Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

Az Ibériai (Pireneusi-) félsziget

Az Ibériai (Pireneusi-) félsziget

NEMERKÉNYI ANTAL, GÁBRIS GYULA

Európa hagyományos felosztásában Dél-Európának tekintjük a Földközi-tengerbe mélyen benyúló három nagy félszigetet, amelyek eltérő módon kapcsolódnak földrészünk északabbi területeihez. Legkevésbé a Balkán különül el szomszédságától: északi határát nem csupán magashegységek hordozzák, hanem – inkább társadalom-, mintsem természetföldrajzi szempontok alapján kijelölt – folyók is: a Száva és a Duna, valamint a Déli-Kárpátok. Az Appennini-félsziget nyakán az Alpok tornyosul, de kontinensünk legmagasabb hegységén évezredek óta jól járható hágóutak vezetnek keresztül. Az Ibériai-félszigetet viszont a hágókkal alig tagolt Pireneusok 3000 méter fölé magasodó bástyája határozottan elkülöníti Európa törzsétől. A magas- és középhegységekkel tagolt, kiterjedt fennsíkokkal átszőtt félszigetet (amelynek több mint 60%-a 500 méternél magasabban fekszik) észak–déli irányban átszelve egyre jobban halványulnak az Európára jellemző vonások, ugyanakkor fokozatosan felerősödnek a Gibraltári-szorosban mindössze 14 kilométerre lévő Afrika közelségére utaló földrajzi jegyek.

A félszigetek között legnagyobb területű (585 ezer km2), kevéssé tagolt Ibériai-félsziget szárazföldünk több nagytájával rokonítható. Kialakulása szerint a kontinens törzsét alkotó variszkuszi Európához kapcsolódik legnagyobb része. De a Betikai-hegység és a Pireneusok a fiatal Neo-Európát keretbe foglaló Eurázsiai-hegységrendszerhez tartozik. Északnyugati része éghajlatát tekintve kontinensünk óceáni vidékeivel rokon. A keleti partvidék mediterrán világa tipikus dél-európai környezetet mutat, a belső területek viszont kontinentális jellegűek.

1. Variszkuszi központ – eurázsiai peremhegységek

Az 580 ezer km2 területű félsziget mintegy négyötödét variszkuszi eredetű területek foglalják el, a földtani felfogás ezért Ibériát Paleo-Európához sorolta (25. ábra). Középső részét, mintegy a magját, a nagy kiterjedésű, lapos, hullámos felszínű Mezeta alkotja. A variszkuszi eredetű területek – a Közép-európai-rögvidékhez hasonlóan – a középidő végi, harmadidőszaki kéregmozgások során kiemelt hegysorokká darabolódtak fel. A Mezeta peremein emelkednek a 2000 métert meghaladó magasságú Kantábriai-hegység, az alacsonyabb Ibériai- és Katalóniai-hegység vonulatai. Délen a Sierra Morena csak az Andalúziai-medence felől tűnik hegységnek, mert a fennsík irányából jövők alig érzékelik a domborzat emelkedését. A Mezeta közepén északkelet–délnyugati irányú hegységrögök választják ketté a fennsíkot: a Kasztíliai-választóhegység (2592 méter) északon Ó-Kasztíliát, délen Új-Kasztíliát határolja. A magasra kiemelt, peremhegységei közé zárt Mezetát három fiatalabb, harmad- és negyedidőszaki üledékekkel fedett süllyedék határolja: a tenger felől a Katalóniai-hegyvidékkel lezárt Ebro-medence felszíne tulajdonképpen eróziós dombság, de a Guadalquivir és a Tejo (Tajo) folyók feltöltött síkságot építettek hordalékukból.

Kép

25. ábra > Az Ibériai-félsziget szerkezetmorfológiai térképe

A félsziget északkeleti és délkeleti szegélyén két fiatal takaróredős lánchegység is felgyűrődött. Közülük a déli Betikai-hegység az Atlasszal rokon, legidősebb részei még a középidőben gyűrődtek meg. Központi, legmagasabb része a Sierra Nevada, amely a félsziget legmagasabb pontját hordozza: Mulhacen 3481 méter. A pleisztocénban jégsapka borította. A hegység folytatása a Baleár-szigeteken újra megjelenik. Északon a Pireneusok vad, meredek vonulatai falként zárják el Európától Ibériát. A 3400 méter fölé emelkedő legmagasabb csúcsai és a környékbeli hegygerincek a jégkorszak emlékeként csodálatos alpi glaciális formakinccsel tűnnek ki.

A Földközi-tenger mentén a keskeny feltöltött, parti síkságok az atlanti oldal déli részén kiterebélyesednek. Itt a tengerjárás is erősebb, széles völgyek nyílnak a tengerre, továbbá a nagyobb folyók több hordaléka is jelentősen hozzájárult a partok kiszélesítéséhez, feltöltéséhez.

2. A földrajzi helyzettől függő, domborzat befolyásolta éghajlat

Az Ibériai-félsziget jelentős része a száraz, meleg nyarú mediterrán területek szélességében fekszik, az atlanti térségre nyíló északnyugati pereme azonban az év legnagyobb részében a nyugati szelek által befolyásolt hűvös, csapadékos vidék. Az egész nyugati partvidék éghajlatának alakulásában számottevő szerepet játszik a szárazföld előtt délnek tartó hideg áramlat. Az egyes éghajlati területek kiterjedését azonban döntően a domborzat határozza meg. A partokkal párhuzamosan futó hegységek mind a mediterrán, mind pedig az óceáni éghajlat hatását többnyire keskeny parti sávokra korlátozzák. A félsziget belsejének legnagyobb részén az éghajlat kontinentális jellegű.

Az óceáni hatás alatt álló északi partvidéken a bőséges csapadékhoz (1600–2000 mm/év) enyhe tél és hűvös nyár (a januári középhőmérséklet 8–10, a júliusi 17–19 °C) társul. Picasso, a napsütötte mediterrán partok szülötte, egész életében borzadva gondolt vissza arra a két évre, amelyet a borult, szeles, nedves-ködös La Coruñában (legújabban gallego helyesírás szerint A Coruñában) töltött.

A félsziget központjában fekvő Kasztíliában a forró nyarat hűvös-hideg tél váltja: az évi közepes hőingás megközelíti a 20 °C-ot, ami a gyér, 400–500 mm/éves csapadékkal egyetemben már száraz kontinentális vonásokat mutat. Madrid környékén a havazás sem ritka, Ó-Kasztíliában pedig télen mértek már –25 °C-os hideget is! A minden oldalról hegységkeretbe zárt Ebro-medencében hasonló a klíma, csak még szárazabb. Belső területein az évi csapadék 300 milliméter alatt marad.

A nyár Andalúziában és a Földközi-tenger mentén is a kasztíliaihoz hasonlóan forró. A júliusi középhőmérséklet általában 25 °C körül alakul, de az európai szárazföld legmelegebb városában, Sevillában – igaz augusztusban – a havi átlag 29,7 °C-ra emelkedik. A tél viszont Kasztíliával szemben Andalúziában enyhe: Sevillában mérik az egész kontinens legmagasabb januári középhőmérsékletét (12,5 °C). A dél-portugáliai Algarvétől a katalán partokig átlagosan 400–600, a Betikai-hegység délkeleti előterében pedig 400 mm/év alá süllyedő csapadék eloszlása szintén a mediterrán klíma jellemzőit mutatja. A csapadék túlnyomó része a téli, kora tavaszi hónapokban érkezik (Sevillában pl. december és április között átlagosan 300, június–augusztusban viszont mindössze 15 milliméternyi csapadékot mérnek). Az amúgy az Atlanti-óceán felé nyitott Andalúzia mediterrán volta egyúttal felhívja a figyelmet arra is, tévedés lenne ezt az éghajlattípust csupán a Földközi-tenger térségére korlátozni!

A félsziget nagy részére az általános, vagy legalább évszakos vízhiány a jellemző. Egy keskeny északi sáv kivételével Ibériát a félig nedves, illetve inkább félig száraz területek jellemzik; és a szárazság – a domborzattól részleteiben befolyásolva ugyan, de – délkelet felé fokozatosan növekedik (26. ábra).

Kép

26. ábra > A szárazság mértéke az Ibériai-félszigeten. Jelmagyarázat: 1 – nedves (minden hónap vízháztartási mérlege pozitív); 2 – félig nedves (a negatív vízháztartású hónapok száma négynél kevesebb); 3 – félig száraz (a veszteséges vízháztartású hónapok száma 5–7 közötti); 4 – száraz (a veszteséges hónapok száma 8–11 között)

3. Részaránytalan vízhálózat – szélsőséges vízjárás

Az Ibériai-félszigeten a vízhálózat domborzati okok miatt részaránytalan, a vízjárás pedig éghajlati hatásokra visszavezethetően szélsőséges. A félszigeten a fő vízválasztó a terület féloldalas kiemelkedése miatt a Mezeta K-i peremhegyei és a Betikai-kordillerák mentén húzódik, ezért területének mintegy 70%-a az Atlanti-óceán, és csupán 30%-a tartozik a Földközi-tenger vízgyűjtőjéhez (27. ábra).

Kép

27. ábra > Az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger vízválasztója

A félsziget öt, 500 kilométernél hosszabb folyója közül csupán az Ebro (928 kilométer) ömlik a Földközi-tengerbe. A másik négy – a leghosszabb, 1010 kilométeres Tajo, a legnagyobb vízgyűjtő területű Duero vagy Douro (97 000 km2), valamint a Guadiana (820 kilométer) és a Guadalquivir (560 kilométer) – egyaránt az Atlanti-óceán felé tart. A Mezetán még lapos völgyekben folydogáló Duero (640 kilométer), Tajo és Guadiana a fennsík nyugati peremén azonban hirtelen megváltoztatják esésüket, és a nagy szintkülönbséget mélyre vágódott zuhatagos völgyekben győzik le.

A folyók vízjárása igen eltérő képet mutat. Egész évben kiegyenlített vízhozamot csak a minden hónapban bőséges csapadékban részesülő atlanti partvidéken találunk. Ezek a tipikus óceáni jellegű folyók azonban viszonylag kicsinyek, rövidek (a leghosszabb közöttük a Miño). Kasztília és a mediterrán dél folyóit viszont a szélsőséges vízszállítás jellemzi (28. ábra). A hosszan tartó nyári szárazságnak és a párolgást növelő forróságnak megfelelően nyáron még a legnagyobb folyókban is alig csordogál egy kis víz (a Guadianán pl. a kis- és nagyvíz közötti különbség 500–600-szoros is lehet). Csaknem olyan szélsőséges a vízjárásuk, mint az észak-afrikai folyóknak. Nem véletlen tehát, hogy a hosszú arab (mór) uralom alatt vádinak nevezték ezeket. A Guadalquivir pl. eredetileg a Vadi el Kebir nevet viselte (Nagy vádi). Dél-Spanyolországban a sok Guadi-, Guada- kezdetű vízfolyás neve mind arab eredetű. Érdekes, hogy a valóban kiszáradó vízmosásoknak spanyol neve van: aroyo.

Kép

28. ábra > A Duero vízhozamának ingadozása a középvízhez viszonyítva

A szélsőséges vízjárás, a zuhatagos szakaszok miatt a félsziget nagyobb folyói csak rövid szakaszon hajózhatók. A nyugati rész nagyesésű szakaszai kedvezőek ugyan a vízi erőművek építésére, de ezek a lehetőségek még nagyrészt kihasználatlanok.

4. Európa és Észak-Afrika jegyeit viselő, átmeneti élővilág

Az eredeti növényvilág nagymértékben – Európa többi tájához képest talán még erősebben – átalakult. Különösen az erdők fogyatkoztak meg. A nyugati peremen még ugyan 15%-ot, de a félsziget többi részén alig 4–5%-ot tesznek ki az erdőnek nevezhető társulások. Ebből is nagyon sok – főleg Portugáliában – a telepített eukaliptuszerdő. Az állandóan nedves-hűvös óceáni északi területek legalább zöldek, és az üde rétek feletti erdeit tölgyek és bükkök, valamint melegkedvelő szubmediterrán fajok, pl. szelídgesztenye alkotják. A száraz nyarú területeken kiterjedt örökzöld magyaltölgyesek uralkodnak, amelyekhez az ezekhez képest nedvesebb vidékeken (pl. Extremadura, Algarve) részben már ültetett paratölgy társul. A kiirtott erdők helyén, az atlanti területeken erikafélék, a mediterrán vidékeken a bokros-cserjés macchia és garigue (spanyolul monte bajo néven emlegetik) jelenik meg.

A középső és déli vidékek nyárra reménytelenül kiégett poros, vörösbarna színű tájak. Az Ebro-medence, az új-kasztíliai La Mancha és a délkeleti partvidék legszárazabb területeinek gyérfüvű pusztái (esparto- vagy alfafű) már Észak-Afrika növényzeti előőrseit jelentik. A délkeleti partvidéken a – helyenként, pl. Elche környékén beérő – datolyapálmák Afrikát idézik.

Az állatvilágot is megtizedelte az évezredek óta tartó mezőgazdasági termelés elterjedése. Északon európai rokonvonásokat mutat, a Kantábriai-hegység védett területei pl. még farkasoknak, barnamedvéknek nyújtanak életteret. Dél felé haladva azonban egyre több az endemikus és az afrikai bevándorolt faj (pl. párduc-, hiúz, kaméleon, dögkeselyű). Sok a különféle mérges kígyó. A Gibraltár szikláján élő majmok eredete kérdéses.

5. Ibéria tájai: medencék és hegységek változatos ellentétpárjai

5.1. A centrális kettős tábla

A félsziget központi táját, a 600–850 méter magas, nevéhez méltón sokfelé lapos Mezetát (mesa = asztal, tábla) észak, kelet és dél felől 1200–2600 méterre emelkedő peremhegységek (Kantábriai-hegység, Ibériai-hegység, Sierra Morena) keretezik. A Mezeta és a hegységperemek domborzati ellentéte a harmadidőszak elején alakult ki, amikor az eurázsiai hegységképződéssel egy időben a peremterületek óidei kőzetű rögei összetöredeztek, majd kiemelkedtek, és a közöttük mélyebbre zökkent területeket pedig tenger öntötte el. A Mezetát a peremhegységekhez hasonlóan keletkezett Kasztíliai-választóhegység középidei és harmadidőszaki üledékes takaróval fedett jelentős magasságú medencékre, az északi Ó- és a déli Új-Kasztíliára osztja (29. ábra). A 700–850 méter átlagmagasságú, fátlan, a nyári hónapokban rőtvörös pusztasággá kiszikkadó Ó-Kasztíliát a Dueróhoz csatlakozó számtalan folyóvölgy dombsági tájjá szabdalta. Hasonlóan felárkolt terület Ó-Kasztília portugáliai folytatása, a Trás-os-Montes is. A választóhegységtől délkeletre fekvő, 600–650 méter átlagmagasságú Új-Kasztília a kiterjedt lapos fennsíkok egyhangú földje. A Tajo azonban már a fennsíkon helyenként kanyonszerű völgyet vésett magának. Toledo városát éppen e csodálatos kanyon kanyarulatában építették, ez jelentett számára fokozott védelmet a középkorban. A Sierra de Guadelupe és a Toledói-hegység két kopár, sziklás kiemelkedése jelent változatosságot a domborzatban.

Kép

29. ábra > Szelvény a Mezetán keresztül

A Mezetát két részre osztó, északkelet–délnyugati irányú keskeny sávban sasbércszerűen magasra kiemelt Kasztíliai-választóhegység mintegy 400 kilométer hosszú rögsora több gránithegységből áll (Gatai-hegység, 1592 méter; Gredos-hegység, 2591 méter; Guadarramai-hegység, 2430 méter). A két utóbbiban szintén U keresztmetszetű völgyek tanúskodnak a jégkori gleccserek munkájáról, és napjainkban is május elejéig megmarad a hó a legmagasabb részeken. De el volt jegesedve a rögsor még portugál területre eső, és ott Portugál-választóhegység néven emlegetett részének legmagasabb hegysége, a Serra da Estrela (1991 méter) is. Szerte a választóhegységben derékszögben megtörő folyóvölgyek tanúskodnak a harmadidőszaki kéregmozgásokhoz kapcsolódó folyólefejezésekről. A délkeleti lejtők kopárak, de az óceáni légtömegeknek kitett északnyugati oldal bőven kap csapadékot, itt tölgy- és bükkerdők váltakoznak zöld rétekkel.

A feltöltött alfölddé szélesedő Tajo-völgy nyugati végén tengerparti lapály terül el. Az árapály alakította tölcsértorkolat környékén is folytatódnak a Mezeta tektonikus vonalai. Továbbélésüket földrengések bizonyítják (pl. a hatalmas és pusztító lisszaboni földrengés 1775-ben). A Közép-portugál-síkság éghajlata igen kellemes, mert a tél enyhe, a nyár viszont a hűvös vizű tenger közelében nem tűrhetetlenül forró, és a csapadék is több – és egyenletesebb – mint a Földközi-tenger mentén.

Délebbre az Algarve alacsony fennsíkja is még az Ibériai-masszívum része, de az idősebb kőzeteket harmadidőszak végi puha meszes üledékek borítják, amelyen terméketlen talajok képződtek. A hőséghez képest kevés csapadék (600–800 milliméter) mellett ez okozza, hogy növényzete gyér (kevés és ritka örökzöld tölgyesek, paratölgy) és mezőgazdaságilag is kevéssé hasznosított.

A Mezeta jellegzetes tája a végeláthatatlan gabonatáblákkal hasznosított La Mancha, amelynek arab eredetű neve (Al-Manha) szabdalatlan síkot jelent, ahol – főleg télen – hatalmas juhnyájak legelnek.

A Mezeta éghajlata határozottan kontinentális jellegű: a január északon +5 °C alatt, délen e felett, a július hasonló térbeli megoszlást mutatva 26–28 °C körül alakul. A viszonylag magas téli átlaghőmérséklet ellenére gyakoriak a viharos szelekkel kísért kemény fagyok. A tájra jellemző a fák hiánya. Nagy területeken csak szárazságtűrő bozóttal tarkított gyér füvű sztyepp a jellemző.

5.2. A peremhegységek

A Mezeta peremhegységei közül a Kantábriai-hegység éles tájhatárt alkot az atlanti partvidék (Costa Verde = zöld part) és a belső, kontinentális területek között.

Legmagasabb hegycsoportja, a 2648 méter magas Picos de Europa a pleisztocén eljegesedések idején jégsapkát húzott magára. Az óidei gránitból és mészkőből felépülő hegységet ma is a kárfülkék, -gerincek, -csúcsok és gleccserformák uralják (pl. 6–8 kilométer hosszú egykori gleccservölgyek). Mivel a hegyvidék éghajlata óceáni jellegű, és főleg a nyugati oldala kap sok csapadékot (évi 1500 milliméter), hatalmas zöld foltként virít a környező napégette fennsíkok, dombságok között. A lejtők alján szelídgesztenyések és almaligetek díszlenek, feljebb viszont az eredeti növényzet maradványai, tölgyesek, bükkösök következnek, a tetőket pedig nyíres-fenyvesek koronázzák.

A félsziget északnyugati csücskében gránitból és kristályos palákból álló 800–1000 méter magas hegyvidék tulajdonképpen az Ibériai-masszívum tartozéka, azonban földrajzilag teljesen más képet mutat. A mélyen felszabdalt Galiciai-hegyvidék felszínét a szelektív lepusztulás iskolapéldájának tartják. A kiemelkedések ellenálló, a mélyedések puha kőzetekből állnak. A folyóvölgyekbe benyomult tenger alakította ki a partot tagoló öblöket. Itteni földrajzi névből származik a riapart szakkifejezés (Ria de Vigo, Ria de Pontevedra stb.). Jellegzetesen óceáni éghajlata abban különbözik az ír vagy francia megfelelőitől, hogy a hőmérséklet – mind télen (7–9 °C), mind nyáron (17–20 °C) – némileg magasabb, de hasonlóképpen egész évben bőségesen hull az eső (900–1800 milliméter). A bükk- és kőriserdőkből viszonylag sok maradt meg, mégis az állattenyésztést biztosító üde rétek a jellemzők. A parttól távolabbi részeken másodlagos páfrányosok és erikafélék jelennek meg.

A fennsík északkeleti határát a terjedelmes (380 kilométer hosszú, 180 kilométer széles) Ibériai-hegység jelöli ki. Párhuzamos vonulatai közül a legmagasabb (Moncayo-csúcs, 2313 méter) egykor szintén eljegesedett volt. A déli peremhegysége, a Sierra Morena viszont csak egy-két csúcsban magasodik 1000 méter fölé (pl. Estrella, 1300 méter), és inkább fennsíkjellegű. Az egykor kiterjedt örökzöld- és paratölgy ligetek maradványai csak néhány völgy meredek lejtőin találhatók még meg. Az ókor óta bányászatáról (ólom, réz, higany stb.) híres hegység néhány védett völgye még őrzi az egykor kiterjedt paratölgyesek utolsó hírmondóit. Nyugati folytatása a dél-portugáliai Monchiquei-hegység (902 méter).

Az Ibériai-hegységtől északkeletre fekvő Ebro-medencét minden oldalról hegységek zárják körbe (a Pireneusok, az Ibériai-, illetve a Katalóniai-hegység). A medence kopár belsejét vöröses színű, vízszintesen települt üledékrétegek töltik ki, amelyek a Pireneusok felgyűrődésével egy időben lezajlott süllyedés során rakódtak le. Az Ebro és mellékfolyói enyhe dombsággá szabdalták a felszínt: a táblás hegyek, a réteglépcsők, az alluviális síkságok és a teraszos folyóvölgyek Erdély domborzatának képét idézik. A medence helyzeténél fogva igen kevés csapadékot (évi 300 milliméter) kap, aminek zöme télen hullik – jól mutatva a mediterrán hatást. A nagy nyári forróság idején szigorú aszályok nehezítik a mezőgazdaság helyzetét. A sűrű öntözőcsatorna-rendszer van hivatva ellensúlyozni a kedvezőtlen természeti körülményeket. A medence keleti határán az Ebro szűk szurdokvölgyben réseli át a harmadidőszaki gyűrt hegységek sorába tartozó Katalóniai-hegységet, amelynek nevezetes részét képezik a világosszürke színű Montserrati-sziklák (1224 méter). A fiatal tektonikus mozgások során összetöredezett oligocén konglomerátum repedéseit a lecsurgó csapadékvíz és a szél vájta, a fagy tágította, létrehozva a fűrész fogaihoz hasonlítható meredek falú sziklacsoportot, amely látványosan koronázza a hegységet. A sziklafal tövében a 976-ban – csupán húsz évvel Pannonhalma előtt – alapított bencés apátság húzódik meg.

5.3. Az északi bástya

A 430 kilométer hosszú Pireneusok víz- és éghajlatválasztó bástyaként tornyosul az Ibériai-félsziget nyakán. A Pireneusok magját, központi vonulatát, kristályos kőzetek, főleg gránit alkotja. Ettől északra és délre, középidei gyűrt üledékes kőzetekből, leginkább mészkőből álló köpeny helyezkedik el. A hegység felgyűrődésének legerősebb fázisa az oligocénben volt, amikor a francia Központi-hegyvidék (Massif Central) és a Mezeta közé kerülve a hatalmas nyomás összepréselte a laza tengeri üledékeket. Szimmetrikus földtani felépítése ellenére domborzatilag részaránytalan. Az északi oldala ugyanis meredeken szakad le a Garonne-medence felé, a déli lejtői azonban sokkal szelídebbek, a hosszan elnyúló térszínen harántvölgyek is kialakultak, s mögöttük meredek mészkőszirtekkel, szűk szurdokokkal tarkított alacsony hegyvidék vezet át a hegy lábához. A két oldal folyói éppen elérték a fővonulat legmagasabb részeit (Pico de Aneto, 3404 méter), de még alig alacsonyították le a merész glaciális csúcsokat összekötő gerinceket. Így a hegyvidéken az átkelés rendkívül nehéz, a nemzetközi forgalom ma is nyugati és keleti, tengerparti peremein bonyolódik le. A határgerinctől délnek ereszkedő folyók tranzitforgalomtól elzárt völgyfőiben napjainkig fennmaradt a hagyományos, középkori eredetű településkép. A Pireneusok középhegységi jellegű Nyugati-, zord, sziklás, magashegységi képet mutató Középső-, és szétágazó, fokozatosan lealacsonyodó Keleti-Pireneusokra oszlik.

A hegységet a jégkorban 1500–1700 méter felett hó és jég borította, leghosszabb gleccsere 40 kilométeres lehetett. A kemény kőzetek a periglaciális átalakítás ellenére szépen megőrizték a glaciális formakincset: a pompás cirkuszvölgyek kárfülkéiben kártavak vize csillog, a teknővölgyek mélyen lenyúlnak a hegységben. A jégárak azonban itt rövidebbek voltak, mint pl. az Alpokban, és nem értek le a környező síkságokra. Így itt vízzel kitöltött túlmélyített nyelvmedencéket nemigen találunk. Napjainkban a hóhatár kb. 3000 méter magasan húzódik, és a legnagyobb pireneusi jégár csupán 2 kilométer hosszú.

Az északi, francia oldalon a „Pireneusok homlokának” nevezett üledékes sáv Földünk legmélyebb barlangját, az 1360 méter mély Pierre Saint Martin-barlangot rejti. A déli üledékes sáv két, hosszanti szinklinális völggyel tagolt antiklinálisból áll (Belső- és Külső-Sierrák). Az előbbiben találjuk a 3355 méteres Monte Perdidót, Európa legmagasabb mészkőcsúcsát.

Az „Elveszett-hegy”, vagyis Monte Perdido tövében húzódik a spanyol oldalon az Ordesa-völgy. Nemzeti parkja jellegzetes magashegységi tájat és különleges élőhelyet rejt. Patakja a változatos ellenálló képességű mészkő- és homokkőrétegekbe lépcsősen szűkülő szorost vágott be. Mellékágai a szikla megtörésein vízeséseket képeznek, a legmagasabb 200 métert is meghaladó falon bukik alá. Kicsivel az erőhatár alatt, 1700 méteren hirtelen kitágul a völgy, mert jégvájta teknővölgyben folytatódik az egyre emelkedő út, s feltűnik a mészkőcsúcs oldalán egy kis jégár, a hatalmas pleisztocén gleccser csökött utóda. A völgy védetté nyilvánításának másik oka a különleges élővilág, elsősorban a pireneusi zerge és a kőszáli kecske, a völgy felett köröző sasok és a patak pisztrángjainak megőrzése volt.

A hegység az atlanti szelek útjában áll, s különösen a középső, magas részei igen sok csapadékot kapnak (1500 milliméter), amelynek egy része hó formájában hullik. A kopár csúcsokat övező üde zöld legelők között az eredeti fenyvesek maradványaival is találkozhatunk. Délkelet felé egyre erősödik a mediterrán hatás, amit az örökzöld tölgyesek és főleg a macchia megjelenése igazol. A bővizű és nagyesésű folyók-patakok energiáját vízi erőművek hasznosítják mindkét oldalán. Északon, a hegység aszimmetriáját okozó törésvonal mentén mintegy 250 ásvány- és hévforrás fakad.

5.4. Déli hegység és medencék

A Sierra Morenától délre eső területen – az Ebro-medencéhez és a Pireneusokhoz hasonlóan – szintén egy medencét (Andalúziai-medence) és egy fiatal gyűrthegységet (Betikai-hegység) találunk.

Az Andalúziai-medence azonban – az Ebro-medencétől eltérően – a tenger felé nyitott. A harmadidőszak második felében (10–20 millió éve) még tengeröbölként a szárazföldbe mélyülő medencét a környező hegyek folyói töltötték fel hordalékukkal, egyre nyugatabbra szorítván így a tengerpart vonalát. A legkorábbi – még tengeri üledékekből álló – feltöltés északkeleten azóta néhány száz méter magasra emelkedett, s ebbe a felszínbe vágták bele néha 100–200 méter mély völgyüket a folyók, elsősorban a Guadalquivir. A volt tengeröböl feltöltése napjainkban a Guadalquivir vizenyős torkolati szakaszán (Las Marismas) folytatódik. A 40 méter magas parti homokdűnékkel tagolt mocsárvilág Dél-Európa egyik utolsó vadvízi rezervátuma.

A medence jellegzetes mediterrán vonásokat mutat. A forró, hosszú és száraz nyáron (július 26–28 °C) különösen az alacsonyabb részeken rekkenő hőséggócok alakulnak ki, amikor heteken át szikrázó nap tűz a felhőtlen égboltról, s a kora délutáni órákban rendszeresen felkúszik a hőmérő higanyszála 45 °C környékére. Gyakori, hogy még este tíz órakor is 40 °C-ot mérnek az átforrósodott városi utcákban. Az évi 400–600 milliméter csapadék nagyon kevés, és ráadásul a jórészt télen hulló, de rendszertelen és heves, záporszerű esők alig hasznosíthatók a növények számára. A tengerpart felé az óceán közelsége néhány száz milliméterrel megnöveli a csapadék mennyiségét, de a hőségben ez még kevés. A medence évezredek óta sűrűn lakott, természetes környezetét az ember teljesen átalakította. Talán csak a használhatatlan szikes területek őriznek valamit a természetes állapotokból.

Az Andalúziai-medencétől délre magasodó Betikai-hegység az észak-afrikai Atlasz folytatása. A tömeges, bástyaszerű Pireneusokkal ellentétben e hegységet tágas völgyek és medencék különálló hegycsoportokra tagolják. Sajátos módon – mivel a névadást a földközi-tengeri gyűrődésközponthoz viszonyított fekvés magyarázza – a parti vonulat kapta a Belső-, és a tőle északra eső a Külső-vonulat elnevezést.

A kristályos kőzetű Belső-vonulat legmagasabb hegysége, a Sierra Nevada (Havas-hegység) főcsúcsa Mulhacén (3478 méter). Éghajlatunk melegedését tanúsítja, hogy a régebbi könyvekben innen leírt Európa legdélibb gleccsere napjainkra elolvadt. A pleisztocénban állandó hó és jég koronázta tetejét, a gleccservölgyeket és kárgerinceket azonban a jelenkori periglaciális folyamatok – elsősorban a fagyaprózódás – szinte a felismerhetetlenségig átalakították. A tengerpartról meredek lejtőkkel emelkedik ki. Ez a része 2000–2400 milliméter csapadékot kap, és nevéhez méltóan 200 napnál tovább borítja hótakaró. Lenyűgöző a kora nyári hőségben a pálmafás partok mögött húzódó hófödte vonulatok látványa.

Az üledékes külső vonulat főleg homokkőből és mészkőből gyűrődött, majd emelkedett fel 2000 méter magasra. A későbbi szerkezeti mozgások során aprólékosan feldarabolódott: hosszanti völgyek és kisebb-nagyobb medencék (pl. Granadai-medence) alakultak ki. Kopár hegyeiben nyárra kiszáradó aszóvölgyek, a félig száraz éghajlathoz kötődő badland képződmények gyakoriak. A Betikai-hegység üledékes vonulatához tartozik a jura mészkő keskeny taréjából álló, 425 méter magas Gibraltári-szikla.

A hegység nyugati, délnyugati lejtői csapadékosabbak, ezért dúsabb a növényzete. Kelet és délkelet felé fokozódik a szárazság, és egyre több a kopár törmelékes hegyoldal. A tenger felőli lejtőkön sokfelé narancsligetek és szőlők váltakoznak a gyér bokros-füves növényzettel, és 1000 méterig felhatol az olajfa. 1600 méterig lehet találkozni szántóföldi műveléssel és szelídgesztenyésekkel. 2000–2500 méteren megjelennek a fenyők, a legmagasabb csúcsokon azonban már csak kopár sziklavilág van.

Az 5000 km 2 összterületű Baleár-szigetek a Betikai-hegység üledékes vonulatának folytatását jelentik. A legtöbb sziget, így Formentera, Ibiza (kettejük közös neve: Pitusas vagy Pityúzok), valamint Menorca inkább dombsági jellegű, csupán Mallorca magasodik néhány jura mészkőszirtben 1400 méter fölé.

A mediterrán partvidéken íves partvonalú feltöltött félmedencék sorakoznak a tenger és a hegységek között. A Murciai-síkságon a tenger mérsékli a nyári forróságot, bár az átlag még mindig igen magas (július 26 °C). Az aloék, de különösen a datolyapálmák tájképileg már Észak-Afrikát idézik. Kicsiny folyóinak rendszertelen a vízjárása: egy-egy nagyobb eső után néha csak napokig vagy hetekig folyik bennük a víz, aztán kiszáradnak. A Valenciai-félmedence az Ebro deltájáig nyúlik északkelet felé. A tengertől turzásokkal és lagúnákkal elhatárolt part menti síkságot amfiteátrumszerűen veszi körül a harmadidőszaki homokkőből, márgából felépült alacsony dombság. Éghajlata Murciához hasonló, viszont több bővizű patak és kisebb folyó keresztezi, amelyek vizét öntözésre használják. A csatornák sűrű hálózatával ellátott kertek (huerták) lépcsősen kapaszkodnak fel a lejtőkre. Ahol viszont nincs öntözés, szinte félsivatagi táj fogadja az arra tévedőket.