Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

Kárpátok és a Kárpát-medence

Kárpátok és a Kárpát-medence

NEMERKÉNYI ANTAL, MÓGA JÁNOS

A Kárpátok hegykoszorúja által körülölelt, mintegy 330 ezer km2 területű Kárpát-medence Európa tengerektől távoli területének egyik legegységesebb, legjobban körülhatárolható nagytája. Nyugati peremvidéke az Alpokhoz támaszkodik, ide tartozik az Alpokaljának a Keleti-Alpok ollószerűen szétnyíló vonulatába benyúló öblözete, a kelet felé nyitott Grazi-félmedence is. Délnyugati határa a Dinaridák északi peremvidékéig terjed, amelyet praktikusan a Száva és a Duna mentén húzott vonal jelöl.

1. Kőzetlemezek varratvonala mentén

A Kárpátok ívével körülzárt medence aljzata nem egységes; több északkelet–délnyugati csapású, változatos korú és kőzetanyagú szerkezeti sáv alkotja, amelyek két nagy szerkezeti egységhez – Alcapa és Tiszai–Dáciai-lemez – tartoznak.

Az Alcapa mozaikszóval jelölt afrikai eredetű lemezdarab a Keleti-Alpok és az Északnyugati-Kárpátok takarórendszereit, illetve az Észak-Pannon térség (a Magyar-középhegységet tartalmazó részét Pelsói-egységnek is nevezik a szerkezeti földtanban a Balaton latin neve után) szerkezeti egységeit foglalja magában. A Tiszai–Dáciai-lemez az Európai-lemezről szakadt le a Pennini-óceán kinyílásához kapcsolódó árokképződés miatt a középső jurában. Napjainkban a közép-magyarországi vonaltól (Zágráb–Hernád nagyszerkezeti vonal) délre eső lemeztöredékeket foglalják össze ebben az egységben (45. ábra). Az Alcapa egységgel a kora miocénben összeütközött, egybekapcsolódott, s e folyamat takaróképződéssel és pikkelyeződéssel járt együtt. Ekkor alakult ki a medence belső sávos szerkezete.

Kép

45. ábra > A Kárpát-medence szerkezetmorfológiai térképe. Jelmagyarázat: Alcapa szerkezeti egységei: 1A – Északnyugati-Kárpátok, Belső-Kárpátok takarórendszerei; 2A – Északnyugati-Kárpátok, Külső-Kárpátok takarórendszerei (flis öv); 3 – Pienini-szirtöv; 4 – vulkáni vonulat; 5 – Magyar-középhegységi- (Pelsói-) egység; 6 – molasz medencék; Tiszai–Dáciai-egység: 1B – Keleti-Kárpátok, Belső-Kárpátok (Dáciai-) takarórendszere; 2B – Keleti-Kárpátok, Külső-Kárpátok (Moldvai-) takarórendszere; 7 – Géta-takarórendszer; 8 – Dunai-egység; 9 – Erdélyi-középhegység északi szerkezeti egységei; 10 – Erdélyi-középhegység déli szerkezeti egységei és Vardar-öv; 11 – Dinaridák szerkezeti egységei

A Kárpát-medence bonyolult fejlődését négy fontos tektonikai esemény határozta meg az alpi hegységképződés során. Az első a Tethys-óceán ágainak kinyílása volt a középső triász–középső jura idején. A különböző irányokban felnyíló óceáni árkok alapvetően meghatározták a középidőben az üledékképződés és magmatikus kőzetképződés folyamatát. A szerkezetalakulást meghatározó másik fontos esemény a jura vége–kréta vége között az óceáni ágak bezáródásához kapcsolódó takaróképződés volt, amelyhez magmatikus és metamorf folyamatok kapcsolódtak. A harmadik fontos eseménysor az oligocén végén–miocén elején ment végbe, amikor az Alcapa és a Tiszai–Dáciai-lemez egymással ellentétes irányú forgást végezve bepréselődött az akkor formálódó kárpáti térségbe, mialatt egyes darabjaik egymás mellett elcsúsztak. E mozgások takaróredőkbe gyűrték a Kárpáti orogén öv külső szegélyén a flis üledékeket. A negyedik szerkezetalakulás az újharmadidőszakban már összeforrt elemek megnyúlásával ment végbe, ami létrehozta a belső-kárpáti süllyedéket, azaz a Kárpát-medencét. E mozgások szerkezetalakító hatásai napjainkig követhetők.

A lemeztöredékek közötti óceáni térségek lemezalábukásokkal emésztődtek fel a miocénben, amelyet a pleisztocén végéig tartó andezites vulkáni tevékenység kísért a Visegrádi-hegység és a székelyföldi Hargita között.

A földtani értelemben vett óceánok a Kárpát-medence területéről már a harmadidőszak elején eltűntek. Tenger azonban még 5–6 millió éve is hullámzott a medencében. E Pannon-beltengert a Kárpátok felől érkező folyók előbb tóvá „fokozták le”, és a kiédesedett beltó csak a pliocén végére töltődött fel.

A pliocéntól (kb. 5 millió éve) már részt vett a medence nyugati részének feltöltésében a Duna őse, amelynek akkori futása erősen eltért a maitól, és a Szlavóniai-beltóban fejezte be útját. A negyedidőszak további változásokat hozott. A kárpáti hegységek ekkor több száz métert emelkedtek, alföldjeink viszont tovább süllyedtek. A folyókat a legerősebben süllyedő területek vonzották maguk felé.

A negyedidőszak legfontosabb változását azonban a mintegy 1,6 millió éve kezdődő éghajlatváltozás jelentette. A Kárpátok 1800 méter feletti hegységei időnként jégsapkát öltöttek, és a lehűlés a medence belsejében is éreztette hatását. A jégkorszakok idején a jégtakaró felől lecsapó hideg, száraz szelek a Kárpát-medence nagy részét a mai Lappföldhöz hasonló rideg tundrává változtatták. Ezek a szelek hozták magukkal a Mezőföldön, Bácskában, a Hajdúságban és sok dombságunk területén felhalmozódó lösz poranyagát.

2. Éghajlati területek ütközőzónája mentén

A Kárpát-medence három nagy európai éghajlati terület – az óceáni, a kontinentális és a mediterrán – átmenetében, illetve a kontinens körül elhelyezkedő hatásközpontok (akciócentrumok) ütközőzónájában helyezkedik el.

A kontinentális hatást jelzi például az egyes teleken a medencét uralma alá hajtó kemény, zord hideg. Óceáni hatásokat figyelhetünk meg a medence nyugati peremvidékeinek kiegyenlítettebb hőmérsékletjárásában, bőséges csapadékában, sőt egyáltalán magában a medence 2,5 °C-os pozitív hőmérsékleti anomáliájában is. A mediterrán befolyás pedig a délnyugati területek őszi (másodlagos) csapadékmaximumában érhető tetten. Az átmeneti jelleg, illetve a domborzat, valamint a medencehelyzet módosító hatása miatt a medence időjárására jellemző a változékonyság, és gyakoriak a szélsőségek.

A domborzati viszonyok tükröződnek például a különböző magasságú területek hőmérsékleti értékeiben. Az Alföld évi középhőmérséklete 10 °C körüli, a Dunántúli-középhegység 500–600 méteres tetőin 5 °C-ot mérnek, az 1500 méter magas hegyeken az évi középhőmérséklet már csak 2,5 °C, 2000 méteren már –1 °C, a Kárpátok legmagasabb csúcsán, a 2655 méteres, magas-tátrai Gerlachfalvi-csúcson pedig ez az érték mindössze –3 °C.

Az évi közepes hőingás nyugatról keletre növekvő értékei (Sopron 19–20 °C, Gyergyószentmiklós 26 °C) már a kontinentális hatások fokozatos érvényre jutását mutatják.

A csapadék területi eloszlásában elsősorban a domborzat, illetve a medencehelyzet hatása tükröződik. A hegyvidékek, illetve a medence nyugati peremei kapják a legbőségesebb, 800–1400 mm/éves csapadékot, a legszárazabbak pedig a medence központi területei (500–600 mm/év), valamint a hegyvidéki zárt medencék (Szepességi-, Sárosi-, Gyergyói-, Csíki-, Háromszéki-medence). Az Erdélyi-középhegység nyugati széllel szemben fekvő lejtőin, Biharfüreden (1110 méter magasan) mérték a legmagasabb csapadékértéket (1765 milliméter) az utóbbi évtizedekben. A legszárazabb és legcsapadékosabb területek között – a Középső-Tisza mentén, Szolnok térségében <500 mm/év, a Máramarosi-havasokban a Tarac, a Tisza forrásvidékén >1500 mm/év – több mint 1000 milliméter a különbség.

A csapadék időbeli eloszlásának fontos jellemzője, hogy az egész medencében megfigyelhető nyári csapadékmaximum az erősödő kontinentalitás jeleként kelet felé egyre határozottabbá válik: a Dunántúlon még csak az évi csapadék 28%-a, az Alföldön 30%-a, az Erdélyi-medencében viszont már 40%-a érkezik nyáron.

A nyugati szelek övében fekvő Kárpát-medence domborzati viszonyai (a medencejelleg) az uralkodó szélirányokat is jelentősen módosítják. A szelek ugyanis általában a hegységkeret alacsonyabb részei, az ún. szélkapuk felől a medence belseje felé fújnak. A Tisza vonalától nyugatra az északnyugati, a Tiszától keletre az északkeleti szelek uralkodnak.

3. A medencejelleg uralta vízrajz

Szinte a teljes Kárpát-medence a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik. Csak a Szepességi-medence főfolyója, a Poprád és a Dunajec viszik vizüket a Visztulán keresztül a Balti-tenger felé.

A Kárpát-medence vízhálózatának tengelye, a Duna, 805 folyamkilométert tesz meg a Dévényi-kapu és az Aldunai-szoros között. A Kárpát-medence második legnagyobb folyója, a Tisza korábbi 1420 kilométeres összhosszát a XIX. századi folyószabályozások, kanyarulat-átvágások 997 kilométerre rövidítették. A Tisza a Dunánál sokkal szélsőségesebb vízjárású. A nagy kárpát-medencei folyókon évente két jelentősebb árhullám vonul le. A kora tavaszi (márciusi) árvizet az alpi–kárpáti, valamint a medence belseji hóolvadás okozza. Ha jégzajlás, jégtorlódás kíséri, jeges árvíznek nevezik. A kora nyári árvíz (zöldár) a nyár eleji csapadékmaximummal van kapcsolatban. A Dráván – a mediterrán esők hatására – októberben is levonul egy kisebb árhullám.

A Kárpát-medence legnagyobb tavai közül a Balaton, illetve a balatoni süllyedék folytatásában fekvő Velencei-tó szerkezeti mélyedéseket foglal el, a Fertő medencéje viszont elgátolással jött létre. E tavak igen sekélyek (átlagos mélységük 1–5 méter), emiatt nyáron gyorsan felmelegszenek, télen viszont hamar befagynak. Az egykor eljegesedett kárpáti magashegységekben – pl. Magas-Tátra, Radnai-havasok, Fogarasi-havasok, Retyezát – jég vájta tengerszemeket, a vulkáni hegységekben kaldera- és krátertavakat találunk (a Szinnai-tó a Vihorlátban, a Szent Anna-tó a Hargitában). Hegyomlások, csuszamlások emlékét őrzi a székelyföldi Gyilkos-tó, illetve Ózd közelében az Arlói-tó. Az alföldeken gyakoriak az elhagyott kanyarulatokból alakult morotvatavak, a homokvidéken pedig a deflációs mélyedések sekély állóvizei.

A Kárpát-medence felszín alatti vizekben különösen gazdag, sőt gyógyvizekben Európa egyik leggazdagabb térsége. Mivel a geotermikus gradiens értéke helyenként 6–8 °C/100 méter, a nagy mélységből érkező vizek hőmérséklete akár 70–90 °C-os is lehet (pl. a budapesti Városligetben [Széchenyi-fürdő] 1250 méter mélyről 76 °C-os, Zalakaroson 2370 méter mélységből 96 °C-os víz tör fel). E vizek gyógyászati célra is alkalmasak.

4. A domborzattól függő életföldrajzi emeletek

A Kárpát-medencében – főleg a medence belső területein – a természetes növénytakaró már erősen visszaszorult, legfeljebb foltokban lelhető fel.

Az Alföld eredeti növénytakarója a ligetes erdőcsoportokkal, elsősorban tölgyesekkel telehintett erdős puszta volt. A kopár puszta végeredményben az évszázados természetátalakítás során létrejött kultúrmezőség. A mocsaras, vizenyős területeken gyorsan növő, fűz- és nyárfafajokból álló laza szerkezetű erdő alakult ki.

Az erdős puszta az Alföld peremén túl, a dombvidéki és középhegységi területeken tölgyerdővé zárult. Ez az öv a medence nyugati részén mintegy 600 méterig, Erdélyben 800–850 méterig húzódik fel, ami sokfelé megegyezik a magyarság ősi szállásterületének határával. A gazdag cserjeszintű (som, galagonya), világos tisztásokkal átszőtt erdőkben az uralkodó kocsánytalan tölgyekhez juhar, hárs, nyár, az északi lejtőkön gyertyán társul.

A tölgyesek felett a hűvösebb klímájú hegyvidékeket zárt, sötétlő bükkösök borítják. 600–800 méter között szubmontán bükkösök, 800 méter felett 1200–1500 méterig montán bükkösök uralják a hegyvidékeket. A Kárpát-medence legkiterjedtebb erdőségei tartoznak ide. A sűrű, zárt lombkoronájú bükkerdőbe kevés fény jut be, ezért gyér az aljnövényzete; kevés virágos növény él itt, azok is lombfakadás előtt nyílnak, később már csak vegetálnak hagymáik vagy föld alatti száruk segítségével. A tölgyesek és bükkösök lakója az emlősök közül a mókus, a nyuszt, a vaddisznó, a szarvas, az őz és ide jár vadászni a hiúz, a vadmacska, néhol még a farkas is.

A bükkösök felett a tűlevelű erdők szintje következik. A kárpáti fenyvesek elsődleges erdőalkotó fája a lucfenyő. A sötét, komor, de fenséges fenyvesek alján legfeljebb páfrányok és mohák élnek meg. A kárpáti hegykoszorú fenyveseiben él a barnamedve.

A fenyvesek felső határa 1500–1700 méter körül húzódik. Ezt felfelé a törpefenyő alhavasi öve követi, majd a – székelyföldi nevükön – gyephavasnak nevezett havasi tetők vezetnek át a csak a Kárpátok legmagasabb hegységeiben (Magas-Tátra, Fogarasi-havasok, Retyezát) fellelhető kopár sziklahavasokhoz, a zergék és mormoták lakóhelyéhez. A Kárpátok legmagasabb csúcsai sem érik el a mai hóhatárt.

5. A Kárpát-medence nagytájai

5.1. Európa koszorúja a Kárpátok

A Dévényi-szorostól az Al-Dunáig húzódó Kárpátok íves vonulata csak a domborzati térképeken tűnik egységesnek. A valóságban a hegység eltérő szerkezeti és domborzati, valamint éghajlati és vízrajzi tulajdonságai alapján négy részre bomlik: Északnyugati-, Északkeleti-, Keleti- és Déli-Kárpátok (45. ábra).

A Kárpátok hegyvilágában belülről kifelé haladva a szerkezetalakulás és felépítés alapján is négy jellegzetes szerkezeti öv különíthető el. A geológusok a Belső-Kárpátokhoz sorolnak minden olyan takarórendszert a Kárpátok belső oldalán, amely a kréta végéig kialakult. A harmadidőszakban keletkezett takarórendszerek viszont a hegység külső oldalát építik fel, s emiatt Külső-Kárpátoknak nevezik. A Belső- és Külső-Kárpátokat a keskeny Pienini-szirtöv szerkezeti egysége választja el, amely térben és időben is köztes helyet foglal el. A Kárpátok legfiatalabb vonulata a vulkáni öv, amely a takarós szerkezetek kialakulása után jött létre. A szerkezeti alapon elkülönülő vonulatok ilyen szabályos rendben csak az Északnyugati-Kárpátokban jelennek meg, a Kárpát-koszorú más szakaszain egy vagy több vonulat hiányzik.

5.1.1. A Kárpátok legerősebb láncszeme, az Északnyugati-Kárpátok

Az Északnyugati-Kárpátok észak–déli kiterjedésben kb. 250–300 kilométer széles. Mind a négy szerkezeti öv részt vesz felépítésében, így ez a Kárpátok legösszetettebb szakasza.

a.) Kristályos maghegységek hármas vonulatából álló Belső-Kárpátok

A Belső-Kárpátokban hatalmas, észak felé áttolt takaróredő-rendszereket (Tátridák, Veporidák, Gömöridák) mutattak ki, amelyek az Alpok kelet-alpi szerkezeti egységeivel rokoníthatóak. Uralkodóan többszörösen átalakult metamorf, és az azokba benyomult gránitszerű kőzetek vesznek részt a takarórendszerek felépítésében. A hagyományos földrajzi tájleírás kristályos maghegységnek nevezi ezeket a szerkezeteket, mivel a kristályos kőzetű (gránit, gneisz, kristályos pala) hegységmagot gyakran üledékes köpeny takarja be, illetve övezi. Az újabb földtani irodalom e hegységmagokat aljzattakarónak, illetve, a rátolódott üledékes köpenyt buroktakarónak nevezi.

Az Északnyugati-Kárpátok takarós szerkezetű kristályos maghegységei három párhuzamos vonulatot (belső, középső és külső kristályos vonulat) alkotnak a Belső-Kárpátok területén.

A belső vonulatba a bonyolult felépítésű Szepes–Gömöri-érchegység, újabb nevén Szlovák-érchegység tartozik az Ipoly és a Hernád völgye között. A Vepori- és Gömöri-aljzattakaró-rendszer túlnyomó részben prekambriumi és ópaleozoós metamorf kőzetekből áll, amelyekbe a karbon időszakban hatalmas gránit intrúziók nyomultak be. A középidei buroktakaró üledékei között kiemelkedő jelentőségük van a karbonátos kőzeteknek, amelyek jellegzetes karsztos fennsíkokat alkotnak. A változatos földtani felépítésű hegyvonulatban előforduló sokféle érc és ásvány jelentősége a múltban nagyobb volt, mint napjainkban.

Az érchegység nyugati felében az Ipoly- és a Sajó-völgy között három északkelet-délnyugati csapású hegység emelkedik. A főként karbonkorú gránitból álló Vepor, valamint az átalakult kőzetek és a gránit váltakozásából felépülő Sztolica hegycsoport tetői az egykori tönkfelszínek legjobban megőrzött maradványai.

A Gömöri-medence peremén húzódó Rőcei-hegység alacsonyabb és tagoltabb, de változatosabb földtani felépítésű. Az idősebb kőzetek mellett néhány kis foltban megjelennek a középidei karsztosodó kőzetek, valamint a neogén vulkánosság során felszínre került lávafolyások és tufák is.

A Sajó völgyétől keletre a Gömöri-takarórendszer óidei, főleg karbon és perm időszaki palás kőzeteiből áll az érchegység keleti része. A Sajó forrásvidékén emelkedő vízválasztó csomópontból két hegyvonulat ágazik ki kelet felé. A délkelet felé tartó és a Bódva forrásvidékénél végződő fő vonulat 1100–1200 méter magas tetőket (Pozsálló-Volovec, 1284 méter; Kojsói-havasok, 1246 méter) hordoz. Az észak felé kiágazó oldalgerincéből emelkedik ki legmagasabb pontja, az Aranyasztal – Zlaty stol (1322 méter).

Kép

46. ábra > A Gömör–Tornai-karszt tömbszelvénye (Róth Z. nyomán)

A Szepes–Gömöri-érchegységet észak és dél felől egyaránt vastag triász mészkőtakaró övezi. Északon a Murányi-fennsík és a Szlovák Paradicsom, délen a Gömör–Tornai-karszt fennsíkjai támaszkodnak az érchegység tömegéhez.

A Szlovák Paradicsom a Gölnic és a Hernád között elterülő, völgyekkel erősen tagolt hegyvidék. Két határfolyója szép szurdokvölgyben (Hernád-áttörés, Sztracenai-völgy) töri át a mészkőtakaró területét. A két folyó közti egykori fennsíkot a mellékpatakok töbrökkel szaggatott kicsiny kiterjedésű tetőkre tagolták, amelyeket több száz méter mélyre vágódott szurdokvölgyek választanak el egymástól. A Murányi-fennsík a Rima és a Murány forrásvidéke, valamint a Garam felső völgye között emelkedő 1000–1200 méter magas karsztfennsík. Az érchegység déli oldalához kapcsolódó Szilicei-takaró középidei karsztosodó kőzeteiből álló Gömör–Tornai-karszt dél felé lealacsonyodó fennsíkjai (Pelsőci-, Szilicei-fennsík, tornai Alsó- és Felső-hegy, Aggteleki-karszt, Galyaság) messze benyúlnak a Gömöri- és Abaúj–Tornai-medencébe (46. ábra). A karrmezőkkel és karrbarázdákkal borított, töbrökkel szaggatott karsztos tájat a zsombolyokkal és barlangokkal, a karsztfennsíkokon kialakult különleges növényekkel és a karszt állatvilágával együtt nemzeti parkká szervezték a határ mindkét oldalán. A Gömör–Tornai-karszt barlangjait (Baradla, Béke-barlang stb.) a Dobsinai-jégbarlanggal együtt a közelmúltban felvették a világörökségek listájára.

A középső és külső kristályos vonulat maghegységeinek a Tátrai-takarórendszer gránitos-metamorf kőzetei képezik a vázát, amelyet foltokban betakarnak a Fátrai- és Garami-takarórendszer üledékes kőzetei.

A középső vonulat Kisalföld pereménél kezdődő első tagja, a Tribecs, rögökre tagolódó középhegység, amelynek erdővel borított legmagasabb tetői (829 méter) a hegység granodioritból álló középső részén emelkednek. A hegység déli részén, a Zobor-hegy lábánál sorakoznak az Árpád-korban idetelepített nyugati palóc községek, a Zobor-vidéki magyar nyelvszigetet alkotva.

A Nagy-Fátrával folytatódó vonulatban az aljzattakaró gránit, gneisz és csillámpala kőzetei csak a hegység északi részén bukkannak felszínre egy kis foltban. A hegység nagyobbik részét középidei üledékes kőzetek, főleg mészkövek és dolomitok építik fel, amelyek takaróredőkbe gyűrve rátolódtak és betakarták az idősebb kőzeteket. A széles, erdő borította talapzatból enyhe lejtőkkel emelkednek ki az alhavasi rétekkel, sziklagyepekkel fedett legmagasabb tetők (1592 méter). A kiemelt, karsztosodott felszínű tetőkről sugarasan futnak le a bővizű, nagyesésű patakok, amelyek a hegység peremét erősen felszabdalták. A Vág völgye felé tartó Lubochnyai-völgy szinte kettészeli a hegység északi részét, és feltárja az üledékes takaró alatt rejtőzködő kristályos kőzeteket.

A középső kristályos vonulat legmagasabb és legtömegesebb tagja, az Alacsony-Tátra 80 kilométer hosszú, átlagosan 1500–1800 méter magas gerincvonulata főleg metamorf kőzetekből épül fel. Üledékes burka inkább a hegység északi oldalára jellemző, a Deményfalvi- és Szentiváni-völgy között. A gyephavas jellegű magashegység kelet–nyugati irányú főgerincén három 2000 méternél magasabb csúcs emelkedik (Gyömbér, 2045 méter és a Chopok, 2023 méter). Főgerince a Csertovicei-hágó környékén lealacsonyodik, majd újból emelkedni kezd, de keleten, a Király-hegy környékén már nem éri el a 2000 métert. Erősen aszimmetrikus hegység, észak felé meredeken szakadnak le a lejtői, amit az északi oldalon kialakult meredek falú kárfülkék tovább hangsúlyoznak. Egyetlen glaciális eredetű tava a Verbói-tó. A főgerinc gránitos lejtőin eredő patakok az északi lejtőt borító mészkőtakaró határához érkezve víznyelőkben tűnnek el. Itt kezdődik az Északnyugati-Kárpátok egyik legjelentősebb karsztvidéke, amely alatt hatalmas barlangrendszer alakult ki (Deményfalvi-jégbarlang).

Az Alacsony-Tátrától keletre, a Branyiszkói-hegységben ismét felszínre emelkednek az aljzattakaró kőzetei, ezzel a rögcsoporttal zárul a középső vonulat.

A külső kristályos vonulat a Dévényi-szorosnál a Kis-Kárpátokkal kezdődik. Keskeny, hosszú, kereszttörésekkel rögcsoportokra tagolt középhegység (768 méter), amelyre középidei mészkövek takarófoszlányai települtek. A vonulat a Vág keleti oldalán a kissé magasabb Inovec-hegységgel (1042 méter) folytatódik. E hegység mészkőből és dolomitból álló takaróroncsain épült Beckó és Trencsén vára.

A nagy kiterjedésű Sztrázsó-hegység a Vág mentén húzódik Zsolna és Trencsén között. Az Északnyugati-Kárpátok buroktakaróihoz tartozó középidei üledékek (homokkő, mészkő, márga, dolomit) építik fel. A hegység alapját képező kristályos kőzetek csak délkeleten vannak felszínen. A nagy kőzettani változatossághoz és a szerkezethez igazodik a hegység domborzata. Legmagasabb pontja 1213 méter magasra emelkedő, középső triász mészkőből álló takaróroncs.

A vonulat első gyephavas jellegű tája a Kis-Fátra, amelyet a Vág folyó kettévág. A Sztrecsnói-szorostól délre eső része nagyobb, de alacsonyabb (1476 méter), a szorostól észak felé húzódó Kriván-Fátra magasabb (1709 méter) és tájképileg is érdekesebb.

Gránitos-metamorf kőzetekből álló főgerince 1500–1700 méter magas, éles gerincű gyephavast alkot. A karsztosodó kőzetek a hegység nyugati felét beborítják, és a főgerinccel párhuzamosan húzódó kisebb önálló vonulatot alkotnak, amelyet a Vág felé siető patakok meredek falú sziklás kapukkal törnek át (pl. Vrátna-völgy). A dolomitos takaró nagyobb tömegben a természeti szépségekben gazdag szomszédos hegység, Kócs-havas (1611 méter) felépítésében vesz részt.

Az Északnyugati-Kárpátok legmagasabbra kiemelt része, a Tátra-csoport, a Liptói-havasokkal kezdődik. Az erdőhatár fölé emelkedő hegység 37 kilométer hosszú főgerince a jégkorban eljegesedett. Eljegesedése kisebb mértékű volt, mint a szomszédos Magas-Tátráé. A gerinc alatti firngyűjtőkből kiinduló 4–5 kilométer hosszú jégárak 1100–1200 méterig ereszkedtek le. Az egykori jégárak által kialakított teknővölgyek csak néhány sekély tengerszemet rejtenek. A kárfülkék közt kanyargó éles sziklagerincből emelkedik ki legmagasabb csúcsa, a Bystrá (2248 méter). A hegység Lengyelországba átnyúló északkeleti része vízben szegény, karsztos magashegység.

A Magas-Tátra gyűrt, takarós szerkezetű magashegység Szlovákia és Lengyelország határán. A Kárpátok legmagasabb csúcsait hordozó hegység rendkívül meredek, csaknem 2000 méteres lejtőkkel emelkedik ki a Tátra hegycsoportot körülölelő Liptói-, Szepességi- és Nowytargi-medencéből. A karbon időszaki gránitos kőzetekből álló hegység éles jég formálta sziklagerince észak felé nyitott patkót formálva, 26 kilométer hosszan húzódik. Különálló része a Bélai-Tátra. A hegység legmagasabb csúcsai nem a főgerincből, hanem az abból dél felé kiágazó oldalgerincekből (Kriván, 2494 méter; Gerlachfalvi-csúcs, 2655 méter; Nagyszalóki-csúcs, 2452 méter; Lomnici-csúcs, 2634 méter; Késmárki-csúcs, 2558 méter) emelkednek ki.

A sziklás csúcsokat, éles gerinceket, kártornyokat és kárpiramisokat hordozó gránitmasszívumot csaknem 1000 méteres falakkal határolt, meredek falú teknővölgyek szabdalják. A hegység glaciális formái a jégkor riss és würm korszakában alakultak ki. Patkószerű alaprajza és az északi oldal erősebb eljegesedése miatt két átellenes oldalán eltérő méretű jégárak alakultak ki. Északon, a patkó belsejében összefolyó jégárak hozták létre a Magas-Tátra leghosszabb gleccserét, amely 20–25 kilométer hosszú lehetett. A hegység déli oldalán sugarasan széttartó kisebb jégárak alakultak ki, amelyek 1000 méter körüli magasságban végződtek el (47. ábra). E jégárak vésték ki a hegység legszebb teknővölgyeit (Menguszfalvi-, Nagy- és Kis-Tarpataki völgy). A jégárak elolvadása után keletkezett lépcsőkön zuhatagokat alkotva (pl. a Tarpataki Zerge-vízesések) futnak le a kis patakok. A teknővölgyek völgyfőiben számos sziklamedencés tó, tengerszem alakult ki. A tátrai tavak közül a legnagyobbak az északi, Lengyelországhoz tartozó völgyekben találhatók. A déli oldal sziklamedencés tavai kisebbek. Morénasánc gátolta el az alacsonyabban fekvő Csorba-tó medencéjét. A Magas- és a Bélai-Tátra természeti értékeinek megóvására 1949-ben hozták létre Csehszlovákiában a Tátrai Nemzeti Parkot, amelyhez 1954-ben a Tátra lengyelországi részén kialakított nemzeti park is csatlakozott.

A Belső-Kárpátok legfontosabb életkamráit a Tátrákban eredő Vág kapcsolja össze. A harmadidőszaki tengeri és negyedidőszaki folyóvízi üledékekkel fedett Liptói-, Túróci-, illetve Zsolnai-medence hűvös, csapadékos éghajlata a földművelésnek kevésbé kedvez. Hagyományos terményei a burgonya, a zab, az árpa és a len, újabban a komló. Medenceperemi legelői és rétjei kedvező feltételeket nyújtanak a havasi pásztorkodásnak, főleg a juhászatnak. A Belső-Kárpátok legsűrűbben lakott, kellemes éghajlatú termékeny medencéje, a Szepességi-medence a Nyugati-Kárpátok kristályos és flisvonulatai között, a Poprád és a Hernád mentén alakult ki.

Kép

47. ábra > A Magas-Tátra eljegesedése a würmben. Jelmagyarázat: 1 – A jégárak legnagyobb kiterjedése a würm derekán; 2 – A jégárak kiterjedése a würm végén; 3 – kárgerincek; 4 – tó

b.) A lovagvárakkal ékes szirtöv

A Belső-Kárpátok külső peremén jura–kréta időszaki mészkőből álló mészkőszirtek tornyosulnak. A csaknem 900 kilométer hosszú, de mindössze 2–20 kilométer széles szirtöv meszes, tűzköves üledékanyaga a jurában kinyílt Pennini-óceánban halmozódott fel. Az üledékek a kréta végén meggyűrődtek és takaróvá váltak. A takarók a harmadidőszaki hegységképződési folyamatok során elnyíródtak, darabjai belegyúródtak a fiatalabb flis képződményekbe. A későbbi lepusztulási folyamatok során a keményebb kőzetanyagú tömbök kipreparálódtak, és meredek falú sziklás bércek soraként jelennek meg a kárpáti homokkő vonulataiban. Mintegy 4000 magányos vagy csoportokba rendeződő szirt található az övben.

A szirtöv első nagyobb csoportjai a Fehér-Kárpátok középső és északi részén (Lednici szirt, Oroszlánkő) jelennek meg. A szirtekben jól megfigyelhetők az élükre állított rétegek. Keményebb anyaguk miatt magasra kiemelkednek, és feltűnően elkülönülnek a gyorsabban lepusztuló flis üledékekből (homokkő, pala, márga) álló környezetükből. A nehezen megközelíthető, csupasz szirtekre előszeretettel építettek várakat a középkorban.

A Sztrázsói-hegység elkeskenyedő északi részén a szirtöv áthúzódik a Vág keleti oldalára is. Ez a kis kiterjedésű vonulat a festői szorosáról híres Manini-hegység. A jura–kréta meszes konglomerátumból és homokkőből az erózió páratlanul érdekes sziklaalakzatokat (Szulyói-sziklák) formált ki. A szirtöv Zsolna környékén ismét keresztezi a Vág völgyét, és ívesen kelet felé húzódik az Árvai-Magura területén. E szirtcsoportban az Árva folyó eróziójával feltárt, tűszerű szirt a legismertebb, amely Árva várát hordozza.

Nagyobb tömegben a Pienini-hegységben jelennek meg a szirtek Szlovákia és Lengyelország határán. A mintegy 25 kilométer hosszú, keskeny hegyvonulat gerincéből a fűrész fogaihoz hasonlóan merednek az ég felé a flisbe ágyazott jura–kréta mészkőtömbök. Ez a hegység a 900 kilométer hosszú szirtöv legerősebb tagja és egyben névadója (Pienini-szirtöv). A kréta-harmadidőszaki homokkövekbe, márgákba és palákba ágyazódó mészkőtömböket szépen feltárja a hegyvonulatot kétszer is átszelő Dunajec. A folyó kisebbik áttörésénél, a csorsztini Vár-heggyel Lengyelországban kezdődik a hegyvonulat, amelynek legszebb szirtjei a Dunajec festői áttöréses völgye mentén emelkednek (pl. Három korona-hegy, 982 méter). A Pienini-hegység szirtjei Szlovákia területén kettős vonulatot alkotva délkelet felé húzódnak és Ólubló környékén végződnek. A Poprád folyó mentén keskeny sávban folytatódó szirtöv a Csergő-hegység lábánál újból kiszélesedik, és a Tar-kő festői szirtcsoportjával ér véget (48. ábra).

Kép

48. ábra > A Pienini-szirtöv Tarkő környéki szakasza (Nemcok, J. nyomán). Jelmagyarázat: 1 – flis öv; 2 – szirtöv; 3 – jura-kréta mészkő és tűzköves mészkőtömbök a szirtövben; 4 – település

c.) Erdős hátak széles flis öve

A Külső-Kárpátok az Északnyugati-Kárpátokban lényegében csak flis képződményekből áll. A változatos domborzatú, de a Kárpátok többi vonulatához mérten mégiscsak kevésbé feltűnő flisvonulatban alacsony dombságokat (pl. a sóbányájáról híres Wieliczkai-dombság), illetve erdős középhegységeket (Nyugati-Beszkidek), sőt glaciális csúcsokat (Babia Góra) egyaránt találunk.

A flis takarórendszerek a kréta és az óharmadidőszak folyamán a peremi óceánok (Paratethys) mélytengeri árkaiban felhalmozódott üledéktömeg összegyűrődésével keletkeztek az újalpi hegységképző fázisokban. Takarói kívülről keretezik az Északnyugati-Kárpátokat. Ez a széles öv fogja egységes keretbe a belső maghegységeket.

A Kárpátok flis öve Ausztria és Csehország határán a magányos és alacsony Mikulovi-hegységgel kezdődik. A Morva-medence közepén szigetszerűen ismét felszínre emelkednek a flisvonulat kőzetei: a Morva-Kárpátokhoz tartozó dombságok és alacsony középhegységek három részmedencére osztják a tágabb értelemben vett Morva-medencét.

A flis képződmények nagyobb tömegben a Szlovák–Morva-határhegység felépítésében vesznek részt, egy belső és egy külső vonulatot alkotnak. A hegyvonulat a Morva-medencétől a Jablunkai-hágóig terjed. A belső vonulat 800–1000 méter magas tetői hordozzák a vízválasztót a Vág és a Morva között. Részei: a Myavai-dombság, a Fehér-Kárpátok és a Javornik. Ebben a belső vonulatában húzódik a szirtöv is, amely főleg a Fehér-Kárpátokban jól fejlett. A hegység ezekről a messziről látható fehér szirtekről kapta nevét. A külső vonulatot a Morva felé tartó patakok felszabdalták és meglehetősen tagolt hegyvidékké formálták.

Az Északnyugati-Kárpátok flis övének leghosszabb és legtömegesebb része a Nyugati-Beszkidek. A Jablunkai- és Duklai-hágó között több párhuzamos vonulatra tagolódó hegyvidéket harmadidőszaki homokkövekből, márgából, palákból álló takaróredők alkotják. A Nyugati-Beszkidek középső – legnagyobb részében vízválasztó – vonulatán húzódott az I. világháború végéig a történelmi Magyarország határa, napjainkban pedig Lengyelország és Szlovákia közös határa vezet rajta. A középső vízválasztó vonulat a Duklai-hágó környékén alacsonyabb (Alacsony-Beszkidek), a homokkőláncba beékelődő Magas-Tátránál pedig megszakad. A Tátrából kiinduló gyorsfolyású hegyi folyók, a Poprád és a Dunajec átréselték a vízválasztót (a Poprád a Sadecki-Beszkideken át tört utat magának, a Dunajec pedig a Gorce és a Sadecki-Beszkidek között vágta át magát a Dunajec-áttörésnek nevezett festői szorosban) és a Visztula felé találtak lefolyást. E vonulat nyugati részén, a Magas-Beszkidekben emelkednek a hegység legmagasabb tetői, pl. az északi előőrs jellegű fekvésével 1725 méteres magassága mellett is eljegesedett Babia Góra. Az erdőhatár fölé emelkedő tetőkön a jég és a fagy felszínformáló tevékenységének nyomai egyaránt megfigyelhetők.

A Nyugati-Beszkidek belső vonulatának a Tátrákig követhető nyugati részét a Vág mellékfolyói különálló hegységekre tagolták; ilyen a tömeges Árvai-Magura. A belső flisvonulat tagjai a Magas-Tátrától keletre a folyóvölgyek és medencék között szigetszerűen jelennek meg, és 1200–1300 méter magas erdővel borított tetőket hordozó hegységekként – Szepesi-Magura, Lőcsei-hegység, Csergő – emelkednek ki a környező dombsági tájak közül.

A Nyugati-Beszkidek külső vonulatába tartozó hegységek túlnyomó részben Lengyelországhoz tartoznak, és a vízválasztóról észak felé tartó Visztula és mellékfolyói között szigetszerűen emelkednek. Legmagasabb tagjai még mindig 1200–1300 méter magas tetőket hordoznak, észak felé azonban fokozatosan lealacsonyodnak (Wieliczkai-dombság), és fokozatosan belesimulnak a Kárpátmelléki-medencékbe.

d.) Kihunyt tűzhányók kettős íve az Északnyugati-Kárpátok belső oldalán

Az Északnyugati-Kárpátok belső oldalán 19–12 millió évvel ezelőtt működött vulkáni hegységek két vonulatba rendeződtek. Az északabbi tagjai a külső vulkáni vonulatba, a délebbiek a belső vulkáni vonulatba tartoznak.

A külső vulkáni vonulat tagjai egy hatalmas kalderás rétegvulkáni szerkezet lepusztult és további kitörésekkel továbbformált maradványai. A kitörés centruma a bádeni korban a mai Selmeci-hegység területén volt, de a szomszédos hegységeket is magába foglalta (Selmeci-körhegységnek is nevezik, mert a későbbi kitörések a Selmeci-hegység körül építették fel a vonulathoz tartozó hegységeket). Uralkodóan andezitlávából és piroklasztikumból áll, belsejében dioritos és granodioritos intrúziók, savanyú és bázikus vulkáni kőzetek is előfordulnak. A vulkánosság fő szakaszában keletkezett andezit lávakőzetek oszloposan elváló kötegei napjainkban a Selmeci-hegység szép kilátást nyújtó, legmagasabb pontján, a Szitnyán (1009 méter) láthatók.

A későbbi kitörések lávakőzeteivel feltöltött óriás kalderájú (kb. 20 kilométer átmérőjű lehetett) tűzhányót kettészakította a Körmöci-árok. Az árokképződést riolitos vulkánosság és hidrotermális tevékenység követte. Ekkor keletkeztek az árok mentén a Körmöci-, Selmeci- és Újbányai-hegység gazdag arany- és ezüsttartalmú ércei. Pliocén kori bazaltkitörések emléke a selmecbányai Kálvária-hegy, amely egy vulkáni kürtőkitöltés. A vulkáni vonulat egyik legutolsó – mintegy 50 000 évvel ezelőtti – kitörése egy kis bazalttufa kúpot hozott létre a hegység nyugati peremén, és a belőle kiinduló lávafolyás a Garam teraszain terült szét Újbányával szemben. Az ércekben gazdag hegyvidék szívében Selmecbányán alapította Mária Terézia 1770-ben a híres Bányászati Akadémiát, amely az első ilyen intézmény volt a világon.

A külső vulkáni vonulat legmagasabb és legépebb tagja, a Polyána a Zólyomi-medence peremén emelkedik. A csaknem teljesen ép kitörési központ tetején nyíló 4 kilométer átmérőjű és mintegy 700–800 méter mély kaldera pereme csak nyugaton alacsonyodik le, ahol a Hucava-patak átréselte és megcsapolta a kialudt tűzhányó kalderáját. E kalderaperemből emelkedik ki a hegység legmagasabb pontja (1458 méter).

A belső vulkáni vonulat tagjai a Pelso-lemeztöredék dinári és déli-alpi társaitól messze szakadt darabjaival (Nyugati-Cserhát, Bükk, Upponyi-, Szendrői-, Rudabányai-hegység), valamint a Medvesvidék bazaltvulkáni kitörési központjaival együtt hazánk legnagyobb átlagmagasságú hegységét, az Észak-magyarországi-középhegységet alkotják, amely tehát az Északnyugati-Kárpátok legbelső vonulata (a Magyarországhoz tartozó tájakat a könyvben csak vázlatosan tekintjük át).

A belső vulkáni vonulat tagjai – Visegrádi-hegység, Börzsöny, Cserhát, Mátra – az eocén, oligocén és miocén kori üledékekkel nagyrészt betakart Pelsói szerkezeti egység területén jöttek létre a bádeni korban kezdődő andezites, riolitos kitörések során. A vonulat utolsó és egyben legfiatalabb tagja, az Eperjes–Tokaji-hegység vulkáni kőzetei közvetlenül a medencealjzatra települtek. A belső vulkáni vonulat centrális kitörési központjainak építőanyaga többnyire andezit agglomerátum, tufa és lávakőzet; az Eperjes–Tokaji-hegység hasadékon ülő (centrolabiális) kitörési központjaiban savanyúbb riolitos, riodácitos kőzetek is feltörtek. A vulkáni hegységek kitörési központjait a napjainkig tartó szerkezeti mozgások az erózióval és a pleisztocén kori kifagyásos folyamatokkal együtt alaposan átformálták, sok helyen feltárták a szubvulkáni szintben keletkezett formákat (lakkolitok, telérek) is (Keleti-Cserhát, Karancs, Mátralába). A jelentős lepusztulás ellenére néhány vulkáni szerkezetben még mindig felismerhetők az elsődleges vulkáni formák (kalderaromok), vagy azoknak a jelenlegi domborzatra átöröklődött felszínmaradványai (Visegrádi-hegység és a Központi-Börzsöny kalderája, Mátra-bérc stb.), amelyek többnyire a legmagasabb tetőket alkotják. A hegységek alacsonyabb tetőszintjei elegyengetéssel, gyakran hegylábfelszínek feldarabolódásával keletkeztek.

A vulkáni szerkezetekben létrejött hidrotermális eredetű érceket (arany, réz, cink, ón, ólom) nagyrészt kitermelték (Nagybörzsöny, Gyöngyösoroszi, Telkibánya), illetve gazdasági jelentőségük napjainkban csekély (Recsk). Nagyobb jelentősége van az egyéb ásványi anyagoknak (kaolin, bentonit, perlit stb.), amelyeket főleg az Eperjes–Tokaji-hegységben bányásszák.

Karsztosodó, főleg triász időszaki mészkő alkotja a gyűrt, takarós szerkezetű Bükk-hegységet, illetve a Nyugati-Cserhát rögeit (Naszály, Romhányi- és Csővári-rög). A jól oldódó kőzetekben, különösen a Bükk Kis- és Nagy-fennsíkján kialakult sok karsztos felszínforma és nagy számú barlang miatt a Bükk-hegységet a Kárpát-medence legérdekesebb karsztos hegységei között tartjuk számon.

A vonulathoz tartozó átalakult vulkáni hegységeket és a Bükk-hegységet a harmadidőszaki üledékeken kialakult dombsági tájak veszik körül. A külső vulkáni vonulattól és a Szepes–Gömöri-érchegységtől paleogén és neogén üledékekkel kitöltött medencék (Nógrádi-, Gömöri-, Abaúj–Tornai-medence) választják el. Mindhárom medencében három jellegzetes morfológiai szint alakult ki: folyó menti ártéri sík, teraszvidék és medenceperemi dombság.

5.1.2. A Kárpátok gyenge láncszeme, az Északkeleti-Kárpátok

A Tapoly völgyétől keletre kezdődő keskeny Északkeleti-Kárpátokat mindössze két vonulat, a külső flis- és a belső vulkáni vonulat alkotja. Az előző két vonulat határán húzódó szirtöv gyengén fejlett, a vulkáni kitörések anyaga nagyrészt betakarja, ezért a tájkép kialakításában lényegében nem játszik szerepet. A Belső-Kárpátokhoz tartozó kristályos maghegységek itt hiányoznak, csupán a Máramarosi-havasok délkeleti részében nyúlik be egy kis szakaszon a Keleti-Kárpátok kristályos vonulata, amely a Tisza völgyéig követhető.

a.) A keretet adó flis öv

Az Északnyugati-Kárpátokhoz hasonlóan újalpi fázisokban gyűrődött és kifelé fokozatosan ellaposodó flis redők alkotják a hegység fő tömegét. A gyűrt szerkezetek a harmadidőszak végére lepusztultak, tönkösödtek, a redőmaradványok összetöredezve kiemelkedtek. A különböző keménységű kőzetek szelektív lepusztulásával rétegbordák (kueszták), geomorfológiai inverzióval gyakran antiklinális völgyek keletkeztek. A flis övet három jól elkülönülő vonulat (vízválasztó, belső és külső vonulat) alkotja.

A vízválasztó flisvonulat nyugatabbi részének széles, 1400–1800 méter magas hegyhátai Erdős-Kárpátok néven ismertek. A megnevezés inkább az eredeti növénytakaróra utal, hiszen e hegysorokat ma többnyire kiterjedt legelők, rétek borítják. A hegyormok között lealacsonyodó hágók biztosítanak évszázadok óta fontos átjárókat (az 502 méter magas Duklai-hágó, a 839 méteres Vereckei-hágó, a 931 méter magas Tatár-hágó stb.). A vonulat délkelet felé fokozatosan emelkedik. Az Északkeleti-Kárpátok legmagasabb része, a Máramarosi-havasok a Vereckei-hágó és a Borsai-hágó (1413 méter) között húzódik, és a Tisza vízrendszerét választja el a kifelé tartó Szeret, a Prut és a Dnyeszter vízhálózatától. Északnyugat–délkelet irányú gerince átlagosan 1600–1800 méter magas, erdőhatár fölé emelkedő tetőket hordoz. A vízválasztó csak a Tatár-hágó (931 méter) közelében alacsonyabb. Tipikus gyephavas, kevés sziklakibúvással; alacsonyabb lejtőit ma is kiterjedt erdőségek borítják. Legmagasabb tetői a Fehér-Tisza forrásvidékén, a Csornahora hegységben emelkednek (Hoverla, 2061 méter). A Hoverla lejtőibe mélyülő sekély firngyűjtő katlanok és az azokban megbújó néhány jelentéktelen méretű tengerszem a hegység egykori kismértékű eljegesedését tanúsítják. A belső flisvonulatot a vízválasztóról befelé tartó vízfolyások völgyei különálló hegységekre tagolták. Ezek a mély völgyekkel elválasztott, szigetszerűen elkülönülő hegységek az egykori tönkfelszín különböző magasságra emelt darabjai. A vonulat tagjai délkelet felé emelkednek. Az erdőhatár fölé emelkedő, széles gyephavas jellegű tetőiket polonináknak nevezik. Utolsó tagja, a Szvidovec (Fagyalos) a legmagasabb (1880 méter), és tájképileg is a legváltozatosabb. Széles tetőit a jégkorban csonthó és jég borította. Kis jégárai a hegység központi részében meredek falú firngyűjtő katlanokat alakítottak ki, s bennük sekély vizű, nyáron gyakran kiszáradó sziklamedencés tavak rejtőzködnek.

A Tisza az Északkeleti-Kárpátok flisvonulatában ered. Két forrásága közül a Fekete-Tisza 1680 méter magasan fakad a Kárpát-medence egyik legcsapadékosabb hegyvidékén, a Szvidovec-hegységben. A Fehér-Tisza forrásai a Máramarosi-havasok legmagasabb hegycsoportjában törnek fel a Hoverla-csúcs közelében, 1600 méter körüli magasságban. A két forráság Rahónál egyesül. A vízválasztó vonulatot és a belső flisvonulatot magasan fekvő, zord éghajlatú medencék választják el, amelyet a ruszinok Verhovinának neveznek.

A külső flisvonulat kifelé ellaposodó redőin meglehetősen egyforma, erdővel borított hegyhátak alakultak ki (Bukovinai-havasok), amiből csak a Gorgánok 1818 méter magas gyephavas jellegű vonulata emelkedik ki.

b.) A Vihorlát–Gutin vulkáni hegysor

Az Északkeleti-Kárpátok vulkáni vonulatát – a miocénben végbement vulkánosság során – a riolittól a bazaltoid andezitig terjedő különféle vulkáni kőzetek építették fel. A vulkáni vonulat délkelet felé fokozatosan – mintegy 11 millióról 8–9 millió évesre – fiatalodó hegységekből áll. Napjainkra erősen lepusztult, az elsődleges formakincs nagyrészt eltűnt.

A vulkáni vonulat két eltérő jellegű szakaszra osztható. Az első szakaszhoz tartozó, az Alföld peremén sorakozó, egykor összefüggő vulkánsort a flisvonulat felől érkező folyók különálló hegységekre szabdalták. Az Alföld felé tartó folyók négy kapuban törik át a vulkáni vonulatot. A Laborc mentén nyílik a Homonnai-, az Ung mentén az Ungvári-, a Latorca mentén a Munkácsi-, végül a Tisza mentén a Huszti-kapu.

E vonulat a Vihorlát-hegységgel (1076 méter) kezdődik Kelet-Szlovákiában. A hegységet két egymással derékszöget bezáró törésvonal mentén sorakozó rétegvulkáni szerkezetek alkotják. A Vihorlátot felépítő kitörések a szarmata és pannon korban mentek végbe az Északkeleti-Kárpátok szirt- és flis övének határán. A későbbi erős lepusztulás miatt a vulkáni formákból csak a két törésvonal metszésében emelkedő egyetlen kaldera maradt meg többé-kevésbé épen. Az egykori vulkáni kúp beomlott, és erózióval kiszélesített kalderaszerű mélyedésében 619 méter magasan terül el a Szinnai-tó vize.

A vulkáni vonulat következő tagjai az Alföld peremén sorakoznak. A Szinyák (1007 méter) egykori kitörési központjai még jobban lepusztultak. A kürtőkben megszilárdult – a lepusztulásnak jobban ellenálló – kemény lávakőzetek alkotják a hegység legmagasabb tetőit. A szomszédos Borló-hegység legmagasabb csúcsánál (1086 méter) létrejött kalderaszerű katlant az Ilonka- és az Irsava-patak csapolja meg. A kalderától kissé távolabb emelkedő Borló-csúcs feltehetően egy másik kitörési központ maradványa. Az Alföld felé előrenyúló hegysort alkotó Nagyszőlősi-hegység hasadék mentén sorakozó kitörési központok maradványa. A vulkáni kúpok sora az Alföld alluviális síkjából kiemelkedő alacsony Salánki-heggyel (372 méter) és a Nagyszőlős határában emelkedő Fekete-heggyel (565 méter) kezdődik. Vulkáni törmelékekből álló alacsony hátak kapcsolják őket a hegység fő tömegéhez. A Nagyág Tiszába nyíló torkolatánál emelkedik magányos kúpként a huszti Vár-hegy. A Beregi-síkságból szigetszerűen kiemelkedő Beregszászi-hegység is kialakulása idején feltehetően e vulkáni vonulathoz kapcsolódott.

A vonulat második szakasza a Tisza völgykapujától délre, az Avas-hegységtől a Ciblesig húzódik. E vonulat vulkáni hegységei összefüggő láncot képeznek, és a délkelet felé magasodó tagjait hágók választják el egymástól.

A Tisza vonalától a vulkáni vonulat elválik a belső flis övtől, mivel a Máramarosi-medence közbeékelődik. A vulkáni vonulat Avassal kezdődő második szakasza képezi a vízválasztót a Máramarosi- és az Erdélyi-medence között. 600–800 méter átlagmagasságú gerincvonalából emelkedik ki a hegység fő csúcsa, a Viski-kő (917 méter). Az Avas-hegységhez tartozik egy kisebb, az Alföld peremén húzódó vonulat is, amely a Kőhát peremével együtt elrekeszti a kis Túr folyó által megcsapolt Avas-medencét. A Kőhát-hegységet az 587 méter magas Huta-hágó választja el az Avastól. 1000–1200 méter magas, nagy kiterjedésű andezitláva-fennsíkjáról kapta nevét, amely meredek, sziklás peremmel szakad le a Máramarosi-medence felé. A főleg andezitből, andezit agglomerátumból, részben riolitból és dácitból álló Gutin-hegységet a bádeni korban kezdődő és a pannonig tartó vulkáni kitörések hozták létre. Elsődleges formái lepusztultak, a későbbi tektonikai mozgások átalakították a hegységet. A kiemelkedését kísérő erózió helyenként feltárta az egykori tűzhányók szubvulkáni szintjét is. A hegységben két nagy kitörési központ maradványai ismerhetők fel, amelyek a Gutin-hágó (987 méter) két oldalán emelkednek. A hágótól nyugatra a Rozsály (1307 méter) platószerű magaslata emelkedik, tőle keletre a másik tűzhányó lepusztulásával keletkezett, 1400 méter magas gerincvonulat húzódik, amelyből a négy Gutin-csúcs (a legmagasabb 1445 méter) emelkedik ki. A hegyvonulat széles, lapos tetejét egy andezit dyke kipreparálódásával keletkezett monumentális sziklaképződmény koronázza meg, amelyet jellegzetes alakjáról Kakastaréjnak neveztek el. A hidrotermális folyamatok során kialakult színes- és nemesfémek érceit több évszázada bányásszák a hegységben. Az arany- és ezüsttartalmú érceket napjainkban is fejtik Kapnikbánya, Felsőbánya, Herzsabánya tárnáiban.

A Lápos-hegység felépítésében a vulkáni kőzetek mellett flis képződmények is részt vesznek. A bonyolult szerkezetű hegységben ér véget a Pienini-szirtöv. Az Iza és a Lápos vízválasztójából kiemelkedő legmagasabb tetőit (1358 méter) a szarmata és pannon vulkánosság idején a felszínen megszilárdult lávakőzetek vagy kipreparálódott neckek alkotják. A Lápos-hegység erdővel borított hullámos tetőiből egy kúp formájú hatalmas hegycsoport emelkedik ki, a szubvulkáni képződményekből álló, 1840 méter magas Cibles.

Az Északkeleti-Kárpátok vulkáni és flisvonulata közé a harmad- és negyedidőszaki üledékekkel fedett Máramarosi-medence ékelődik. Északi része Ukrajnához, déli része Romániához tartozik. A Máramarosi-havasokból és a Radnai-havasokból érkező bővizű és gyorsfolyású mellékfolyókkal (Nagyág, Talabor, Tarac, Iza és Visó) gyarapodó Tisza alsószakasz jellegű vízfolyásként, több ágra szakadva folyik végig a medencén, és a Nagyszőlősi-hegység, valamint az Avas-hegység közt nyíló ún. Huszti-kapun keresztül ér ki az Alföldre, ahol nagy hordalékkúpot épített. A medence miocén rétegeibe ágyazott gazdag kősótelepeket Aknaszlatinán bányásszák.

5.1.3. A medencékkel tagolt Keleti-Kárpátok

A Borsai-hágótól délre kezdődő Keleti-Kárpátokban három szerkezeti öv nyomozható: ismét megjelennek a kristályos maghegységeket alkotó takarórendszerek a Belső-Kárpátokban, amelyhez kívül széles flis öv, belül vulkáni vonulat kapcsolódik. Az Északnyugati-Kárpátoktól eltérően itt hiányzik a Pienini-szirtöv. A másik fontos különbség az, hogy a Belső-Kárpátokban is vannak flis takarók, amelyeknek a szerkezetalakulása a kréta végéig végbement. Mivel a Külső-Kárpátokat is flis takarók alkotják, nehéz a Külső- és Belső-Kárpátok elkülönítése, hisz hasonló üledékekből épülnek fel. Megkönnyíti a tájékozódást, hogy a Belső-Kárpátok területén a kristályos maghegységekre és a flisvonulatokra is rátolódott az egykori Erdélyi-óceán árkában keletkezett, főleg karbonátos kőzetekből álló takaró, amelynek fehérlő takarófoszlányai messziről felismerhetők (49. ábra). Ezt a vonulatot régen a szirtöv részeként értelmezték.

Kép

49. ábra > A Keleti-Kárpátok szelvénye. Jelmagyarázat: 1 – harmadidőszaki üledékek; 2 – vulkáni kőzetek; 3 – mélységi magmás és metamorf kőzetek; 4 – jura mészkő takaróroncsok; 5 – flis takarók

a.) A gerincet képező kristályos vonulat

A Keleti-Kárpátok kristályos vonulata a Radnai-havasok alpi jellegű magashegységével kezdődik a Nagy-Szamos, Iza, Visó és Aranyos-Beszterce forrásvidékén. A hegyvonulat déli oldalán a harmadidőszaki vulkánosság során keletkezett andezitek és dacitok is részt vesznek a hegység felépítésében. A vulkáni működéshez kapcsolódó hidrotermális tevékenység útján keletkezett szulfidos érceket évszázadok óta bányásszák a hegység területén, Óradna környékén. A Radnai-hágótól (1271 méter) nyugat felé húzódó hegyvonulat főgerincén ülnek a legmagasabb csúcsok (Nagy-Pietrosz, 2303 méter; Ünőkő, 2279 méter stb.). Az aszimmetrikus hegységet északon, a Visó völgye felé különösen meredek lejtők határolják. A kárfülkékké kiszélesedő völgyfők kisebb sziklamedencés tavakat rejtenek.

A Nagy-Szamos völgyétől délre a Borgói-havasok erősen felszabdalt hegyvidékén folytatódik a Belső-Kárpátok magmás-metamorf kőzetekből álló vonulata. 1300–1600 méter magasra emelt tönkfelszínét a Dorna, a Nagy-Szamos és a Beszterce forráságai napjainkra mély völgyekkel különálló hegytömbökre tagolták.

A Gyergyói-havasok metamorf kőzetekből álló nyugati része kréta-harmadidőszaki tönkfelszín maradványa. Átlagosan 1300–1500 méter magasra emelt, erdővel borított tetőin (Tatár-havas, 1545 méter) húzódik a Keleti-Kárpátok fő vízválasztója. A hegység keleti részét az egykori Erdélyi-óceán felső jura–alsó kréta üledékeiből kialakult takarók maradványai alkotják. A hegyvonulat legmagasabb tetőit (Nagy-Hagymás, 1793 méter; Egyeskő, 1608 méter; Öcsémtető, 1708 méter) hordozó mészkővonulat takaróhatáron kialakult, több száz méteres fallal emelkedik ki az alacsonyabb szintekből. A jura mészkő takarófoszlányaiból az erózió meredek sziklaletörésekkel határolt karsztosodott bérceket, különálló tornyokat formált (Nagy-Cohárd, 1607 méter; Kis-Cohárd, 1352 méter; Gyilkos-havas, 1407 méter; Oltár-kő, 1367 méter), amelyek a vonulat tájképileg legszebb részei. Az 1837-ben hegyomlással keletkezett, 983 méter magasan fekvő Gyilkos-tavat is ezek övezik. A fenti takaróroncsok között alakította ki impozáns völgyét (Békás-szoros) a Békás-patak.

A Csíki-havasok északi részén is folytatódik a kristályos vonulat, ám dél felé tartva mindjobban elkeskenyedik, míg végül a belső flis öv takarói elborítják.

b.) Szabályos, párhuzamos flis hátak

A flis öv több egyirányú vonulatot alkot a Keleti-Kárpátokban. Moldvai-havasok néven foglalunk egybe több egymás mellett húzódó hegyvonulatot a Keleti-Kárpátok flis övének északi részén, a Szucsáva és Aranyos-Beszterce völgye között. A középidei és harmadidőszaki homokkőből, palából, márgából és konglomerátumból álló vonulat letarolt fiatal redői párhuzamos hegyláncokat alkotva északnyugat–délkeleti irányba húzódnak Moldva határán. Ezeket a hosszan elnyúlt, lekerekített, erdővel borított hegyhátakat szláv eredetű szóval obcsináknak nevezik. A flis öv a Besztercei-havasok és a Tarkő 1300–1800 méter magas, majd az Úz völgyén túl a Nemere 1649 méteres, környezetétől kissé elkülönülő vonulatában folytatódik. Napjainkra a kíméletlen erdőirtás miatt tetőik nagyrészt elvesztették egykori erdőtakarójukat. A flisvonulat középső szakaszának erdős hegysorai közül magasságával és kavicsokból összecementált kemény kőzetével (konglomerátum) is kiválik a Csalhó (1904 méter).

A Keleti-Kárpátok flisvonulatai délen jobban elkülönülnek egymástól. A külső flisvonulat a Háromszéki-havasokban folytatódik. A Háromszéki-medencét (50. ábra) körbeölelő hegyvonulatot a folyóvölgyek erősen felszabdalták. A Moldva és Havasalföld felől hátravágódó folyóvölgyek (Ojtoz, Bodza) csaknem teljesen átréselték. A vízválasztóról lefutó számos kis patak vizét a Feketeügy gyűjti össze. A kifelé tartó folyók a legmagasabb vonulatot mély szorosokkal törik át, amelyek szépen feltárják a flisvonulat gyűrt szerkezetét. A Háromszéki-havasok meglehetősen egyhangú, bükkösökkel és fenyvesekkel borított hegyvidék, amelynek legmagasabb tetői emelkednek csak az erdőhatár fölé.

A belső flisvonulatot a Csíki-havasok déli részén a Hargita vulkáni kőzetei betakarják. A vulkáni vonulat déli peremén előbukkanó flis öv szétválásával három észak–déli irányú, párhuzamos hegyvonulat keletkezik, amelyek a Háromszéki- és Brassói- (Barcasági) medencénél megszakadnak, majd még magasabb hegységeket alkotva folytatódnak a két medence déli peremén túl (50. ábra).

Kép

50. ábra > A Háromszéki-medence és a Keleti-Kárpátok déli része. Jelmagyarázat: 1 – flis; 2 – mészkő takaróroncs; 3 – vulkáni kőzetek

A három középhegység közül a Persányi-hegység a legváltozatosabb felépítésű. A Hargitával határos északi és középső részét „vadflis” alkotja, amelybe nagyméretű mészkőtömbök, bazalt- és gránittestek vannak beágyazva. A triász és jura időszaki mészkő takaróin karsztos formakincs alakult ki. A Vargyas szurdokából nyíló Orbán Balázs-barlangot a Székelyföld első tudományos leírójáról nevezték el. Festői szépségű szorossal töri át a hegységet a Baróti-medence felől a Fogarasi-medence felé tartó Olt is. A Persányi-hágótól délre eső hegycsoportban emelkedik legmagasabb pontja, a jura mészkőből álló Feketehalom (1292 méter).

A Háromszéki-medence peremtörése mentén megszakadt flisvonulat a Bodoki-hegység folytatásaként a Csukás-hegységben (1959 méter), a Baróti-hegység nyomvonalában pedig a Brassói-havasokban folytatódik. A Csukást felépítő kréta időszaki konglomerátumban a válogató lepusztítás cukorsüvegre emlékeztető tornyokat és különféle alakzatokat (szfinx szikla) hozott létre, amelyek különleges arculatot kölcsönöznek a hegységnek. A Keleti-Kárpátok flisvonulata a Brassói-havasokban éri el a tetőpontját. A Barcasági-medencéből kiemelkedő Keresztény-havas (1799 méter) és Nagykő-havas (1843 méter) jura mészkőből és kréta konglomerátumból álló sziklás tetői is eltörpülnek a Bucsecs-hegység (2505 méter) óriási tömbje mellett.

A Keleti-Kárpátok legszebb juramészkő-takaróroncsa a Király-kő (2238 méter) 9 kilométer hosszú, éles sziklataréja a Brassói-havasok nyugati határán, a Törcsvári-hágó és a Dămboviţa folyó völgye között emelkedik (51. ábra).

Kép

51. ábra > A Királykő felépítése és szerkezete (Constantinescu, T. nyomán). Jelmagyarázat: 1 – kristályos pala; 2 – homokkő; 3 – titon mészkő; 4 – konglomerátum (felső kréta eleje); 5 – konglomerátum (felső kréta későbbi szakasza); 6 – kőzethatár; 7 – törésvonal

c.) A fiatal vulkáni öv

A Keleti-Kárpátok vulkáni vonulata az andezites vulkánosság legfiatalabb területe. Három tagja – a Kelemen-, a Görgényi-havasok és a Hargita – közül ez utóbbiban még néhány százezer, újabb adatok szerint mintegy tízezer éve is működtek tűzhányók. A vulkáni tevékenységre kalderák (pl. a Pietrosz a Kelemen-, a Mező-havas a Görgényi-havasokban, a Madarasi-Hargita a Hargitában), kráterek (pl. a Hargita-beli Kakukk-hegy, Nagy-Csomád) maradványai, valamint a bőven fakadó ásványvizes, ún. borvíz-források emlékeztetnek (52. ábra).

Kép

52. ábra > A Keleti-Kárpátok vulkáni vonulata a kitörési központokkal. Jelmagyarázat: 1 – kaldera; 2 – szoros

A Kelemen-havasokban a 2102 méteres Pietrosz a legmagasabb kárpáti tűzhányó, egyúttal a vulkáni vonulat egyetlen, a pleisztocénben eljegesedett hegysége. Az elsődleges vulkáni formakincsét megőrző tűzhányó magját alkotó harmadidőszaki szubvulkáni tömzsöt a hegység peremébe vágódott patakvölgyek tárják fel. A főleg amfiból és piroxén andezitlávából és vulkáni agglomerátumból álló hegység fő tömegét a középső miocéntől a pleisztocén elejéig tartó kitörések építették fel. A hegység átlagosan 1700–1800 méter magas központi része lávatakarós fennsíkokból emelkedik ki. Legmagasabb tetői és csúcsai egy 10 kilométer átmérőjű beszakadásos eredetű kaldera peremén sorakoznak. A Kárpátok legnagyobb átmérőjű kaldéráját az észak felől hátravágódó Fekete-patak átréselte, belső oldalát forráságaival felszabdalta, de az eljegesedés nyomai, a würmben kialakult függőgleccserek kárfülkéi is megfigyelhetők.

A Görgényi-havasok kitörési központjai a Maros folyó Déda és Maroshévíz közti szorosa, valamint a Síkaszó völgye, illetve a Libán-hágó között sorakoznak. Az andezitlávából, agglomerátumból és piroklasztikumokból álló vulkáni szerkezeteket a kb. 7,5 millió éve kezdődő és 6 millió évvel ezelőtt befejeződő kitörések építették fel. A hegységben öt nagy és számos kisebb kitörési központ többé-kevésbé erodált maradványa ismerhető fel. A hegység északi részén emelkedő Fancsal (1684 méter) a Kárpátok egyik legnagyobb kalderaroncsa, amelyet a Görgény-patak forráságai tovább erodálták. Legépebb rétegvulkáni szerkezete a Mezőhavas (1777 méter), amelynek észak felé nyitott, 4,5 kilométer átmérőjű, 300–400 méter mély beszakadással keletkezett kalderáját a Székely-patak csapolja meg. A Bucsin-hágótól (1273 méter) délre emelkedő kitörési központok (Somlyó, 1576 méter és Csomafalvi-Dél-hegy, 1694 méter) kissé elkülönülnek az északi hegycsoporttól.

A Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatának déli részét képező Hargita a vulkáni vonulat legfiatalabb tagja. A három hegycsoportot alkotó többé-kevésbé ép rétegvulkáni szerkezetei egy 800–900 méter magas piroklasztit talapzatból emelkednek ki. A hegységet felépítő vulkáni működés a pliocénben és a pleisztocénben szakaszosan ment végbe. Kitörési központjai észak–déli irányba fiatalodnak, s a vulkánosság a Tusnádi-szorostól keletre eső Csomád hegycsoportban csak néhány tízezer éve halt el. A legidősebb kitörési központok az Északi-Hargitában emelkednek. Legmagasabb tetői (Madarasi-, Rákosi-, Madéfalvi- és Csicsói-Hargita) egy 5 kilométer átmérőjű, szakaszos beszakadással keletkezett kalderát zárnak körül, amelyet megcsapolójáról Vargyas-kalderának neveznek. A Tolvajos-hágó és az Olt Tusnádi-szorosa közti hegycsoport legnagyobb alapterületű kitörési központja a Nagy-Kő-bükk (1231 méter). Dél felé nyitott lapos kalderájában egy kis tőzegláp (Lucs melléke) alakult ki. 2,2–3 millió éve végbement kitörések építették fel a Kakukk-hegyet (1558 méter). A Tusnádi-szoros két oldalán emelkedő Piliske (1374 méter) és Nagy-Csomád (1294 méter) kitörései egyszerre, kb. 1 millió éve kezdődtek.

A Nagy-Csomád működése tovább tartott, dácitos piroklasztit, hamu és lávakőzetek építették fel ma is ép kúpját, amelybe a későbbi robbanásos kitörések a két krátert (Mohos és Szent Anna-tó krátere) kialakították. A magasabban (1049 méter) fekvő, idősebb Mohos krátert csaknem teljesen feltöltötte a fiatalabb kráter kirobbanása során kiszóródott törmelékanyag. Sekély mélyedésében krátertó alakult ki, amelyet egy kis patak megcsapolt. Az egykori tóra ma már csak a Mohos-láp emlékeztet. A mélyebben fekvő (918 méter) ép peremű kráter alját a Kárpát-koszorú legszebb vulkánikus tava, a Szent Anna-tó foglalja el (53. ábra). A Mohos lecsapolt kráterében mintegy 800 méter átmérőjű láp keletkezett. A nyír-, és feketefenyő-ligetekkel borított havasi láp a jégkor reliktum növényeit rejti. Védett növényei közül említésre méltó a rovaremésztő kereklevelű harmatfű, a sarkvidéki tájakon élő tőzegáfonya, a tőzegrozmaring, a mámorka stb. A Mohos felszínén ritka a nyílt víztükör, napjainkra csak néhány tószem maradt meg.

Kép

53. ábra > A Nagy-Csomád kitörési központja a Szent Anna-tóval és a Mohos kráterrel. Jelmagyarázat: 1 – lávakőzetek; 2 – vulkáni törmelékes kőzetek; 3 – település; 4 – láp; 5 – tó; 6 – kisebb kitörési központok; 7 – kráterperem; 8 – állandó vizű patak; 9 – időszakos vízfolyás

A Csomád hegycsoport több kisebb kitörési központja közül a Torjai-Büdös-hegy a legnevezetesebb, ahol legélénkebbek a vulkáni utóműködés jelenségei. Törésvonalak mentén sokfelé felszínre törnek az alacsony hőmérsékletű gázok (mofetták). A legintenzívebb gázfeltörési helyen a kőzetrepedések kitágításával alakult ki a Torjai-Büdös-barlang, amely gyógyhatású gázfelhalmozódásáról régóta ismert, európai hírű barlang. A gázkeverék nagy részét szén-dioxid alkotja, a kellemetlen, záptojásra emlékeztető szagát a kén-hidrogén adja. A kén egy része sárga bevonatot képezve lerakódik a barlang falára. Az itt felhalmozódó ként az erdélyi fejedelemség idején kitermelték, és puskapor gyártására használták. A vulkáni utóműködés jelenségei a Hargita minden részén megfigyelhetők, a hegységben több mint ezer borvízforrás fakad. A gyógyászati eljárásokban is felhasznált legaktívabb mofetták és borvízforrások Hargita-, Csíkszentimre-, Kiruly-, Tusnád- és Bálványosfürdőn vannak.

Az Erdélyi-medencétől a vulkáni vonulat különíti el a Székelyföld medencéit: Gyergyói-, Csíki- és Háromszéki-medence. Az előbbi két medence peremén fakad a Maros és az Olt forrása. A hegyek közé zárt, 600–800 méter magasan fekvő Gyergyói- és Csíki-medence száraz és télen zordon klímájáról híres. A Gyergyói-medence a Kárpát-medence egyik leghidegebb tája, a téli hónapok átlaghőmérséklete –9 °C. Gyergyóalfalu Románia (és a Kárpát-medence) hideg pólusa, 1963. január 11-én –38 °C-ot mértek. A hegyvonulatokkal körülzárt medencében főnhatás érvényesül, évente 700 milliméternél kevesebb csapadék hull, a nyári hónapok aszályosak. Az éghajlat a gabonafélék közül csak a rozs és az árpa termesztését teszi lehetővé, kedvező feltételeket nyújt viszont a burgonya, a takarmánynövények és a rostlen számára. A települések a medence árvízmentes síkjain, főleg a mellékfolyók mentén, a teraszvidékeken, a hegylábakon és hordalékkúpokon alakultak ki. A Háromszéki- és a Brassói-medence alacsonyabb tengerszint feletti magassága, termékeny talaja és kedvező éghajlata miatt a Keleti-Kárpátok legsűrűbben lakott és legfejlettebb területe.

5.1.4. A Kárpát-koszorú idegen tagja, a Déli-Kárpátok

Gyűrt, takarós szerkezetű közép- és magashegységeket magába foglaló hegylánc az Erdélyi-medence déli határán, a Dămboviţa folyó völgye és az Al-Duna között. Igazi lánchegység, párhuzamos vonulatokkal. A vonulat legnyugatabbi hegységcsoportját, a Bánsági- (Bánáti-) hegyvidéket, különállása és eltérő arculata miatt egyesek önállónak tekintik.

A Déli-Kárpátok szerkezeti-földtani felépítése alapján – a vulkáni, a szirt és a flis öv hiánya miatt – jobban hasonlít a Balkán-hegységre, mint a Kárpátok többi vonulatára. Főleg metamorf kőzetek és az azokba benyomult mélységi magmás kőzetek építik fel, helyenként fontos szerephez jutnak a fedő karbonátos kőzetek is. A hegyvonulat gyűrt, takarós szerkezete a felső krétában két szárazföldi mikrolemez (Dunai és Géta) ütközése során alakult ki. A tektonikai mozgások közben a takarórendszerek kőzetanyaga több-kevesebb átalakulást szenvedett, metamorfizálódott. A harmadidőszak végi és negyedidőszaki kiemelkedések nagy magasságra emelték a hegyláncot. A Kárpátok ívében a Déli-Kárpátok átlagos magassága a legnagyobb, a Bánsági-hegyvidék kivételével szinte minden itt emelkedő hegység magasabbra nyúlik kétezer méternél (legmagasabb pontja a Moldoveanu a Fogarasi-havasokban, 2543 méter). A pleisztocénben erősen eljegesedett, de ma már nincsenek jégárak. A gleccserek felszínformálásának nyomai így többé-kevésbé minden magashegységben megtalálhatók, az alacsonyabbak azonban inkább gyephavasok, magasra emelt tetőikben jól felismerhetők az egykori tönkfelszínek maradványai. A folyóvölgyek, a hágók és a medencék hegységcsoportokra osztják a Déli-Kárpátokat.

A Dămboviţa és az Olt völgye (Vöröstoronyi-szoros) között két párhuzamos lánc húzódik. Az északi lánc a Fogarasi-havasok magas csúcsokat (Moldoveanu, 2543 méter; Negoj, 2535 méter) hordozó aszimmetrikus gerince. A hegység északi oldala erősebben eljegesedett. Az eljegesedés a vízválasztóból fűrészfogakhoz hasonló éles gerincet alakított ki. A hegység völgyei kettős osztatúak: a főgerincről lenyomuló 6–8 kilométeres jégárak a völgyek felső részét teknő, illetve U alakúra formálták, alsó részük viszont az olvadékvizek eróziója révén jellegzetes V keresztmetszetű. A két völgytípus találkozásánál kialakult lépcsőn jöttek létre a hegység legszebb vízesései (pl. Bilea-vízesés). A teknővölgyek és az egykori firngyűjtő katlanok alján a jégárak egyenetlen gyaluló munkája sziklamedencés tavakat, tengerszemeket alakított ki. A Fogarasi-havasokban található 31 glaciális eredetű tó közül a Bilea-tó a legnagyobb (4,65 ha) és legismertebb. A déli hegylánc a Papusa-hegység (Nagy-Jezer, 2464 méter) kivételével lényegesen alacsonyabb.

A Déli-Kárpátok vonulata a Vöröstoronyi-szoros és a Hátszegi-medence, illetve Petrozsényi-medence között a Szebeni-havasok, Lotru, Kapacina-hegység három párhuzamos láncára nyílik szét, amelyek középen egy csomópontban találkoznak. E csomópontból a vonulatok nyugatra a Kudzsiri-havasok, a Surján és a Páreng felé ágaznak ki. A hegységcsoport tagjai a legmagasabb Páreng (2519 méter) kivételével gyephavasok.

A harmadik hegységcsoport a Temes–Cserna-völgyig terjed. Itt is három láncot lehet megfigyelni. A déli láncban a Vulkán-hegység és az alacsonyabb Mehádiai-hegység emelkedik. A Mehádiai-hegység peremén, Herkulesfürdőnél bővizű termálforrások fakadnak, amelyeket a római kor óta ismertek. A középső lánc a Retyezáttal kezdődik, amely alpi jellegű magashegységként emelkedik a Hátszegi- és a Petrozsényi-medence között. A hegység két északkelet–délnyugati irányú párhuzamos gerincvonulatból és az őket összekötő gerincből áll. Az északkeleti vonulat jég csiszolta, vad, éles sziklataréj, amely a hegység legmagasabb csúcsait (Peleaga, 2509 méter; Păpuşa, 2508 méter) hordozza. A déli, alacsonyabb vonulat gyephavas jellegű, de a középső részén ugyancsak előtűnnek a glaciális formák. A legnagyobb jégárak a két vonulat közti mélyedésben alakultak ki, hosszuk elérhette a 6–8 kilométert is. Csaknem 60 glaciális eredetű tó van a hegységben. Itt található a Déli-Kárpátok legnagyobb méretű sziklamedencés tava, a Bucura (8,86 ha a területe, mélysége 15,7 méter) és a legmélyebb tava, a Zanoga (29 méter).

A Retyezát Nemzeti Parkot a hegység természeti szépségeinek megőrzésére, a gazdag és változatos növényzet és állatvilág védelmére hozták létre. A növényvilág legfigyelemreméltóbb képviselői a havasokban élő virágos növények: a kárpáti zergevirág, a havasi kökörcsin és a havasi szegfű mellett a főleg meszes talajokon tenyésző tárnicsfélék és a havasi gyopár. Erdőhatár feletti, nehezen járható sziklás bércein csapatokban élnek zergék, az alhavasi régióba sikeresen visszatelepítették a korábban kipusztult mormotákat.

A Retyezát nyugati folytatásában emelkedő Godján és Csernai-hegység, továbbá az északi láncban emelkedő Szárkő tipikus gyephavas, 2000 méter körüli tetőkkel.

A Bánsági- (Bánáti-) hegyvidék a Ruszka-havast, a Krassó–Szörényi-érchegységet és az Aldunai-hegyvidéket foglalja magába. A középhegységi jellegű Ruszka-havast (1374 méter) az erdélyi Vaskapu hágója és a Bisztra-völgy választja el a szomszédos hegységcsoporttól. Átalakult kőzetei márványt (Ruszkica), vasércet (Gyalár) zárnak magukba, amelyet Vajdahunyad kohóiban használnak fel. A hegység Hátszegi-medencével határos peremén, egy kis dolomitrögön épült a Hunyadiak gótikus várkastélya, a Maros-völgy közelében pedig meredek andezitkúpon emelkedik a mondabeli magos Déva vára.

A Krassó–Szörényi-érchegység sűrű erdőségekkel borított, ritkán lakott középhegységeket foglal magába, amelyek közös jellemvonása az ércekben, ásványi nyersanyagokban való gazdagság (vasérc – Dognácskai-hegység, karbon feketekőszén – Aninai-hegység). A karbonátos kőzetek széles körű előfordulása miatt karsztos formákban és barlangokban bővelkedik a hegyvidék. A Karas- és Néra-szurdok a Kárpátok legszebb szurdokvölgyei közé tartozik.

A Déli-Kárpátok vonulatát az Aldunai-hegyvidék zárja. Itt húzódik a tektonikus eredetű Duna-völgy, amelynek legfestőibb szakasza az Orsovai-hegység mészkőburkába mélyülő Kis- és Nagy-Kazán-szoros. A Mehádiai-hegység és a szerbiai Miroc-hegység közti sellős, zuhatagos völgyszakaszban építették a hajózást megkönnyítő és villamosenergia-termelésre szolgáló Vaskapu Erőművet.

5.2. A medencéket elválasztó belső hegyvidékek

A Kárpát-medence belsejében a medencealjzatból nagytájakat elválasztó középhegységek (Dunántúli-, illetve Erdélyi-középhegység) emelkednek, amelyek három különálló részmedencére osztották a süllyedő területet.

5.2.1. A zord Erdélyi-középhegység

Az Erdélyi-medencét és az Alföldet elválasztó, sűrű erdőségekkel borított, alig tagolt, ritkán lakott hegyvidék az Erdélyi-középhegység vagy Erdélyi-szigethegység. Jól átjárható szoros völgyei és hágói (Maros-, Sebes-Körös-, Szamos-völgy, Király-hágó, Révi-szurdok, Meszes-kapu) ellenére is főleg a nagytájakat elválasztó szerepe szembetűnő. Középhegységeket foglal magába, legmagasabb tetői gyephavasok, nem érik el a 2000 métert.

Az Erdélyi-középhegység két különböző eredetű, felépítésű és arculatú hegycsoportot foglal magába. Az északi, nagyobb kiterjedésű hegységrészben az Alföld aljzatát is alkotó Tisza-mikrolemez képződményei vannak a felszínen. Ezek nagyobbrészt prekambriumi–ópaleozoikumi metamorf kőzetek, amelyekre a mezozoikumban többnyire sekélytengeri üledékek halmozódtak. Ezzel szemben az Erdélyi-középhegység déli részén, az ún. Marosi ofiolit-övben ultrabázisos és bázisos magmás kőzetek és kifejezetten mélytengeri üledékek jelennek meg, amelyek a triász és jura időszakok folyamán, a Vardar–Marosi-óceánban keletkeztek. A Kárpátokhoz hasonlóan főleg takarós szerkezetű hegységek alkotják, de jelen vannak a miocén vulkáni kőzetekből álló hegycsoportok is. Karsztfennsíkjai és szirtes flisvonulatai vetekednek a Kárpátok hasonló tájaival.

Az Erdélyi-középhegységhez tartozó Bihar-hegység déli részén emelkedik a középhegység legmagasabb pontja, a kristályos palákból álló Nagy-Bihar (1849 méter). Jelentős magassága ellenére csak lapos, hullámos, gyephavas jellegű, erdőhatár fölé emelkedő tetőket hordoz, amelyek a jégkori lepusztulási folyamatok ellenére jól megőrizték eredeti nyesett felszínüket. A széles gerinc két oldalán sorakozó sekély nivációs fülkék a jégkorban felhalmozódó csonthótömegek hatására alakultak ki. A teknők alját kőtengerek borítják, amelyeket részben pleisztocén, részben jelenkori kifagyásos folyamatok termeltek. A Bihar-hegységhez tartozó Pádisi-karsztfennsíkon alakultak ki a Kárpát-medence legérettebb karsztos felszínformái (pl. a Csodavár szakadékdolinája). Az átlagosan 1100–1300 méter magas fennsíkon a triász, jura, kréta mészkő és a nem karsztosodó homokkő pásztáinak váltakozása a felszíni és felszín alatti vízhálózat váltakozását eredményezte. A planinán zárt, lefolyástalan medencék is kialakultak (Pádisi-katlan, Ponor-réti-polje), amelyek a felszín alatt búvópatakok révén összeköttetésben állnak egymással.

Az Erdélyi-középhegység keleti részén emelkedő Gyalui-havasokban idős magmás-metamorf kőzetek bukkannak a felszínre. A hegység erősen letarolt, hullámos tetői az elegyengetett felszínek legépebb maradványai. Délen érik el legnagyobb magasságukat, ahol az erdőhatár fölé emelkedő Nagy-havas (1826 méter) a középhegység harmadik legmagasabb pontja. A Gyalui-havasokban a Kis-Szamos felső folyása mentén az utóbbi évtizedekben több nagy gátat építettek a vízenergia hasznosítására. A Bélesi-tározó, a Tárnica-tó, a Meleg-szamosi-víztároló és a Gyalui-tároló megépülésével csaknem az egész Kis-Szamos völgyét vízlépcsővé változtatták. A folyón létrehozott tározók és vízi erőművek Kolozsvár víz- és villamosenergia-ellátását szolgálják.

A Kalota-havas vonulatát a paleogén magmatizmus dácitja, riodácitja és mélységi kőzetei építik fel. Az itteni kőbányák anyagát nevezték el a XIX. század második felében – a római Dácia tartomány után – dácitnak. A hegység erdőhatár fölé emelkedő, vulkáni kőzetekből álló tetői (legmagasabb az 1838 méteres Vlegyásza vagy Kalota-hegy) a Sebes-Körös, illetve a Fekete-Körös és a Szamos között képeznek vízválasztó vonulatot.

A Maros-, Fehér-Körös- és Aranyos-völgy között terül el a színes- és nemesfémekben gazdag Erdélyi-érchegység. Fő tömegét a Marosi riftesedő övben keletkezett ultrabázisos kőzetek (jura ofiolitok) és mélytengeri üledékek (kréta flis) adják. Az érchegység festői arculatát kialakító mészkő takaróroncsok (Vulkán, 1257 méter) és a lecsonkolt vulkáni kitörési központok a hegyvonulat területének csak kis hányadát foglalják el. Különleges figyelmet érdemel a Detunáta oszlopos elválású bazaltos andezitszikláival.

Az alsó bádeniben kezdődő és felső pliocénben végződő tűzhányó-tevékenység során keletkeztek az érchegységnek nevet adó színes- és nemesfémek (arany, ezüst, réz stb.). Bányászatuk a hegység lecsonkolt kitörési központjaiban, illetve a szubvulkáni testekben indult meg. A nemesfémek ércei egy szabálytalan négyszög alakú területhez, az ún. Aranynégyszöghöz köthetők, amelynek minden csúcsánál egy bányaváros helyezkedik el (Aranyosbánya, Zalatna, Nagyág, Brád). Az aranybányászatnak több mint kétezer éves hagyománya van ezen a tájon. Verespatak határában a római és középkori bányászkodás nyomait a jelenleg is tartó külszíni fejtés tüntette el. Az érchegység folyóinak fövenye is aranyat tartalmaz.

A Torockói-hegység főleg ofiolit és flis képződményekből áll. Kisebb foltokban jelenik meg, de meghatározó szerepe van a tájkép arculatának kialakításában a felső jura zátonymészkőnek, amely takarókban, takaróroncsokban jelenik meg. Titon mészkövekből épülnek fel a hegység legmagasabb, 1300 méter körüli tetői (Bedellői-havasok). Tenger alatti vulkáni hátság bazaltos kőzetanyagára települt felső jura mészkővonulat húzódik Torockótól Túrig, amelynek legismertebb tagja, a Székely-kő, 1128 méter. Ugyanennek a mészkőnek kisebb-nagyobb tömbjei százával emelkednek ki a beágyazó kréta flis felszínéből, és magányos szirtekként vagy impozáns csúcsokként messze környezetük fölé magasodnak. A párhuzamosan húzódó mészkővonulatokat a vízfolyások gyönyörű szurdokvölgyekkel törik át (Túri-, Tordai-hasadék, Remetei-szoros). A Székely-kő alatti kis medencében megbúvó Torockó község a középkorig visszanyúló vasművességéről, egyedülállóan gazdag népművészetéről, máig élő hagyományairól nevezetes magyar település.

5.2.2. A rögökre tagolódó Dunántúli-középhegység

A keszthelyi Gyöngyös-patak völgye és a Pomáz–Esztergomi-árok között húzódik a rögökre tagolódó Dunántúli-középhegység. Az alacsony középhegység a Kárpát-medencevidéket nyugati (Kisalföld) és középső medencére (Alföld és Dunántúli-dombság) osztja. Zömmel a középső és felső triászban keletkezett karbonátos kőzetű hegységeihez az eltérő arculatú, magmás és palás kőzetekből álló Velencei-hegység kapcsolódik. A hegyvonulat egyes részeiben más középidei (pl. jura ammoniteszes mészkő, kréta mészkő) és harmadidőszaki tengeri üledékek (eocén mészkő és márga, kavics, homokkő) és bazalt is előfordulnak. A hegység domborzatának fő vonásait két nagy formacsoport alakítja ki: a középidei, különböző magasságú és fedettségű tönkös sasbércek, valamint az eltérő eredetű, helyzetű, illetve tagoltságú dombsági tájtípusok.

A Bakonyvidék a hegyvonulat legnagyobb és legváltozatosabb tagja. A Vértes hegység minden oldalról törésekkel határolt alacsony középhegység. Az erősen lepusztult Velencei-hegység magját karbonban benyomult gránit alkotja. A Dunazug hegyvidék rögcsoportjait medencék és szerkezeti árkok választják el egymástól. A Budai-hegység felépítésében nagyobb kiterjedésű tönkrögök, kisebb sasbércek, tektonikus eredetű medencék és árkos süllyedékek vesznek részt. A Pilis hegység keskeny, medencékkel alig tagolt, hosszú rögvonulat.

5.3. Közép-Európa legnagyobb életkamrája, a Kárpát-medence

A Kárpátok által körülölelt medencevidék harmadidőszakban kezdődött süllyedése a miocénben volt a leggyorsabb, de a medencetérszín különböző részein eltérő sebességgel ment végbe, és helyenként még napjainkig is tart. A süllyedésből kimaradt rögcsoportok, a Kárpát-medence belső választó hegységei három különálló részmedencére osztották.

5.3.1. A Kárpát-medence keleti fiókkatlana, az Erdélyi-medence

A hármas osztatú Kárpát-medence vidékének keleti, legjobban körülzárt egysége az Erdélyi-medence, az Északkeleti-, a Keleti- és a Déli-Kárpátok, valamint az Erdélyi-középhegység gyűrűjében jött létre (54. ábra), ahonnan kevés folyó átjárója vezet a szomszédos nagytájak felé: az Alföld felé a Szamos- és a Maros-völgy, a Havasalföld felé az Olt Vöröstoronyi-szorosa.

Kép

54. ábra > Az Erdélyi-medence tájai

A szakaszosan süllyedő medencében az eocéntól a pannonig terjedő időszak tengerei vastag üledékréteget halmoztak fel. A legidősebb üledékek a medence peremén és északon vannak felszínen (pl. a nummuliteszes mészkő, amelynek érmeszerű kövületeit Szent László pénzének nevezik). A medence belseje és dél felé, az egykori tengerek visszahúzódásának megfelelően fiatalodik a rétegsor (bádeni agyag, szarmata mészkő és homokkő, pannon agyag). A bádeni rétegek közé települt kősó az Erdélyi-medence egyik legértékesebb ásványi nyersanyaga. A kősó sódómokká gyűrve a medence peremén számos helyen felszínre vagy felszínközelbe emelkedett (Torda, Szamosújvár, Désakna, Szováta, Parajd, Vízakna, Marosújvár), amelyeket évezredek óta művelnek. Az Erdélyi-medence másik értékes nyersanyaga a harmadidőszaki tengeri üledékek boltozataiban felhalmozódott földgáz, amely a kontinentális Európa egyik legjelentősebb készlete. A leggazdagabb gázmezők Kissármás, Kiskapus, Medgyes körzetéhez kapcsolódnak.

Az Erdélyi-medence tipikus medence helyzetű dombság, meglehetősen élénk domborzattal, amely a terület negyedidőszaki kiemelkedésével, a folyóvölgyek bevágódásával és a gyakori suvadásokkal, csuszamlásokkal hozható összefüggésbe. Legmélyebben fekvő síkjai a fő folyók mentén kialakult kis medencék (Fogarasi-, Szebeni-medence, Kenyérmező, Keresztesmező). Dombsági tájai általában 500–800 méter magasságba emelkednek (Szamosmenti-, Besztercei-, Feleki-, Küküllőmenti-, Székásmenti-dombság, Hortobágy-dombsága, Kalotaszegi-medence), de valamivel alacsonyabb az Erdélyi-medence központjában fekvő száraz, suvadásos formákban gazdag Mezőség. A Szamos és a Maros vízgyűjtőjéhez tartozó Mezőség rövid, kisesésű, kis vízhozamú vízfolyásai nyáron rendszeresen kiszáradnak. A vízfolyások számos kis tavat fűznek fel, nagy részük mesterségesen elgátolt halastó vagy malomtó. A Mezőség lakosságának nagy részét ma is a mezőgazdaság tartja el. A gazdálkodást azonban a vízhiány és az aszály akadályozza. A Küküllőmenti-dombság csapadékosabb, mint a tőle északra eső Mezőség, ezért tetőit és lejtőit ma is sokfelé erdő borítja.

5.3.2. A kettős osztatú központi medence

A Kárpát-medence süllyedéssel kialakult középső részmedencéje az Alföldet és a Dunántúli-dombságot foglalja magában. A két nagytáj fejlődéstörténete a pannon végéig együtt haladt. A Duna menti észak–déli szerkezeti sávtól keletre a pannon után is tovább tartott a süllyedés, de ettől nyugatra megtorpant a medence bezökkenése, sőt egyes helyeken kiemelkedés is történt. A Dunántúlon bevágódtak a folyók az emelkedő pannon táblák felszínébe, tagolt dombvidék és jól fejlett völgyhálózat alakult ki. Keleten, az Alföldön a süllyedő medencét a feltöltődés lapos síkvidékké alakította, amelynek a peremén körben hordalékkúpok épültek.

a.) Feltöltődéssel elegyengetett tökéletes síkság az Alföld

A pannon után is süllyedő térszínen a tengeri üledékképződést folyóvízi, tavi, mocsári, lápi és eolikus (homok, lösz) feltöltés követte, újabb néhány tíztől több száz méterig terjedő vastagságú üledékréteggel betakarva a pannon képződményeket. A nem túl változatos alföldi tájkép kialakításában a fiatal szerkezeti mozgások által létrehozott szintkülönbség és az utolsó feltöltő folyamat volt meghatározó. A fentebbi hatások következtében három tájtípus alakult ki az Alföldön: futóhomokos hordalékkúp-síkság, lösszel fedett hordalékkúp-síkság és ártéri síkság.

A futóhomokos hordalékkúp-síkságok a jégkor idején a folyóvizek által a hegységek lábainál felhalmozott hordalékkúpokon keletkeztek. A homok deflációs mozgatása több fázisban, gyakorlatilag napjainkig tartóan történt. A deflációs folyamatok hatására félig kötött futóhomokformák jöttek létre. A Duna–Tisza köze, a Nyírség, a Dél-Mezőség, a Nagykunság, a Hortobágy északi része, az Észak-alföldi-hordalékkúp-síkság futóhomokos térszínei és a vajdasági Delibláti-homokpusztaság tartozik ide. Felszínükön uralkodóan rozsdabarna erdőtalajok terjedtek el, amelyen homokpusztai társulások, nyáras-borókás társulások, homoki gyepek, homoki tölgyesek alakultak ki.

A hordalékkúp-síkságok lösztakarója a jégkor végén képződött, idősebb löszök csak a Mezőföld területén vannak, és a lösz vastagsága ugyancsak a Mezőföldön éri el maximumát (60 méter). Az Alföldön a löszös síkságok két változatával (alacsony és magas löszös síkságok) találkozhatunk. Az alacsony löszös síkságok (Körös–Maros köze, Nagykunság, Hajdúság, Jászság) az Alföld 80–100 méter közötti ún. alföldi lösz térszínein fordulnak elő, ezek a síkvidék legegyhangúbb tájai. A magas löszös síkságok (Bácskai löszös síkság, Érmelléki löszös hát, Kiskunsági löszös hát, Bácskai-síkvidék, Titeli-löszplató), az Alföld 100 méternél magasabb, változatosabb formakincsű felszínei száraztérszíni löszön jöttek létre. A magasabb térszíneken, lejtős területeken megjelennek a deráziós völgyek, löszdolinák, löszkutak, löszmélyutak. A Mezőföld Duna által alámosott peremén gyakoriak a csuszamlásos partszakadások. Legjellemzőbb talajtípusai a csernozjomok. Természetes növénytakarója nagyrészt eltűnt az intenzív szántóföldi művelés miatt.

Az ártéri síkságok az Alföld legalacsonyabb területei. Negyedidőszaki felszínfejlődésüket egészen napjainkig a folyásirányukat az ártéri síkságokon gyakran változtató folyóvizek határozták meg. Legjellegzetesebb felszínformái a feltöltődés és eutrofizáció különböző állapotában lévő elhagyott medrek és morotvák, de a felszínt változatossá teszik a medreket kísérő folyóhátak, a folyóhátak között elgátolt vizenyős rétek, övzátonyok, sarlólaposok, mocsarak. A különleges mikroformákkal (szikpadka, sziklejtő, szikfenék stb.) jellemzett szikesek legjellegzetesebb térszínei a Felső-, Középső- és Alsó-Tiszavidéken jöttek létre, de a Berettyó-Körösvidék, a Csepel–Mohácsi-síkság és a Dráva-sík is e tájtípusba tartozik. A kis szintkülönbségektől függő vízelborítás mozaikszerűen változatossá teszi a talajtakarót. Réti, szikes, láp- és mocsári talajok váltakozva fordulnak elő a síkvidéken. Növényvilágát ártéri és lápi növénytársulások jellemzik. Az eredeti ártéri ligeterdők sok helyen eltűntek az emberi beavatkozások miatt.

b.) A legtipikusabb pannon táj: a Dél-Dunántúl

A Dunántúli-dombság területén három tájtípus váltakozik: a legmélyebben fekvő térszínei ártéri síkságok, a legmagasabb és legmozgalmasabb felszínei önálló dombságokat alkotnak; köztes magasságúak a futóhomokos hordalékkúp-síkságok.

A Dunántúli-dombság ártéri síkságai a Balaton-medence, délen pedig a Közép-Dráva-völgy. Az alacsonyan fekvő Nagy-berek lapályából emelkedik ki a bazalttufából felépülő boglári és fonyódi Vár-hegy. Belső-Somogy futóhomokos síksága meredek, 10–20 méteres alámosott peremmel szakad le a Közép-Dráva-völgy morotvákkal, elhagyott medrekkel tagolt ártéri síkjára.

Belső-Somogy kis reliefenergiájú, futóhomokkal borított terület, amelyet a meridionális irányba hosszan elnyúló Marcali-hát két részre oszt. Homokját az Ős-Zala, a Duna és a Dunántúli-középhegység felől érkező patakok halmozták fel a pleisztocénben, majd a szél nagy területen szétterítette, szélbarázdákat, garmadákat és maradékgerinceket alakítva ki.

Külső-Somogy, a Tolnai- és Baranyai-dombság, a Völgység önálló dombságai ott keletkeztek, ahol a Pannon-tenger homokos, agyagos üledékeiből álló táblák nem süllyedtek le, hanem összetöredezve és kibillenve magasabban maradtak. Tektonikus vonalak mentén völgyek szabdalták fel, ezért lösszel fedett hátai a szerkezetileg meghatározott irányokba húzódnak, csoportokba rendeződnek. A Geresdi-dombság a Dunántúli-dombvidék legeltérőbb felépítésű tája. Karbon időszaki gránit és kristályos palák építik fel.

A Dunántúli-dombságból szigethegységként emelkedik ki a pikkelyes szerkezetű Mecsek és a Villányi-hegység. Kőzetei a Tethys-óceán európai peremvidékén keletkeztek a perm vége és a kréta vége között. Hozzátartozik a különálló Beremendi-rög és a Drávaközben szigetszerűen emelkedő Báni-hegység is.

A Dél-Dunántúlhoz hasonló felszínű táj a Dráva–Száva-vidék. Lösszel, folyóvízi és tavi üledékekkel borított síkvidéki és dombsági tájai a Kárpát-medence legtovább vízzel borított területei voltak (Szlavónia-beltó). Ebből a völgyekkel és medencékkel (Belovári-, Daruvári-medence) tagolt hullámos felszínből emelkednek ki a Szlavóniai-szigethegységek (Ivanš

ica, 1061 méter) és a Vardar övhöz tartozó (Fruška Gora, 539 méter), zömmel metamorfizált kőzetekből álló, 600–1000 méter magas hegységek (Medvednica, 1035 méter; Kalnik, 642 méter; Papuk, 953 méter; Psunj, 984 méter).

5.3.3. A legkisebb és legegységesebb nyugati medence

Az összetett Kárpát-medence nyugati medencéjének három jellegzetesen elkülönülő tája van: A Kisalföld, a Keleti-Alpok lealacsonyodó peremvidéke és a Grazi-medence.

a.) A legalacsonyabb, legtovább süllyedő Kisalföld

A Kisalföld kb. 10 000 km2 területű fiatal medence, amelynek süllyedése a miocénben kezdődött. A területét elborító tengerek közül az utolsó a Pannon-tenger volt, amely vastag üledékréteget halmozott fel benne. A folytatódó mozgások következtében a medence közepén jellegzetes katlansüllyedék keletkezett.

A Duna és mellékfolyói hatalmas hordalékkúpokat építettek a medence peremein. A Duna kettős hordalékkúpja a Kisalföld tengelyében húzódik. Az idősebb pleisztocén eleji hordalékkúp a Duna korábbi vízfolyását követve a Brucki-kaputól indul, és a fiatalabb hordalékkúp alól előbukkanó kisebb terassziget-maradványokként Komárom környékéig nyomozható. A mindeltől kezdve új hordalékkúp keletkezett, amely a Duna megváltozott folyásirányát követve a Dévényi-szorosnál kezdődik. E fiatal kavicskúp anyagai betemették az idősebb hordalékokat, és felszínén alakultak ki a központi ártéri síkságok (Szigetköz, Csallóköz, Mosoni-sík), amelyekhez a mellékfolyók mentén kialakult síkságok (Rábaköz, Alsó-Vágmenti-, Nyitra-, Garammenti-, Alsó-Ipoly-síkság) és medenceperemi teraszos hordalékkúp-síkságok (Marcal-medence, Mátyusföld, Nyitramenti-sík) kapcsolódnak. Futóhomok és lösz alig fordul elő területén. Hordalékkúpok közt terül el a Fertő–Hanság-medence lapos mélyedése. A Marcal-medencében a Tapolcai-medence tanúhegyeihez hasonló bazaltsapkás hegyek emelkednek (Somló, Ság-hegy).

b.) A nyugati peremvidék

A Kárpát-medence nyugati peremvidékét az Alpok rögökre szakadozó nyúlványai, a hegyvidék előterében felhalmozódott kavicstakarókon létrejött eróziós-deráziós dombsági tájak, illetve a folyók mentén kialakult síkságok, továbbá a Keleti-Alpok vonulatai közé ékelődő Grazi-félmedence alkotják.

A Keleti-Alpok lealacsonyodó, rögökre szakadozó pereme kisebb és alacsonyabb rögcsoportot alkotva nyúlik a medencébe: Hainburgi-rög, Lajta-hegység (484 méter). Erősen átalakult kőzetekből (gneisz, csillámpala) áll a Soproni-hegység, amely nyugaton a Rozália-hegységben (746 méter) folytatódik. A Fertő-tó mellékén a Lajta mészkővel takart rögök egy kis dombságot (Fertőmelléki-dombság) alakítottak ki, ahol a Balfi-tönk kis foltjában ismét felszínre bukkannak az alámerült metamorf kőzetek is. Az Alpokalja legmagasabbra emelkedő rögcsoportját, a Kőszegi-hegységet az egykori Pennini-óceán gyengén átalakult kőzetei (fillit, zöldpala) építik fel, amelyek a Rohonci-tektonikai ablakban bukkannak felszínre.

A Keleti-Alpok felől érkező folyók a jégkorban nagy területen terítették szét kavicsos hordalékukat, amelybe később mellékpatakjaikkal együtt bevágódtak és azt önálló dombságokká formálták. Legmagasabbra (200–400 méter) az eróziós és deráziós völgyekkel tagolt Vasi-Hegyhát emelkedik, amelyhez északkeleten a Kisalföld felé kiágazó lösszel és vályoggal fedett Kemeneshát csatlakozik. A Zalai-dombság a Rába és Mura pliocén–pleisztocénben szétteregetett kavicsaiból és a kavicsanyagra települt vályogos üledékekből álló dombvidék. Nyugati része deráziós völgyekkel aprólékosan tagolt dombvidék (Göcsej, Hetés), keleti részét meridionális völgyek és a köztük húzódó vályoggal és lösszel fedett hátak alkotják.

A Sopron–Vasi-síkság miocén süllyedékben kialakult, az Alpokalja felől érkező patakok (Ős-Ikva, Répce stb.) kavicsanyagával feltöltött síkvidék. Felszínét szoliflukciós úton átkevert vályog fedi. Sokfelé láthatók a periglaciális folyamatok nyomai. Az Alpokalja lábánál húzódó síkvidék kisebb folyó menti síkokra tagolódik, és hozzátartozik a Rába aszimmetrikus teraszos völgye is. Hasonló jellegű ártéri síkság alakult ki a Muraközben, a Dráva és a Mura összefolyásánál. Nyugati része magasabb, a kavicstakarós dombságokhoz (Őrség) hasonlít.

c.) Átmenet az Alpok felé

A Grazi-félmedence a Központi- és Déli-Alpok ollószerűen szétnyíló láncai között fekvő, kelet felé nyitott halomvidék. A nyugat-magyarországi kavicstakarón kialakult dombságokhoz hasonló, de azoknál magasabb és tagoltabb felszínű táj. A kelet felé tartó folyók (Mura, Rába) széles, teraszos völgyet mélyítettek felszínébe. A kavicstakarók alól lecsonkolt bazaltvulkáni kitörési központok emelkednek ki, amelyekre várak (pl. a németújvári vár) épültek.