Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

3. A jogalkalmazás szakaszai és műveletei

3. A jogalkalmazás szakaszai és műveletei

A jogalkalmazás struktúrájának a vizsgálatát hagyományosan mint a jogalkalmazás szakaszainak a kérdését közelítették meg. A hazai szakirodalomban uralkodó álláspont a jogalkalmazásnak három szakaszát, a tényállás megállapítását, a jogszabály értelmezését és a határozat meghozatalát különbözteti meg. [Ezen az állásponton van Szabó Imre (Szabó 1963, 307.), Szotáczky Mihály (Antalffy et al. 1970, 530.), Samu Mihály (Samu–Szilágyi 1984, 182.), Sajó András (Sajó 1985, 438.), Visegrády Antal (Visegrády 2002, 127.) és Szabó Miklós (Szabó 2006, 177.).]

A külföldi jogirodalomban a jogalkalmazás folyamatát általában több szakaszra bontva tárgyalják, azok számát és elnevezését illetően azonban a különböző fölfogások eltérnek egymástól. Így Opalek a jogalkalmazás elméleti modelljének négy szakaszát különbözteti meg: „Először – annak megállapítása, hogy milyen norma kötelez a döntés szükségleteihez mérve megfelelően meghatározott jelentésben” (vagyis a jogszabály kiválasztása és értelmezése); „másodszor – a tény bizonyítottnak tekintése meghatározott anyagok alapján” (vagyis a tényállás megállapítása); „harmadszor – az adott norma alapján bizonyítottnak tekintett tény szubszumpciója” (vagyis jogi minősítése); „negyedszer – az alkalmazott jogi norma alapján bizonyítottnak tekintett tény jogi konzekvenciáinak kötelező megállapítása” (vagyis a jogkövetkezmények megállapítása) (Opalek–Wróblewski 1978, 354–355.).

Varga Csaba megfogalmazásából [„egyfelől az érvényes normastruktúrákból az esetre vonatkoztatható normastruktúrákat kiválasztjuk és kellő jelentésüket az esetre vetítetten megállapítjuk, ugyanakkor másfelől az eset tényeit kellően megállapíthatjuk és ezeket a maguk konkrét egyediségéből a normastruktúrák általánosába emeljük és az ezekben rögzített magatartási minták valamelyikének a megvalósulásává minősítjük” (Varga Csaba 1980, 798.)] kitűnően a jogalkalmazásnak négy szakaszáról, úgymint a jogszabály kiválasztásáról, a jogszabály értelmezéséről, a tényállás megállapításáról és a tényállás jogi minősítéséről beszélhetünk.

Az idézett irodalmi álláspontok különbözősége arra enged következtetni, hogy a jogalkalmazás hagyományosan három szakaszra való tagolása többé-kevésbé önkényes. Fölvetődik továbbá az a kérdés is, hogy itt valójában különböző szakaszokról van-e szó. A hagyományos fölfogás képviselői is hangsúlyozzák, hogy a tényállás megállapítása és a jogszabály értelmezése nem időben elkülönülő szakaszai a jogalkalmazásnak (Szabó 1963, 307–308.; Antalffy et al. 1970, 530–531.; Sajó 1985, 438.), mivel a jogszabály mondja meg, hogy milyen tények megállapítására van szükség, vagyis melyek a jogilag releváns tények; illetve fordítva, a konkrét történeti tényállás sajátosságaitól függ, hogy a jogszabály milyen vonatkozásban igényel további értelmezést.

A tényállás megállapítása és a jogszabály értelmezése tehát a jogalkalmazás egymást váltakozva követő mozzanatai, műveletei. Hasonlóképpen nem tekinthető puszta előkérdésnek a vonatkozó jogszabály kiválasztása sem, hiszen a tényállás pontosabb megállapítása vagy a jogszabály alaposabb értelmezése arra az eredményre vezethet, hogy az adott esetre nem az eredetileg kiválasztott, hanem másik jogi norma vonatkozik. A jogalkalmazás szakaszainak a megkülönböztetése tehát nem pontosan fejezi ki a jogalkalmazás struktúráját, az az ún. szillogizmuselmélet hatását tükrözi, annak maradványa. (E fölfogás szerint a jogalkalmazás nem más, mint egy sajátos deduktív logikai következtetés, szillogizmus.) Noha kétségtelen, hogy a végső határozat meghozatala a jogalkalmazás zárószakasza, maga a jogalkalmazás azonban nem egy döntést tartalmaz, hanem azok sorozatából áll. A vázolt megfontolások miatt ezért célszerűbb tehát, ha nem a jogalkalmazás szakaszairól, hanem alapvető műveleteiről beszélünk. (Másodlagos szempont ugyan, de ez a terminológia világosabban kifejezésre juttatja azt is, hogy a vizsgált kérdés esetében nem a különböző jogalkalmazói eljárások eljárásjogi szakaszairól van szó, mint például az elsőfokú vagy a fellebbezési eljárás esetében.) A jogalkalmazásnak – annak bonyolultabb eseteit, mindenekelőtt a bírósági jogalkalmazást figyelembe véve és a jogalkotói jog dominanciájával jellemezhető kontinentális jogrendszereket szem előtt tartva – öt fő műveletét különböztethetjük meg.

1. A vonatkozó jogszabályok hiteles szövegének kikeresése, megállapítása és kötelező erejük vizsgálata. A jogszabály kiválasztásához a jogalkalmazónak a tényállásról, az esetről bizonyos kiinduló adatokkal kell rendelkeznie, amire vagy mások által szolgáltatott információk (például bejelentés, följelentés, keresetlevél, vádirat), vagy saját tevékenysége (például ellenőrzés, földerítés) nyomán tesz szert. (A jogalkalmazás kiinduló adatainak forrása szerinti megkülönböztetés nem azonos a hivatalból és az ügyfél kérelmére lefolytatott eljárások különbségével: a rablás miatt indított büntetőeljárás hivatali jellegén nem változtat az, hogy arra a sértett följelentése nyomán került sor.) Ezek alapján a jogalkalmazó jogszabálygyűjteményekből és hivatalos lapokból kikeresi az esetre vonatkozó jogszabályt vagy jogszabályokat, majd megállapítja azok hiteles szövegét, kétség esetén ellenőrzi, hogy nem áll-e sajtóhibával, elírással szemben.

Ehhez kapcsolódik a jogszabály kötelező erejének a vizsgálata. Az egyrészt az érvényesség vizsgálatát foglalja magában, vagyis hogy az adott jogszabály beilleszkedik-e a jogforrások hierarchiájába, nem ütközik-e magasabb szintű jogszabályba; továbbá hogy a jogszabályt kibocsátó szerv rendelkezett-e megfelelő jogalkotó hatáskörrel, nem lépte-e túl hatáskörét; illetőleg hogy időközben az Alkotmánybíróság nem semmisítette-e meg a jogszabályt vagy annak valamely részét. A kötelező erő vizsgálatának másik eleme a jogszabály – területi és időbeli – hatályának a vizsgálata. Ebben a kérdésben kifejezett rendelkezés hiányában a jogtudomány által kimunkált jogelvek igazítanak el. Eszerint eltérő szabály hiányában a jogszabály területi hatálya a kibocsátó jogalkotó szerv egész működési területére terjed ki; az azonos vagy magasabb szintű későbbi jogszabállyal a korábbi jogszabály hatályát veszti (lex posterior derogat priori); a jogszabályoknak az általában kivételes jellegű kifejezett rendelkezés hiányában nincs visszaható hatályuk.

A vonatkozó jogszabályok kikeresése során a jogalkalmazó a jogi normák összeütközésével, kollíziójával, konkurálásával kerülhet szembe. Hasonló helyzetre kerülhet sor a jogi normák hatályának a vizsgálata során is, abban az esetben azonban a konkurálás csak látszólagos, mivel az ütköző jogszabályok közül csak az egyik hatályos. Bonyolultabb a helyzet az ugyanazon tényállásra vonatkozó hatályos jogi normák ütközése esetében, amikor is sor kerülhet akár valamelyik norma kizárólagos alkalmazására, akár több norma együttes alkalmazására is. Az elsőre példaként említhető, hogy a különös jogszabály alkalmazása kizárja az általánosabb norma egyidejű alkalmazását (lex specialis derogat generali), a másodikra pedig ugyanazon magatartásra büntetőjogi és polgári jogi norma vagy több büntetőjogi norma egyidejű alkalmazása lehet a példa. A normák ütközésének ezekben az eseteiben kifejezett jogi szabályozás hiányában a joggyakorlatban kialakult és a jogtudomány, illetőleg a jogelmélet által megerősített szabályok és elvek az irányadóak. Ezért a jogszabályok konkurálásával összefüggő kérdések megválaszolása szorosan összekapcsolódik az adott jogszabályok értelmezésével. Láthatjuk tehát, hogy a vonatkozó jogszabályok kiválasztása sem tekinthető a jogalkalmazás pusztán mechanikus műveletének vagy technikai előkérdésének, noha abban – más műveletekhez viszonyítva – kétségtelenül jelentősebb a rutinszerű mozzanatok (jogszabályismeret, jogszabálykeresés technikájának ismerete) szerepe.

2. A tényállás megállapítása, pontosabban a ténymegállapítások összegyűjtése, megértése, mérlegelése, bizonyítottnak tekintése. Ebből a részletezésből is kitűnően a tényállás megállapítása nem pusztán megismerő jellegű tevékenység, noha abban kétségtelenül a megismerési mozzanatok dominálnak, hanem az az értékelés (mérlegelés) és mások meggyőzésének a mozzanatát is magában foglalja.

A tényállás megállapítása mint sajátos megismerő tevékenység fölveti az objektív igazság problémáját, vagyis hogy a tényállás megállapítása során mennyiben állapítható meg az objektív igazság. Az állam- és jogelméletben napjainkban uralkodó fölfogás szerint a jogalkalmazás során az objektív igazság elvileg teljes mértékben megállapítható. Ez a tétel látszólag ellentmond annak a filozófiai tételnek, hogy az igazság sohasem teljes, a megismerés sohasem befejezett, az ún. abszolút igazsághoz csak állandóan közeledünk, de azt sohasem érjük el. A látszólagos ellentmondás föloldása abban keresendő, hogy míg a filozófiai tétel esetében az egész világ általában vett végtelen megismerési folyamatáról van szó, addig a jogalkalmazás, az időben véges eljárás során az elvileg is véges jogilag releváns tények megismeréséről van szó. A jogilag releváns – vagyis a jogilag figyelembe veendő – tényeket a jogszabályok állapítják meg.

Jogilag relevánsak mindazok a tények, amelyekhez az adott jogszabály bármilyen jogkövetkezményt fűz, továbbá azok a tények is, amelyeknek a jogszabályhoz kapcsolódó jogalkalmazói és jogszabály-értelmezési gyakorlat a jogkövetkezmények megállapítása tekintetében jelentőséget tulajdonít (például enyhítő és súlyosbító körülmények). A jogalkalmazás során megállapítandó jogilag releváns tények azonosak a jogviszonyokat keletkeztető, megszüntető vagy módosító jogi tényekkel. A jogilag releváns tényeket a jogszabályok abban az összefüggésben is meghatározzák, hogy minél pontosabb, precízebb a jogszabály szövege, annál szűkebb a vizsgálandó tények köre; és fordítva: minél általánosabb a jogszabály megfogalmazása, a tények és összefüggések annál szélesebb körű vizsgálatára van szükség. Mivel véges, gyakorlatilag is körülhatárolt tények köréről van szó, ezért azok elvileg teljességgel megismerhetőek. A jogalkalmazás egyik alapvető követelménye tehát a teljes objektív igazság megállapítására való törekvés. Ezért helytelen az a Sztálin idején képviselt fölfogás, amely szerint a tényállás megállapításának és bizonyításának nehézségei miatt meg kell elégedni a tényállás valószínűségének a bizonyításával.

Mindez nem jelenti a jogalkalmazás során jelentkező gyakorlati nehézségeknek a tagadását. A jogalkalmazás során mindig valamilyen korábban történt – méghozzá általában a jogalkalmazó által nem tapasztalt – esemény fölidézésére és ily módon való megismerésére kerül sor. A tényállás megállapítása mint megismerési folyamat közvetett: részben mások ismereteire (például tanúvallomás, szakértői vélemény), részben pedig a korábban lezajlott eseményeknek a jogalkalmazás során is megfigyelhető következményeire (például tárgyi bizonyítékok, okiratok) támaszkodik. A tényállás megállapítása ezért mindig a múltbeli eseményeknek különböző megismerési források alapján való rekonstrukciója, ami különösen bonyolult lehet akkor, ha a jogilag releváns tények megállapítása valamely személy tudatállapotának (például szándékának) a rekonstruálását is szükségessé teszi. A különböző megismerési források ellentmondásba kerülhetnek és gyakran ténylegesen ellentmondásba is kerülnek egymással.

Ebben az esetben a tényállás megállapítása, vagyis logikailag ellentmondásmentes rekonstrukciója a különböző bizonyítási eszközök közötti ellentmondás föloldását, azok igazságának mérlegelését, vagyis némelyek elfogadását, mások elutasítását igényli. Ez viszont értékelést tételez föl. Itt válik nyilvánvalóvá tehát a tényállás megállapításának az a már említett jellemző vonása, hogy nemcsak megismerő, hanem értékelő elemeket is magában foglal. Ezek az értékelő elemek más esetekben, más vonatkozásban is megnyilvánulnak. A jogilag releváns tények körébe ugyanis olyan összefüggések vagy tulajdonságok is gyakran beletartoznak, amelyeknek a megállapítása önmagában értékelést tételez föl (például egy kijelentés gyűlölet keltésére való alkalmassága).

A tényállás megállapítására vonatkozó értékelés helyességét közvetlenül nem lehet sem tapasztalati úton, sem pedig a gyakorlat révén ellenőrizni, hanem közvetve, a jogorvoslati rendszer és a nyilvánosság útján. Ez azért van így, mivel az értékelésben a jogalkalmazó meggyőződése döntő szerepet játszik, ami elsődlegesen a jogalkalmazó ismeretein, élettapasztalatán, az életszerűségről kialakított fölfogásán, valamint világnézetén és jogtudatán alapul. Emellett szerepet játszhatnak olyan szubjektív tényezők is, mint például egyes csoportokhoz tartozó személyekkel, azok igazmondásával kapcsolatos negatív vagy pozitív tartalmú előítéletek.

A jogalkalmazói meggyőződés a tényállás megállapításának, az abban megnyilvánuló mérlegelésnek nem önkényesen szubjektív kritériuma, nem azonosítható valamilyen homályos megérzéssel vagy intuícióval. A jogalkalmazói meggyőződés formáját tekintve kétségtelenül szubjektív, tartalmilag azonban objektív alapokon nyugszik, objektív föltételekhez kapcsolódik. A jogalkalmazó ismereteit, amelyek tendenciájukban objektíve igazak, már említettük. Emellett jelentős szerepe van annak, hogy az objektív igazság elérésének igényéből kiindulva, annak megfelelően jelölik ki a tények megállapításának, a bizonyításnak a szabályait, és az azoknak megfelelő eljárás biztosítja az objektíve igaz tényállás megállapításának a lehetőségét.

A tartalmi objektivitás legfontosabb biztosítékának azonban azt tekinthetjük, hogy a nyilvánosság és a jogorvoslati rendszer révén megvalósul a jogalkalmazói mérlegelés társadalmi ellenőrzése is. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a jogalkalmazótól elvárják, hogy mérlegelését megindokolja, értékeléseit megmagyarázza, azokat legalább mint lehetséges álláspontot mások számára is elfogadhatóvá (de nem föltétlenül elfogadottá is) tegye. A tényállás megállapítása tehát a mások előtti igazolásnak, mások bizonyos fokú meggyőzésének a mozzanatát is magában foglalja, ami intézményesített formái révén visszahat magára a mérlegelésre, az értékelésnek is egyik mozzanatává válik. A jogalkalmazó ugyanis valamilyen formában – ha nem is a szó szigorú jogtudományi értelmében – felelős a tényállás megállapításának a helyességéért, jogalkalmazói meggyőződésének a megalapozottságáért, annak mások – mindenekelőtt a magasabb szintű bíróságok – általi megítélése a jogalkalmazó számára sem közömbös. Ezért e külső megítélésnek a joggyakorlatban kikristályosodott kritériumai a saját gondolkodás, mérlegelés belső ellenőrzésének a szempontjaivá válnak. (A modern jogszociológiai kutatások föltárták, hogy döntési alternatívák közötti választásban a meggyőző indokoltságnak döntő szerepe van, különösen társasbíráskodás esetén.) A tényállás megállapítása tehát a ténymegállapítások mások előtt is bizonyítottnak tekintését is magában foglalja, illetőleg azzal zárul le.

Végezetül a tényállás megállapítása kapcsán még egy problémáról kell említést tennünk, ez pedig a bizonyítási teher kérdése. Előfordul ugyanis, hogy a jogalkalmazó minden erőfeszítése ellenére sem sikerül valamely jogilag releváns tényről megbízható információt összegyűjteni. Ekkor vetődik föl a kérdés, hogy valamely tény bizonyíthatatlansága esetén hogyan, kinek a javára döntsenek; vagy másként megfogalmazva ugyanezt a problémát: a számára kedvező döntéshez kinek kell bizonyítania valamely jogilag releváns tényt?

Általános elv, hogy az köteles bizonyítani, aki állít valamit, aki valamilyen jogára hivatkozik. A büntetőjogban ez az ártatlanság vélelmében fejeződik ki: nem a vádlottnak kell saját ártatlanságát bizonyítania, hanem a vád képviselőjének a vádlott bűnösségét, illetve az azt megalapozó tényeket, és mindaddig ártatlannak kell a vádlottat tekinteni, amíg azok bizonyítottságát jogerős bírói ítélet ki nem mondta. (Hasonló elv érvényesül a szabálysértési eljárásban is.) A jogalkalmazás más területein, mindenekelőtt a polgári perben a bizonyítási teher sajátosan alakul, egyes esetekben megfordul, létrejön a kimentés kötelezettsége. Ennek alapja az, hogy bizonyos tények más tényeket valószínűsítenek, ezért ezekben az esetekben e valószínű tények hiányát kell bizonyítania a rá kedvező döntéshez annak, aki e hiányra hivatkozik. Így például aki kárt okoz, arról föltételezik, hogy jogellenesen és felróhatóan járt el, így neki kell kimentenie magát, bizonyítani, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható.

3. A jogszabály értelmezése a jogi norma konkrét tényállásra vonatkozó teljes tartalmának a föltárására irányuló tudatos tevékenység. A jogalkalmazásnak minden esetben nélkülözhetetlen eleme a jogszabály-értelmezés, ami azonban nem tűnik szembe, ha problémamegoldó és alkotó jellege elmosódik, az értelmezési művelet más, korábbi jogszabály-értelmezésekre támaszkodva rutinszerűvé válik.

Annak, hogy a jogszabályok föltétlenül értelmezésre szorulnak, az az oka, hogy rögzített nyelvi formában jelennek meg. Ez esetenként homályos, többértelmű vagy ellentmondásos megfogalmazásokat is eredményezhet, ami már önmagában fölveti az értelmezés szükségességét. Jelentősebb azonban ebben a vonatkozásban két általános összefüggés. Az első esetében arról van szó, hogy a nyelvi megfogalmazás fogalmai, kifejezései mindig általánosak, ezért mindig fölvethetők olyan határkérdések, hogy a konkrét történeti tényállások egyedi tárgyai stb. a jogi normában szereplő fogalom körébe tartoznak-e, vagy sem (például jármű-e a háromkerekű gyermekkerékpár, fegyver-e a könnygázspray). A nyelvi megfogalmazásoknak ezt a nyitottságukból fakadó értelmezésigényét tovább erősítheti a második, a rögzített nyelvi forma és a társadalmi változások közötti összefüggés: egyfelől új jelenségek jönnek létre, amelyeknek kérdéses valamely jogszabályi fogalom alá sorolása, másrészt pedig idővel a szavak, fogalmak jelentése is változik.

A jogszabály-értelmezés egyfajta megismerő tevékenység, amelynek sajátosságát az szabja meg, hogy – Lukács György szavaival – „a jogi rendszer… nem elméleti tételek egysége, hanem… a gyakorlati cselekvés pozitív és negatív irányításának egységes rendszere… A jogi gyakorlat számára kidolgozott és benne alkalmazott elméleti megfontolásoknak ezért főként nem az a szerepük, hogy általánosan elméletileg bizonyítsák az éppen érvényes pozitív jog ellentmondás-mentességét, hanem inkább az, hogy gyakorlatilag küszöböljék ki a gyakorlatban esetleg fölbukkanó ellentmondásokat; ebből a szempontból érdektelen, hogy ez a pozitív jog értelmezésének formájában történik-e vagy egyes meghatározásainak megváltoztatása, újrafogalmazása stb. útján.” (Lukács 1976, II:225.)

A jogszabály-értelmezés ezért mindig gyakorlati tevékenységhez és adott (esetleg elképzelt) tényállásokhoz kapcsolódik. A jogalkalmazásnak – mint láttuk – nélkülözhetetlen mozzanata, a jogalkotásnak is számtalan esetben előkérdése, összetevője a hatályos jog egyes normáinak az értelmezése. A tudományos tevékenység során végzett jogszabály-értelmezés is a joggyakorlat problémáiból indul ki és meghatározott értelmezés gyakorlati elfogadtatását is célozza. A jogszabály-értelmezést mint megismerő tevékenységet tehát a nyelvi megfogalmazások értelmezésének más eseteitől (például versértelmezés) az különbözteti meg, hogy bizonyos körben jogi érvényességet, kötelező erőt nyer (vagy legalábbis arra törekszik).

A jogszabály-értelmezés fajainak – a jogszabályi, a jogalkalmazói és a jogirodalmi jogszabály-értelmezésnek – a hagyományos megkülönböztetése kötelező erejük különbségén alapul, ami szorosan összefügg a jogszabály-értelmezés alanyának a kérdésével, vagyis hogy ki és milyen formában értelmezi az adott jogszabályt.

a) A jogszabályi vagy legális jogszabály-értelmezés esetében a jogszabályt valamilyen másik jogszabály értelmezi. A legális jogszabály-értelmezés a jogszabály minden címzettjére és minden alkalmazójára nézve kötelező. Az értelmező rendelkezésnek ebben az esetben ezért föltétlenül jogszabályi formában kell megjelennie, így például a jogalkotásra fölhatalmazott miniszternek állásfoglalás vagy tudományos cikk formájában megjelenő értelmezése nem jogszabályi értelmezés, és ezért nem általánosan kötelező. Az értelmező rendelkezés szorosan kapcsolódik az értelmezett jogi normához, kötelező erejük, címzettjeik köre, területi és időbeli hatályuk azonos. Ezért a később született értelmező jogszabálynak általában, eltérő rendelkezés hiányában visszaható hatálya van, illetve az értelmezett jogszabály hatályon kívül helyezésével az értelmező rendelkezés is automatikusan hatályát veszti. Ezért rendkívül fontos a legális jogszabály-értelmezésnek és jogalkotásnak, pontosabban az értelmezett norma hatálybalépését követő legális jogszabály-értelmezésnek és a jogszabály módosításának az egymástól való elhatárolása.

A legális jogszabály-értelmezésnek a szakirodalomban három esetét szokták megkülönböztetni. Az első a hiteles vagy autentikus jogszabály-értelmezés, amikor az értelmezett normának és az értelmező rendelkezésnek mind a kibocsátója, mind pedig a jogforrási formája azonos. Hiteles jogszabály-értelmezésre általában ugyanabban a jogforrási aktusban kerül sor, de ez nem föltétlenül követelmény. A legális jogszabály-értelmezés második esetében a jogi normát alacsonyabb szintű jogszabály értelmezi. Erre leggyakrabban a végrehajtási jogszabályok esetében kerül sor. A harmadik lehetséges esetben magasabb szintű jogszabály értelmezi az alacsonyabb szintű normát. Erre a megoldásra a gyakorlatban általában nem kerül sor, hiszen ilyen értelmezést igénylő esetekben a magasabb szintű jogalkotó szerv inkább a kérdés újraszabályozásának a lehetőségével él. Előfordulhat azonban, hogy az alacsonyabb szintű jogszabályban használt valamely kifejezés értelmét magasabb szintű jogszabályból ismerhetjük meg, mivel az alacsonyabb szintű jogszabály utal a magasabb szintű jogszabályra. Ez az ún. visszautalás azonban valójában nem jogszabály-értelmezés, hanem sajátos jogszabály-szerkesztési technika.

A legális jogszabály-értelmezés alapvető célja a jogi normák, az azokban szereplő fogalmak egységes értelmezésének és így a jogrendszer egységének a biztosítása. Nincs azonban olyan követelmény sem elméletileg, sem pedig gyakorlatilag, hogy a jogi normák fogalmait az egész jogrendszerben egységesen kellene használni. Az egyes jogágakon belül azonban a fogalmi egységességet lehetőleg biztosítani kell.

b) A jogalkalmazói jogszabály-értelmezés esetében a jogi normát valamilyen jogalkalmazó szerv értelmezi. Két válfaja ismeretes: a konkrét eset eldöntése során elvégzett, illetve a jogalkalmazás irányítása során elvégzett és általános formában megfogalmazott jogszabály-értelmezés. Az eseti (uzuális) jogszabály-értelmezés az eldöntendő ügyhöz közvetlenül kapcsolódva világítja meg a jogi norma tartalmát, és ennek megfelelően kötelező ereje is csak az adott ügyre terjed ki. Az eseti jogszabály-értelmezés jelentősége, hatása azonban gyakran túlmutat az adott eseten. A jogalkalmazói gyakorlatban ugyanis rendszerint figyelembe veszik a korábbi hasonló esetekben kifejtett értelmezéseket, különösen ha azok nagy tekintélyű jogalkalmazó szerv, például a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseiben fogalmazódtak meg és szélesebb körű nyilvánosságot is kaptak. Az eseti jogszabály-értelmezések tehát bizonyos hasonlóságokat mutatnak, ezért a jogalkalmazói jogszabály-értelmezésnek ezt a válfaját joggyakorlati vagy uzuális jogszabály-értelmezésnek is nevezik.

A jogalkalmazói jogszabály-értelmezés másik válfaja, az általános jellegű határozatokban kifejeződő jogszabály-értelmezés általában akkor válik szükségessé, ha a jogalkalmazó szervek gyakorlatában jelentős eltérések tapasztalhatók. Ilyenkor az alsóbb szintű jogalkalmazó szervek irányítására hivatott jogalkalmazó szerv (például Legfelsőbb Bíróság, minisztériumok) a korábbi ügyek tapasztalatai alapján állást foglal a vitatott, többféleképpen értelmezett kérdésekben. Az ilyen jogszabály-értelmezés kötelező ereje a tételes jog rendelkezéseitől és azzal összefüggésben a megfogalmazás, kifejeződés sajátos formájától függ. Így a Legfelsőbb Bíróság jogegységi döntéseibe, korábban elvi döntéseibe és irányelveibe foglalt jogszabály-értelmezés valamennyi bíróságra nézve jogilag is kötelező, míg a kollégiumi állásfoglalások és a (legfelsőbb bírósági) tanácselnöki értekezletek állásfoglalásai csupán iránymutatásul szolgáltak. A bírói gyakorlat azonban ez utóbbiakat is általában követte. Az általános jellegű határozatokba foglalt jogszabály-értelmezés elvileg csak az alárendelt jogalkalmazó szervekre kötelező (ha egyáltalán kötelező), valójában azonban a jogszabály minden címzettjére nézve irányadó, hiszen vita esetén a jogalkalmazó szervek ezen kötelező értelmezésnek megfelelően döntenek.

A jogalkalmazói jogszabály-értelmezés sajátos faja az alkotmánybírósági jogértelmezés, ami egyrészt az alkotmány értelmezésére terjed ki, másrészt pedig magában foglalja más jogszabályok alkotmánynak megfelelő (ún. alkotmánykonform) értelmezése során követendő követelmények megállapítását is. A hatályos magyar jog szerint az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése mindenkire nézve (erga omnes) kötelező, más jogszabályok értelmezésére vonatkozó álláspontjának a jogi kötelező ereje a szakirodalomban vitatott, azonban az Alkotmánybíróságnak az államszervezetben elfoglalt helye és tekintélye miatt gyakorlatilag azok is általánosan kötelezőek.

c) A jogirodalmi (doktrinális) jogszabály-értelmezés a jogirodalom különféle fórumain történő tudományos igényű állásfoglalás, amely kapcsolódhat egy konkrét döntéshez, vagy általánosabb jelleggel is fölvetheti az adott problémát. Az értelmezés alanya ebben az esetben mindig magánszemély, akkor is, ha egyébként legfelsőbb bírósági bíró vagy jogalkotási hatáskörrel is rendelkező miniszter. A jogirodalmi jogszabály-értelmezés nem kötelező, az meggyőző erejénél fogva érvényesül, ami természetesen attól is függ, hogy a jogalkalmazói gyakorlatban mennyiben hivatkoznak a doktrinális jogszabály-értelmezés eredményeire. Ennek gyakorisága mind a jogalkalmazás kulturáltságának, mind a jogtudomány fejlettségének egyik mutatója. Ismerünk olyan történeti időszakokat, amikor a legtekintélyesebb jogtudósok véleményének, responsumainak kötelező jellege volt. A jogirodalmi jogszabály-értelmezés eredményei közül a legnagyobb gyakorlati jelentősége a legtekintélyesebb elméleti és gyakorlati szakemberek együttműködésével elkészített és ezért bizonyos félhivatalos közös álláspontot kifejező jogszabálykommentároknak van.

A jogszabály-értelmezésnek mint sajátos megismerő tevékenységnek sajátos módszerei alakultak ki. Ezek a nyelvtani, a logikai, a rendszertani és a történeti értelmezés.

A nyelvtani értelmezés (interpretatio grammatica) mint a jogszabály-értelmezés első mozzanata a jogszabály tartalmának a nyelvtan szabályai segítségével való föltárása, egyfelől a jogszabályban szereplő fogalmak és kifejezések szótani, másfelől pedig a szövegszerkezet mondattani elemzése útján.

A logikai értelmezés (interpretatio logica), a jogszabály-értelmezés második mozzanata szorosan kapcsolódik a nyelvtani értelmezéshez, mivel mindkét esetben az önmagában vett jogi norma elszigetelt elemzéséről van szó. A nyelvtani értelmezés során a formális logikának a fogalmak és kijelentések viszonyára vonatkozó törvényszerűségei és elvei (mindenekelőtt az azonosság, az ellentmondás-mentesség, a harmadik kizártsága és az elégséges alap) segítségével kerül sor a jogszabály tartalmának a föltárására.

A rendszertani értelmezés (interpretatio systematica) a jogszabály-értelmezés következő, harmadik eleme, mozzanata. Ennek során a jogi norma valódi tartalmára más jogtételekkel, jogintézményekkel, valamint az adott jogággal és jogrendszerrel fönnálló összefüggéseinek vizsgálata révén következtetnek, vagyis a jogszabályt a jogintézmény, a jogág és a jogrendszer részeként elemzik, a jogszabálynak a jogrendszerben elfoglalt helyéből vonnak le következtetést a jogi norma tartalmára nézve.

A történeti értelmezés (interpretatio historica) a jogszabály-értelmezés negyedik, önmagában is összetett eleme. Ennek során a jogi norma társadalmi meghatározottságának, céljának, valamint elfogadása társadalmi-politikai föltételeinek a vizsgálatára vagy a hagyományos, de némiképpen leegyszerűsítő és antropomorfizáló kifejezéssel megfogalmazva a jogalkotó történeti akaratának a vizsgálatára kerül sor.

Mivel a jogszabály-értelmezés mint a jogi norma esetre vonatkozó konkrét tartalmának a föltárása egységes megismerési folyamat, az előzőekben fölsorolt módszereket a jogalkalmazó a valóságban együttesen használja, azok valójában csak a lényegileg és szükségszerűen egységes módszer mozzanatai, elemei; csak együttes és helyes alkalmazásuk biztosíthatja a jogszabályok tartalmának megismerését, ezért minden esetben valamennyi elem együttes alkalmazására van szükség. A jogszabály-értelmezés módszerei között azonban komplexitásuk és egységességük ellenére lényeges az a különbség, hogy a nyelvtani és a logikai módszer esetében az elszigetelt, önmagában vett norma vizsgálatáról van szó, míg a rendszertani és a történeti értelmezéssel túllépünk az egyes jogi normán, ezért a nyelvtani és a logikai értelmezést a jogszabály-értelmezés alsó fokának, a rendszertani és a történeti értelmezést pedig felső fokának nevezzük.

A jogszabály-értelmezés eredménye a jogszabály-értelmezés alsó és felső fokának a megkülönböztetéséhez kapcsolódik. Az ugyanis arra ad választ, hogy a jogszabály-értelmezés folyamán a jogszabály tartalmáról szerzett ismeret mennyiben változott meg, vagyis hogy a jogszabály-értelmezés felső fokán, valamennyi módszer fölhasználásával nyert ismeret hogyan viszonyul a jogszabály-értelmezés alsó fokán rendelkezésre állt ismerethez. Ezen az alapon az értelmezés eredményeként kiterjesztő, helybenhagyó és megszorító jogszabály-értelmezésről beszélünk. Kiterjesztő az értelmezés, ha a jogszabály teljes értelmezése után annak tartalma és terjedelme tágabb, vagyis az az esetek és viszonyok szélesebb körére terjed ki, mint az a jogszabály-értelmezés első fokán mutatkozott. Helybenhagyó értelmezés esetén a jogszabálynak az értelmezés felső fokán megállapított tartalma és terjedelme azonos az értelmezés alsó fokán vélt terjedelemmel. Megszorító értelmezésről beszélünk, ha a jogi norma tartalma és terjedelme szűkebb annál, mint ami a nyelvtani és logikai értelmezés során megállapítható volt.

A jogszabály-értelmezés kérdéseit illetően kialakított elméleti tudományos tételek kiemelkedő gyakorlati jelentőségűek, mivel az elméleti állásfoglalások ezekben az esetekben közvetlenül hatnak a jogalkalmazói gyakorlatra. A jogszabály-értelmezés ugyanis a jogalkalmazásnak igen lényeges, a döntést nagymértékben meghatározó szakasza, mozzanata; ugyanakkor a jogszabály-értelmezés számos kérdése tételes jogilag nem szabályozható, ezekben a kérdésekben közvetlenül a tudományos állásfoglalások orientálják a jogalkalmazókat. Nem lehet tételes jogi szabályozás tárgya a jogszabály-értelmezés fogalma, módszerei, valamint az értelmezés eredményeként levonható következtetések megállapítása. Tételes jogilag szabályozható viszont a jogszabály-értelmezés fajainak, azok kötelező erejének kérdése; az analogikus jogalkalmazás lehetősége; végül a tételes jog megállapíthatja azokat a jogpolitikai elveket, amelyek a jogalkalmazás egészére, így a jogszabály-értelmezésre is iránymutatásul szolgálnak.

4. A megállapított tényállás jogi minősítése a jogalkalmazás folyamatának döntő eleme, mivel ebben történik meg a jogszabály általános előírásának és valamely konkrét eseti tényállás egyediségének az egymásra vetítése. A jogalkalmazó a megállapított történeti tényállást a jogi norma általános megfogalmazása alá vonja, megállapítja, hogy a konkrét történeti tényállás a jogi norma hipotézisének mint általánosnak az egyedi megnyilvánulása, vagyis azt valamely jogi norma megvalósulásának vagy meg nem valósulásának minősíti (például a bíróság megállapítja, hogy a vádlott magatartása megvalósította a csalás törvényi tényállását, ezért a vádlott magatartását csalásnak minősíti).

A tényállás jogi minősítését a két lehetőséget, két alternatívát (igen-nem) tartalmazó kettős (bináris) struktúra jellemzi: az adott jogi minősítés más jogi minősítéseket kizár, a jogi minősítés nem lehet vagylagos, részleges, átmeneti vagy föltételes.

5. A jogkövetkezmények megállapítása a jogalkalmazás folyamatának utolsó, záró művelete. Az közvetlenül a tényállás jogi minősítéséhez kapcsolódik, azon alapul, azzal nem állhat ellentétben, ugyanakkor azonban abból közvetlenül nem is következik. A jogkövetkezmények megállapítása önálló, alkotó mozzanatokat tartalmazó felelősségteljes művelet. A megállapítható jogkövetkezmények körét egyrészt a jogi minősítés, másrészt pedig a jogi szabályozás jellege szabja meg. A jogi minősítés kizárja a vele ellentétes jogkövetkezmények megállapítását. Ha például a bíróság szerint a vádlott magatartása nem minősül semmilyen bűncselekménynek sem, akkor nyilvánvalóan nem kerülhet sor büntetés kiszabására, a jogkövetkezmény csak a fölmentés lehet. Fordított esetben azonban, ha például a vádlott magatartását csalás bűntettének minősítették, a minősítés nem határozza meg egyértelműen a jogkövetkezményt, különböző súlyú büntetések kiszabására vagy akár a büntetés mellőzésére is sor kerülhet.

A jogkövetkezmény megállapítása során tehát – mint a jogalkalmazás más műveletei esetében is – szinte minden esetben (néhány valóban automatikusnak nevezhető kivételtől, például nyugdíj-megállapítás, eltekintve) mérlegelésre kerül sor, még a jogkövetkezmény egyértelmű jogszabályi meghatározása esetében is (például a kártérítés esetében az összegszerűség megállapítása foglal magában mérlegelést). A mérlegelés mértéke, keretei a jogi szabályozástól, annak az előzőekben vázolt megoldási típusaitól függnek. Diszkréciónak nevezzük a jogkövetkezmény megállapítására vonatkozó és a jogszabályban kifejezetten biztosított mérlegelési lehetőséget. A diszkrecionalitás lehetősége általában szélesebb a büntető igazságszolgáltatásban, mint a polgáriban, és szélesebb a közigazgatási típusú jogalkalmazásban, mint az igazságszolgáltatásban.

A jogalkalmazásban a diszkrecionalitás szerepe az, hogy a konkrét eset körülményeihez, sajátosságaihoz rugalmasan alkalmazkodva, egyéniesítve valósítsa meg az adott jogi szabályozás célját. A mérlegelés legfontosabb kritériuma ezért ennek során a célszerűség.

A határozat meghozatala elnevezés alatt a jogalkalmazás három szakaszát megkülönböztető hagyományos fölfogás összefoglalta és egységesen kezelte a tényállás jogi minősítését és a jogkövetkezmények megállapítását.