Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 2. Társadalomföldrajz

Probáld Ferenc, Szabó Pál, Bernek Ágnes, Hajdú-Moharos József, Karácsonyi Dávid, Szegedi Nándor, Varga Gábor (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

Bulgária

Bulgária

Bernek Ágnes, Probáld Ferenc

1. A Balkán-félsziget országa

A Balkán-félsziget északkeleti részén elhelyezkedő Bulgária területe (111 ezer km²) és lakosságszáma (7,8 millió fő) hasonló hazánkéhoz. A félsziget összterületének kb. 22%-át magában foglaló ország észak–déli irányú legnagyobb kiterjedése meghaladja a 300 km-t, nyugat–keleti irányú legnagyobb hosszúsága több mint 500 km. Földrajzi helyzete Európa „hátsó udvarában” nem mondható előnyösnek, bár a bővülő nyugat–keleti tranzitforgalom – kivált, ha az EU által támogatott infrastrukturális beruházások megvalósulnak – nagy hasznára lehet az országnak.

Északon a bolgár–román határt a Duna sodorvonala képezi. A Duna–Majna– Rajna vízi út megnyitásával lehetőség nyílt az európai folyami hajózásban és áruforgalomban való nagyobb arányú részvételre, ám ennek kihasználásához egyelőre hiányzik az infrastrukturális háttér.

Nyugaton a bolgár–szerb határon természetföldrajzi okokból nehéz az átkelés, de néhány hágó és főként a Nišava folyó völgye lehetővé teszi a vasúti és közúti közlekedést. A Nišava völgyén, Szófián át és a Marica völgyében haladt az Európát a Közel-Kelettel összekötő ősrégi kereskedelmi és hadi út. Részben ennek nyomvonalán épült ki az E5-ös nemzetközi műút, illetve autópálya. A Jugoszlávia elleni nemzetközi szankciók, különösen pedig az 1999. évi koszovói háború e fontos közlekedési ütőér forgalmának megbénításával tetemes gazdasági károkat okoztak Bulgáriának.

Délen a Marica völgyéig húzódó bolgár–görög és a bolgár–török határ egyaránt hegyvidékeken fut keresztül, kevés átkelésre alkalmas hellyel. A külgazdasági irányváltás nyomán e déli határszakaszok jelentősége megnőtt: itt bonyolódik le az ország külkereskedelmi forgalmának 1/5-e, és Görögországgal több, határon átnyúló együttműködési program van folyamatban.

Az előzőekkel ellentétben, a fekete-tengeri határnak a közelmúlt évtizedeiben kiemelkedő jelentősége volt. A külkereskedelem több mint fele a Fekete-tengeren át bonyolódott le a Szovjetunióval. A kikötőkbe érkező importált szovjet nyersanyagot csak részben dolgozták fel helyben, túlnyomórészt az ország belső iparvidékei felé továbbították. Az Oroszországból származó behozatalnak és a Fekete-tenger térségében kibontakozó gazdasági együttműködésnek a szerepe Bulgária szempontjából távlatilag sem lebecsülendő.

Bulgária domborzatát észak–déli irányban négy egységre oszthatjuk fel. A Bolgár-tábla 200–500 m magas dombsági jellegű táj. Északon a Duna ártéri síkjából emelkedik ki, délen az Elő-Balkánig terjed. A Fekete-tengerhez szakadásos, csuszamlásos partvidékkel csatlakozik. Az észak felé 40–60 m-ig vastagodó lösztakaró általánosan elterjedt. A Bolgár-tábla északi részein az ország legjobb minőségű talajaként csernozjom alakult ki. E tájegység Bulgária legfontosabb gabonatermő vidéke; éghajlata határozottan kontinentális, a magyar Alföldénél melegebb nyár és hidegebb tél jellemzi. A csapadék a potenciális párolgáshoz képest kevés (500–600 mm).

Az Eurázsiai-hegységrendszerhez tartozó Balkán-hegyvidék az ország fő klímaválasztója, tőle északra az éghajlat kontinentális, míg délebbre már enyhe mediterrán hatás is érezhető. A Balkán-hegyvidék északról délre haladva négy szerkezeti sávra osztható fel. A dombvidéki jellegű Elő-Balkánt a középső, magas övezet, a szűkebb értelemben vett Balkán-hegység (bolgár elnevezése: Sztara Planina) követi. Magassága nyugatról kelet felé haladva fokozatosan csökken. Ásványkincsekben nyugati része a leggazdagabb, antracit-, ólom- és cinkérckészletei jelentősek. A balkánalji medencesor választja el a Balkán-hegységet a hegyvidék legidősebb részétől, az Antibalkántól (Szredna Gora). A balkánalji medencék közül a legnagyobb a csaknem 1200 km² területű, 520–550 m tengerszint feletti magasságban lévő Szófiai-medence. Ez az ásványkincsekben gazdag, termékeny terület Bulgária legjobban benépesedett része.

A Felső-Trák-alföld árterekkel és jégkori teraszokkal behálózott feltöltött medence. Nyugati része a Marica-alföld, keleti része a Sztara Zagora-i alföld.

A Trák-rögvidék harmadidőszaki mozgásokkal megfiatalított hegységei közül a legterjedelmesebb a Rodope; vas- és krómércekben, valamint a vulkánosság eredményeként színesfémércekben (réz, ólom, cink) gazdag. A rögvidéket nyugatról határoló Sztruma-völgy alsó szakaszán érvényesül a legjobban a mediterrán hatás: a tél enyhe és csapadékos, a legmelegebb hónap (július) középhőmérséklete meghaladja a 25 °C-ot, az évi csapadék mindössze 400–650 mm.

2. A demográfiai viszonyok és a településhálózat jellemzői

Bulgária a számottevő kisebbséggel rendelkező nemzeti államok közé sorolható. A hivatalos statisztika szerint népességének 86%-a bolgár, 9%-a (747 000 fő [2001]) török és 4%-a cigány. A macedónok, az örmények, a görögök és a románok száma elenyésző.

Kép

96. ábra > A török nemzetiségű lakosság száma és aránya Bulgáriában 2002-ben (Bottlik Zs. 2004)

Egyes források a török népesség számát több mint 1 millió főben határozzák meg. Az ellentmondást részben magyarázhatja, hogy a muzulmán vallású bolgár (pomák) kisebbség is jobbára török eredetű. 1989-ben az erőszakos állami asszimilációs politika és a nemzetiségi-vallási ellentétek következtében mintegy 300 ezer török kényszerült elhagyni Bulgáriát; egy részük később visszatért. A török kisebbség az ország északkeleti és délkeleti részére koncentrálódik; Sumen, illetve Kardzsali környékén a lakosság többségét képezi (96. ábra). A rendszerváltozás óta megindult kivándorlási hullám elsősorban gazdasági indítékú, ám benne a törökök aránytalanul nagy mértékben vesznek részt.

Az 1960-as évek elejének magas népszaporulata az 1980–1990 közötti időszakban évi 0,2%-ra esett vissza, azóta pedig folyamatos a lakosság számának csökkenése. Az 1980-as években még 9 millió főt számláló bolgár lakosság száma 8 millió alá csökkent. 2004-ben a halálozási ráta értéke (13,8‰) már jóval magasabb volt, mint a születési arányszám (8,8‰)! A férfiak születéskor várható élettartama mindössze 68 év, míg a nőké 75; ezek az értékek a magyarországi adatokhoz hasonlóak, ám a Bulgáriában elért korábbi szinthez képest némi visszaesést jelentenek. Nyilvánvaló tehát, hogy a lakosság számának csökkenése csak részben magyarázható természetes demográfiai folyamatként; meghatározó szerepe van annak, hogy az 1990-es évtizedben az életszínvonal rendkívüli mértékben romlott. Az 1990-es évek gazdasági válsága csökkentette a reáljövedelmeket, leértékelte a lakossági megtakarításokat, növelte a munkanélküliséget (2004-ben 13,0%), s a lakosság nagy része számára állandó nélkülözést hozott, ami az 1990-es években a csecsemőhalandóság növekedésében is tükröződött (1995-ben 14,8‰, 1997-ben 17,5‰, az ezredforduló óta bekövetkezett javulás nyomán 2004-ben 11,6‰). Bulgária átlagos népsűrűségi értékének – 70 fő/km² – hátterében a népesség rendkívül egyenlőtlen területi megoszlása áll. A legnagyobb népességtömörülést a főváros, Szófia és közvetlen környéke mutatja. A gazdaság területi koncentrációjával összefüggésben az átlagosnál sűrűbben lakott a plovdivi és a várnai tartomány is. A szocialista időszak iparosítási politikája a településhálózat szerkezeti változásában is nyomon követhető. Az 1960-as évek elején a lakosságnak kevesebb mint fele élt városokban, napjainkban viszont közel 70%-a. A falusi népesség nagyfokú csökkenése összefügg azzal, hogy a falvak 3/4 részének lélekszáma az ezer főt sem haladja meg.

A városhálózat jellegében a közepes és a kisvárosok a meghatározóak. Csak a főváros, Szófia lakossága lépi túl az 1 millió főt, jelenleg az ország össznépességének 15%-a él itt. Százezer főnél nagyobb lélekszáma – Szófiával együtt – mindössze hat városnak van.

3. A török birodalomtól a piacgazdaságig

Bulgária mai területén az V–VI. századtól szlávok éltek. A türk bolgár törzsek, az ún. ősbolgárok Közép-Ázsiából érkeztek a Balkánra a VII. században, és megalakították az első bolgár államot (681–1018). E birodalom észak felé egészen a Tiszáig és a Kárpátokig terjedt.

865-ben I. Borisz államvallássá emelte a bizánci kereszténységet. Bevezették a Cirill és Metód szerzetesek által alkotott szláv ábécét. A bolgárok teljesen beolvadtak a többségben lévő szláv lakosságba, átvették nyelvüket és kultúrájukat. Az első bolgár állam 1018-ban bizánci fennhatóság alá került, s függetlenségét csak 1186-ban nyerte vissza. Az 1396-ig fennálló második bolgár állam három részre szakadt, s ezeket a Török Birodalom sorra meghódította. Ezzel Bulgária közel öt évszázadra török uralom alá került. A katonai-feudális Török Birodalom kiszakította az országot az európai fejlődési folyamatokból, és lényegében elszigetelte a kialakuló világgazdaság hatásaitól.

Bulgária függetlenségét az 1878-as orosz–török háború révén nyerte vissza, déli határ menti területeit viszont csak az 1912–1913-as Balkán-háborúk után csatolták ismét az országhoz. A gazdasági átalakulás folyamatai ebben az időszakban indultak meg.

Az ország még az önálló állam megszervezésének költségeit sem volt képes finanszírozni, és így a külföldi tőke szerepe ugrásszerűen megnőtt. Viszont a felvett kölcsönök nem a gazdasági növekedést előmozdító befektetéseket növelték, és úgyszólván nem érintették a bolgár ipart. A hitelek közel felét az államháztartási deficit fedezésére és a hadsereg kiépítésére fordították, s közel hasonló összegeket az állam a vasútépítésbe fektetett. Ámde a vasút itt nem vált az ipari fejlődés meghatározó tényezőjévé; a vasútépítésben döntő szerepet az játszott, hogy a nyugati nagyhatalmak vasúti kapcsolatot akartak létesíteni Törökországgal, illetve a Közel-Kelettel.

Ebben az időszakban Bulgária gazdasági fejlődésének legfőbb hajtóerejévé a mezőgazdasági export vált. Az európai exportpiacon túlnyomórészt egyetlen árucikkel, a dohánnyal jelent meg; ez az árucikk modern ipari feldolgozást nem igényelt. Ehhez a momentumhoz kapcsolja Berend T. Iván és Ránki György (1987) a balkáni típusú gazdasági fejlődés lényegét, nevezetesen, hogy a mezőgazdasági exportszektor a gazdaság többi ágazatának fejlődésére nem gyakorolt indukáló hatást, és így az európai gazdaságba való bekapcsolódás az elmaradott gazdasági szerkezet konzerválásával járt együtt.

Az I. világháborúban az ország elvesztette az Égei-tenger partvidékét, Dél-Dobrudzsát és a nyugati határvidék néhány körzetét. Németország oldalán bekapcsolódott a II. világháborúba is. Dél-Dobrudzsát a craiovai egyezmény (1940) értelmében visszacsatolták Bulgáriához, s ezt később a világháború utáni békeszerződésben is elismerték.

A Szovjetunió politikai befolyása alatt szerveződött az ország új államformája, az 1946-ban kinyilvánított népköztársaság. A 43 éven keresztül fennmaradt szocialista társadalmi-gazdasági rendszert a túlcentralizált tervezési mechanizmus, a magántulajdon szinte teljes eltörlése, a nehézipar fejlesztését előtérbe állító gazdaságpolitika, a reformfolyamatok hiánya és a főként a Szovjetunióval folytatott csaknem kizárólagos külgazdasági kapcsolatok jellemezték. A Szovjetunió politikai és gazdasági hatalmának összeomlása és a kelet-közép-európai változások nyomán Bulgáriában is felbomlott a pártállami rendszer, s kezdetét vette a rendszerváltozás időszaka.

1991-ben sor került a piaci reformok és a stabilizációs program meghirdetésére, de a reform végrehajtása akadozott. A nagyvállalati szektor átszervezése, privatizációja igen lassan haladt. 1996-ig a bolgár ipart az állami vállalatok uralták, a magáncégek a kibocsátás mindössze egyötödét adták.

Az 1990-es évek elején a GDP drasztikusan visszaesett, amit a vegyipar és kohászat átmeneti konjunktúrája szakított meg (1994–1995). Ezek az ágazatok maximálisan profitáltak a szubvencionált energiaárakból, ugyanis ekkor a bolgár gazdaság a GDP 1%-os növeléséhez kétszer-háromszor annyi energiát használt fel, mint az EU tagállamai. 1996-ban a kohászati termékek iránti nemzetközi kereslet csökkent, s az energiaárakat a kormány fokozatosan kezdte közelíteni a nemzetközi színvonalhoz; mindez aláásta az energiaintenzív bolgár ipar versenyképességét.

Bulgária 1996–1998-ban súlyos gazdasági válságot élt át. A GDP közel 10%-os visszaesésének legfontosabb tényezője a bankrendszer összeomlása volt; a veszteségek hátterében az állami vállalatok reorganizációjának elmaradása, a privatizáció lassúsága állt. A hiperinfláció letörése és a súlyos külföldi eladósodás megfékezése céljából az 1997-ben hatalomra került új kormány stabilizációs gazdasági programot hirdetett meg.

A stabilizációs program legfontosabb eleme a privatizáció felgyorsítása volt. 1997-re a GDP felét már a magánszektor állította elő, ekkorra az állami vagyon 26%-át privatizálták. 1998-ra az állami kézben lévő iparvállalatok felét leépítették, s megkezdődött a bolgár pénzintézetek privatizációja, majd a magánosítás a szolgáltatási szféra más részeire (távközlés, légi forgalom, benzinkúthálózat) is kiterjedt. 2004-ben a magánszektor adta a GDP 2/3-át.

Az 1997-es hiperinfláció letörése után a bolgár monetáris politika szigorúan korlátozta a jövedelem-kiáramlásokat, és a leva árfolyamát a német márkához, illetve az euróhoz kötötte.

Az utóbbi évek gazdasági sikerei ellenére Bulgária 2005-ös GDP/fő értéke mindössze 2800 euró, ami mintegy harmada hazánk hasonló mutatójának, és a feketegazdaság aránya 25–30%-ra tehető. A külkereskedelmi mérleg tartósan deficites (az export 2004-ben 15,6 Mrd, az import 22,7 Mrd dollár volt).

A gazdasági-politikai bizonytalanság folytán a külföldi tőke érdeklődése sokáig lanyha volt, és csak az ezredfordulótól élénkült meg. 2005 végéig 13 milliárd dollár működőtőke áramlott Bulgáriába. A befektetések kisebb része az iparba, zöme a kereskedelembe, a távközlésbe, a pénzügyi, valamint a turisztikai szektorba érkezett. A legnagyobb befektető országok Ausztria, Görög- és Németország voltak. Bár a bolgár munkaerő jól képzett, mindeddig nagyon kevés a zöldmezős beruházás. Az EU-hoz való csatlakozástól (2007) a fejlődés további gyorsulása várható.

4. Az ipari szerkezetátalakítás kérdőjelei

Bulgária gazdasági jövőjének legfontosabb feladata az iparszerkezet átalakítása. A szocialista iparosítási politika révén olyan ipari profil alakult ki, amely nem illeszkedett sem az ország történelmi hagyományaihoz, sem természeti erőforrásaihoz, sem a nemzeti piac nagyságához és igényeihez, s teljesen elmaradt a világpiac fejlettségi szintjétől is. Az 1950-es években vette kezdetét a nehézipar fejlesztése, amely az 1960-as évektől – a KGST-n belüli specializáció eredményeként – gépgyártási profillal, s később az elektrotechnikai, elektronikai eszközök gyártásával bővült. Az 1980-as évekre a gépgyártás már az ipari termelés több mint 1/3-át adta. A bolgár gépgyártás termékeit alacsony műszaki színvonaluk miatt a világpiacon gyakorlatilag nem lehetett értékesíteni. Ennek következménye, hogy a Világbank becslése szerint a bolgár ipari termelés (reálértéken számolva) még mindig nem éri el az 1989. évi szintet. Az arányaiban is erősen visszaeső ipar 2003-ban a GDP 31%-át állította elő, s az összes foglalkoztatottak 28%-a dolgozott ebben a szektorban.

A bolgár ipar és tágabb értelemben az egész gazdasági élet legkritikusabb pontja az energiagazdaság. 2004-ben a bolgár elektromosáram-termelés 52%-a hőerőművekből, 41%-a a kozloduji atomerőműből és 7%-a vízerőművekből származott. Az import közel 1/3-át energiahordozók teszik ki, amelyek főleg Oroszországból érkeznek. Az átlagos fogyasztói energiaár az ezredfordulón kevesebb mint a fele volt az OECD átlagos energiaárának, és az erőművek 1998-ban megkezdett privatizációja nyomán jelentősen növekedett, amely tendencia napjainkban is tart.

A hőerőművek területileg egyrészt a marica-iztoki külszíni lignitbányászathoz és a perniki barnaszéntermeléshez, másrészt a legnagyobb fogyasztópiacokhoz kapcsolódnak. A lignittermelés 23 millió tonnás szinten hosszabb idő óta stagnál. A lignittermelés növelését az alacsony termelési költségek indokolnák, ám a súlyos levegőszennyeződés miatt hosszabb távon ez sem jelenthet megoldást. A barnaszéntermelés az 1990-es évtizedben a korábbi szintnek kevesebb mint a felére esett viszsza (3 M t). Feketeszenet Bulgária a kohászat és egyes erőművek számára külföldről szerez be; ez teszi ki az import 4%-át. Az ország jelentős antracittartalékkal rendelkezik, de a kitermelés egyelőre csekély.

Bulgária jelentéktelen kőolaj- és földgázlelőhelyei a Fekete-tenger partvidékére koncentrálódnak. Az ország évente rendszerint 6–7 millió tonna kőolajat vásárol Oroszországból (az összes import értékének 15%-a). 2006-ban Bulgária, Görögország és Oroszország egy 300 km-es csővezeték építéséről írt alá egyezményt, amely Burgasz kikötőjéből az égei-tengeri Alexandrúpoli kikötőjébe fog vezetni és főként orosz nyersolaj tranzitszállítását szolgálná, elkerülve a Boszporusz zsúfolt hajózási útvonalát. A földgázimport fő forrása szintén Oroszország.

A vízenergia-termelés további fokozása kérdéses, hiszen aszályos esztendőkben kevés a víz a sok kis erőmű tárolóiban. Az ország egyik nagy vízenergetikai létesítménye a Rodope hegységben, a Doszpat folyón épült víztározóra támaszkodik, a másik a Keleti-Rila hegységben a Belmeken–Szesztrimó vízlépcsőrendszer.

Az ország egyetlen elavult, grafitmoderátoros rendszerű atomerőműve (Kozloduj) 1974 óta működik, és az ország energiaellátásában stratégiai fontosságú. Emiatt úgy látszik, csak a Duna mentén keletebbre, Belenénél felépítendő új atomerőmű elkészülte (2010–2011) teszi lehetővé végleges leállítását.

A szocialista időszakban kiemelt helyen szerepelt a vaskohászat, mely a Szófia– Pernik–Kremikovci háromszögben összpontosult. Bár a Kremikovciban bányászott, rendkívül gyenge minőségű vasérc és a perniki barnaszén kitermelése is visszaesett, de a még állami kézben lévő vaskohászat az alacsony helyi energiaárak miatt a világpiacon eleinte versenyképesnek bizonyult, és a vészes hanyatlás jelei csak újabban mutatkoznak.

Az ország igen fontos kiviteli termékei a színesfémek. Mivel a színesfémérclelőhelyek gazdagok, s e szektor privatizációja nagyrészt megtörtént, várhatóan ez az iparág megőrzi jelentőségét. A Szredna Gorában, Panagjuriste és Pirdop környékén bányászott rézérc mennyisége csekély (2004-ben 24 ezer t). Valamelyest emelkedett az ólomérc (29 ezer t), a cinkérc (35 ezer t), valamint a mangánérc (28 ezer t) termelése. Az ólom- és a cinkkohászat legjelentősebb központja, Kardzsali, az itt bányászott ércekhez és a vízenergiához kapcsolódik.

A bolgár ipar egyik sikerágazata a vegyipar, amely az összes exportbevétel 1/6-ával a legfontosabb kiviteli árucsoport alapja, és néhány privatizált nagyvállalatra koncentrálódik. A vegyipar „fellegvára” a multinacionális Solvay cég tulajdonában lévő devnyai nehézvegyipari kombinát, amely kalcinált szódát, PVC-t és műtrágyát gyárt; ez Európa második legnagyobb ilyen profilú üzeme. A másik vezető vállalat a burgaszi kőolaj-finomító, amely az orosz Lukoil cég többségi tulajdonába került.

A rendszerváltozás évei növelték a textilipar jelentőségét, amelynek egyébként is régi hagyományai vannak Bulgáriában; legismertebb központja Gabrovo. Az export 25–30%-át a ruházati és cipőipari termékek teszik ki. A textiliparhoz hasonlóan az élelmiszeriparban is magas a magánszektor aránya. A mezőgazdasági és az élelmiszeripari termékek az export mintegy 10%-át képviselik, ami messze elmarad a korábbi – a szovjet piac által meghatározott – szinttől és Bulgária adottságaitól; legfontosabb tételei a dohány, a cigaretta és a bor.

Az iparszerkezet átalakításának legnagyobb kérdőjele a gépgyártás jövője. Az alapanyagok hiánya, a KGST-piac megszűnése, a vállalatok részleges bezárása, a kaotikus munkaszervezés és irányítás következtében az összes kivitelnek már csak 2–3%-át teszik ki a gépek és a közlekedési eszközök. A valamikori nagy hírű vállalatok (pl. a Balkancar targoncagyár, a várnai hajógyár vagy a legtöbb elektronikai cég) a felszámolás sorsára jutottak. A Sztara Zagora-i CD-lemezgyár 48%-át a Videoton vásárolta meg jelképes összegért. A számítástechnikai szakemberek egy része kivándorolt, az otthon maradottak számára a külföldi szoftverfejlesztési megrendelések, valamint néhány világcég alkatrészgyártó, bedolgozó üzemei adnak munkát.

5. A mezőgazdaság a rendszerváltozás időszakában

Bulgária hazai össztermékének 12%-át állítja elő a mezőgazdaság, amely az összes keresők 5,6%-ának nyújt megélhetést.

Az 1970-es évektől a mezőgazdaság jelentőségének csökkenése különösen szembetűnővé vált. Ekkor még a hazai össztermék közel 50%-a ebből a szektorból származott, s a kereső lakosság majdnem 40%-át foglalkoztatta. Az 1980-as évtizedet viszont már a hanyatlás jellemezte; a mezőgazdasági termelés évente közel 3%-kal esett vissza.

A bolgár mezőgazdaság a rendszerváltozás éveiben a teljes összeomlás szélére jutott. Ebben több tényező játszott szerepet: a KGST felvevőpiacának megszűnése, az elhibázott kormányzati árpolitika és exportszabályozás, a földprivatizáció lassúsága és módszerének problémái, valamint a legfontosabb mezőgazdasági termékek nagybani piacának teljes hiánya. 1990 és 1995 között a mezőgazdasági termelés több mint 20%-kal csökkent. Az állatállomány száma még inkább visszaesett: 1995-ben a szarvasmarha-, a sertés- és a juhállomány már csak 40–50%-a volt az 1990. évinek; ebben azonban az egymást követő aszályos évek is közrejátszottak.

1997-től a mezőgazdasági termelés ismét nőni kezdett, és az agrárexportnak Bulgária világpiaci reintegrációjában fontos tényezővé kellene válnia; ehhez mind a természeti adottságok, mind a hagyományok kellő alapot szolgáltatnak.

A bolgár mezőgazdaság jövőbeli fellendülése elsődlegesen a földtulajdonviszonyok rendezésének függvénye. Az 1900-as évek elején a földek közel 3/4-ét a 20 hektárnál kisebb gazdaságok foglalták el, míg az 50, illetve a 100 hektárnál nagyobb gazdaságok úgyszólván nem is léteztek, így a földreform a mezőgazdasági haszonterületnek csak 4%-át érintette. A mezőgazdaság teljes kollektivizálását Bulgáriában sajátos agrár-ipari komplexumok létrehozása követte. Az állami és a szövetkezeti gazdaságok tömeges összevonásával olyan kiskörzeteket hoztak létre, ahol a mezőgazdasági termelés és a feldolgozás szorosan összekapcsolódott. Az 1980-as évekre már közel 300 hatalmas agrár-ipari komplexum működött, átfogva az ország összes földterületének majdnem 4/5-ét. Ekkorra azonban nyilvánvaló volt, hogy a termelés ilyen fokú területi koncentrációját semmi sem indokolja.

A politikai és gazdasági változások egyik legelső mérföldköve volt az 1991. évi földtörvény, amely kimondta a kényszerkollektivizálás előtti földtulajdon visszaállítását. Bár az agrár-ipari komplexumokat felszámolták, de a földterületek privatizációja csak az elmúlt években fejeződött be, és az egyes mezőgazdasági termékek (így az élő állatok, a gyümölcs, a zöldség és virág) nagybani piacait is csak a 90-es évek végén kezdték megszervezni. A magángazdaságok többsége a tőkehiány, az alapvető mezőgazdasági gépek és növényvédő szerek híján puszta önellátásra rendezkedett be. A mezőgazdaságba irányuló külföldi működőtőke-befektetésekre nagy szükség lenne, de ezek értéke még igen csekély.

A bolgár mezőgazdaságot a termelés szerkezete alapján két típusba sorolhatjuk: a délkelet-európai és a szubmediterrán gazdálkodás csoportjába. A délkelet-európai gazdálkodási típushoz a Bolgár-tábla és az ország domb- és hegyvidéki területei tartoznak. Az ország alapvető kenyérnövényének, a búzának (2004: 3,9 M t) a fő termőterülete a Bolgár-tábla. Itt a második legfontosabb gabonaféle, a kukorica (2,1 M t) részben élelmezésre, részben takarmányforrásként szolgál. Jelentős az évelő kultúrák, a szőlő- és gyümölcsterületek, valamint a zöldségtermesztés aránya. A híressé vált bolgár zöldségtermesztés az ország északi részéből, Gorna Orjahovica környékéről indult el. A Karlovói- és a Kazanlaki-medencék a Rózsák Völgye elnevezést viselik; az olajrózsa termesztését a kedvező természeti feltételek segítik elő. A szűkös takarmánybázis és a csekély kiterjedésű természetes legelők az intenzív szarvasmarha-tenyésztésnek (0,7 M db) nem kedveznek. Kiemelkedő jelentősége van a sertés- (1 M db), valamint a baromfitenyésztésnek. Az ország domb- és hegyvidéki területein a hagyományos, ámbár az utóbbi évtizedben töredékére csökkent juhtenyésztés (2,1 M db) az elsődleges.

A délkelet-európai kontinentális jellegű gazdálkodás és a szubmediterrán gazdálkodás közötti átmeneti zóna a Marica-medencéig húzódik, ahol már részben érvényesülnek a földközi-tengeri éghajlat hatásai.

Bulgária déli része, különösen a Sztruma folyó völgye a szubmediterrán gazdálkodási típus fő területe. A szántóföldön gabonát termesztenek, takarmánytermesztés gyakorlatilag nem folyik. Fő jellegzetessége az évelő kultúrák (szőlő, gyümölcs) igen nagy aránya. Az öntözéses gazdálkodásnak köszönhető az intenzív zöldség- és dohánytermesztés kiemelkedő jelentősége. A hagyományosan a világpiacra kerülő dohány (60 ezer t) termesztésének ez a legfontosabb körzete. Az állattenyésztés szerepe csekély, a juhokon kívül a teherhordó öszvérek és a szamarak alkotják az állatállományt.

6. A regionális szintű társadalmi-gazdasági fejlődés

Bulgáriát az 1987-es közigazgatási reform nyolc tartományra (ún. „közigazgatásigazdasági körzetre”) és a tartományi joggal felruházott fővárosra osztotta fel. (Később ez a kilenc tartomány szolgált alapjául az Európai NUTS-rendszer bevezetéseként 2004-ben létrejött NUTS 2-es régióknak.) A bolgár körzetesítési folyamat követte a volt szovjet körzetkoncepciót. Ennek lényegi elemei között szerepelt egyrészt, hogy a körzet olyan termelési komplexum, amelyet valamely termelési ág kiemelkedő szerepe jellemez; másrészt, hogy a körzet városi vonzásterületekből épül fel. Mindez nagyban hozzájárult az ipar nagyfokú területi koncentrációjához, valamint a népesség belső migrációs folyamataihoz. E körzetesítési politika lényegében az állami támogatási rendszer területi elosztásának megalapozását szolgálta. A társadalmi-gazdasági rendszerváltozás egyben a regionális politika új alapokra való helyezését is jelentette. Ennek a legfőbb elemei a következők: a kis- és középvállalatok fejlesztése a helyi erőforrások felhasználásával (a szocialista nagyvállalatok felbomlása után ez mai napig a legfontosabb feladat); a határokon átnyúló regionális szintű együttműködések kialakítása; az egyes területek infrastruktúrájának fejlesztése, valamint a regionális tervezés és menedzsment kialakítása. Az 1990-es évtizedben több minisztertanácsi rendelet is készült a regionális politika stratégiájáról, célkitűzéseiről, sőt 1992-ben létrehozták a Regionális Fejlesztés Minisztériumát is. A közigazgatási rendszer szerkezeti felépítését is új alapokra helyezték. Az 1987-ben létrehozott tartományi felosztás ugyan megmaradt, de egyes kiemelt szűkebb körzetek (régiók) fejlesztése is előtérbe került; ezek közé tartoznak a fekete-tengeri övezet, a Duna melléke, valamint a kritikus helyzetben lévő hegyvidéki területek, melyek az EU és a Világbank által nyújtott hitelekből is fokozottan részesednek.

A bolgár kormány a kilenc tartományt a gazdasági fejlettség jelenlegi szintje, a piacgazdaságra való áttérés sikeressége és a jövőbeli növekedési perspektívák alapján három fő csoportba osztotta. A sikeres tartományok (I); a még gazdasági problémákkal küzdő, de kedvező kilátásokkal rendelkező tartományok (II), valamint az igen súlyos társadalmi-gazdasági válsággal jellemezhető tartományok (III) alkotnak egy-egy csoportot. Persze maguk a tartományok sem homogének a fejlettség szempontjából (97. ábra).

Kép

97. ábra > A régiók gazdasági pozíciója Bulgáriában (Bottlik Zs. 2004)

A három legsikeresebb tartomány Szófia, a főváros, valamint Burgasz és Plovdiv. A Balkán-félsziget közepén, a Vitosa lábánál épült Szófia(1138) eredete az ókorig nyúlik vissza. A török hódoltság idején jelentéktelen település volt, és csak 1879-ben lett Bulgária fővárosa. Jelenleg a szolgáltatási tevékenységek központja: nemcsak adminisztratív, tudományos és kulturális jelentősége van, de közlekedési csomópont is, sőt az ország legfontosabb pénzintézetei is itt találhatók. Idegenforgalmi szerepe az 1990-es években csökkent, de az 1997-től gyorsuló privatizációs folyamat keretében megkezdődött szállodáinak felújítása. Bár az ország ipari termelésének már csak 15%-a összpontosul Szófiában, az elektronikai és magas szintű kutatási-fejlesztési tevékenységet igénylő gépipari termékek terén továbbra is egyértelmű a főváros vezető szerepe.

Burgasz tartomány az ország legfontosabb iparvidéke: az ipar teljes termelési értékének közel 1/5-ét itt állítják elő. Burgasz (190) fejlődését az 1900-as évek elején épült kikötőnek köszönheti, amelyet 1998-ban japán kölcsönből korszerűsítettek. A város kőolaj-finomítója – amely jelenleg az országban az egyetlen ilyen létesítmény – az orosz Lukoil cég többségi tulajdonába került. Burgasz a főváros után az ország második jelentős elektronikai központja.

A burgaszi és a várnai tartomány vezető ágazatává válhat a jövőben az idegenforgalom, amelynek a szocialista időkből származó infrastruktúrája elavult, közlekedése nehézkes, és így korábbi vonzerejét s vendégkörét is jórészt elvesztette. Az 1998-ban létrehozott, világbanki hitelből részesülő Fekete-tengeri Regionális Alapítvány elsődleges célja is a turizmus fejlesztése, emellett a kis- és középvállalatok támogatását szolgálja az élelmiszer-feldolgozás, a textil- és ruházati ipar, valamint a csomagolóipar terén.

Burgasz tartomány kiemelkedő jelentőségű mezőgazdasági terület. Az utóbbi években különösen a búzatermesztés (az ország búzatermesztésének 14%-a) és a borszőlő termesztése (az országos termelés közel 30%-a) voltak a sikerágazatok. A helyi erőforrásoknak köszönhetően a tartomány másik két városa, Szliven (96) és Jambol (79) Burgaszhoz hasonlóan textil- és élelmiszeripari központok.

Plovdiv tartományban él az ország népességének 15%-a, és az ipari termelésből is hasonló részesedést ér el. Jelenleg a tartomány legfontosabb iparágai a színesfémérc-bányászat és -kohászat (Panagjuriste), a gépgyártás (kiemelten a traktorgyártás), valamint a helyi mezőgazdaságra alapozott textil- és élelmiszeripar. E tartomány Burgasz után az ország második legfontosabb gyümölcstermő területe. Az olajrózsa-termesztés központja Karlovo és a szomszédos Haszkovo tartományban lévő Kazanlăk.

A székhely, Plovdiv (341) Bulgária második legnépesebb városa, amely kedvező közlekedésföldrajzi helyzete, kézműipara, dohány- és textilipara révén gyorsan fejlődött.

A második csoportba – a kedvező gazdasági kilátásokkal rendelkező területek közé – Szófia, Haszkovo és Várna tartományok számíthatók.

A szófiai tartományhagyományos fő profilja a vaskohászat, ám a kormányzati támogatásokból fenntartott nehézipari kombinát jövője több mint kérdéses, a privatizáció – a külföldi befektetők érdeklődésének hiányában – még el sem kezdődött. Ezzel szemben a tartomány sikerágazata a színesfémérc-bányászat. A Pirdopi Rézbányászati Vállalat a belga Union Miniére vállalat kezébe került.

A mezőgazdaság természeti adottságai kedvezőek, a gabonafélék és az ipari növények termesztésén kívül fejlett a dohány-, a gyümölcs- és a zöldségtermesztés is. A tejelő szarvasmarha-tenyésztés a nagy fogyasztópiacokhoz, míg a juhtenyésztés a hegyvidéki részekre koncentrálódik. Blagoevgrad (korábbi nevén Dzsumaja, 71) textil- és dohányiparáról híres.

Bár a szófiai tartomány kitűnő idegenforgalmi adottságokkal rendelkezik, a turizmus fejlesztése még a közeljövő feladata. A Rila–Pirin régió síparadicsomainak (Borovec, Bánszko, Pamporovo, Vitosa) infrastrukturális fejlesztése már megkezdődött. A történelmi-építészeti emlékhelyekre (Zemen, Rilai kolostor, Rozsen, Melnik) érkező külföldi látogatók száma azonban még igen csekély.

A haszkovói tartományipari profilja sokrétű. Marica-Iztok külszíni lignitbányája Bulgária energiatermelésében meghatározó: az összes elektromosáram-termelés közel 1/3-a e tartományból kerül ki. Az Arda folyó vízerőművei (Kărdzsali) bekerültek a kormány privatizációs programjába. Kărdzsali egyben az ólom- és cinkkohászat központja is; az utóbbi években a tartományban bányászott ólom- és cinkérc mennyisége jelentősen nőtt. A feldolgozóipari ágazatok közül országos jelentőségű a gépgyártás, a vegyipar, a textil- és élelmiszeripar.

Magas színvonalú mezőgazdaságának értékes haszonnövényei a rizs, a gyapot, a dohány (az ország fő dohánytermesztő területe) és a földimogyoró. Haszkovo (79) a dohányipar központja, Sztara Zagora (141) fő iparágai a gépgyártás, a textil- és az élelmiszeripar.

A várnai tartományipari profilja a vegyiparral (az ország összes vegyipari termelési értékének 1/4-e), az élelmiszeriparral és a közlekedési eszközök gyártásával jellemezhető. De amíg a terület vegyipara országos szinten húzóágazattá vált, addig a közlekedési eszközök gyártása – nevezetesen a várnai hajógyár – a csőd szélére jutott. A tartomány vegyiparának központja a hatalmas devnyai nehézvegyipari kombinát, amely kalcinált szódát, PVC-t és műtrágyát gyárt exportra.

Várna (312) az ország harmadik legnépesebb városa, s a közelmúltig legnagyobb tengeri kikötője volt, de az utóbbi néhány évben Burgasz maga mögé utasította. Várna idegenforgalmi jelentősége is visszaesett, vezető iparága az élelmiszeripar, Dobrics (94) és Sumen (86) városához hasonlóan. E tartomány Bulgária egyik vezető búzatermesztő vidéke (az összes búzatermés közel 30%-a innen származik), valamint országos jelentőségű a szarvasmarha-tenyésztése is.

Az igen súlyos társadalmi-gazdasági válsággal sújtott területek csoportjába soroljuk a három Duna menti tartományt (Rusze, Lovecs és Montána). A szocialista időszak nagyvállalatai itt nagyrészt leépültek. Bár a Bolgár-tábla az ország legfontosabb gabonatermő vidéke, de a földtulajdonviszonyok rendezetlensége a mezőgazdasági termelés drasztikus csökkenését vonta maga után.

E három tartomány közül viszonylag a legfejlettebb Lovecs. Legfontosabb iparágai a gépipar (ezen belül is az építőiparban használatos gépek, berendezések, valamint az elektromos motorok gyártása), az építőanyag-ipar, az élelmiszeripar és a textilipar. Az ipari termelés vezető telephelyei, a tartomány legnagyobb városai Lovecs (41), Pleven (115), Gabrovo (63) és Veliko Tărnovo (Bulgária középkori fővárosa, 66). Pleven kőolaj-feldolgozó kombinátját bezárták, s jövőbeli privatizációja is erősen kérdéses.

Rusze tartomány az ország ipari termeléséhez csak 6%-kal járul hozzá, s ezen belül is a mezőgazdasági profilnak megfelelően az élelmiszeripar és a textilipar a vezető ágazatok. A kiváló minőségű csernozjom talajnak köszönhetően a várnai tartomány után ez a terület Bulgária legfontosabb búzaövezete (az ország összes búzatermésének 1/6-a). A gazdasági élet központja Rusze (158), itt épült fel az ország ez ideig egyedül álló közúti és vasúti Duna-hídja.

Az egész ország legelmaradottabb területe Montána tartomány. Országos jelentősége a kozloduji atomerőmű révén az energiatermelésben van. A Vracában (64) lévő vegyipari kombinátot (karbamidgyártás) privatizálták; ennek köszönhető, hogy a tartomány legfontosabb iparága a vegyipar maradt. A tartomány székhelye, Montána (Mihajlovgrad, 47) és a régi dunai kikötőváros, Vidin (53) élelmiszer- és textilipari központok. Az EU pénzügyi támogatásával 2010-re épül majd fel Vidin és Calafat között az a híd, amely a második közúti kapcsolatot biztosítja a Dunán át Románia felé.