orientalium).

Az államegyháziság következő típusa a partikuláris nemzeti egyház, amely a nyugati kereszténység területén a germán törzsi királyságok katolizálásával jelent meg, majd vált általánossá Európában a patrimoniális királyságok korában. Szó volt arról, hogy 380 után Nyugaton az Imperium Romanum államegyháza ragaszkodott ahhoz, hogy a világi uralkodó ne kerüljön az egyház fölé. Az Ambrosius által megfogalmazott tétel („az uralkodó helye az egyházban van, és nem az egyház felett”) a gyakorlatban azonban sok tényező együtthatásaként alakult.

Ezek egyike a kánonjogi autonómiafogalom volt, mely szerint az egyház a ius divinum alapján szuverén. Ez a szemlélet magától értendőnek tekinti az autonómiának mint az egyetemes egyházra vonatkozó jogosítványnak a létét az állammal szemben. Az egyházszervezetet 381-ben uralkodói rendelkezésre a birodalom közigazgatási egységei szerint határozták meg: az adott praefectura határaihoz igazították a területén lévő patriarchátust, a diocesishez az érseki egyháztartományt, a provinciához pedig a püspökséget. Az adott egység egyházi vezetőjének a közigazgatási egység székhelyén működő klérikust tették meg. A Nyugatrómai Birodalom felbomlását követő évszázadokban létrejött uralmi térségekben azonban a fejedelmi-királyi hatalommal összefonódó nemzeti egyházak autonómiáját általában addig tartották csak tiszteletben, míg az a világi hatalomgyakorló szuverenitását nem sértette, bár az augustinusi keresztény uralkodóeszmény azt jelentette, hogy az uralkodó köteles az isteni parancs szerint kormányozni, és e parancs mibenlétét a földön az egyház határozza meg. A római katolikus egyház igényelte az adott államoktól az állam területén lévő egyháztartományok autonómiáját, de a laikusok partikuláris önkormányzatiságát elutasította. Szervezetének teokratikus, egyetemes, egységes és központi jellege kizárta az autonómia olyan értelmezését, amely szerint az egyháznak – akár a maga egészében, akár pedig valamely politikailag vagy földrajzilag körülhatárolt területen – a szónak államjogi értelme szerint felfogott önkormányzatot tulajdoníthatnánk. Kánonjogon nyugvó autonómia illette azonban a székes- és társkáptalanokat, a szerzetesrendeket, pápai privilégium alapján a papi egyetemeket és püspöki privilégium szerint a vallási egyesületeket is, ezt azonban a papi rend gyakorolta a világi elem kizárásával, hierarchikus szervezetben. Egyházjogi értelemben az egyházi hatalom természetfeletti hatalom, amelynek egy része forum ecclesiasticum internum, azaz a lélek felett, az érzéki világon kívül érvényesül, más része az egyház külső, érzékek alá eső viszonyaira vonatkozik (potestas esslesiastica pro foro externo). Mivel azonban ezek a legritkább esetben különölnek csak el, az egyházi hatalom egyszerre lelki és jogi (potestas pro foro utroque). Aquinói Szent Tamás – az isteni (ius divinum) vagy emberi jogon (ius humanum) alapuló – egyházi hatalmat rendi (potestas ordinis) és joghatósági hatalomra (potestas iurisdictionis) osztotta, míg a későbbiekben tanítói (potestas magisterii), megszentelő (potestas ministerii) és kormányzói hatalomról (potestas iurisdictionis) beszéltek, ahogy ez – mint láttuk – a keleti ortodoxiában is történt. Az egyház társadalmi viszonyainak rendezésére és az egyház kormányzására vonatkozó joghatósági hatalom „Krisztus helytartóját”, a pápát illette, nem a hívek összességének adatott – szemben a keleti ortodox tanítással. A katolikus egyháztörténet-írás a hívek egyetemes papságának elvét az ősegyház vonatkozásában sem ismerte el, a hívektől elkülönülő klérus intézménye miatt a 16. század után pedig kifejezetten elutasított minden protestáns mintát. A tridenti zsinat (1545-1563), bár e tekintetben lényeges változást nem hozott, szigorította az egyházfegyelmet és megerősítette a katolikus egyház hierarchikus szervezetét: fenntartotta a papi rendet, a cölibátust és a pápa egyházfői hatalmát is.

A nemzeti egyházak esetében az állam és a római katolikus egyház kapcsolatát a fenti autonómifogalmon kívül másodikként az ésszerűségből fakadó uralkodói egyházpolitika alakította, melynek alapjai jól láthatók már a nemzeti egyház prototípusánál, a frank uralkodók ún. sajátegyházánál (Eigenkirche). Klodvig keresztségével (498) a romanizált lakosság athanaszioszi hitvallását választotta a germán törzsek arianizmusával szemben. Megnyerte Gallia lakosságának szimpátiáját, akik a frank hódításig az ariánus nyugati gótok fennhatósága alatt álltak, sőt a római katolikus tradíciót követő püspökök személyében az állami és városi igazgatás alapelemeire is rátalált a gyorsan növekvő frank birodalom. A püspökök és az apátok tehát állami feladatokat is elláttak, tanácsadóként és kancellárként a vándorló udvartartásban éltek, hűséggel (Treueid), valamint udvari szolgálattal (Hoffahrt) tartoztak. A frank egyház népegyházként, az uralkodó saját egyházaként Rómával szemben önállósága megőrzésén fáradozott. Egyházalkotmánya, igazgatása, méltóságainak kinevezése (királyt illető kegyúri jog, azaz ius patronatus regiae maiestatis) a királyi belátástól függött. A király egyházkormányzati jogkörét egyrészt az egyházat adományokkal ellátó egyházalapítóként, másrészt a „rex et sacerdos” elvvel indokolva gyakorolta. Ez utóbbi elv azt jelentette, hogy a püspöki felszenteléssel azonos koronázási szertartás során a király a felkenéssel más minőségű személlyé vált, amit a későbbi oklevelekben a sacratissima maiestes (szentséges felség) kifejezés adott vissza. Így pedig – szólt az indokolás – jogos, hogy az egyház ügyeit kvázi papként rendezze. Martell Károly halála (741) után a pápai udvar, hogy ezt a viszonylagos különállást felszámolja, újjászervezte a frank egyházat, és 748-ban minden keleti frank és bajor püspökséget a mainzi püspökségnek rendelt alá. Bár az erősebb kezű frank királyok alatt a pápai hatalomgyakorlás nagyban az uralkodói akarattól függött, Jámbor Lajos uralkodásának idejére (814-840) a római egyház frank földön is a világi uralkodó feletti szellemi hatalom igényével lépett fel.

Ahogy a későbbi francia monarchia királyainak, úgy a Sacrum Romanum Imperium uralkodóinak egyházpolitikája is ezen a frank hagyatékon alapult azzal a különbséggel, hogy Nagy Ottó, akit a pápa 962-ben koronázott császárrá, az egyházat a törzsi hercegek hatalmi törekvéseinek ellensúlyozására használta: az egyházi méltóságviselők állami hivatalukat a kényszerű papi nőtlenség következtében nem tudták átörökíteni, viszont az uralkodó patrónusi joga következtében az ő érdekeit szem előtt tartó személyek voltak. A törzsi hercegségek vezetői ezzel szemben birodalmi méltóságukat továbbadták utódaiknak, és ilyen módon a császári hatalomtól függetlenedő, területi széttagolódást elősegítő tényezőkké váltak. Angliában a katolikus nemzeti egyház korában az előkelők — ellentétben a német fejedelmekkel — a Rómával folytatott politikai csaták során uralkodójukat támogatták, és nemzeti érzelmeiktől indíttatva számos esetben maga a klérus is vállalta a pápai hatalommal való szembeszegülést. A különbségek az egyes nemzeti egyházak között nem kis mértékben aszerint alakultak, hogy az éppen királyi, illetve pápai trónon ülő uralkodó és pápa között milyen diplomáciai kapcsolat élt, személyiségük konfliktuskerülő vagy konfliktust felvállaló volt, és mennyire voltak képesek érdekeik érvényesítésére egymással szemben. Emiatt többször változott annak megítélése, hogy a királyt illető kegyúri jog pontosan milyen tartalommal értelmezhető a pápai rezervációval (fenntartás) vagy a kánoni választással szemben. Időben és országonként is voltak eltérések az egyházi jogalkotási és jogalkalmazási hatáskörbe tartozó ügyeket tekintve is (lásd később, a kánojogi irodalom kapcsán leírtakat), hiszen a IV. lateráni zsinat (1215) csak azt rögzítette, hogy a szentszékek nem terjeszthetik ki joghatóságukat világi ügyekre.

A helyi sajátosságok ellenére a frank alapokon túl több közös vonás létezett még a nemzeti egyházak viszonyait tekintve. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a szigorú egyházfegyelem megtartását követelő 1022. évi páviai zsinat után a nyugati kereszténység egységessé formálódott, majd a 13. század elejére jogrendje is egységesült. Épp így közös jellemvonás volt az is, hogy a nemzeti egyházakban az egyháziak szerveződtek elsőként renddé (ordo clericorum), pontosan azért, mert a patrimoniális uralom korai szakaszában megkapták már privilégiumaikat. Ezek a következők voltak. A privilegium fori (ítélkezési kiváltság) a saját joghatóság érvényesítését jelentette az egyházi rend tagjaira, azaz mind büntető-, mind magánjogi perekben mentesültek a világi bíróságok joghatósága alól. Ezt a kiváltságot – az alább ismertetett egyházállamiság eszméje értelmében – az egyházjogászok azzal indokolták, hogy a világi uralmat erkölcsileg megítélő egyház tagjai magasabban állnak, mint a világi személyek, ezért az egyházi bíróságok elsőbbséget, illetve felsőbbséget élveznek a világi bíróságokkal szemben. A privilegium immunitas a közterhek viselése, azaz az adók, vámok stb. alóli mentességet jelentette, bár haderejével az egyház háború idején rendszerint az uralkodó rendelkezésére állt. Több pápai dekretális rögzítette, hogy az egyház közszükség esetén sem kényszeríthető arra, hogy vagyonjogi tekintetben teljes mentességét feladja, de belső meggyőződésből rendkívüli adók formájában hozzájárulhat az állami költségek fedezéséhez. Harmadikként a privilegium canonisról kell megemlékezni, amely fokozott büntetőjogi védelem formájában biztosította az egyházi személyek méltóságát, testi épségét és javait. Az ezeket sértő magatartások szentségtörésnek minősültek, és egyházi büntetéssel (is) is szankcionáltak voltak.

A középkori római katolikus egyház és az egyes államok közötti viszonyt alakító tényezők körében harmadikként az egyházállamiság eszméjéről és annak gyakorlati megvalósulásáról kell szólni. A katolikus egyháztörténészek a római püspök kiemelkedését a püspökök köréből – mint említettük már – Kelementől, az 1. század végétőlszámolják. Ehhez társult, hogy a 4. század óta pater patres címet használó római püspök, aki ekkor már Itália legnagyobb magánbirtokosa volt, a Sancta Romana Ecclesia fejeként az eredeti egyházi hatalom mellett a constantinusi hagyatékra (Constitutum Constantini) hivatkozva önmagának világi rendező hatalmat is tulajdonított. Stilisztikai jegyek alapján a Constitutum Constantini keletkezését újabban a 8. század második felére datálják. A hamisított oklevél állítása szerint Constantinus birodalma nyugati részében a politikai hatalmat a római püspöke hagyta, amikor székhelyét Bizáncba tette át. Az oklevél, ha ez a kormeghatározás pontos, jó hivatkozási alapot szolgáltatott az egyházi állam létrejöttéhez, majd a virágzó és késő középkorban a pápai szupremáció igényét támasztotta alá. A 8. századra a nyugati kereszténység fokozatosan távoldott Bizánctól. Amikor a pápa szicíliai birtokait a császár elkobozta és a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alá helyezte, a 731. évi római zsinat pedig elítélte a keleti képromboló mozgalmat, a Közép-Itáliát fenyegető langobard betörésekkel szemben III. Gergely pápa (731-741) nem reménykedhetett abban, hogy a Bizánci Császárság segítségére siet. Bár tettét Bizáncban a régi Róma barbár uralom alá kerüléseként értékelték, a frank majordomushoz, Martell Károlyhoz fordult. Ez a szövetségre lépés eredeményesnek bizonyult. 751-ben Károly fiát, Kis Pipint a frank püspök királlyá kente jogos urával, a Meroving Childeriggel szemben, akit ugyanekkor kolostorba internáltak. 3 évvel később, amikor a langobardok újabb betörése miatt II. István pápa (752-757) az Alpokon át Pipinhez menekült, az új szövetségesek szerződésben is rögzítették megállapodásukat. Eszerint Pipin a pápának ígérte a langobardoktól visszafoglalandó földet, ő pedig Pipint felruházta a római császár helyettesének méltóságával és újra megkoronázta, mint ahogy ezt tette fiaival is. Természetesen mindezt kellő érvekkel támasztották alá. Zakariás pápa (741-752) szerint a hatalom valójában azt illeti, aki ténylegesen gyakorolja azt, ami a Merovingok uralma alatt alkalmazott öröklési elvvel szemben az ún. idoneitás, az alkalmassági elv előtérbe kerülését jelentette. Ilyen előzmények után 756-ban a pápai állam mintegy 40 ezer négyzetkilométernyi területen (Ducatus Romanus, Pentapolis, Ravennai Exarchátus) jött létre formailag független hatalomként. A gyakorlatban azonban a frank uralkodó erős befolyása csak Nagy Károly halála (814) után csökkent. 780-ban a pápa már szuverén uralkodóként lépett fel Bizánccal szemben és állama saját képével ellátott pénzzel is rendelkezett. A 9. század első felében összeállított, sevillai Szent Izidornak tulajdonított ún. Ál-Izidor gyűjtemény már a pápa felsőbbségét hirdette a világi hatalmasságok felett.

Az egyházállamiság eszméjét erősítette az a törekvés is, hogy a pápaválasztást függetlenítsék a császárok befolyásától. Ezért rögzítette 499-ben a római zsinat, hogy a pápa életében rajta kívül senkinek sincs joga az utódlás kérdésével foglalkozni, sem a választással kapcsolatban pártot alapítani, és ezért hirdette ki II. Miklós pápa (1059-1061) törvényét is az 1059. évi lateráni zsinat. Ez utóbbi szerint a pápát a bíborosok választják, a papság további része és a nép pedig utólagos jóváhagyását adja. A császárnak ebben a rendben csak annyi maradt, hogy óhajára elvileg figyelemmel kellett lenni. A világi befolyás, a császár annulációs joga a pápaválasztásra ezzel elenyészett, sőt nem sokkal később, 1074-ben VII. Gergely „Dictatus papae” c. okmánya azt is rögzítette, hogy a pápának joga van a császárt trónjáról letenni, ha az alkalmatlannak bizonyul az uralkodásra, és csak a pápa használhatja a római császári hatalmi szimbólumokat. A pápaválasztás jogi szabályozásával párhuzamosan kialakult a bíborosi kollégium (Collegium Sacrum Apostolicum), így rögzült a hierarchikus, monarchikus és teokratikus katolikus egyházszervezet legfelső szintje is, melyen az egyházfő mellett az említett bíborosi kollégium és az egyetemes zsinat kapott helyet.

A cluny reformmozgalom ugyanekkor a főpapi székek betöltésére gyakorolt laikus (uralkodói) befolyás és a sajátegyházi rendszerből adódó esetleges korrupció ellen is fellépett. Mivel az egyházi méltóságviselők egyben világi hatalomgyakorlók és a császári hatalom elsőszámú támaszai is voltak, a megüresedett javadalmakba helyezett személyek kiválasztásának joga jelentős politikai súllyal bírt, miközben az ún. „két kard elmélet” egyházi részről megfogalmazott szubordináló változata szerint az egyházra ruházott két kard egyikét az egyház a világi felsőbbségnek azért adományozza tovább, hogy azt a világi hatalomgyakorlók az egyház érdekében, az egyháznak alárendelve forgassák. Az invesztitúraharcot lezáró wormsi konkordátum, amely V. Henrik császár és II. Calixtus pápa 1122. szeptember 23-án között jött létre, a világi hivatalok és javadalmak adományozását (jogarral való invesztitúra) elválasztotta a megüresedett egyházi méltóságok betöltésétől (bottal és gyűrűvel való invesztitúra). Ennek következtében a birodalmi alkotmány a Stauf-házi császárok reformjával jelentősen módosult. Az alkotmány alapja a birodalom feje és a fejedelmek közötti hűbéri jogviszony lett, úgy az egyházi, mint a világi fejedelmek vonatkozásában. A főpapok világi kormányzási és haszonvételi jogosítványaikat hűbérjogi aktussal, jogarral való invesztitúrával kapták a császártól, mint ahogy ezt követően a világi fejedelmeket is velük azonos módon integrálták a birodalmi hierarchiába.

A konkordátum hatásai között tartják számon azt is, hogy az egyházállamiság eszméjének szolgálatában a római egyházkormányzat hivatalnokrendszere az egész katolikus egyházra kiterjedő hatalom birtokosává és gyakorlójává vált. Ekkor épült ki a diplomáciai életben a legátusok rendszere, a pénzügyi igazgatást végző Apostoli Kamara, a központi írásbeli ügyintézés és oklevélkiállítás helye, az Apostoli Kancellária, valamint a Curia Romana, a pápa egyházfői és egyben uralkodói udvara, mely 1100 után a pápai központi hivatalok összességét jelölte és egyben az egyházkormányzat legfontosabb szerve volt. Az egyházállamiság fénykora minden bizonnyal III. Ince, a teokratikus reformpápa (1198-1216) időszaka volt, aki amellett, hogy a katolikus világ uralkodói felett erkölcsi kontrollt gyakorolt és így erőteljesen befolyásolta azok politikáját, a pápaság császári hűbériségtől független, világi teljhatalmát is megszilárdította. Az ő korára nyúlik vissza a központi egyházi bíróságok rendszerének kiépítése Rómában, melyek feladata az egyes nemzeti egyházakban, azaz a katolikus tartományegyházakban eljáró egyházi törvényszékek (sacra sedes) feletti felügyelet volt. A pápai főbíróságok delegált pápai joghatóság alapján működtek. Ilyenek voltak a Dataria Apostolica és a Sancta Rota Romana, melyekhez később a Signaturae Apostolica és a Poenitentiaria Sacra Romana társult. Magánjogi ügyekben legfelsőbb fórumként a kifinomult eljárásáról híres Rota járt el. Elnevezését – egyes nézetek szerint – kör alakú padlóberakásáról kapta vagy ez a kör alakú határidő-nyilvántartás eredménye, míg mások úgy vélekedtek, hogy az eljárásban a bírák körben ültek és rotálták a perbeli szerepeket. A kéthavonként történő rotációnak a jelentősége elsősorban abban állt, hogy csak maga a Rota bírálhatta felül az általa egyszer már eldöntött ügyeket a következő turnusban. A Signaturae Apostolica 6 bíborosból álló testülete semmítőszékként funkcionált és az igazságszolgáltatást felügyelte, tehát csakis a pártatlanság kérdését vizsgálta a Rota ítélkezése tekintetében is, nem pedig az ügy meritumát. A Dataria és a Poenitentiaria a pápa kegyelmezési jogkörét érvényesítő kegyelmi fórum volt. Meg kell jegyezni, hogy a római perlekedés igen költséges és a időigényes foglalatosság volt. Éppen ezért fontos, hogy a 10-11. századtól kezdve gyakorta pápai delegált bírók (iudex delegatus) helyben, az adott tartományegyházban ítélkeztek fellebbezési fórumként. A iudex delagatus intézménye azon túl, hogy tehermentesítette a központi bíróságokat, hozzájárult a nemzeti egyházak szentszéki bíróságainak kiépüléséhez és hatékony működéséhez is.

Az egyházállamiság eszméje – amellett, hogy maga a pápai állam megmaradt – a nemzetállamok nagymértékű erősödésével és a pápai hatalom gyengülésével bukott meg a 14-15. század során. A Sacrum Romanum Imperiumban Bajor Lajos uralma idején, 1338-ban rögzítették a Constitutio Licet Iurisban, hogy a császár megválasztása csak a választófejedelmek hozzájárulásától függ, azaz a megválasztott király pápai megerősítés nélkül is császárnak tekintendő. 1452 után a császárokat ennek megfelelően a pápa már nem koronázta meg. Anglia esetében a szakítópróba a pápai igazságszolgáltatási és pénzügyi rendszerrel szembeni ellenállás volt. A péterfillérek és a betöltetlen püspökségek javadalmainak Rómába utalása a nemzeti vagyon jelentős részét elszívta. Az 1353. évi Statute of Provisors szerint „Anglia szent egyházát” a király és a nemesség látta el beneficiumokkal, és ezek az ország jogának védelme alatt állnak. III. Eduárd (1327-1377) 1376-ban a Jó Parlament összehívásával ennek a felfogásnak kívánt érvényt szerezni, a végső döntés előtt azonban kikérte John Wyclif (1320-1384) oxfordi egyetemi tanár véleményét. Wyclif igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy a parlament jogosan tartja-e vissza az ország kincseit, mire XI. Gergely (1371-1378) öt átokbullát adott ki a teológus ellen. Bár élete során egyházi hatóság egyszer sem marasztalta, a konstanci zsinat (1414) arra ítélte Wyclifet, hogy „260 tévelygést” tartalmazó könyveit és exhumált csontjait megégessék. 1393-ban a Statute of Winchester az 1353. évi rendelkezést megerősítve szigorú büntetést írt elő a királyi bíróságok hatáskörébe tartozó kérelmeknek az országból történő kivitelére, és így a pápai igazságszolgáltatás ellen foglalt állást. Kétségek merültek fel a pápa státuszát illetően is: Róma püspökeként nem tekinthették olyan személynek, akinek angol bíróságok writet küldhetnek vagy aki angol alattvalót kiközösíthet. Franciaország esetében a német és az angol példával szemben arról volt szó, hogy az avignoni fogság (1305-1377) időszakában a pápai befolyás vagy még kevésbé akarat érvényesítését bátran feledni lehetett. Szimbolikus jelentőségű, hogy 1377-ben az ünnepélyes „hazaköltözés” Rómába már nem a Lateránt, hanem a Vatikánt jelentette, amely ezentúl az egyházi állam székhelyeként szolgált. A gallikán szabadságjogokra történő hivatkozás, amelyet az 1438. évi Pragmatica Sanctio de Bourges rögzített is, ezután állandó részévé vált a pápai hatalommal szemben a francia egyházpolitikának. Ez a norma tiltotta meg többek között azt is, hogy a jogvitákat az országból kivigyék, azaz a felek pápai bíróságokhoz folyamodjanak. Miután VI. Orbán pápa (1378-1389) megengedte a nyugati kereszténység uralkodóinak, hogy megvizsgálják, az adott pápai irat nem ütközik-e saját jogrendjükkel, általánossá vált, hogy a nemzeti egyházak autonómiáját, illetve az uralkodó egyház körüli jogait e királyi tetszvényjog (ius placeti) segítségével védjék Rómával szemben. Bár a nemzetállamok megerősödését ehelyütt csak a három meghatározó európai állam példájával szemléltettük, a folyamat a nyugati kereszténység más államai esetében is lezajlott, gondoljunk csak a prágai egyetemi tanár, Jan Hus (1369-1415) hitújító mozgalmára és a kényszerűen elismert (bázeli zsinat, 1433) cseh nemzeti egyházra, melyet a kenyér és a bor együttes vételével történő úrvacsoráról utraquista egyháznak neveztek (sub utraque specie = két szín alatt).

A pápai hatalom gyengüléséhez jelentősen hozzájárult a párizsi egyetemen kidolgozott ún. zsinati elmélet is. Ennek lényege először is az az állítás volt, hogy a pápa nem abszolút ura az egyháznak, csak normál esetben irányítja azt. Rendkívüli körülmények esetén azonban a hívek közössége teszi ugyanezt. Az ilyen hatalomgyakorlás fomája az egyetemes zsinat, melynek ekkor nagyobb a hatalma, mint a pápáé (concilium supra papam). Másrészt a zsinati elmélet hívei azt állították, hogy a pápai hatalom az egyház hatalmából fakad, és ezért csak megbízásból kormányoz. Ha pedig hatalmával visszaél, az egyetemes zsinat ítélkezhet felette és megfoszthatja attól. A concilium supra papam tételt a konstanci zsinat (1414-1418) 5. ülésén hivatalosan is elfogadták. Közvetlen gyakorlati következménye az volt, hogy az ún. nagy egyházszakadást felszámolták, azaz XII. Gergely, a törvényes pápa lemondott, a pisai ellenpápát, Baldassare Cossát (XXIII. János) Zsigmond császár elzáratta, az avignoni ellenpápát, Pedro de Lunát (XIII. Benedek) maga a zsinat fosztotta meg vélt jogaitól, majd szabályozták a pápaválasztást és Oddone Colonnát V. Márton néven pápává választották (1417-1431). A zsinati elmélet azonban a konstanci zsinat határozata ellenére sem nyert pápai elismerést a későbbiekben.

A római nemesi családok párharca, amelyekből az egyházfők nehezen tudtak kimaradni, a pápák és ellenpápák sora, valamint a reneszánsz pápák nepotizmusa (elvilágosiasodása, túzó fényűzése) erkölcsileg kezdte ki az egyháziállamiságot, amely így a 14-15. században mélypontra jutott. Az erkölcstelenség kirívó példáját a Borgiák tevékenysége adta, akik egyébként eredményesen léptek fel a territoriális hatalom megerősítése érdekében. A Borgia VI. Sándor pápa (1431-1503) nagybátyja, III. Calixtus révén igen fiatalon érsek és bíboros lett, aki egyháztartományát évtizedeken keresztül gondos gazda módjára tartotta rendben. Gazdag, kiváló képességeket és sötét bűnöket egyesítő személyisége jogászi, katonai ismereteket is magába foglalt. 1492-ben nyilvánvaló vesztegetésekkel (szimónia) szerezte meg a pápaválasztók szavazatát és így a pontifex maximusi triarát. Nagyszámú gyermekét mindig támogatta, különösen fiát, Caesart befolyásolta negatívan. VI. Sándor döntőbíráskodásával felosztotta az újvilágot a portugálok és a spanyolok között, ugyanakkor mindent megtett a katolicizmus esetleges megújulásának elfojtása érdekében is, ahogy ezt a reformáció előhírnökének tekinthető Girolamo Savonarola (1452-1498) működése jelzi. A firenzei San Marco rendház dominikánus szerzetese a prédikálás mellett irodalmi tevékenységet is folytatott. 1494 és 1498 között teokratikus köztársasági rendet hozott létre az Arno-parti városban, amely sajátos módon érvényesítette a népszuverenitás elvét. A barát hívei radikálisan léptek fel a hiúság külső jelei ellen. Erkölcsjavító törvényei és aszkétikus túlzásai miatt fokozatosan nőtt Savonarola egyházi és világi ellenségeinek száma, míg végül eretnekként, az egyházi béke megzavarójaként és népbolondítóként máglyán égették el 1498-ban.

A pápai illetve egyházi hatalom védelmének eszközei körében mindenekelőtt a pápai inkvizícióról kell szót ejteni. Ennek első formája olyan pápai ad hoc vizsgáló bizottság volt, mely a 13. század elejére Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában elterjedt és eretneknek ítélt valdens és albigens mozgalom követőit kutatta fel (inquerere=nyomozni, kutakodni) és büntette meg. Az ilyen bizottságok közös jellemzője volt, hogy a hívek erkölcsi és hitbeli megítélését kivonták a helyi püspök joghatósága alól. Az 1215. évi IV. lateráni zsinat ezt az eseti intézményt tette állandóvá a Szent Hivatal megnevezés alatt. 1233-ban IX. Gergely a Domonkos-rendi szerzetesek generálisát nevezte ki főinkvizítornak. Az inkvizíció során alkalmazott eljárást a középkori jogrendről szóló fejezetben elemeztük már, így ehelyütt csak azt kell megjegyzeni, hogy egyes térségekben, mint például a francia monarchia területén az eretnekek felkutatására igénybe vették a brachium secularét, és az inkvizíció végső soron az állami bíróságoktól függött. Ennek oka a királyi hatalompolitikai igény és a pápai hitvédelmi igény egybeesésében jelölhető meg: VIII. Lajos (1223-1226) francia király a dél-franciaországi albigensek ellen folytatott hadjáratot területszerzésre és az ország központosítására használta. Az eredmény az európai jogtörténet első genocídiuma lett mintegy 1 millió albigens halálát okozva. Hasonlóan szélsőséges példája volt az eretnekekkel szembeni eljárásnak a reconquista után frissen egyesült spanyol királyságban 1483-ban felállított inkvizíció, amely az uralkodók abszolút hatalmának egyik megalapozójaként szolgált. Az iszlám vallású mórokkal és a zsidó kisebbséggel szembeni intoleráns politika következtében a régebbi pogromok helyett ebben az időben váltak gyakorivá a kényszerkeresztelések és a színleges áttérések. Az inkvizíció célpontját ezek a katolizált neofiták képezték. Az inkvizítorok tehát nem származás szerint jártak el, hanem az áttértek (convers) hitelvi meggyőződését vizsgálták. Ezt a királyi politikát Spanyolországban 1492-ben, Portugáliában pedig 1496-ban a zsidó valláson maradtak kiűzése teljesítette be, amit 1505-ben a mórok kiűzése követett – maradandó torzulást okozva az ibér királyságok társadalmában. Miután 1610-ben III. Fülöp spanyol király (1598-1621) az iszlámról a katolikus vallásra tért moriszkókat is kiűzette, a köztisztségek viselői hosszú ideig kötelesek voltak bizonyítani „vértisztaságukat” (limpieza de sangre). Időközben az 1542. július 4-én kiadott „Licet ab initio” kezdetű pápai bulla újraalapította a római inkvizíciót is, amely a katolikus világon belül változó súllyal ugyan, de annak ellenére is megmaradt, hogy a felvilágosodás idején ez a középkori intézmény számos támadás kereszttüzébe került. A francia forradalom csapatai felszámolták itáliai tartózkodásuk alatt, 1815 után a restauráció azonban újra felállította, így csak a 19. század második felében, az egységes Olasz Királyság államrendszerében tűnt el véglegesen. Az inkvizíciós törvényszékek fellebbviteli fórumaként is szolgáló Szent Hivatal Kongregációját a II. vatikáni zsinat számolta fel 1965-ben, II. János Pál pápa pedig 1982. évi madridi látogatása során ítélte hivatalos formában „súlyos hibának és tévedésnek” az inkvizíciót.

Hatékony egyházi hatalmi eszköz volt az Index Librorum Prohibitorum, a tiltott könyvek jegyzéke is, melyen maga a Biblia is helyt kapott. Ennek indoka az volt, hogy a Szentírás értelmezésére kizárólag a papi rendet tartották alkalmasnak és hivatottnak. A középkori katolikus egyház erőteljesen fellépett egyéb, hit és erkölcs szempontjából károsnak tekintett iratok olvasása és birtoklása ellen is. Az eljárás során a szerzők elleni szankción kívül az egyes könyvpéldányokat rendszerint máglyára vetették. Az index szerepe a könyvnyomtatás felfedezése után tovább fokozódott. A 16. század közepén az egyházfők ismételten adtak ki ilyen jegyzékeket, melyek közül a tridenti index a 19. század végéig mintegy 40 kiadást ért meg. Az indexekben szerepeltek olyan szerzők, akiknek minden műve a listára került, másoknak csak egyes műveit jelölték meg. Külön kategória volt a névtelen szerzőké, mint ahogy könyvkiadók is bekerülhettek a jegyzékbe.

Mindezeken túl a római katolikus egyház fennmaradását szolgálta az is, hogy a jogtudomány művelői körében a kánonjogászok jelentős szerepet töltöttek be és az egyház kifejlett jogrenddel rendelkezett. A középkori kánonjog forrásait a Decretum Gratiani, pápai dekretálisok, valamint a kánonjogi irodalom képezték. A Decretum Gratiani (teljes nevén Concordantia discordantium canonum) az itáliai származású Gratianus, kamalduli szerzetes magánmunkája volt, melyet 1140-ben fejezett be. Törvényerőre sem zsinati, sem pápai határozat nem emelte. A bolognai kolostoriskola egyházjogtanára a teljesség igényével gyűjtötte össze az egyházi jogtudomány alapját képező jogi dokumentumokat, a kánonjogi szokásokat, az egyetemes és tartományi zsinatok határozatait, a pápai iratokat és az egyházatyák (doctores ecclesiae) műveit. Szerepeltek benne kapitulárék, és merített a pszeudo-isidori gyűjtésből is. Gratianus művét egységes szemléletű skolasztikus interpretációval látta el. Munkája a teológia és kanonisztika közötti szoros kapcsolat miatt nemcsak jogi, hanem morálteológiai kérdésekkel is foglalkozott. A Decretum Gratiani gyűjtemény mivolta miatt valójában nem képezett egységes rendszert, amit az a sajátossága is fokozott, hogy a bibliai zsidó-keresztény jogelvek mellett, illetve azzal szemben a római jog számos megoldását is alkalmazta. A középkor során több, egymástól eltérő kiadása is forgalomban volt, majd egy átdolgozást követően 1582-ben bekerült a XIII. Gergely pápa által kihirdetett új egyházjogi gyűjteménybe (Corpus Iuris Canonici).

Az elkövetkező évszázadok során az egyházjogtudomány továbbfejlesztette Gratianus művét és kitöltötte annak hiányos részeit. Később általános jogi szabályokat (brocarda) állítottak fel, folyamatosan glosszálták és különleges magyarázó szövegekkel látták el a Decretum Gratianit. Ez a továbbfejlesztés elsősorban a pápai dekretálisokban (litterae decretales) jelent meg, melyek a pápák egy adott ügyben, egy meghatározott személy részére hozott jogi döntései, jogkinyilvánításai voltak. A dekretálisokból önálló gyűjteményeket állítottak össze. A Liber Extra nevű zárógyűjteményt Raymund de Penafort IX. Gergely megbízásából készítette el. 1234-ben történt kiadatását követően megküldték a párizsi és a bolognai egyetemeknek is. 1298-ban VIII. Bonifác is összeállíttatott Liber Sextus néven egy hasonló gyűjteményt. Az ezt kísérő pápai bulla már modern hangnemben beszélt arról, hogy az egyházi törvényhozásnak jog van a régi jogot felváltó új törvények kiadására. Végezetül mindezt 1317-ben a XXII. János megbízásából készített Clementinae (V. Kelemen Konstituciói) c. gyűjtemény követte. Később több magángyűjteményt csatoltak még a katolikus egyházjog testéhez. Ilyen volt 1325-ből az Extravagentes Joannis XXII és 1500-ból az Extravagantes communes. A XIII. Gergely által kihirdetett említett gyűjtemény, a Corpus Iuris Canonici tartalmazta a Decretum Gratianin kívül mindezeket a dekretálisgyűjteményeket is. Egyházi törvények a katolikus egyházban később is születtek, de a Corpus Iuris Canonici 1918-ig hatályban maradt.

A kánonjogi irodalom eljárásjogi, valamint magánjogi és büntetőjogi írásokat jelentett. A szerzők általában Gratianus munkájára építettek. A peres eljárásnak a kontinentális jogban a mai napig érvényesülő alapformája itt alakult ki. Eszerint a pernek legalább három résztvevője van: a panaszos felperes, az alperes és a bíró. A magánjogi és büntetőjogi irodalom alapkérdését az egyházi hatáskör indokolása jelentette, azaz annak a bizonyítása, hogy egy jogterület szabályozása miért tartozik az egyház hatáskörbe,l és az ilyen jogviszonyból származó jogvita miért tartozik egyházi bíróság elé. Mivel a jog erkölcsi alapú normarendszer, az egyházi hatáskört a magánjog és a büntetőjog területén is számos intézmény esetében alá lehetett támasztani.

Annak ellenére, hogy a 13. század elejére a nyugati kereszténység egyházjoga – elsősorban a Decretum Gratiani hatásaként – egységesült, az egyházi jogalkotási és jogalkalmazási hatáskörről szóló vita az egyes európai államokban alapvetően az adott állam uralkodója és az egyház közötti erőviszonyok szerint változott. Alapelvként az egyházjogtudomány képviselői két szempontot kívántak érvényesíteni, a személyi és tárgyi elvet. Tárgyuk szerint elkülönítették a tisztán egyházi (mere spirituales) és vegyes (mixtae causae) ügyeket. Általában egyházi iurisdictio alá estek ez utóbbi alapján a törvénytelen származás kérdései és a házassági ügyek. Indokolni lehetett az egyházi hatáskört nem végrendeleti és végrendeleti öröklés vonatkozásában is éppen úgy, mint erkölcsi bűnök, így fajtalanság, házasságtörés, falánkság, becsületsértés és az esküvel megerősített szerződés megszegése esetén. A személyi elv alapján egyházi hatáskör érvényesült az egyházi személyek és az egyházi birtokokon elő személyek ügyeiben és többnyire az ilyenek sérelmére elkövetett testi sértés vagy emberölés estén is, míg az egyházi földbirtokokkal kapcsolatos ügyek rendszerint akkor voltak kivéve a világi bíróságok hatásköréből, ha a hűbérúr iránti feudális szolgálati kötelezettség nélkül kapta azokat az egyház. A személyi elv érvényesült végezetül az egyház védelmére rászoruló személyek (özvegyek, árvák) esetében is.

Bár időben túllépünk a fent jelzett korszak határán, a téma miatt mégis itt kell megjegyeznünk, hogy a kánonjog nehezen áttekinthetető joganyagát csak a 20. század legelején kodifikálták. Az előkészítést 1904-től egy tizenhat bíborosból álló bizottság végezte el szakértők bevonásával, Pietro Gaspari kardinális irányítása mellett. A római katolikus egyházi törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) 1918 pünkösdjén lépett hatályba. Öt könyve a német pandektisztika hatására utaló általános részt, a római jogi tradíciót követő személyekről, dolgokról és eljárásokról szóló hármast (personae-res-actiones), illetve zárásként a büntetőjogi szabályokat tartalmazta. Autentikus interpretációjára egy bíborosokból álló külön bizottságot állítottak fel, melynek munkálatai – terjedelmüket tekintve – rövidesen elérték a Codex volumenét. Ezek után a hatályos katolikus egyházi törvénykönyv 1983 januárjában jelent meg. 1752 kánonja 7 könyvre tagolódik, melyek az általános szabályok, az egyháztagokról szóló könyv, az egyház tanítói feladatával, illetve megszentelő feladatával foglalkozó két könyv, ötödikként a katolikus egyház anyagi javairól, hatodikként a büntető rendelkezésekről, hetedikként pedig az eljárásokról szóló könyv. Ez a tradicionális felekezeti jogrend tartalmában ragaszkodik a gyökereihez, polgári jogi joghatállyal azonban a Vatikánon kívül nem rendelkezik.

Az államegyháziság sajátos formája, a territorializmus a lutheri reformációhoz köthető. Míg a középkori hitújító mozgalmakat (katharok, albigensek, valdensek, lollardok, husziták) elfojtották, az Ágoston-rendi szerzetes, Martin Luther (1483-1546) fellépése következtében a nyugati kereszténység területén mindeddig visszafordíthatatlan vallási heterogenitás jött létre. A reformáció mint visszahatás a katolikus egyház alkotmányának monarchikus abszolutizmusa ellen, az egyház szervezetét tekintve hasonló nézetekben nyilvánult meg a lutheri és a kálvini egyházban. Vallották, hogy a Szentírás tanúsága szerint a Jézus Krisztustól származó oldás és kötés hatalma (ún. kulcshatalom, potestas clavium) a maga egészében az egyházat illeti meg, nem egy azon belül elkülönülő rendet. Martin Luther munkássága elsősorban az egyház szellemi tartalmára (communio spiritualis, ún. belső keresztyénség) és a tanítás igei tisztaságára, nem pedig a történetileg megvalósult communio corporalisra (ún. külső keresztyénség) irányult. Szerinte az Isten balján álló világi birodalomban a világi jog, a kényszer, az egyenlőtlenség és az uralkodás érvényesül. Ennek tagjai status corruptusban vannak, amelynek terméke az egyházi jogrend és az egyházi szervezetrendszer is. Ezzel szemben az Isten jobbján álló birodalom tagjai status incorruptusban vannak. Ebben a birodalomban a szabályozás eszköze a lex divina, ami a megigazító kegyelemben nyilvánul meg. Itt szabadság, egyenlőség és testvériség uralkodik. Mivel a hívő – a mellérendeltség dialektikájában – mindkét birodalomnak tagja, az egyház szétbonthatatlanul szellemi és testi jelenség is. Azt tartotta, hogy az egyház teológiai értelemben a hívők hitvallástól és nemzettől független hitbeli közössége, amelynek középpontjában a názáreti Jézus Krisztus áll. Luther négy tétele a hit által történő megigazulásról, a miséről, a szerzetesi életről és a pápaságról, amelyekből úgy vélte, nem engedhet, közvetlen kapcsolatba állíthatók az egyházszervezet kérdésével. Ha hit által van a megigazulás, kegyelemközvetítő papi rendre nincs szükség: „Minden hívő valódi szellemi rend tagja, és köztük különbség nincs, csak egyedül hivataluk szerint”. Az egyházi hivatallal megbízott (ministerium verbi) személyek ordinatiója természetfeletti képességgel vagy eltörölhetetlen papi jelleggel nincs összekötve, és az ordináltak teljesen egyenlők. Az igazi egyháznak látható feje és központja nem lehet, tehát a pápaság az egyház megrontására irányuló legnagyobb zsarnokság – állította Luther.

Bár a lutheri, fejedelmi reformáció egyházalkotmányai változatosan alakultak, mindnek sajátja volt, hogy a püspöki rendszer változatlanul megmaradt, és az uralkodónak, illetve tartományfejedelemnek kivételes vezető pozíciót biztosítottak az egyházban. Az egyházi hatalmat nem tartották felsőbbségnek. A világi felsőbbség hatalma azonban kiterjedt az egyház kormányzására is: ezt nem polgári hatóságok, hanem a fejedelem által kinevezett, a fejedelem nevében kormányzó, egyházi és világi tagokból álló konzisztórium (országos egyházi tanács) gyakorolta. Az egyház önálló kormányzati feladatot nem látott el, csak az Ige hirdetésével és a szakramentumok kiszolgáltatásával foglalkozott. Luther nézetei alapján tagadták a pápa joghatóságát, a püspökök apostoli jogutódlását és a különálló papi rend létezését is. Miután nyilvánvalóvá vált számára, hogy a papi rend útján az egyház megújítása nem lehetséges, úgy vélte, hogy a német nemzet nemességében lelt rá a szükséges mentő kézre. Az apostoli levelek alapján vallotta, hogy „a világi hatóság Istentől arra van rendelve, hogy a gonoszokat megbüntesse és a kegyeseket védelmezze, (és ezért) szükséges, hogy hivatalát szabadon és minden akadály nélkül gyakorolhassa az egész keresztyénségben”. Ez a felfogás közvetett módon ahhoz vezetett, hogy a parasztfelkelések (1524-25) leverésével megerősödött tartományfejedelmi hatalom természetes része lett a tartományi egyház feletti rendelkezési jog. Luther pártfogójának, Bölcs Frigyesnek öccse, János 1527-ben e rendelkezési jogból fakadóan végeztetett a szász tartományban átfogó egyházi és iskolai vizitációt. Minden helységben megvizsgálták a klerikusok, a tanárok és a hívők képzettségét, a helyi egyházi szokásokat és a tulajdoni viszonyokat; a régi egyházjogi intézmény azonban most az új célt szolgálta. Eközben az első speyeri birodalmi gyűlés 1526-ban – a következő zsinatig – a tartományi rendekre ruházta a ius reformandit. Ennek értelmében mindazon rendelkezéseket bevezethették, amelyeknek keresztényi jellegéről és célszerűségéről a hercegek meggyőződtek. Az evangélikus tartományfejedelmi egyházkormányzat kialakulását nagyban elősegítették a kisajátítások is. Az egyházi javak szekularizálása, bár a pénzügyi szempontból szükséghelyzetben lévő tartományurak már korábban is éltek ezzel a lehetőséggel, a protestantizmussal kapcsolatban elsőként a Német Lovagrend területén fordult elő 1525-ben.

A tridenti zsinat megnyitásával egy időben (1545) a vallási egység megőrzésén fáradozva V. Károly császár a protestáns fejedelmek alávetését határozta el. Az ún. schmalkaldeni szövetség megtörését (1546-47) követően a katolikus rendek, melyek egyébként 1538-ban ugyancsak ligába tömörültek a császárral szemben, most a protestáns fejedelmekkel közösen léptek fel. Az újabb török támadás veszélyével szembesülő Ferdinánd császár 1552. augusztus 2-án aláírta a passaui szerződést, amely a szabad vallásgyakorlást azzal a kikötéssel biztosította, hogy a következő birodalmi gyűlés dönt a vallási kérdések rendezéséről. Ez azonban az uralkodói akarattal szemben csak súlyos bel- és külpolitikai tényezők hatására valósulhatott meg. Az 1555. szeptember 25-én megkötött augsburgi tartományi- és vallásbéke – minden más felekezet, elsősorban a reformáltak kizárásával – a katolikus egyház és a Confessio Augustana, a lutheri egyház követői közötti viszonyt szabályozta a birodalmi alkotmányjogba illesztve. Annak reményét, hogy a teológusok kiegyeznek, ekkor még nem adták fel. Elsősorban a katolikus rendek és Ferdinánd ellenállásán múlt, hogy a hitvallás megválasztásának általános szabadsága, amely teológiai, birodalmi jogi és hatalompolitikai vonatkozásban is megfogalmazódott, nem nyert elismerést. A birodalmi hatáskörből kikerült a tartományok feletti egyházi felségjog, és a középkori egyetemes császár- és birodalomeszmény is elenyészett. A tartományi rendeket illető ius reformandi annyiban korlátozott volt, hogy a Reservatum ecclesiasticum értelmében az egyházi fejedelem, ha a protestantizmushoz csatlakozott, elveszítette fejedelmi jogait, bevételeit és uralmi területét, illetve kénytelen volt maga helyett katolikus utódot jelölni. A reservatum célja az volt, hogy az akkori birtokviszonyokat megőrizzék és az egyházi tartományfejedelemségek szekularizációját megakadályozzák. A ius reformandi mellett a vallásbéke csupán a kivándorlás jogát (ius emigrandi) biztosította azoknak a nem jobbágy státuszú alattvalóknak, akik a tartományi vallást nem fogadták el és adóhátralék nem terhelte őket. A jobbágyok esetében a kényszerrel fenntartott személyes függés ilyen módon a vallásszabadság teljes hiányát jelentette, míg a birodalmi városok polgárai lehetőséget kaptak arra, hogy vegyes vallású lakosság esetén a két felekezet egymás mellett létezzen. A „cuius regio, eius religio” fordulat a vallásbéke szövegében nem szerepelt. Az utólag interpretált jogelv jelentősége elsősorban abban állt, hogy az újkori államegyházi rend német földön ebbe lett „felöltöztetve”. A Reservatum ecclesiasticum alapján egyértelműen állítható, hogy az augsburgi vallásbéke egy kölcsönös engedményeken alapuló megegyezésnél nem tekinthető többnek.

Az augsburgi tartományi- és vallásbéke pontosítására 1648-ban került sor a harmincéves háborút lezáró westfáliai békekötések, azaz a francia részről Münsterben, illetve svéd részről Osnabrückben aláírt békeszerződések értelmében. A birodalmi rendek ezen túl a birodalommal szemben korlátlanul élhettek tartományi felségjoguk gyakorlásával úgy világi, mint egyházi ügyek tekintetében. A westfáliai békék újítása volt az is, hogy a vallási rendelkezéseket kiterjesztették a kálvini reformált egyházra, amely így birodalmi jogilag elismert egyházzá vált. A wesztfáliai békék, illetve az azt rögzítő nemzetközi jogilag garantált birodalmi alaptörvény a német térség visszafordíthatatlan széttöredezettségéhez vezettek vallási szempontból is. Mindezek következtében a protestantizmus német földön nem az általános vallásszabadságot és nem is a felekezeti jogegyenlőséget jelentette, sőt a tartományfejedelmi egyházkormányzat az államegyházi rendszert nagyjából még 250 évre átörökítette.

A 16. század második felében a protestáns tartományokban szinte kivétel nélkül felszámolták a püspöki hivatalt, és a püspök potestas iurisdictionisát a fejedelem vette át. A püspöki rendszer elméletének képviselői a tartományúr püspöki jogát mindezeken túl a birodalmi jogból is levezették. A wesztfáliai békék után a tartományúr külső jogi hatalma az egyházalkotmány felett már egyértelműen az általános territoriális szuverenitásból (is) fakadt. A vallási közösségek életét szabályozó egyházi törvényeket (leges ecclesiasticae, Kirchenordnung) a világi úr alkotta, ő járt el egyházi ügyekben, elsősorban a házassági bíráskodás területén, illetve felügyelte azt, ha az ő jogosultsága alapján a teológusokból és jogászokból álló vegyes testület, a konzisztórium bíráskodott. Ezt a világi jogalkotási és jogalkalmazási hatáskört a protestáns jogászok sosem tagadták, hiszen az egyházkormányzat következménye volt. A Luther utáni generációk protestáns jogászai számára problémát jelentett a jogegység hiánya német földön. Ezért a bizonytalanságok elkerülése érdekében gyakorta a katolikus egyházjoghoz vagy a római joghoz nyúltak vissza abban az esetben is, ha az adott jogintézményt a reformált teológia másként ítélte meg. Ezért a Kirchenordnungok jelentős része e két előzményen, a kánonjogon és a recipiált római jogon nyugodott.

Láthattuk, hogy a kálvini protestantizmus szerephez jutott német földön is. Jelentősége azonban sokkal nagyobbnak tekinthető Németalföld északi tartományaiban, Franciaországban, Skóciában, a történelmi Magyarországon és a puritanizmuson keresztül Angliában. A jogász végzettséggel rendelkező Jean Cauvin, latinosított nevén Johannes Calvinus (1509-1564) „Institutio religionis Christianae” c. művében – különbséget téve a látható és a nem látható egyház között – Lutherrel szemben már konkrét egyházszervezeti modellt dolgozott ki. Látható egyház alatt a jogilag szervezett egyházközséget értette, szemben a nem látható egyház teológiai fogalmával, amely a Heidelbergi Káté megfogalmazása szerint „az Isten által kiválasztottak oszthatatlan, egységes gyülekezete, (…) örök és megtartó”. A kálvini egyházszervezet az egyetemes papság, a presbiteri, illetve zsinati-presbiteri rendszer és az államhatalomtól való függetlenség elvén nyugodott. Az egyetemes papság lényege, hogy Jézus Krisztus a hatalmat nem csupán Péternek és az apostoloknak adta, hanem a hívek összességének, az egyháznak. Az egyházkormányzati tevékenységet folytató személyek, akik kizárólag a gyülekezet felhatalmazása alapján járhatnak el, nem uraik az egyháztagoknak, mert az egyházban úr egyedül a „fej”, Jézus Krisztus lehet. Ők – ahogy ezt már Wyclif és Hus is megfogalmazta – csupán szolgák. A katolikus szervezeti hierarchiára reagálva állították, hogy a szolgálatot végzőknek nem magát az egyházi hatalmat adta át az egyház, hanem csak a hatalom gyakorlását bízta rájuk. Az ún. presbiteri rendszerben a látható egyház alapegysége a presbitériumi vezetés alatt álló gyülekezet, az egyházközség, amely önmagában is befejezett egyházat képez. A kormányzati hatalom és a bírói hatalom gyakorlásának is ez az elsődleges intézménye. Magasabb kormányzati szerv nincs; illetve több egyházközségből álló szervezet annyiban gyakorolhat kormányzati hatalmat, amennyiben az azt alkotó egyházközségek tagjainak összessége a maguk eredeti jogát e szervezetre átruházta. A zsinati-presbiteri elv érvényesülése esetén, így Magyarországon és Erdélyben is, a gyülekezetek között létezett bizonyos kapcsolat, a rendszeres zsinattartás célja azonban csak az egyházfegyelem gyakorlása és a tan tisztaságának a megőrzése lehetett. A gyülekezetben működő lelkipásztori, tanítói, presbiteri és diakónusi szolgálatot úgy írta le Calvinus, hogy azokra a világi hatóságok befolyást gyakoroltak választásuk és működésük felügyelete tekintetében. Az egyházkormányzatot a lelkészek és a világi egyháztagok közösen végzik olyan módon, hogy a presbitériumban a világi tagok vannak többségben, a magasabb hatáskörű választott szervekben pedig általában a paritásos elv érvényesül. A zsinati-presbiteri elv értelmében bírói hatalmat az egyháztagok – kizárólag az egyházközség szintjén – közvetlenül vagy közvetett módon, a jogosultságot meghatározott személyekre átruházva, társas bíráskodás formájában gyakorolják. Az államhatalomtól való függetlenség elve Calvinus felfogásában úgy jelentkezett, hogy az államot és az egyházat saját feladattal rendelkező, különálló, egymás mellett párhuzamosan működő szervezetként ragadta meg. Az államfő mindenki mással azonos rangú tagja az egyháznak, sőt egyházi ügyekben alárendeltje az egyháznak, mint ahogy világi ügyekben az egyház áll a világi felsőbbség hatalma alatt. A kálvini protestantizmus jelentősége a vallási vonatkozásokon túl abban is megmutatkozott, hogy megtermékenyítette a politikai gondolkodást. Ha ugyanis minden emberre hatott Éva és Ádám engedetlenségének a következménye, és ez alól mindenki azonos módon, kegyelemből, hit által menekülhet csak, akkor minden ember egyenlő – állította Calvinus. Az egyenlőségnek ez a teológiai elve pedig egyenes utat jelentett a polgári jogegyenlőség és a polgári modernizációhoz vezető más követelések megfogalmazásához.

Szó volt arról, hogy a 14-15. század folyamán a pápai világuralom eszméje megtört. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy amikor a 16. század első évtizedeiben a monarchikus abszolutizmus kiépült, az új államegyházi rend annak erős támaszául szolgált. A pápai befolyás háttérbe szorult, és a hatalomgyakorlás tisztán világi karakterűvé vált annak ellenére, hogy a keresztény király cselekvési szabadságával szemben a ius divinum mindig is erkölcsi kerítést emelt. Ennek a változásnak tipikus példájaként a francia nemzeti egyház (gallikanizmus) és az abszolút uralom világi jellegének követelményét hirdető nyilatkozat tekinthető, melyet a francia klérus 1682-ben fogalmazott meg. A XIV. Lajos által Párizsba összehívott nemzeti zsinat Jacques Bénigne Bossuet püspök vezetésével 4 cikkelyben összegezte az ecclesia gallicana „szabadságait”: 1. Az egyház csak szellemi dolgokban rendelkezik hatalommal és a fejedelmek világi ügyekben függetlenek ettől; 2. szellemi dolgokban is korlátozza a pápai hatalmat az egyetemes zsinat tekintélye; 3. a francia király törvényei és a szokások az eddigi gyakorlatnak megfelelően továbbra is érvényben maradnak és 4. hitbeli kérdésekben a pápai döntéseket az egyetemes egyháznak meg kell erősítenie. Az abszolút állam államegyházában mindez két súlyos következménnyel járt. Egyrészt az uralkodói szuverenitás és a királyi hatalomkoncentráció révén növekedett az uralkodó egyházakkal szemben gyakorolt jogosítványainak köre, és kisebb mértékben az egyházi öntörvényhozás, jelentősebb mértékben az önigazgatás szabadsága is sérült. A főpapi székek betöltésére vonatkozó erőteljes királyi jogosítvány – az I. Ferenc (1515-1547) és X. Leó (1513-1521) pápa között létrejött konkordátum értelmében – garantálta a francia klérus királyhűségét, mint ahogy a kolostorokat és a kongregációkat is az állami főhatalom érdekeinek megfelelően szervezték. Másrészt az abszolút állam államegyháza továbbra is megőrizte privilégiumait, a papság az országrendek között és a tartományi rendi gyűléseken is az első helyet foglalta el, és a katolicizmus nemcsak államvallás, hanem kizárólagos vallás is volt. 1598-ban ugyan a BourbonNavarrai Henrik (1589-1610) nantes-i ediktuma elismerte a hugenották protestáns vallását, és biztosította az alattvalók vallásszabadságát, a 17. században Richelieu és Mazarin kormányzó első miniszterek ezeket a kedvezményeket fokozatosan felszámolták, majd 1685-ben a hetvenkét évig uralkodó XIV. Lajos (1643-1715) fontainebleau-i ediktumával visszavonta IV. Henrik rendelkezését. A vallási türelem után ismét vészterhes időszak következett, amikor a francia protestánsok egy része katolizált, más része külföldre menekült, sőt volt, aki (les commisards) a fegyveres ellenállást választotta. A vallás megválasztásának szabadsága megmaradt, de a vallás gyakorlásának szabadságát erősen korlátozták. Csak a katolikus egyház tulajdonában lehettek egyházi épületek, és a francia protestánsok érvényes házasságot csak katolikus pap előtt köthettek. Az izraeliták különadót fizettek, szigorú rendőri felügyelet alatt álltak és nem rendelkeztek a nyilvános közösségi vallásgyakorlás jogával.

Az abszolút állam államegyháza nem feltétlenül kötődött a katolikus monarchiákhoz. A skandináv államok uralkodói döntéssel, hatalmi szóval csatlakoztak a lutheri reformációhoz, mint ahogy az elkötelezett hugenotta, III. Johanna (1555-1572) is protestáns (kálvinista) államegyházat rendezett be a Navarrában. Az anglikán nemzeti egyház létrejöttének közvetlen kiváltó oka VIII. Henrik (1509-1547) házassági ügye volt. A mézeshetek után tizenöt évesen megözvegyült Aragóniai Katalin és az elhunyt Artúr herceg után trónra kerülő fivér, Henrik 1510-ben kötött házasságot. Fiú utódjuk nem született, ezért a férjben érett a gondolat, hogy első házassága érvénytelenítését kezdeményezze, hiszen bontásra a kánonjog nem adott lehetőséget. Katalin és Henrik házasságát kánonjogi nézőpontból két okból lehetett vizsgálat alá venni. Anyagi jogi értelemben azért, mert testvér feleségét az isteni jog szerint nem lehet elvenni, alaki jogi értelemben pedig azért, mert II. Gyula (1503-1513) pápa felmentése, ha az előzőek ellenére tartalmilag nem is érvénytelen, de formailag mindenképp hatástalan volt. Henriknek az anyagi jogi érv érvényesítéséhez az ószövetségi Szentírás két igehelye (III. Mózes 20:21 és V. Mózes 25:5) közötti „ellentmondást” kellett feloldania az első javára: ha ez sikerül, nyilvánvaló, hogy a pápai dispensatio az isteni jog ellenére történt. Az európai egyetemek szakvéleménye az ügyben általában attól függött, hogy az angol vagy a spanyol udvar fizetett többet a támogatásért. A vita elvesztése azt eredményezte, hogy az angol uralkodó számára házassága érvénytelenítéséhez vezető útként csak a Rómától való elszakadás maradt. 1529-ben a király a parlamentet azért hívta össze, hogy ezt kellőképpen előkészítsék. Canterbury érseke érvénytelenítette az uralkodó házasságát, majd 1534-ben a parlament (Act of Supremacy) rendelkezett arról, hogy Jézus Krisztus után az egyház feje (supreme head) a király, és hazaárulást követ el az, aki Henrik jogát kétségbe vonja. A Titkos Tanács által szerkesztett Oath of Supremacy (1535) elnevezésű szöveg elmondásával – halálbüntetés terhe mellett – esküt kellett tenniük az állami tisztviselőknek és a neves magánszemélyeknek is. 1536 és 1539 között VIII. Henrik 560 rendházat és kegyhelyet záratott be. Míg a szerzetesek vándorló koldusként folytatták életüket, és a rendházak birtokait az uralkodó a környék nemeseinek adományozta, tovább folytatódott a protestantizmus kontinentális áramlataihoz tartozó keresztények üldözése is. 1549-ben a törvényhozás útján bevezetett Book of Common Prayer megvetette az anglikán liturgia alapjait, és az egyház nyelve az angol lett. „Véres” Mária uralkodásának öt évét (1553-1558) követően I. Erzsébet (1558-1603) megpróbált békés választ találni az angol reformáció problémáira. Miközben Skóciában John Knox vezetésével kálvini hatást mutató protestáns államvallás jött létre (1560), Angliában a protestánsok 1559. évi megegyezését követően a királynő mint legfőbb kormányzó (supreme governor) autoritása alatt álló és az állam szerves részeként működő nemzeti egyház (Church of England) mereven elzárkózott mind a katolicizmustól, mind a protestantizmus egyéb irányzataitól, szervezete pedig alapvetően továbbra is hierarchikus és monarchikus maradt. Az 1559. évet éppen ezért az angliai reformáció zárópontjának tekintik.

A modernizáció igénye és a polgári alkotmányos államberendezkedés kiépítése ilyen előzmények után nem véletlenül vezetett az állam és az egyházak tradicionális viszonyának átalakításához. Ennek modelljeit azonban már nem itt, hanem a modern államépítési elvekről szóló 10. fejezetben mutatjuk be.