Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

3. A jog fogalma

3. A jog fogalma

Az előzőekre is tekintettel a jog fogalmát, definícióját az alábbiak szerint határozhatjuk meg.

1. A jog olyan magatartási szabályok és azokhoz kapcsolódó egyéb magatartás-előírások (elvek, célmeghatározások) összessége;

2. amelyek keletkezése állami szervekhez kötődik, azaz azokat az állam bocsátja ki vagy szankcionálja, vagyis a már kialakult magatartásszabályok megsértéséhez államilag kényszerintézkedéseket, hátrányokat fűz vagy pedig valamilyen nem állami normaalkotó eljárást (például népszavazás) jogalkotásként ismer el;

3. amelyek az előzőekből következően az adott társadalomban általánosan kötelezőek, vagyis azokat általános érvényesség jellemzi;

4. amelyek érvényesülését az állami szervek legitim módon végső soron kényszerrel ténylegesen biztosítják;

5. így azok az emberek magatartásában, valamint a jogalkalmazó szervek, mindenekelőtt a bíróságok gyakorlatában többnyire, statisztikai átlagként meg is valósulnak.

A jog ezen fogalmi jegyeinek az értelmezéséhez kiegészítő és pontosító megjegyzéseket kell fűznünk.

Először is meg kell jegyeznünk, hogy a definíció választott módjával szűkítettük ugyan a jogfogalom „holdudvarát”, de azt nem szüntettük meg: a jogfogalom határai – számos más társadalmi jelenséghez hasonlóan – elmosódottak. (Az, hogy mennyiben sajátossága ez minden fogalomnak, mint azt a modern nyelvfilozófia képviselői állítják, nem tartozik vizsgálódásunk körébe.) Ez főként arra vezethető vissza, hogy az általános érvényesség és a tényleges megvalósulás kritériumai mennyiségileg is meghatározottak, következésképpen tendencia jellegűek, továbbá arra, hogy határhelyzetekben az „állam”, az „állami jelleg” és a „kötődés” értelmezésre szorul.

A jog normajellege mindenekelőtt azt jelenti, hogy – bár sajátosan, de – a jogra is jellemzőek mindazok a tulajdonságok, amelyek a társadalmi normákat, magatartásszabályokat általában jellemzik, másfelől pedig azt jelenti, hogy a jogi jelenségek világán belül az azokat összekötő, rendszerré szervező elemek a jogi normák. A jognak ez a megfogalmazása nem jelenti viszont azt, hogy a jog kizárólag zárt normastruktúrákból állna, a jog ugyanis sokszor a jogalkalmazói döntésekben rejlő és azokból megállapítható elvként létezik, amikor is a norma maga zárttá, teljessé csupán a jogalkalmazás során válik. Ugyanakkor az egyéb előírások jelentősége és értelme csak a normákkal, azok alkalmazásával való összefüggésben vizsgálható. A jognak ez a megfogalmazása azt sem jelenti továbbá, hogy a jog csupán előírásokból állna, ezúttal az elveket stb. is ideértve, hanem az – mint arról szó lesz – annál jóval összetettebb társadalmi jelenség, különböző jogi jelenségek összessége, amelyek körébe többek között bizonyos emberi magatartások is beletartoznak.

A jog keletkezésében állami jellegét – ami a jogi normák keletkezésének többféle módjára utal – nem minden jogelméleti fölfogás fogadja el. Ebben a körben az egyik vitakérdés a primitív társadalmak normáinak a megítélése. A primitív társadalmak életét kutató néprajztudomány egyik igen jelentős áramlata, az ún. funkcionalista kulturális antropológia képviselőinek jelentős része azon az állásponton van, hogy ezekben a társadalmakban az állam kialakulását megelőzően is létezik egy olyan, a társadalom életét átfogóan szabályozó normarendszer, amelyik ugyanazokat a funkciókat tölti be, mint a jog a modern társadalmakban. Mivel a társadalmi jelenségek mibenlétének a lényege ezen fölfogás szerint az, hogy milyen funkciót töltenek be a társadalomban, ezért szerintük ezek a normák is jognak tekintendők. A funkcionális antropológiának ezt a tételét számos jogtudós is elfogadja, azt azonban senki sem vitatja, hogy lényeges minőségi különbségek vannak a primitív társadalom „joga” és az államilag szervezett társadalmak joga között. Ezeket a különbségeket viszont a jog fogalmában is kifejezésre kell juttatni, aminek következtében a probléma terminológiai kérdéssé válik: a jog tágabb fogalmán belül különböztessük-e meg az „állami” jogot, vagy pedig a társadalmi normákon, a társadalmak normarendszerein belül a jogot mint keletkezésében állami normát. Mi ezt az utóbbit tartjuk jobb megoldásnak az alapprobléma tartalmi megítélésén túlmenően azért is, mivel ez van inkább összhangban a hazai tudományos hagyományokkal és közfelfogással, továbbá ez a terminológia egyszerűbb, ritkábban van szükség a „jog” kifejezés jelzőkkel történő pontosítására.

A jog állami jellegének másik vitakérdése a jog pluralitásának a problémája. Egyes nézetek szerint ugyanis egy adott társadalomban az állam mellett más közösségek – etnikai, területi közösségek, szervezetek – is rendelkeznek olyan sajátos érdekrendszerrel és hatalommal, ami autonóm jogalkotásban is kifejeződik. Eszerint tehát saját joga van például a Kennedy családnak vagy a General Motorsnak. E fölfogással szemben mutatis mutandis még határozottabban vethetők föl azok az ellenvetések, amelyeket a primitív társadalmak „joga” kapcsán tettünk.

Többek között Weber is elutasítja a jog kizárólagos állami jellegét („elutasítunk minden olyan álláspontot, amely szerint csak ott beszélünk jogról, ahol a jogi kényszert politikai erőszak szavatolja”). Szerinte „minden olyan esetben jogrendről kell beszélni, amikor bármiféle, fizikai vagy pszichikai kényszerítő eszközt egy kényszerítő gépezet, vagyis egy vagy több személy alkalmaz” (Weber 1967, 103.). Weber a jogon belül különbözteti meg az állami jogot, amikor a jogi kényszert a politikai közösség különleges, rendszerint fizikai kényszerítő eszközei jelentik. Ezek szerint tehát más társadalmi szervezeteknek – így mindenekelőtt az egyházaknak, a szakmai egyesületeknek és a politikai pártoknak – is megvan a maguk saját joga. Mivel „ma az erőszakos jogi kényszer az állami szervek monopóliuma”, azt a kérdést, hogy más szervezetek normái esetében joggal állunk-e szemben, „az dönti el, hogy az erőszakmentes jogi kényszert alkalmazó gépezet rendezett jellegű-e, van-e olyan súlya, hogy az érvényes normát a jogi kényszer hatására valószínűleg betartsák” (Weber 1967, 100.). Weber fölfogásának – és áttételesen a jog állami jellegét tagadó más fölfogásoknak is – meggyőző kritikáját adja Szigeti Péter, aki arra mutat rá, hogy ezek a fölfogások végső fokon a jogállamisággal összeegyeztethetetlen következményekhez vezetnek (Szigeti–Takács 1998, 122.).

Valódi – és nem csupán terminológiai – kérdésként vetődik föl a jog pluralitása az ún. fejlődő országok esetében, ahol egymás mellett él a modern, többnyire a volt gyarmattartó országtól átvett, recipiált jog és a gyakran szintén többrétű (például vallási, törzsi eredetű normákból álló) tradicionális jog. Ez a helyzet bonyolult problémát vet föl, ami a jog állami jellegének árnyalt kifejtését igényli, de nem indokolja a jog állami jellegének a teljes föloldását, hiszen ezek a tradicionális jogi normák is a gyarmati hatalom, majd az új állam elismerése következtében maradtak a társadalom jogi rendszerének részei vagy váltak azzá. Ezért ezekben az esetekben valójában nem a jog pluralitásával állunk szemben, hanem a jogrendszer összetettségének a problémájával (lásd még Kulcsár 1997.).

A jog állami jellegének az elfogadása azért is előnyösnek tűnik, mivel az állami jelleg a jog számos további jellemző vonását mintegy magában hordozza, így azoknak a definícióba történő fölvételére nincs szükség. A jog állami jellegének az elutasítása esetében a nem jogi normáktól való elhatárolás érdekében mintegy az állami jelleg helyett további ismérveket kell fölvenni a definícióba, amelyek gyakran problematikusnak bizonyulnak.

Rá kell mutatnunk itt arra is, hogy a jog állami jellegét tagadó vagy mellőző szerzők a jog és az egyes jogi jelenségek elemzése során kimondva vagy kimondatlanul az ún. állami jogot tartják szem előtt. Weber jogszociológiája kapcsán Winckelmann mutat rá arra, hogy az ott adott definíció csak a racionális politikai uralmi szervezetre mint intézményi államra elsődlegesen tipikus jogot ragadja meg (Winckelmann 1967, 31.).

A jog keletkezésének állami jellegét azonban modern körülmények között sem szabad abszolutizálni. Egyfelől le kell szögezni, hogy a jog állami jellege nem jelenti azt, hogy minden államilag alkotott norma jog lenne, másrészt a modern jogfejlődés azon tendenciáira is figyelemmel kell lennünk, amelyek relativizálják a jog állami jellegét, vagy amelyek esetében a jog keletkezésének állami jellege sajátosan jelenik meg. Itt azokról az esetekről van szó, amikor az állam valamilyen nem állami normaalkotást jogalkotásnak, a normát pedig jognak ismeri el. Ez történhet előzetes fölhatalmazással, amelynek három formáját kell megemlítenünk: a társadalmi szervezetek jogalkotási fölhatalmazását, a népszavazás útján történő jogalkotást és a közeljövőben különösen jelentőssé váló formát, a nemzetek fölötti szervezetek (mindenekelőtt az EU) fölhatalmazását. Utólagos elismerés esetével állunk szemben, ha az állam korábban létrejött nemzetközi jogi vagy európai jogi normát ismer el kötelező jognak, amelynek a létrehozásában nem vett részt, illetőleg amelyre nem adott fölhatalmazást. (A belső jog, a nemzetközi jog és európai uniós jog viszonyára a későbbiekben még visszatérünk, itt csak azt kívánjuk jelezni, hogy az általunk adott definíció és azon belül a jog állami jellegének az elfogadása nem zárja ki sem az európai uniós jog, sem pedig a nemzetközi jog jogi jellegének az elfogadását.) Végül azt is figyelembe kell vennünk, hogy számos jogi jelenségben (például jogkövetés, jogtudat) a jog állami jellege csak igen áttételesen fejeződik ki. A modern jog viszonylagos önállósága, autonómiája az állammal szemben is érvényesül, a jog keletkezésének állami jellege ellenére különböző mértékben ugyan, de magát az államot is köti.

A jog általános érvényessége azt jelenti, hogy a jog mint egész, a jogrendszer az adott társadalomban mindenkire nézve kötelező, és ennek megfelelően az adott társadalom egészét átfogja. Nem jelenti viszont azt, hogy minden egyes jogi norma mindenkire nézve azonos módon lenne kötelező, hiszen bizonyos jogi normák például csak a hivatalos személyekre vagy csak a gépjárművezetőkre vonatkoznak. Az általános érvényesség tehát nem jelenti a jogi normák címzettjeinek az általánosságát. Ez mindaddig nem vet föl problémát, amíg mindenki számára adott a lehetőség, hogy címzetté (például hivatalos személlyé, gépjárművezetővé) váljék, mivel a jog akkor a potenciális címzetteket is figyelembe véve valóban mindenkire kötelező, általánosan érvényes. Bonyolultabb a helyzet, ha a potenciális címzetté válás jogilag korlátozott, mint a rendi jogok esetében. Ekkor a jog általános érvényessége egyenlőtlenül, tehát ellentmondásosan és korlátozottan nyilvánul meg. A jog általános érvényessége tehát a jognak olyan tendenciaszerűen jellemző sajátossága, melyik kifejlett formában csak a modern jogra érvényes.

A jog tényleges állami érvényesítése kapcsán az az ellenvetés szokott megfogalmazódni, hogy a jogi normák az esetek túlnyomó többségében önkéntes követés révén, állami szervek közreműködése nélkül érvényesülnek. Ez igaz ugyan, de nem szünteti meg a jognak azt a jellemző és más társadalmi normáktól megkülönböztető vonását, hogy normái nem követés esetén mindig magukban hordozzák az állami érvényesítés, az állami kényszerítés lehetőségét. Az már egy további elméleti kérdés, hogy a jog érvényesülési folyamatában milyen mértékű az állam szerepe, és hogy az állam közrehatásának milyen formái vannak.

A jognak azt a sajátosságát, hogy előírásainak tényleges érvényesülését végső soron az állam biztosítja, gyakran a fizikai kényszer alkalmazására való utalással határozták meg. Ez a megállapítás azonban nem pontos. Itt arról van szó, hogy az állam általi kényszerítésnek két sajátos eleme van: legitim módon helyezhet kilátásba és alkalmazhat a jogsértőkkel szemben fizikai jellegű hátrányt (szabadságvesztés, halálbüntetés), és a kilátásba helyezett és nem csak fizikai jellegű hátrányt végső soron szervezett fizikai erőszakkal is megvalósíthatja. Az állam mellett ugyan esetenként nem állami szervek is képesek fizikai hátrány szervezett erőszakkal való megvalósítására, ez azonban modern viszonyok között nem legitim. A jog állami kikényszerítésének ennek megfelelően sajátos eszköztára, szervezettsége és ebből következő hatékonysága, valamint az erőszak alkalmazásának a legitimitása a megkülönböztető jegye (vö. Weber 1967).

A jog állami érvényesítésének nem mond ellent az a tény sem, hogy esetenként a jog megengedi normáinak önsegéllyel történő érvényesítését, illetőleg az állami érvényesítés folyamatában nem állami szervek közreműködését is lehetővé teszi.

A jog tényleges érvényesülése a jog mellőzhetetlen fogalmi jegye, mivel ténylegesen, társadalmi hatásában nem jog az a norma, amelyik csak mint szöveg, csak mint nyelvi objektiváció létezik. (Ez az összefüggés a jogelmélet egyik alapproblémája, aminek részletes tárgyalására a jog- és állambölcseletben kerül sor, bár a probléma néhány vonatkozására a jog érvényesülése kapcsán jelen kötetben is utalunk.) Éppen ezért egyes szerzők úgy vélték, hogy a jog definícióját ki kell még egészíteni azzal az elemmel, miszerint az olyan normák összessége, melyek jogviszonyokban megvalósulnak. Ez az álláspont azonban nem helytálló, mivel a jog hatásának, tényleges érvényesülésének nem kizárólagos formája a jogviszonyokban történő érvényesülés, mint azt a büntetőjogi normák betartása vagy különösen a helyettesítést előíró normák példázzák. Ez utóbbiak azok a szabályok, amelyek azt írják elő, hogy például az elnököt akadályoztatása vagy halála esetén kik, milyen sorrendben helyettesítsék; akkor is léteznek és hatnak, ha az akadályoztatásra nem kerül sor, mivel az emberek magatartásuk alakítása során számolnak ezekkel a normákkal. Weber mutat rá arra, hogy valamely jogrend tényleges érvényesülését az a tény dönti el, hogy az emberek cselekvésükben ehhez a rendhez „igazodnak”, nem pedig az, hogy „követik” azt (Weber 1967, 99.).