Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 2. Társadalomföldrajz

Probáld Ferenc, Szabó Pál, Bernek Ágnes, Hajdú-Moharos József, Karácsonyi Dávid, Szegedi Nándor, Varga Gábor (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

Horvátország

Horvátország

A szeszélyes határoktól közrefogott ország alakja a térképen ferde „n” betűhöz hasonló. Északi, szélesebb „szárát” a Dráva és a Száva között elterülő Szlavónia alkotja: fiatal beltengeri-tavi üledékekből álló szelíd halomvidék, amelyből az Alpok végső nyúlványai és a kristályos alapzat rögei (Medvednica, Papuk stb.) középmagas szigethegységek formájában bukkannak felszínre. Horvátország szíve a Száva mentén elterülő Zágrábi-medence, ahonnan a Magas-Karszt kietlen mészkővonulatain (Kapela, Velebit, Dinara) keresztül alig néhány útvonal vezet az adriai tengermellék irányába. Az 1500 m fölé tornyosuló sziklabástyák között a települések a művelésre alkalmas nagyobb poljékre és uvalákra, valamint a homokkőből álló keskeny pásztákra szorítkoznak. A tengermellék északi részén az Isztria-félsziget középső, termékeny homokkősávját is sivár mészkőtáblák veszik körül. Horvátországhoz tartozik a déli tengermellék – Dalmácia – messzire nyújtózó, fokozatosan elkeskenyedő parti sávja is. A Dinári-hegyvidék megsüllyedt parti övezetét az adriai szigetvilág hosszan elnyúló, jobbára mészkőből álló tagjai (Bra

, Hvar, Kor

ula stb.) alkotják. Enyhe éghajlatuk, régi halászfalvaik, kicsiny műemlék városaik és korszerű üdülőtelepeik révén a turisták valóságos paradicsomává váltak.

Az 1991. évi népszámlálás Horvátország kereken száz járása (ob

inája) közül mindössze 13-ban mutatott ki abszolút vagy relatív szerb többséget; ezek Károlyvárostól (Karlovac) délkeletre az egykori határőrvidéken, valamint a dalmát partok „hátországában”, Knin környékén helyezkedtek el. 1990-ben – Horvátország függetlenné válását megelőzve – itt kiáltották ki a szakadár ún. Krajinai Szerb Köztársaságot. Az 1991–1992. évi harcok során a szerbek a jugoszláv hadsereg támogatásával elfoglalták a Dráva és a Duna közé ékelődő Baranya-háromszöget, valamint Szlavónia keleti határvidékét. Ezeket a területeket ugyancsak a Krajinai Szerb Köztársaság részévé nyilvánították, és a többségben lévő nem szerb lakosaikat nagyrészt elűzték. A XX. század kezdete óta 1/5-ére olvadt (2001-ben 20 000 főnyi) horvátországi magyarság zöme a szerb kézre jutott területeken élt, és kénytelen volt elmenekülni lakóhelyéről. Kelet-Szlavónia Árpád-kor óta magyarlakta települései közül alig néhánynak sikerült átvészelnie a török időket; most az „etnikai tisztogatásnak” ezek is áldozatul estek. A gazdaságilag fejletlen, gyéren lakott Krajina[78] közlekedésföldrajzi szempontból létfontosságú a horvát állam számára; a Zágrábból Dalmácia kikötői (Zadar, Šibenik, Split) felé tartó mindkét vasútvonal Kninen vezet keresztül. A krajinai szerbek megszakították a szárazföldi összeköttetést Dalmáciával, lezárták az Adria-kőolajvezetéket, sőt a Velebit-csatornán átívelő maslenicai híd felrobbantásával két évre megbénították az Adria-országút forgalmát is. További gondot jelentett, hogy a dalmát városokat villannyal ellátó vízerőművek krajinai szerb vagy boszniai területre estek. Mindez mutatja, mennyire sebezhető a mesterséges határokkal körülvett Horvátország, amely a krajinai „köldökzsinór” elvesztésébe nem törődhetett bele. Miután a krajinai szerbek visszautasították a számukra nagyvonalúan felkínált autonómiát, a horvát állam egységének helyreállítása csak katonai úton volt megoldható: 1995 tavaszán a „Villámcsapás” hadművelettel a horvát hadsereg elfoglalta a Krajinai Szerb Köztársaság nagyobbik, nyugati részét. A hadműveletek súlyos atrocitásokkal jártak, és a szerbek túlnyomó részét (kb. 180 000 lakost) menekülésre késztették; tömeges hazatérésükre – a törvény adta lehetőség ellenére – később sem került sor. A keleti határvidéken az ENSZ közvetítésével békés úton, fokozatosan sikerült helyreállítani a horvát szuverenitást (1996–1997), azonban az elpusztult, felégetett horvát- és magyarlakta települések újjáépítése még soká elhúzódott. A 2001. évi népszámlálás során az országban a tíz évvel korábbi 600 ezer helyett már csak 200 ezer (=4,5%) szerb nemzetiségű lakost írtak össze; a horvátok aránya viszont megközelítette a 90%-ot.

Az 1991–1992. évi háború hivatalos adatok szerint 22 milliárd dollár kárt okozott Horvátországnak. Az ipari termelőkapacitás 1/4-e pusztult el, a GDP a felére esett vissza, az ipari termelés 43%-kal csökkent, és még a 90-es évek végén is alig haladta meg a korábbi szint 2/3-át (Büschenfeld, H. 1999a). Valaha Jugoszlávia többi köztársasága vette át Horvátország termékeinek 20%-át, ami közel kétszerese volt a külföldre irányuló szállításoknak. A délszláv piac és a KGST-kapcsolatok leépülése a horvát államot sokkal keményebben sújtotta, mint Szlovéniát. Évekig tartó súlyos terhet jelentett a szerb Krajinából és Boszniából érkezett több mint 600 ezer menekült befogadása is.

Horvátország népességével arányosan (22%-kal) vett részt az egykori Jugoszlávia mezőgazdasági termelésében, iparának részaránya ennél magasabb volt (25%), az idegenforgalmi bevételek terén pedig – a tengerpart 9/10 részének birtokában – szinte monopolhelyzetet élvezett. A háború okozta gazdasági visszaesést a 90-es évek közepére sikerült megállítani, de a munkanélküliség tartósan 17–20% között maradt. A demokratikus politikai rendszer korlátai, a vontatottan haladó privatizáció és a délszláv térségben fellángoló újabb háborúk miatt a külföldi tőke kevés érdeklődést mutatott Horvátország iránt, amely csak az ezredforduló politikai irányváltása nyomán tudott intézményes kapcsolatot teremteni az EU-val, s fordult a kontinensünk magterületéhez való felzárkózás útjára.[79] A tengerparti idegenforgalom (8–10 millió fő) az új évezred első éveiben még elmaradt a másfél évtizeddel korábban elért szinttől, ám a Splitig vezető autópálya megépítésével a gyors fellendülés alapjait sikerült megvetni.

A mezőgazdaság szlavóniai termőkörzetét a gabonafélék mellett az ipari növények (cukorrépa, napraforgó stb.), valamint a hüvelyesek (bab) elterjedése és a fejlett állattenyésztés – szarvasmarhatartás, sertéshizlalás, baromfinevelés – jellemzi. A szigethegységek lejtőin sok a gyümölcsös és a szőlő. Az adriai tengerpart viszont a mediterrán gazdálkodás hazája: a teraszos lejtőkön olajfa, szőlő, mandula, füge, valamint sokféle más gyümölcs terem, és a kertészetekből korai zöldségfélék kerülnek piacra.

A horvát ipar jelentős része az ország északnyugati részén, a főváros tágabb körzetében tömörül. Zágráb (Zagreb, 780, ev. 1200) a Medvednica déli lábánál azon a ponton fekszik, ahol a Száva kilép a tágas Zágrábi-medencébe. A nemzetközileg jól ismert vásárváros a Kárpát-medence belsejéből Fiuméba, valamint a Száva mentén Ausztria, illetve Szlovénia felől Belgrád irányába tartó út- és vasútvonalak metszéspontja.

Zágráb helyén már a rómaiaknak is volt települése, a városi élet megindítói azonban a középkori magyar királyok voltak. A zágrábi püspökséget Szent László alapította; az általa emeltetett templom utóda a mai városképet meghatározó gótikus Szent István-székesegyház. Kissé nyugatabbra IV. Béla építtette a Gradec-domb erődjét, amely a polgárságnak és a közhivataloknak otthont adó felsőváros magjává lett. Zágráb példátlanul gyors fejlődését az 1860-as évektől a fő vasútvonalak megnyitása és a horvát szellemi élet kibontakozása ösztönözte. A XIX. század elején mindössze 7000 lakosa volt, a II. világháború előtt lépte át a 200 ezres küszöböt, majd fél évszázad alatt meghatszorozva lélekszámát az elővárosok lakosságával együtt immár Horvátország népességének 1/4-ét tömöríti. Az egyre bővülő város észak felől elérte a Szávát, sőt központi tengelye és hatalmas lakótelepei a folyó déli partjára is átterjeszkedtek. Zágráb elsősorban a politikai élet, a horvát tudomány és kultúra központja; ipara is jelentősebb, mint Belgrádé. Gyárai elsősorban a munkaigényes ágazatokat képviselik (fémfeldolgozás, elektrotechnika, gyógyszervegyészet, konfekcióipar, konzervgyártás). A főváros ingavándor-forgalmi vonzáskörzete minden irányban messzire nyúlik.

Zágráb tágabb környékének ipari centrumai közül a Dráva-parti Varasd (Varaždin 41; textilipar), a Száva menti Sziszek (Sisak 36; kőolaj-finomítás, petrolkémia) és a tengerpart felé vezető utak csomópontja, Károlyváros (Karlovac, 59) emelkedik ki. Szlavónia keleti felének kulturális és gazdasági központja a Dráva régi átkelőhelyénél épült Eszék (Osijek, 144): a még megmaradt horvátországi magyarság szellemi élete itt összpontosul. A Száva mellett fekvő Slavonski Brod (58) a Boszniába vezető legfontosabb út- és vasútvonal északi hídfője; országos jelentőségű mozdony- és vagongyárát a XIX. század végén alapították, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia megkezdte a boszniai vasúthálózat kiépítését.

A horvát tengermellék legforgalmasabb kikötője és kiemelkedő iparvárosa Fiume (Rijeka, 144). A kiegyezés után a magyar államhoz tartozott, és annak tengeri kijárataként a vasút megépülte (1874) után rendkívül gyors fejlődésnek indult. Környékén már ekkor a Monarchia egyik legkedveltebb üdülőterülete bontakozott ki (Abbazia-Opatija, Lovran stb.). Az I. világháború után a várost Olaszország foglalta el; ezzel a kikötő elvesztette mögöttes területét, és fejlődése megrekedt. Az utóbbi fél évszázad gyors fellendülést hozott; Ausztria és Magyarország felé is újból megélénkült a tranzitforgalom, ám ezzel a feladattal a mostanra igencsak elavult kikötő már nem képes megbirkózni. Fiume ipari üzemei közül a hajóépítő és -javító műhelyek, valamint a kőolaj-finomító és a hozzá csatlakozó vegyigyárak a legfontosabbak. Repülőtere és kőolajkikötője – ahonnan az 1979-ben elkészült Adria-olajvezeték indul Sziszek, Pancsova, valamint hazánk és Szlovákia felé – a Kvarner-öbölben, a hídon át elérhető Krk szigetén kapott helyet.

A festői kisvárosokkal, fürdő- és üdülőhelyekkel övezett Isztria-félsziget központja, Pula (58), egykor az Osztrák–Magyar Monarchia legfontosabb hadikikötője volt. Dalmácia legnagyobb és leggyorsabban fejlődő városa Split (189); kikötőforgalma Rijekáé után következik. Műemlékekben gazdag belvárosa az ókori Diocletianus-palota falai között szorong. A szocialista iparosítás több cementgyárat, valamint műanyag-előállító vegyi üzemet, hajóépítő műhelyt és halkonzervgyárat telepített Splitbe; ezeknek az építkezéseknek a környező táj szépsége és a tengervíz tisztasága látta kárát. Splittől északra Šibenik (51) timföldgyártása és alumíniumkohászata a közelben többfelé bányászott bauxitot dolgozza fel. A dalmát partszakasz legdélibb gyöngyszeme Dubrovnik (Ragusa, 43); fallal körülvett óvárosa XV–XVIII. századi műemlékeivel a világörökség részét képezi. A hangulatos üdülőhelyekkel övezett idegenforgalmi központ az 1991–1992. évi háborúban sokat szenvedett, ám azóta ismét régi fényében várja a látogatókat. Kikötőforgalma ma már nem jelentős, szerepét e téren a Neretva torkolatánál épült Plo

e vette át; ez a város szolgál Bosznia-Hercegovina tengeri kapujául is.



[78] Az ún. Krajinai Szerb Köztársaság ugyan Horvátország területének csaknem 1/4-ét magában foglalta, a háború előtti lakosságnak azonban csak 12,1%-a, az ipari keresőknek 8,4%-a, az ipari termelésnek pedig csak 5,8%-a jutott erre a területre (Crkvencic, I. et al. 1993).

[79] A teljes jogú EU-tagságról való tárgyalások a délszláv háborúban részt vevő és háborús bűnökkel vádolt tábornok, Ante Gotovina a hágai Nemzetközi Bíróságnak való kiadása körüli viták miatt 2005–2006 folyamán akadozva kezdődtek meg.