Ugrás a tartalomhoz

Neurológia

Imre, Szirmai (2011)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

Előszó a harmadik kiadáshoz

Előszó a harmadik kiadáshoz

A propedeutika tárgya az idegrendszer szerkezetének, ép és kóros működésének leírása. A neurológiai betegségek diagnózisának felállításához a tünettan, az idegrendszeri működések lokalizációjának tudása és a diagnosztikai eszközök ismerete szükséges ezért a propedeutika a diagnosztikai munka és a therapia alapja.

A propedeutika jelentőségét – látszólag – nagymértékben csökkentette a képalkotó diagnosztikai eszközök fejlődése. Használatuk révén az idegrendszeri betegségekre vonatkozó – több mint száz éven keresztül elfogadott – nézetek helyes vagy helytelen voltát sikerült igazolni. Az idegtudományok történetében az elmúlt húsz év alatt változott legtöbbet a szakág ismeretanyaga. A neurológia gyakorlati ismereteit felduzzasztották az élettan, sejtfiziológia, biokémia és genetika újabb felfedezései. Az orvosok adminisztratív terhei, az időhiány, az orvosi tévedéseket sujtó jogi fenyegetettség és a szakmai előírások együttesen szorították a neurológusokat is a könnyebb és biztonságosabb képalkotó diagnosztikai módszerek használata felé. Ez egyrészt érthető, mert a modern orvostudomány vívmányai az emberi alkotások csúcsait jelentik. Másrészt azonban megjelent a modern orvoslás szövődménye, az, hogy a betegek mellett tölthető és az ítélő-következtető gondolkodásra fordítható idő folyamatosan fogy. Az adatok növekedésének üteme lehagyta az orvosi gondolkodás haladását. Ezzel magyarázható, hogy még nem tudjuk a fejlett technika által nyújtott ismereteket a betegközpontú, hagyományos gondolkodás részévé tenni. A neurológiában ugyanúgy, mint a többi szakterületen, a pragmatizmus egyszerűsítő törekvéseit és a megállíthatatlan specializációt tapasztaljuk.

Gyakran felmerül a kérdés, hogy javult-e az elmúlt évtizedekben a neurológia gyógyító gyakorlata. Belátható, hogy a genetikusan meghatározott és/vagy a szisztémás degeneratív betegségek gyógyítására jelen ismereteink alapján nem vállalkozhatunk. Ezzel szemben állítható, hogy a gyógyszerkémiai kutatások eredményeként alig van olyan idegrendszeri betegség, melynek sikeres kezelése, tüneteik megváltoztatása révén, ne volna lehetséges. Példaként említem a cerebrovascularis, a gyulladásos és neuroimmunológiai betegségek egy csoportját, a mozgásszabályozás zavarával járó betegségeket és az epilepsziát, a tüneti dementiákat stb. Az idegsebészet jelentős területeket nyitott a fájdalomsyndromák, a mozgászavarok és az epilepsziák gyógyításában. A Parkinson-kór sebészi kezelése újabb sikeres módszerekkel gazdagodott. Az utóbbiakból származó empirikus tapasztalatok számos kórkép patogenezisről alkotott nézeteinek változását is maga után vonta. A klinikai idegtudományok fejlődése más területeken is figyelemre méltó. A mozgatórendszer és a cerebellum élet- és kórtana, az agytörzsi szabályozás a tekintés-, az egyensúly- és aktiváló rendszerek kutatása jelentős lépésekkel haladt előre. A gondolkodással, a memóriával és az emberi viselkedéssel kapcsolatos szerkezetek élettani és kóros működése képalkotó és elektrofiziológiai módszerekkel vizsgálhatóvá vált. Ezek az eredmények a neurológiát is gazdagították azáltal, hogy mérhetővé tettek korábban csak leírható jelenségeket. Pontosan definiálhatók a tudatzavarok. A neuropatológia az immunológiai módszerek alkalmazásával eddig ismeretlen eredetű betegségek magyarázatához jutott, és megváltoztatta a besorolásukat. A degeneratív betegcsoportokon belül számos átfedésre és kórképek kapcsolataira derült fény. A hagyományos neurológia épületét a molekuláris biológiai és genetikai kutatások megváltoztatták. Korábban befolyásolhatatlannak hitt idegrendszeri kórképek kezelésére dolgoztak ki kísérleti módszereket. Ennyi változás ismeretében könnyen elgondolható, hogy a szakágak közül a neurológia választása erős elhivatottságot és intelligenciát kíván.

A tudományok történetében még soha nem volt olyan könnyű információhoz jutni, mint a mostani korunkban. A világháló ismerethalmaza lassan egy új tudatforma kialakulásához vezet, melynek az a lényege, hogy kevés nyelvi gyakorlattal minden kérdés feltehető és erre valamilyen válasz is adható. Valamilyen válasz…, ugyanis a képernyő előtti tanulás nem helyettesíti az orvosok számára nélkülözhetetlen személyes ismeretszerzést, amely csak a betegekkel közvetlen találkozás útján és jó tanár mellett szerezhető meg.

A propedeutika fejezetben találják a neurológiai vizsgálat technikájának leírását, a normális neurológiai státus és a kóros eltérések fogalmait – tehát a neurológiai státus „szószedetét”. Részletesen tárgyaljuk a magas prevalenciájú és/vagy sürgősséggel kezelendő neurológiai betegségeket, azonban a differenciáldiagnózis tanítása végett szükséges a ritka betegségek leírása is. Gyakorlati szempontból tehát mind a gyakori, mind a ritka betegségek ismerete egyaránt fontos. A könyv elsősorban a medikusoktatás színvonalához alkalmazkodik, de szakorvosjelöltek tájékozódását is segíti, és megadja a témakörök alapvető irodalmát. A Részletes neurológia szövegrészekkel és ábrákkal bővült. A terápia a gyors változások miatt a tankönyvek legsérülékenyebb része. Ezekben az alfejezetekben a gyógyszerek nemzetközi, ill. hatóanyagnevét használjuk.

Az előző kiadás adatbősége miatt a szöveget egyszerűsítettem, de a tünettan és a kazuisztika nem választhatók el egymástól, ezért mindkét részben átfedések találhatók, melyek nagy részét didaktikai szándékkal meghagytam a kéziratban. Kétféle neurológiakönyv van: tünettani és betegségcentrikus. Az első tanításra való, mert magyarázatokat ad, a második összegyűjt – ezek a kézikönyvek. A két szempont arányát egy könyvben nehéz betartani. Aki tanulni akar az új kiadásból – ezt észre fogja venni. A gyakorlati ismeretek megszerzéséhez elfogadott orvosi szaknyelven adunk útmutatást. Orvosok között egymás megértésének zavara abból származik, hogy nem egyformán vizsgálnak, és a leleteket másképpen nevezik el. Ezért a nevezéktan egysége egy orvosi szakágon belül, a beteg érdekében, alapvető követelmény.

A neurológia önálló szakág, ismeretanyaga és működése jól körvonalazott. A bővítésekben azonban figyelembe vettem, hogy a neurológia négy legfontosabb határterülete a belgyógyászat, amiből kivált, az idegsebészet, amely nálunk a sebészetből és a neurológiából nőtt ki, a neuroradiológia, amely általa fejlődött, és a biológiai pszichiátria, amelyhez a neurológia ismét közeledik, mert nem tudott, és nem is akart tőle elszakadni.

Budapest, 2011. március 1.

Szirmai Imre