A demográfia a népesség számát és összetételét – a népesség állapotát –, valamint az abban végbemenő változásokat – a népesedésifolyamatokat – a földrajzi, a társadalmi és a gazdasági környezettel összefüggésben, megfigyelések alapján, sajátos módszerekkel elemző tudomány.

A népesség száma és összetétele mindig egy meghatározott időpontra vonatkozó állapotot tükröz. Az epidemiológiai vizsgálatokban a struktúrajellemzők közül sohasem hagyható figyelmen kívül a kor és a nem, de a vizsgált probléma jellegétől függően további személyi jellemzők (pl. az iskolázottság, a gazdasági aktivitás, az etnikai hovatartozás) és a mikro- és a makrokörnyezeti jellemzők (a család, a háztartás, a lakás, a közművesítés, az urbanizáció) is igen fontosak lehetnek.

A strukturális demográfia alapadatait a népszámlálás (cenzus) biztosítja a népesség minden egyedére kiterjedő számbavétel alapján, egységesen előírt struktúrajellemzők szerint, egy meghatározott időpontra (eszmei időpontra) nézve.

A fejlett országokban általában 10 évenként történik népszámlálás. Két népszámlálás között a bekövetkező változások nyomonkövetéséhez extrapolációs, illetve interpolációs módszerekkel végzett továbbszámítások, valamint a népesség 1-5%-os reprezentatív mintáján végzett kis népszámlálások – ún. mikrocenzusok – szolgáltatnak adatokat.

A népszámlálás első nyomai már az ókorban is fellelhetők. Mai értelemben vett népszámlálásokat a XVII–XVIII. század óta tartanak a fejlett országokban. Magyarországon az első népszámlálás 1784–1787 között történt II. József rendeletére, de a következőre csak 1869-ben került sor. Azóta a népszámlálások jellemző módon 10 évenként követik egymást.

A népesség kor és nem szerinti összetételét szemlélteti a korfa, amely úgy a férfi, mint a női lakosság korévek (vagy korosztályok) szerinti létszámviszonyait összetett szalagdiagramon mutatja be abszolút számokkal és/vagy százalékos megoszlásban (II-1. ábra).

II-1. ábra Korfa. Magyarország népességének kor és nem szerinti megoszlása (1900, 2010)

A magyar népesség korfája a XIX. és XX. század fordulóján (1900. XII. 31.) az alján (gyermekkorosztályok) széles és a csúcsán (idős korosztályok) beszűkülő – piramisalakú – korfa, mely a szaporodó (fiatal) népességre jellemző. Közel száztíz év múltán (2009. I. 1.) a népesség összetételének változását az időskorúak arányának növekedése és a gyermekkorosztályok arányának beszűkülése jellemzi – urnaalakú korfa –, amely öregedő népességre utal.

A népességben végbemenő változásokat – a népesedési folyamatokat– egy meghatározott időtartamban (általában egy adott évben) a természetes népmozgalom és a vándorlás jellemzi.

A természetes népmozgalom alapvető meghatározói

–az élveszületés (natalitás);

–a termékenység (fertilitás);

–a halálozás (mortalitás);

–és a szaporodás (reprodukció)

szorosan kapcsolódnak az egészségi állapothoz és így az epidemiológiához. A természetes népmozgalom szervezett adatforrása a polgári anyakönyvezés (népmozgalmi statisztika).

A polgári anyakönyvezést (a születések, halálozások, házasságkötések, válások nyilvántartását) Franciaországban vezették be először 1791-ben. Magyarországon 1895-től van kötelező polgári anyakönyvezés. Szervezett alapját a „de facto” és a „de jure” elvek alapján működő, kötelező adatszolgáltatás képezi. Ezek az elvek azt jelentik, hogy a bejelentés az esemény helye, az adatok statisztikai feldolgozása viszont az érintett személy utolsó tényleges lakóhelye szerint történik (pl. elhalálozás egy kórházi osztályon: a bejelentési kötelezettség az osztály vezető orvosát „de facto” terheli; a haláleset területi besorolása viszont az elhalt utolsó tényleges lakóhelye szerint, „de jure” történik).

A vándorlás (migráció) körébe tartozik az ország határain belüli lakóhelyváltoztatás – belsővándorlás – és az országok közötti ún. külső vándorlás, beleértve a bevándorlást (immigráció) és a kivándorlást (emigráció), valamint az idegenforgalmat.

A migráció szerepe az epidemiológiában nem pusztán azért kitüntetett, mert általa megváltozik a vizsgált populáció száma és struktúrája, hanem azért is, mert közvetlen befolyásoló szerepe is lehet az egészségi állapotra. A migráció az abban résztvevők számára a környezet (természeti, társadalmi, gyakran életmód) megváltozását jelenti, mely alkalmazkodó képességük függvényében befolyásolja egészségi állapotukat; de a népvándorlások – különösen nemzetközi viszonylatban – új és gyors reagálást igénylő népegészségügyi problémákat is felvethetnek (pl. betegségek behurcolása, akár járványok terjedése).

A népesedési folyamatok alakulásának egyik alapjellemzője a természetes szaporodás, amely a népesség szaporodását vagy fogyását az élveszületések és a halálozások száma, ill. azok különbsége alapján jellemzi, a migrációt figyelmen kívül hagyva. Mérőszáma a természetes szaporodási arányszám (T), ami az élveszületési arányszám (É) és a halálozási arányszám (H) különbsége:

$T=É-H=\frac{\mathrm{Az}\mathrm{élveszülöttek}\mathrm{évi}\mathrm{száma}}{A\mathrm{népesség}\mathrm{évközepi}\mathrm{száma}}\times 1000-\frac{\mathrm{Az}\mathrm{elhaltak}\mathrm{évi}\mathrm{száma}}{A\mathrm{népesség}\mathrm{évközepi}\mathrm{száma}}\times 1000$

Ha a különbség pozitív, akkor természetes szaporodás, ha negatív, akkor természetes fogyás jellemzi a populációt.

A magyar népesség természetes fogyása 1981-ben kezdődött, és az egyre súlyosabbá váló folyamatban az élveszületés és a halálozás kedvezőtlen alakulása egyaránt szerepet játszott (II-2. ábra). Figyelemre méltó azonban, hogy míg a mutató élveszületési összetevője az EU₁₅ átlagnak megfelelően alakult, s az utóbbi évtizedben is alig szakadt el attól (II-2/b ábra), a halálozási összetevő lényegesen felülmúlta az EU₁₅ átlagot (II-2/cábra), azaz a népesség fogyásáért elsősorban a rendkívül magas halálozás felelős hazánkban.

Olaszországban az 1970-es évek közepétől alacsonyabb, mint hazánkban az élveszületési arányszám (csak az 1990-es évek második felétől hazánkhoz hasonlóan alacsony), az olaszok természetes fogyása mégsem közelíti meg a magyarokét, mert halálozásuk is alacsonyabb (II-2. ábra).

Forrás: Demográfiai Évkönyv 2009, KSH 2010

Levonható tehát az a következtetés, hogy egy adott populáció epidemiológiai jellemzéséhez elengedhetetlen a demográfiai viszonyok feltárása.