Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

Az Appennini-félsziget

Az Appennini-félsziget

NEMERKÉNYI ANTAL, MARI LÁSZLÓ

A 212 ezer km2 területű Appennini-félsziget jellegzetes, sarkantyús csizmára emlékeztető, keskeny szárazulatként ékelődik be a Tirrén- és az Adriai-tenger közé. A Földközi-tenger medencéjét kettéosztva híd szerepét tölti be Afrika és Európa között. Éghajlati és életföldrajzi jellemzőit a domborzat mellett – az ibériai és balkáni területeknél sokkal mélyrehatóbban – ténylegesen a környező tengerek, a félszigetjelleg határozza meg. A félszigethez természetföldrajzi alapon három nagy és több kisebb, kb. 58 ezer km2 összterületű szigetet (Korzika, Szardínia, Szicília, Lipari-szigetek, Elba stb.) sorolhatunk.

1. Európa legfiatalabb szerkezetű területei

Az európai kontinens legfiatalabb szerkezeti egysége, az Appenninek kőzetanyaga, szerkezetfejlődése sok tekintetben emlékeztet az Alpok, a Kárpátok térségére, de itt a szerkezetalakulás később, fiatalabb korokban ment végbe. Az Appenninek csak a harmadidőszakban gyűrődött fel az afrikai lemezék, az Adriatis-tüske és az óceáni aljzatú Tirrén-tenger között. A lemeztektonikai felfogás egy szubdukciós zónát ismert fel az afrikai előtér mészkőtáblái (pl. Apulia), valamint az Appenninek gyűrt belső és külső vonulatai között (55. ábra). E felgyűrődés azonban szigettenger jellegű domborzatot hozott létre, amelynek darabjai csupán az erős negyedidőszaki kiemelkedéssel nőttek össze félszigetté. A fiatal emelkedés során kerültek a tenger szintje fölé az Appenninek nyugati oldalán húzódó dombsági térszínek, a keleti oldalon Apulia mészkőtáblája és délnyugaton Calabria tönkös felszínének nagy része. Az emelkedés mértékét jól jelzik az olasz csizma lábfején, Calabriában 1000 méter körüli magasságban fekvő pliocén tengeri üledékek. Fiatal feltöltés alakította ki a félszigethez tartozó Pó-alföldet.

Az Appennini-félsziget és a környező néhány sziget az európai kontinens egyetlen, jelenleg is aktív vulkáni területe (Etna, Stromboli), de az utoljára 1890-ben kitört Vulcano, illetve az 1944-ben működött Vezúv sem húzható ki az élő tűzhányók listájáról.

Kép

55. ábra > Az Appennini-félsziget szerkezetmorfológiai térképe

2. Éghajlat: „észak dél ellen”

A félsziget-jelleg, a tengerek közelsége, a nagy földrajzi szélességbeli különbség és az élénk domborzat igen változatossá formálta a térség éghajlatát. Az észak–déli irányban mintegy 1800 kilométer kiterjedésű félszigeten a mediterrán hatások dél felé egyre erősebben jutnak uralomra. Az Alpok védelmét élvező Pó-alföld éghajlata – főként a nyári-téli hőmérsékletek nagyobb ingadozása miatt – inkább kontinentális, gyengébb mediterrán jelleget mutat, viszonylag sok csapadékkal (Milánó: 1000 milliméter, Velence: 750 milliméter). A csapadékmaximum tavasszal és ősszel jellemző, de a nyár sem teljesen száraz. A mediterrán vonások dél felé erősödnek, de még az Északi-Appenninek klímájában is kirajzolódnak közép-európai hatások. Az Appenninek délebbi hegyvidékén érvényesülő nyári forróság és csapadékszegénység a partok közelében még erősebb. A déli területek és Szicília térségében e vonások már uralkodók (Róma: a júliusi középhőmérséklet 23,7 °C, a januári 6,7 °C; Palermo: július 24,6 °C, január 10,3 °C), a 0 °C alatti hőmérséklet ritka, és a nyári időszak 3–5 hónapon át is csapadékmentes lehet. Hőmérséklet alapján a nyári hónapokban alig van kis különbség észak és dél között: a júliusi középhőmérséklet a Pó-alföldön, Róma környékén és Szicíliában egyaránt 24–25 °C körül mozog. Annál jelentősebb az eltérés a téli időszakban. A Pó-alföld és Dél-Itália éghajlati különbsége ekkor válik egyértelművé: az előbbi terület januári középhőmérséklete 0–1, az utóbbié 8–10 °C!

A csapadék mennyisége alapján jelentős különbség rajzolódik ki az Appenninek légköri frontok érintette nyugati, illetve esőárnyékos keleti oldalai (1000–1500, illetve 400–600 mm/év), a csapadékeloszlás tekintetében pedig az északi és a déli területek között. A Pó-alföldön ugyanis az év minden hónapjában várható eső, a mediterrán éghajlatra jellemző száraz nyár és csapadékos tél csak jóval délebbre kerül uralomra.

3. Éghajlatot tükröző folyók, vulkánossághoz kapcsolódó tavak

A félsziget vízfolyásai a változatos domborzati és éghajlati feltételek miatt számos különbséget, egyedi vonást mutatnak. Leghosszabb folyója az Alpokban eredő és útja során számos alpi folyót (Ticino, Oglio, Mincio stb.) felvevő, de az Északi-Appenninek felől jövő vizeket is összegyűjtő, 652 kilométeres Pó (vízgyűjtő területe 70 091 km2). A tengerbe ömlés előtt 100 kilométerrel mért közepes vízhozama 1370 m3/s, de ez az érték – 26 és 9630 m3/s között – erősen ingadozik. Áradásai közül legnagyobbak a tavasziak (a hóolvadást esőzések kísérhetik). Az eddig mért legnagyobb vízhozama 12 000 m3/s volt, 1951-ben. A nagyesésű hegyvidéki folyók sok hordalékot szállítanak, amely a Póba kerül, s a tenger felé szállítódik. A már a XIX. század elején szabályozott folyó ezért erősen tölti a gátak közötti hullámterét, deltavidéke pedig a tenger rovására terjeszkedik. Az Appenninek keleti oldalának vízfolyásai rövidek, nagyesésűek, s dél felé haladva egyre ingadozóbb vízjárásúak; a tél végén árvizeket hömpölyögtető medrek nyáron gyakran kiszáradó, ún. fiumarák. A hegyláncokból nyugat felé tartó folyók hosszabbak, de hasonlóan szeszélyes a vízszintingadozásuk. Az Arno (241 kilométer) a Toscanai-medencét keresztezi, a Tevere (405 kilométer) a Campaniai-síkságot szeli át, délen a Volturno a Gaetai-öbölbe ömlik. A délkeleti országrész mészkővidékei felszíni vízfolyásokban igen szegények.

A félsziget tavai – a lapos szerkezeti mélyedést elfoglaló legnagyobb tó, a 128 km2-es Trasimeno-tó kivételével – többnyire vulkáni eredetű kaldera- és krátertavak (pl. Bolsenai-, Vico-, Albanói-tó). A Pó mentén elhagyott kanyarulatok morotvatavai sorakoznak, torkolatvidékének közelében, valamint az Adria északi partján turzásokkal keretezett lagúnák terülnek el.

4. Évezredek óta bolygatott növénytakaró

Az éghajlati kettősség a növényzeti képre is érvényes. A domborzathoz és az éghajlathoz igazodó növényzet a hegyvonulatokkal tarkított vidéken csak a nehezebben megközelíthető, ritkábban lakott térségekben őrizte meg eredeti jellegét. A Pó-alföld túlnyomó részét mára mezőgazdasági haszonterületek foglalták el. Természetes növénytakarójából a réti-mocsári növényzettel váltakozó, folyó menti szil-nyár ligeterdők maradtak hírmondónak.

A félsziget, valamint Szicília és Szardínia eredeti mediterrán erdőségeiből szintén csak hírmondók maradtak meg, a partvidékek meredek részein azonban foltokban még rálelhetünk a keménylombú erdőkre, örökzöld tölgyekkel, babérral, mandulával, szelídgesztenyével. Állományalkotó, örökzöld fája mészkövön a magyaltölgy, szilikátkőzeten a paratölgy volt. A tengerpartokon ligetes erdőket alkot az aleppói fenyő, illetve az esernyő alakú pinea (mandulafenyő). A magasabb szinteken az örökzöld tölgyfajokat lombhullató molyhos tölgy, szelídgesztenye váltja fel. Az erdők aljnövényzetében sok örökzöld, illatos, szúrós levelű cserje, pl. fás erika, örökzöld pisztácia, szuhar (bodorrózsa), boróka él. A hegységekben a tölgyerdők felett mediterrán tűlevelű erdők nőnek. Az Appenninekben az osztrák feketefenyő, Calabriában és Szicíliában a korzikai feketefenyő az állományalkotó fa. Szicília bennszülött fenyőfaja a szicíliai jegenyefenyő. A folyóvölgyeket kísérő platánligetek jellegzetes cserjéje a leander. Az évezredes kultúrtájon az őshonos, eredetileg 500–800 méterig húzódó erdők helyét nagyrészt átvették a citrusfélék és az olajfaligetek, illetve a fakitermelés, legeltetés következtében örökzöld mediterrán cserjések (macchia, garigue), gyér füves kopárok alakultak ki. Az európai Mediterráneumba számos idegen flóraelemet (agave, fügekaktusz, eukaliptusz) telepítettek be a századok során.

Állatvilágában a hegyvidéki, a közép-európai és a mediterrán elemek keverednek. A nagyobb, őshonos állatfajok élőhelyei lecsökkentek, de a hegyvidékeken még él kőszáli kecske, zerge, gímszarvas, őz, farkas, barnamedve, borz, menyét és nyuszt.

A változatos éghajlat, domborzat és kőzettani felépítés sokszínűvé formálta az ország talajtakaróját. A hegyvidékeken a barna erdőtalajok, magasabb régiókban a váztalajok uralkodóak. A Pó-alföldön főként öntéstalajokkal, a mészkőtérszíneken rendzinával találkozhatunk. A leirtott erdőtakarójú karsztterületeken, ahol a terra rossa az uralkodó talajtípus, a talajpusztulás, lehordódás előrehaladott állapotban van. A fiatal vulkáni vidékeken nagy térséget borítanak a jó vízáteresztő salakmezők, s a talajosodás főként az idősebb hegylábi területeken, vulkáni szoknyákon jellemző.

5. Appennini tájak

5.1. A Pó-alföldtől a Messinai-szorosig

A félsziget gerincét az Appenninek fiatal gyűrt hegylánca alkotja, amelyhez nyugaton az Antiappenninek, keleten az Anconai-mészkőrög, délkeleten a Gargano táblás röghegysége és az Apuliai-tábla csatlakozik. A partok mentén folyók által feltöltött lapos alföldek – nyugaton a Campaniai-, keleten a Tavoliere-alföld – találhatók. Északon a Pó alföldje kapcsolja Európa testéhez.

5.1.1. Az összetett és átmeneti jellegű Pó-alföld

A 46 ezer km2 nagyságú, háromszög alakú, kelet felé nyitott Pó-alföld helyén a harmadidőszak végén még tengeröböl vize hullámzott. A síkság negyedidőszaki feltöltését igen változatos eredetű anyagok végezték. A folyóvízi üledékeken kívül tavi-mocsári képződmények, a hegységkeret felől ideszállított durva törmelékanyag, az Alpokból érkező glaciális és fluvioglaciális hordalékok, sőt eolikus üledékek is részt vettek az akkumulációban. A Pót a síkság keleti részén az alpi mellékfolyók felhalmozta hordalékkúpok fokozatosan dél felé nyomják. A szabályozások előtt az árvizek szélesen terültek el rajta, és friss hordalékkal fedték be az alföldi térszínt. A Cotti-Alpok hegyei között fakadó Pó az alföldön ma is erős feltöltő tevékenységet végez. Mivel az árvédelmi gátakat a folyóhoz túl közel emelték, mára a folyó a gátak közötti hullámteret is erősen feltöltötte. Ferraránál középvízszintje jelenleg meghaladja az utcák átlagos magasságát, árvízkor pedig víztükre a háztetőkkel van egy szintben.

Az etruszkok idején, mintegy 2500 éve az Adria partvonala a Pó-alföldön a maihoz képest 30 kilométerrel nyugatabbra – a tengernek is nevet adó Adria város térségében – húzódott. A rengeteg hordalékot szállító Pó jelenleg is évi 70 méternyit nyomul előre deltáján. A Pó-deltától északra terül el a Velencei-lagúna, de lagúnás-lidós partszakaszok sorakoznak a Piave és a Tagliamento torkolatvidékén is (pl. Grado környékén).

5.1.2. Európa legfiatalabb lánchegysége

Az Appenninek fiatal lánchegysége az Eurázsiai-hegységrendszer tagja. 1100 kilométer hosszú és 50–150 kilométer szélességben húzódó vonulatai három nagyobb egységre különíthetők. Az Alpok folytatását jelentő Északi-Appenninek takarós szerkezetekbe gyűrt középidei karbonátos üledékekből és harmadidőszaki flisből álló, a Cabidona-hágó és a Metauro folyó völgye között a Ligur-tenger északkeleti öblözetét félkörívben övező vonulat. A Ligur-tenger öblökkel csipkézett partján – a Riviérán – meredeken felszökő, a Pó-alföld felé viszont menedékesen leereszkedő aszimmetrikus hegyvidék a Monte Cimonéban 2165 méterig magasodik. A hegység riss és würm glaciális idején történt eljegesedése a fiatal kiemelkedés közvetett bizonyítéka. Nyugati előterében, az Alpok mészkővonulataival mutatott hasonlóság okán Apuanai-Alpoknak nevezett hegység adja a híres carrarai márványt. A márvány mellett barlangjairól is híres az Apuanai-Alpok, itt található az Appennini-félsziget legnagyobb barlangrendszere, az 52,3 kilométer összhosszúságú Monte Corchia-barlangrendszer. Leglátványosabb barlangja a több mint 4 kilométer hosszú Grotta del Vento (Szél-barlangja), amely nevét az évszakosan változó erős légáramlásáról kapta. Három bejárata 600, 800, illetve 1400 méter tengerszint feletti magasságban nyílik, és a hőmérsékleti különbségek okozzák az erős légáramlást. A hegység agyagos kőzetekből álló peremeit az olaszul franának nevezett csuszamlások sebei szaggatják.

A Metauro völgyétől délre fekvő Középső-Appenninek kopár mészkőhegységei a dinári tájakat idézik – tektonikai értelemben sem véletlenül, mivel a hegyvidéket, az Appenninek többi részével egyetemben, a geológusok a dinári térség szerkezetéhez kapcsolják. Északon még homokkőláncok, délen az egész Appenninek legmagasabb csúcsát hordozó, egymástól elkülönült mészkőtömegek sorozatai alkotják. Két nagy része a Római-Appenninek és a Tranto folyótól délre az Abruzzók. A Római-Appenninek egymással párhuzamosan gyűrődött, mészkőszirtekkel tarkított homokkőláncokból áll, amelyek hosszanti völgyeket, kiszélesedő lapos medencéket fognak közre. Az Abruzzók főként jól karsztosodó mészkövekből épül fel. Két jól elkülönülő részből áll. A nyugati, fennsíkszerű medencékkel tagolt rész a dolomitból, mészkövekből és márgákból álló Gran Sasso d’Italia, a keleti rész alacsonyabb, és felépítésében nagyobb szerepet játszik a homokkő és az agyag. A Gran Sasso d’Italia fő csúcsa a sziklapiramisként, meredeken kiemelkedő Corno Grande, egyben az Appenninek legmagasabb pontja (2912 méter). Az Abruzzók magasabb csúcsai a pleisztocén utolsó glaciálisában (würm) eljegesedtek, amelyre a glaciális formakincsen (kártornyok, kárfülkék, hajdani gleccservölgyek, morénák) kívül a Corno Grande déli falának cirkuszvölgyében egy meglehetősen szerény méretű gleccser (inkább firnfolt), a Calderone-gleccser is emlékeztet. Az utóbbi években egyre jobban visszahúzódik, amit az egykori végmorénák is jeleznek.

A Gran Sasso d’Italia masszívumát érdekes belső völgyrendszer tagolja, legnagyobb mélyedés a Campo Imperatore, amely tulajdonképpen szerkezeti polje. Nagy magassága ellenére hidrológiai szempontból a Gran Sasso d’Italia nem vízválasztó az Adriai-tenger és a Tirrén-tenger között. Az összes vízfolyása (Tavo, Vomano, Pescara) az Adriai-tengerbe jut el.

Az uralkodóan karbonátos rétegsorú, takaróredős szerkezetű Déli-Appenninek a Sangro völgyétől délre helyezkednek el. Északi és középső részén a Campaniai- és Lucanói-Appenninek főként mészkőből állnak. Agyagból, agyagpalából, homokkőből felépülő táblás fennsíkok között félrebillent, egymástól elkülönült, hatalmas, jól karsztosodott mészkőtönkök emelkednek (Matese-hegység, 2050 méter; Monte Pollino, 2271 méter), amelyeket meredek falú, mély völgyek választanak el. Déli részét a La Sila (1930 méter) és az Aspromonte (1958 méter) gránitból és gneiszből felépülő vonulatai alkotják. A tájképet a kopár hegyi legelők közötti nagyobb tölgyes és bükkös foltok teszik változatossá.

Calabria nyugati lejtői még 1500 mm/évnyi csapadékot sajtolnak ki a felemelkedésre kényszerített nyugati légtömegekből, a Tarantói-öböl esőárnyékban fekvő lejtőit viszont legfeljebb ritka, ám nemegyszer földcsuszamlásokat kiváltó heves záporok öntözik.

Az Appennini-félszigetnek az Arno torkolata és a Salernói-öböl közötti, az Appenninek vonulatától nyugatra elterülő, változatos felépítésű sík- és dombvidékeinek, valamint vulkáni területeinek összefoglaló elnevezése: Antiappenninek. Az Arno völgyétől délre fekvő, főként újharmad-, illetve negyedidőszaki üledékekből álló Toscanai-dombvidék változatos, szabdalt felszínű mediterrán táj. Északon alapját a gránitból, gneiszből és palákból felépülő Sienai-tönk építi fel, keleti szegélyét a Chiana-völgy rajzolja ki. Középső részén a színesfémtelepekben bővelkedő Metallifere-dombság szigetszerű tömegében 1059 méterre emelkedik (Le Cornate), de itt húzódik a borászatáról híres Chianti-dombság is.

Az Ombrone völgye és a Salernói-öböl között terül el a félsziget dél felé fokozatosan fiatalodó negyedidőszaki vulkáni vidéke.

5.1.3. A fiatal tűzhányók öve

A félszigeten a szárazföldi vulkánosság a harmadidőszak végétől folyamatos. A Monte Vulture kivételével a vulkánok az Appenninek nyugati oldalán találhatók. Az ország középső részének vulkánizmusa három vulkáni provinciához tartozik: toszkán, Róma környéki és campaniai.

A toszkán provincia Korzika és az Appenninek között fekszik. Az egykor gránit és kvarcmonzonit intrúziókat, valamint riolit lávákat és piroklasztikumokat szolgáltató vulkánosság nyugatról (Elba – 7 millió év) kelet felé (Monte Amiata – 180 ezer év) fiatalodik. Napjainkban e vidéken már csak a geotermikus aktivitás emlékeztet az egykori vulkáni működésre.

A római provinciába a Monte Vulsini, a Vico-tó körüli Cimini-hegyek, a Sabatini-hegyek és az Albanói-hegyek tartoznak. E vulkáni provincia jellegzetessége, hogy a tűzhányó-tevékenység fokozatosan dél, délkelet felé tolódott el, így északnyugatról délkelet felé haladva, az utolsó kitöréseket tekintve, egyre fiatalabb vulkáni vidékre érkezünk. A kitörések 400–700 ezer éve kezdődtek, és az utolsók a Bolsenai-tónál 270 ezer éve, a Vico-tónál 95 ezer éve, míg az Albanói-hegyeknél mindössze 29 ezer éve zajlottak le. Ezeknek az egykori 1600–2000 méter magas rétegvulkánoknak a csúcsrégiója beszakadt, illetve felrobbant, és az így kialakult kalderák peremeinek mai magassága mindössze 600–900 méter. A kalderák kialakulása után a vulkáni működés mind a kalderák belsejében (pl. Vico-tó), mind azok peremén (pl. Albanói-hegyek) felújulhatott.

A campaniai vulkáni provinciába a Roccamonfina, a Flegrei-mezők, a Vezúv, Ischia szigete és az Appenninek keleti oldalán lévő Monte Vulture tartozik. A római vulkáni provinciához hasonlóan a főként káli-vulkánitokat (fonolit, leucitfonolit, leucittrachit, látit, trachit) szolgáltató vulkánizmus itt is két fő szakaszra osztható. Az első szakaszban nagy sztratovulkánok épültek fel, a másodikban a nagytömegű ignimbrit kitörések voltak a jellemzők, amelyek általában kalderabeszakadással jártak. A tűzhányók töréseken helyezkednek el, amelyek nagy mélységig, a kéreg alsó rétegébe vagy a felső-köpenybe is lehatolnak.

A Nápolyi-öböl északnyugati sarkában elhelyezkedő Campi Flegrei, azaz a Lángoló mezők területén vagy féltucatnyi fiatal vulkán sorakozik. Többek között itt van a vulkáni utóműködések egy-egy fajtájának nevet adó Mofete és Solfatara kráter. A Solfatarának egyetlen kitörése ismert 1198-ból. A 60–80 méter magas kráterfalak által bezárt terület 800 éve csaknem változatlan. A folyamatosan feltörő kénes gázok hőmérséklete 90–300 °C. A kénes gázok feltörési helyeit csodaszép, sárga színben pompázó terméskénkiválások jelzik. A kráteren belül a „talaj” forró, és a mélyedésekben összegyűlt esővízből kialakult iszaptavak állandó fortyogásban vannak.

A Flegrei-mezőkről ismertek a jelenkori lassú, függőleges kéregmozgások legszebb példái. Számos római kori építmény található a Pozzuoli-öböl partja mentén ma a víz színe alatt kb. 14 méterrel. A történelmi időkben a süllyedés volt az uralkodó folyamat, de néha emelkedő szakaszok is közbeiktatódtak. Legismertebb bizonyítéka ennek a római piac (szerapeon) 12 méter magas márványoszlopain, 3–6,5 méter közötti magasságban szembetűnő fúrókagylónyomok öve. 1538 szeptemberében egy földrengéssorozat után Pozzuoli közelében a tengerpart jelentősen megemelkedett, majd egy repedés képződött, amelyen át pár nap leforgása alatt a felszínre törő vulkáni anyag egy új tűzhányót, a 132 méter magas Monte Nuovót (Új-hegy) épített fel. A partvidék az új vulkán megszületése után visszasüllyedt. Az utóbbi harminc évben a kéregmozgások drámai módon felgyorsultak. A hetvenes évek elején előbb 70 centiméter emelkedést jeleztek a Pozzuoli környéki mareográfok szintváltozásai alapján. 1972 után aztán két év alatt a felszín viszonylag lassan 20 centimétert süllyedt. 1982 nyarától 1984 decemberéig kb. 180 centiméteres kiemelkedés, majd 1986. áprilisig újabb 20 centiméteres süllyedés következett be. A függőleges kéregdeformáció sugaras szimmetriát mutat, keresztszelvényben alakja haranghoz hasonló, és területe 1970 óta nem változott. Az emelkedő terület nagyjából kör alakú, átmérője kb. 6 kilométer. A mozgások gyakorlatilag a Flegrei-mezők kaldérájának vidékére szorítkoznak, központjuk pedig Pozzuoli városa. A geofizikai számítások szerint a mozgások oka egy alig 2,8 kilométer mélységben lévő magmakamra aktivitásának felújulása, és az ennek következtében létrejött nyomásnövekedéshez kötődő tágulás.

A félsziget egyetlen nagy működő tűzhányója, a Vezúv kettős kúpú alakzatával a Nápolyi-öböl hátteréből emelkedik ki 1277 méter magasságra. A Vezúv Kr. u. 79-ben lejátszódott, Pompeji házait hamuhullással, Herculaneumét pedig a torlóár üledékeivel romba döntő kitörése szinte lefejezte a vulkánt, kialakítva a Somma kalderaperemét. A vulkán kb. 3500 méter átmérőjű kaldérájának a tenger felé eső egész déli része felrobbant, és csak az északi része maradt meg, mint óriási félkaréjos sánc. Ez a mai 1132 méter magas Monte Somma. A mai vulkáni kúp (Cono Cinere, 1277 méter) a robbanás során létrejött hatalmas üstben épült fel a későbbi kitörések (az utolsó 1944-ben volt) során. A Monte Somma és az új kúp között húzódó holdcikkely alakú völgy az Atrio del Cavallo (Lólegelő).

A Kr. u. 79 előtt hosszú ideig nyugalomban levő Vezúv működésében két szakasz különíthető el. Az 1631-ig terjedő időszakban robbanásos kitörések zajlottak le, és a kilökött vulkáni termékek általában laza törmelékből álltak. A nagyobb kitöréseket hosszabb nyugalmi periódusok választották el. E szakaszban nyolc nagy kitörés következett be, amelyek közül is kiemelkedik a 471-es, amikor a vulkáni por Konstantinápoly fölé is eljutott, és az 512. évi, ekkor a vulkáni port Tripoliban is észlelték. Az 1631-es kitöréssel új szakasz kezdődött, amelyben mind a robbanásos, mind a kiömlési (lávaárak) tevékenység jellemezte a kitöréseket. A kitörési szakaszok sokkal hosszabb ideig tartottak, s rövidebb nyugalmi periódusok voltak, mint a 79 és 1631 közötti időszakban. Általában 4–30 évig tartó kitörési periódusok 2–4 éves nyugalmi időszakokkal váltakoztak. Az 1631-es kitörés lávafolyásai a hegynek csaknem valamennyi települését elpusztították és elérték a tengert. A további kitörések közül kiemelkedik az 1794-es, amely Torre del Greco községet rombolta le. 1849-ben és 1906-ban Nápolyt fenyegették a lávaárak. Utolsó kitörése 1944 márciusában zajlott le (56. ábra). Az ekkor kialakult kráter átmérője 480–580 méter, mélysége 300 méter. A kitörés óta a Vezúv fumarolás állapotban van, a repedéseken itt-ott forró gázok, gőzök törnek fel. A legfrissebb lávaárakon még nem települt meg jelentős növényzet.

A félsziget keleti partvidékén az Adriai-tengert hordozó kisméretű kontinentális lemez kőzetei bukkannak a felszínre az olasz „csizma” sarkán (Apulia) és „sarkantyúján” (Gargano-hegység). Az esőárnyékban fekvő Apulia egyhangú síkja gyűretlen kréta időszaki mészkőtáblán alakult ki. A szintén mészkőből felépülő Gargano-hegység macchiával borított vonulata 1000 méter fölé emelkedik (Monte Calvo, 1056 méter).

Kép

56. ábra > A Vezúv lávafolyásai az utolsó négyszáz évben

5.2. Szigetek a Tirrén-tenger peremén

5.2.1. A többarcú háromszög: Szicília

A 25 ezer km2 területű Szicílián, a Földközi-tenger legnagyobb szigetén mind az Appenninek vonulata, mind pedig a fiatal vulkánosság folytatódik. Északi partvidékén a Szicíliai-Appenninek hegysora magasodik. Legkeletebbi tagja, a Monte Peloritana (1340 méter) a calabriai gránit- és gneiszhegységek folytatása, a nyugatabbi hegységek, a Nebrodi (1847 méter), a Le Madonie (1979 méter) és a Pellegrino (606 méter) mészkőből és flisből álló kőzeteikkel, illetve a meredek lejtők gyakori csuszamlásaival az Appenninek északabbi tagjait idézik.

Szicíliában a földtörténeti újkor során két helyen volt vulkánizmus: az Iblei-hegységben a felső miocéntól az alsó pleisztocénig, és az Etnán a középső pleisztocéntól napjainkig. Szicília keleti partjai mentén magasodik Európa leghatalmasabb és egyik legaktívabb tűzhányója, a 3340 méteres Etna, amelynek területe 1370 km2, kerülete mintegy 150 kilométer. A főkráter, illetve a vulkán lejtőin található – a helyiek által gombsoroknak nevezett – több száz parazitakúp kitörései újból és újból átrajzolják a vulkán felszínét. A középső pleisztocén óta aktív vulkán működését tholeiites bazaltömléssel kezdte, de fő tömegét közepesen alkáli, trachitbazaltos rokonságú kőzetek alkotják.

Az Etna nem egyetlen egység, hanem bonyolult szerkezetű, több tagból álló vulkáni komplexum. Az első vulkáni működés 700–500 ezer évvel ezelőtt, a mai Etna helyét elfoglaló sekély tengeröböl vizében zajlott le; a párnalávák Aci Castello tengerpartján jól láthatók. Azóta az aljzat gyorsan emelkedik, a pleisztocén tengeri üledékek az Etna északnyugati oldalán 600–700 méter tengerszint feletti magasságban találhatók meg. A későbbi lávák már a szárazföldre ömlöttek, és fonatos lávaként szilárdultak meg. A centrális vulkáni kürtők alkáli vulkánossága 100–200 ezer évvel ezelőtt kezdődött. Ekkor az Etna csúcsa mintegy 1500 méter tengerszint feletti magasságban volt. Körülbelül 100 ezer éve kezdett felépülni a mai rétegvulkán, amely a nyugati oldalon teljesen befedte az eredeti pajzsvulkánt. A legfiatalabb, jelenleg is épülő része, a három csúcskrátert is hordozó Mongibello csak 5000–3000 éves.

Az Etna legrégebbi feljegyzett kitörése Kr. e. 475-ben volt. Azóta minden évszázadra átlagosan 15 nagyobb kitörés jut. A történelmi idők legnagyobb kitörése 1669. március 11. és július 15. között zajlott le, amikor a tűzhányóból kiömlő, kb. 1 km3 láva több falut és Catania nyugati városrészeit pusztította el. A tűzhányó oldalában több mint 300 parazitakúp emlékeztet arra, hogy a kitörések többsége nem a csúcskrátereken keresztül történik. A parazitakráterek többsége a csúcstól sugarasan kifelé tartó egyenes törésvonalakon sorakozik. A feltörő láva ugyanis nem mindig tud felhatolni a több mint 3000 méter tengerszint feletti magasságban lévő központi kráterekig, hanem gyakran a hatalmas kúp oldalában olvaszt vagy robbant kijáratot magának. Az Etna különös érdekességei a lávabarlangok, lávaalagutak, amelyek főként a hegy északi oldalán, 2000 méter körüli magasságban fordulnak elő.

Az Etna és az Iblei-hegység közötti fiatal szerkezeti süllyedék feltöltésével alakult ki a Cataniai-alföld. Az 50 kilométer hosszú, átlagosan 20 kilométer széles síkságon folyik keresztül Szicília legnagyobb folyója, a Simeto.

Szicília középső és déli részét a főként harmadidőszaki üledékes kőzetekből álló, felszabdalt Szicíliai-dombvidék uralja. Északnyugati részén középidei mészkőrögök emelkednek ki a dombsági térszínből. A dombvidék gerince a nyugat–keleti csapású Sicani, ahol a laza miocén üledékek alól kréta időszaki homokkő és márga is a felszínre bukkan. A 600 méteres hátakból a legmagasabb rögök 1000 méter fölé emelkednek (Moneta, 1188 méter; Monte Rosa, 1456 méter). Délkeleti része oligocén-miocén mészkőtábla, amely délkeleti irányban enyhén lejt a tenger felé. A miocén rétegekben kéntelepes gipsz- és kősótelepek húzódnak meg, amelyeket már az ókorban is bányásztak.

Szicíliától keletre csupán 90 kilométerre fekszik Málta, amely a környező öt kis szigettel szinte hidat képez Európa és Afrika között. Alapja tulajdonképpen a szicíliai harmadidőszaki mészkőtábla folytatása, amely aztán a líbiai Barka-fennsíkban (Dj. Akhbar) jelenik meg. A Csepel-sziget nagyságú legnagyobb sziget Málta, jó természetes kikötői miatt fontos állomás a hajósok számára. A napfényben bővelkedő és viszonylagosan több csapadékot kapó (500–600 milliméter) szigetek mediterrán éghajlata turisták tömegét vonzza. A karsztos felszínen egyetlen folyó sem alakult ki.

5.2.2. Az alvilág műhelye

A működő vulkánok sora a Szicília északi partjai előtt sorakozó Lipari-szigeteken folytatódik. Az ókori görögök szerint e szigetcsoport Aeolus, a szélkirály otthona volt, innen ered elnevezése (Isole Eolie). A hét fő sziget és számos kis szigetecske alkotta szigetvilág összterülete 88 km2. Az Y-alakba rendeződött szigetcsoport szárazföldjei meredeken emelkednek ki a tengerből, és Salina szigetén 962 méteren tetőznek. A szigetcsoport legdélebbi tagja Vulcano (területe 21 km2), amelynek tűzhányója utoljára 1888–90-ben tört ki, de aktivitását ma is folyamatos fumarola- és szolfataratevékenység jelzi. A vulkánikus jelenségeket a Földön először itt figyelték meg tudományos részletességgel, és Vulcanóról – az ókori alvilág kovácsáról – vulkánizmusnak nevezték el a jelenséget. A tenger fölé 926 méterre kiemelkedő, de a tengerfenéktől számítva valójában 3000 méter magas Stromboli kráterteraszán több „bocca” (= száj) felváltva működik. A harmadidőszakban kezdődött tűzhányó-tevékenység leglátványosabb folyamatai napjainkban a rendszeres, vulkáni bombák szórásával járó, erős robbanásos kitörések. Lipari és Panarea szigetén fumarolák működnek.

5.2.3. Két ősi szigetpillér

E fiatal szigetekkel ellentétben a Tirrén-tenger nyugati oldalán fekvő Szardínia és Korzika a főként gránitból, gneiszből és csillámpalákból álló egykori ősföld tengerszint fölé emelkedő maradványai.

Korzika (8700 km2) szigete észak–déli irányban 183 kilométer hosszú, legnagyobb szélessége 83 kilométer, az olasz partoktól 83 kilométerre fekszik a Tirrén-tengerben. A sziget magját erősen töredezett, magasra kiemelt, óidei mélységi és metamorf kőzetek alkotják. A variszkuszi alapokra északkeleti részén takarók gyűrődtek. A keleti partvidéken harmad- és negyedidőszaki medenceüledékek települtek a szigetmag szegélyére, dombsági tájat alkotva. A sziget nyugati oldalán magasodó gránithegység (Monte Cinto, 2706 méter) felszínébe a pleisztocén gleccserek éles, csipkézett formákat véstek. A sziget belsejében húzódó hegyvonulat déli részét mészkőtakaró borítja. A sziget keleti partvidéke feltöltött, lagúnás alföld, nyugati partja riaöblökkel, meredek, látványos abráziós falakkal tagolt part. A változatos domborzathoz a mediterrán örökzöld cserjésektől a kocsánytalan tölgyeseken, majd a bükkösökön és az erdeifenyveseken át az alpesi rétekig és kopár sziklákig tartó függőleges növényzeti övek igazodnak.

Szardínia szigetét (24 ezer km2) Korzikától a 12 kilométer széles Bonifaciói-szoros választja el. A sziget keleti fele óidei kristályos palákon kialakult fennsíkokból áll, amelyeken helyenként jura és kréta időszaki mészkő és dolomit takarómaradványok találhatók. A keleti partvidéken helyenként látványos abráziós falakkal érintkeznek e rétegek a tengerrel. Egy ilyen abráziós falon, az Orosei-öbölben nyílik a sziget leghíresebb barlangjának, a Bue Marino-barlangnak („Tengeri tehenek” barlangja) a bejárata. A sziget magját variszkuszi szerkezetű hegyvidékek alkotják. Az 1834 méter magas, helyenként még paratölggyel fedett Gennargentu-hegységben folytatódnak a Korzikánál már említett gránitos területek – ám glaciális formák nélkül. A Gennargentu szürke gránitja évszázadok óta keresett építő- és díszítőkő. Az Asinarai- és a Cagliari-öböl között változatos, harmad-negyedidőszaki vulkáni képződmények (lávatakarók, vulkáni kúpok, pajzsvulkánok) és harmadidőszaki mészkőtáblák alkotják a tájat. A vonulatok közötti északnyugat–délkeleti irányú szerkezeti árokban a 100 kilométer hosszú, átlagosan 32 kilométer széles Campidano-alföld nyúlik el a Cagliari-öböl és az Oristanói-öböl között. A negyedidőszak elején tengerszoros volt, amely Szardíniát két egyenlőtlen nagyságú szigetre osztotta. A negyedidőszaki üledékekkel feltöltött alföld 1946-ig maláriás mocsár volt, amelyet a Mannu folyó szabályozásával és a mocsár lecsapolásával termékeny mezőgazdasági területté alakítottak. A sziget délnyugati részét alkotó Sulcis és Iglesiente 1000 méter fölé emelkedő, óidei mészkő- és palarétegekből, gránitból, valamint gyengén gyűrt flisből álló hegyvidék.