Ugrás a tartalomhoz

Funkcionális anatómia I.

János, Szentágothai, Miklós, Réthelyi (2006)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

4.4. A GERINC CSONTJAI ÉS ÍZÜLETEI

4.4. A GERINC CSONTJAI ÉS ÍZÜLETEI

A gerinc (columna vertebralis) 33–35, nagyobbára feszes ízülettel összeillesztett vagy alsó szakaszán össze is csontosodott csigolyából (vertebrae) álló, többszörösen görbült vázrész. A törzs és a nyak vázát, egyben a test csontos tengelyét is képezi. Felső végéhez a koponya illeszkedik. Háti szakasza a bordákkal és a szegycsonttal a mellkast alkotja. Ehhez rögzül felül a felső végtag csontos váza. Alul a gerinc keresztcsonti szakasza a medencecsontokkal az alsó végtag csontos övét alkotja.

Csupán az első 24 csigolya valódi (vertebrae verae) csigolya. Az utolsó 9–11 csigolya oly nagymértékben módosul, hogy ezeket álcsigolyáknak (vertebrae spuriae) nevezzük. A koponyával közvetlenül érintkező első nyakcsigolya és még az utána következő második is annyira eltér a csigolyák általános alakjától, hogy az alábbi általános leírás rájuk nem érvényes.

A valódi csigolyán megkülönböztetünk előretekintő, felülről lefelé fokozatosan nagyobbodó és magasodó, korong alakú csigolyatestet (corpus vertebrae). Ez szivacsos csontállományból áll, amelyet kívülről vékony, számos érrel átlyuggatott, porosus corticalis réteg fed. A csigolyatestek egymás felé lapos felszínekkel zárulnak. Ez a felszín szivacsos jellegű, de vékony üvegporcréteggel fedett. A csigolyatest hátrafelé gyenge függőleges vályút képez, ennek két oldalsó széléről ered a csigolyaív (arcus vertebrae), mely a csigolyatesttel a csigolyalyukat (foramen vertebrale) fogja közre. A csigolyalyukak összességükben alkotják a gerinccsatornát (canalis vertebralis). A csigolyaívről erednek a csigolyák nyúlványai: oldalfelé és a legtöbb csigolyán kissé hátrafelé a harántnyúlvány (processus transversus), hátul középen a páratlan tövisnyúlvány (processus spinosus) és a felfelé, illetve lefelé irányuló páros ízületi nyúlványok (processus articularis superior et inferior), amelyek révén két szomszédos csigolya egymással két-két ízületet (tehát minden csigolya négyet) alkot. A haránt- és az íznyúlvány eredése előtt a csigolyaív felülről egy sekélyebb, és alulról egy mély bevágást mutat. Két szomszédos csigolya e bevágásai mindkét oldalon egy-egy nyílást, a csigolya közötti lyukat (foramen intervertebrale) alkotják.

A valódi csigolyák között elhelyezkedésük és hasonló alaki sajátságaik alapján az alábbi csoportokat különítjük el: 7 nyakcsigolya (vertebrae cervicales), 12 hátcsigolya (vertebrae thoracicae), 5 ágyékcsigolya (vertebrae lumbales). Öt keresztcsonti csigolya a keresztcsonttá (sacrum) csontosodik össze, 4–6 csökevényes farokcsigolya (vertebrae coccygeae) zárja le a gerincet.

Nyakcsigolyák. Az első kettő különleges alakú (ezeket lásd később). A 3–7. nyakcsigolya teste kicsiny, tégla alakú, a szomszédos csigolyák testei nyeregszerű vájulatokkal illeszkednek össze. A csigolyalyuk feltűnően tág, széles háromszög alakú. A tövisnyúlványok általában rövidek, végül fecskefarokszerűen kettéoszlanak. A 7. nyakcsigolya tövisnyúlványa gumóban végződik, s erősen kiemelkedik hátra és kissé lefelé irányulva. Élőben ez jól kitapintható – ezért a 7. nyakcsigolya régi neve: vertebra prominens –, és támpontot nyújt a csigolyák számolásához.

A nyakcsigolyák harántnyúlványa két gyökérrel ered a csigolyatestről, ill. az ívről. A két rész egy lyukat (foramen transversarium) fog közre. Ettől oldal felé a harántnyúlvány egységes, majd két gumóra válva végződik. A harántnyúlvány elülső része valójában bordacsökevény. A nyakcsigolyák foramen transversariumai a 7. csigolya igen szűk nyílása kivételével fontos verőér (a. vertebralis) számára szolgáló függőleges csatornát képeznek kétoldalt. A harántnyúlvány két oldalsó gumója közti vályúban lépnek elő a nyaki szakasz gerincvelői idegei.

Az íznyúlványok rövidek és lefelé haladóan a közel vízszintes síkból fokozatosan a frontalisba felegyenesedő síkban illeszkednek össze a szomszédos csigolyák íznyúlványaival.

Az 1. nyakcsigolya vagy fejgyám (atlas) az általános csigolyaidomtól nagymértékben eltér. Teste nincs, ezt elöl karcsú ív (arcus anterior) helyettesíti. Ez az ív oldalt a tömegesebb massa lateralisban találkozik össze a hátsó ívvel (arcus posterior). Az ívek közepén elöl és hátul kisebb gumó látható, fontosabb az elülső íven hátrafelé tekintő kis ízfelszín (fovea dentis) a 2. nyakcsigolya fognyúlványával való ízesülésre. A massa lateralisból oldal felé rövid harántnyúlvány ugrik ki, amely ugyancsak tartalmaz foramen transversariumot. Az atlas jóval szélesebb, mint a többi nyakcsigolya, ezért a foramen transversarium közel 1 cm-rel jobban oldalra esik, mint a többi nyakcsigolyán. Ez meghatározza az arteria vertebralis lefutását is. A massa lateralison felfelé tekintő két ízfelszín (fovea articularis superior) szolgál a nyakszirtcsont condylusai ízfelszíneinek befogadására. Az ízfelszínek két, egymás felé fordított hegyű láb cipőtalp benyomatra emlékeztetnek, és a kétoldali ízfelszínek egy közös ellipszoid felszín részei. Az ízfelszínt hátulról a foramen transversariumtól a hátsó ív felső oldalára terjedő barázda (sulcus arteriae vertebralis) kerüli meg; a hasonnevű ér fekszik benne. A massa lateralison lefelé tekintő lapos ovális ízfelszín (fovea articularis inferior) a 2. nyakcsigolyával való ízesülésre szolgál. Az 1. nyakcsigolya két ízfelszíne egymáshoz képest háztetőszerűen lejt oldal felé.

A 2. nyakcsigolya [axis (régi neve epistropheus)] jobban hasonlít a többi nyakcsigolyához. Csak annyiban tér el tőlük, hogy teste felfelé a fognyúlványba (dens axis) megy át. Ezen elöl kis, porcborítású ízfelszín található az elülső atlasív fovea dentisével való ízesülésre. Hátsó oldalán is van egy kis porcborítású felszín, amely az atlas elülső ívét belül áthidaló szalagon levő porcbetéttel ízesül. Az atlas alsó felszínei az axis testén felül a fognyúlvány két oldalán vállszerűen kiemelkedő területen elhelyezkedő, háztetőszerűen lejtő ízfelszínekkel érintkeznek.

Az axis alsó felszíne már tökéletesen megfelel a többi nyakcsigolya idomainak.

Hátcsigolyák. Testük felülnézetben kártyaszív alakú, előretekintő lekerekített éllel. A csigolyalyuk elég szűk, kör alakú, a testbe hátulról bemélyed. A csigolyatest magassága lefelé haladva gyorsan növekszik. Az ív eredéséhez közel a test felső és alsó oldalán egy-egy bemélyedt, porccal borított felszínrész (fovea costalis) szolgál a bordafej ízesülésére. Az 1., a 11. és a 12. borda kivételével minden borda feje két szomszédos csigolya testén – a saját csigolya felső és a felette levő csigolya alsó fovea costalisával – ízesül. A harántnyúlvány ferdén hátrafelé irányul, rövid, vaskos, gumószerű végének elülső felszínén bemélyedt ízfelszín (fovea costalis transversalis) szolgál a borda gumójával való ízesülésre. A processus spinosusok hosszúak, rézsútosan lefelé irányulnak, és egymást zsindelyszerűen szorosan fedik. A csigolyaív széles lemezszerű, alsó részein előretekintő ízfelszínek helyettesítik az alsó ízületi nyúlványokat. A felső íznyúlványok rövidek, ízfelszíneik a frontalis síkban hátrafelé tekintenek.

Ágyékcsigolyák. Nagy, felülnézetben bab alakú testük és az aránylag szűk háromszög alakú csigolyalyuk a legjellemzőbb rájuk. A test magasságához mérten az ívek keskenyek, s ezért köztük aránylag tág, csupán szalagokkal elzárt rések maradnak fent (lumbalpunctio helye). A tövisnyúlványok bárd alakúak, hátrafelé kinyúlnak, és köztük is elég tág rések mutatkoznak. A harántnyúlványok hosszúak és karcsúak; a testről való eredésük mutatja, hogy nem igazi harántnyúlványok, hanem bordacsökevények. Nevük ezért processus costarius. Az igazi harántnyúlvány a processus costarius mögött látható, csökevényes, járulékos gumó formájában marad meg. Az íznyúlványok igen erősek, ízfelszíneik sagittalis állásúak, a felsőké befelé, az alsóké kifelé néző homorulattal, illetve domborulattal.

Keresztcsont (os sacrum) [25]3. Öt keresztcsonti csigolya össze-csontosodásából keletkező, előregörbült, ékhez hasonló csont. Elülső felszíne aránylag sima, a medence üregét határolja hátulról (facies pelvina). Rajta két függőleges sorban elhelyezkedő négy-négy, ferdén oldalfelé nyíló nyílást (foramina sacralia pelvina) találunk, amelyeket párosával az eredeti keresztcsonti csigolyák összeforrását jelző vízszintes vonalak kötnek össze.

Hátsó felszíne erősen dudoros, gyengén domború. Rajta a csigolyák nyúlványainak az összeforradásából fennmaradt függőleges tarajszerű dudorsorok ismerhetők fel. Középen a crista sacralis mediana, a processus spinosusok maradványa, tőle oldalt a processus articularisoknak megfelelő crista sacralis medialis, majd még lateralisabban a processus transversusoknak megfelelő crista sacralis lateralis helyezkedik el. Az utóbbi kettő közt négy-négy luk látható (foramina sacralia dorsalia), melyek megfelelnek a medencei felszín hasonló nyílásainak, de jóval szűkebbek.

Felső része a tömegesebb basis ossis sacri, mely az utolsó ágyékcsigolya alsó felszínének megfelelő idomú, és a vele való összeilleszkedésre szolgál. A basis eleje az utolsó ágyékcsigolya testének elülső felszínével a medence felé erősen beemelkedő domborulatot (promontorium) képez.

Oldalsó részei, a partes laterales, voltaképpen összenőtt bordacsökevények. Rajtuk oldal felé néző göröngyös, hátrafordított fülhöz hasonló idomú lapos ízfelszín (facies auricularis) szolgál a medencecsonttal való ízesülésre. Emögött kiterjedt durva érdesség (tuberositas sacralis) szolgál a keresztcsontot a medencecsonttal összekötő hatalmas szalagkészülék rögzülése számára.

Alsó elkeskenyedett csúcsát (apex ossis sacri) az utolsó sacralis csigolya testének megfelelő része alkotja. Mögötte gótikus ablakra emlékeztető módon nyílik a keresztcsont csatornája (hiatus canalis sacralis), melyet kétoldalt az ízületi nyúlványokból összeforrt taraj alsó vége határol.

Az összeforrt keresztcsonti csigolyák lyukai képezik a keresztcsont csatornáját (canalis sacralis), amelynek eredeti csigolya közti nyílásai a csonton belül ferdén lefelé haladnak, majd T alakban előre- és hátrafelé elágazva az említett elülső és hátsó keresztcsonti likakban nyílnak az elülső és hátsó felszínen. A keresztcsonti idegek elülső és hátsó ágai lépnek elő rajtuk.

Farkcsont (os coccygis). 4–6 csökevényes csigolya; csak az első hasonlít némileg csigolyához, de ennek is csak teste és felső szarvszerű íznyúlványa marad meg. A többi: csökevényes lekerekített kocka vagy tégla alakú csontocska; az utolsó három rendszerint összecsontosodott.

A gerinc összeköttetései

A csigolyák összeköttetéseiben a csontok közötti összeköttetések valamennyi fajtája előfordul: syndesmosis, synchondrosis, synostosis és valódi ízületek.

Syndesmosisok. A szomszédos csigolyákat külön-külön is, de még inkább a gerincet egészében az ízületektől függetlenül szalagkészülék fogja össze. A csigolyák testén elöl széles szalag fut végig (ligamentum longitudinale anterius). Keskenyen kezdődik a nyakszirtcsonton, majd a 2. nyakcsigolyától kezdve a testek egész elülső felszínét takarva, szorosan tapad a gerinc elülső felszínéhez. A keresztcsonton ennek elülső csonthártyájába olvad, de a farkcsontra ismét önálló szalaggá válva húzódik le. A csigolyatestek hátsó felszínén, tehát a gerinccsatorna elülső falát borítva, halad lefelé a ligamentum longitudinale posterius. Keskenyebb, mint az előbbi, és csak a csigolya közötti porckorongok hátsó felszínén tapad szorosan oldalfelé irányuló csipkeszerű nyúlványokkal. A nyakszirtcsonton kezdődik, és beborítja a fejízületek szalagkészülékét mint membrana tectoria. A keresztcsonti csatornából, ahol inkább csonthártya, a hiatus canalis sacralison keresztül előbújik, és a farkcsont mély hátsó szalagját képezi. A csigolyaíveket a ligamentum flavum köti össze rövid lemezekkel a foramen intervertebrale kivételével, amelyet az ívek töve mögött szabadon hagy. Számos ilyen szalag van, mert a szalag minden csigolyaíven megszakad, ezért azelőtt többes számmal használták. Mint a neve is mutatja, sárgább színű más szalagoknál, amit a benne levő sok elasticus rost okoz. A tövisnyúlványok felett végighaladó ligamentum supraspinale a 7. nyakcsigolyától felfelé a tarkóizmokat sövényszerűen elválasztó tarkószalaggá (ligamentum nuchae) önállósul. Ez a külső nyakszirti gumótól lefelé a crista occipitalis externán ered; szerepe emberben alárendelt. A szomszédos tövisnyúlványokat is szalag köti össze.

Synchondrosisok. A csigolyák orvosgyakorlati szempontból legfontosabb összeköttetései a csigolyatesteket folyamatosan összekötő korongszerű rostporcos csigolyaközti porckorongok (disci intervertebrales). Rostporcos lemezek, amelyek alakja a csigolyatestek alakjához idomul, és felülről lefelé fokozatosan vastagodnak. A gerinc görbületeinek megfelelően gyengén ék alakúak. A rostos porclemezt a csigolyatestekhez vékony üvegporcréteg rögzíti. Voltaképpen nem lemez, hanem külső gyűrűszerű, valóban rostos porcos részből (anulus fibrosus) és belső, inkább kocsonyás jellegű nucleus pulposusból áll, amelynek belsejében a chorda dorsalis sejtes elemei egy ideig megmaradnak. A rostos gyűrű maga is koncentrikusan rendezett kollagén rostgyűrűkből és az egyes gyűrűk közt rétegesen rendezett porcsejtekből áll. A kollagén rostok a szomszédos rostgyűrűkben 180° fáziseltéréssel haladó sinusgörbékre emlékeztető módon haladnak a porc felső és alsó felszíne közt. Veszedelmes tulajdonsága a porckorongnak, hogy a nucleus pulposus az anulus fibrosus gyöngébb helyein a gerinccsatorna felé sérvszerűen kinyomulhat, és nyomás alá helyezheti a gerincvelői gyökereket (discushernia).

Synostosisok. A keresztcsonti csigolyák normálisan 2–3 éves korban összecsontosodnak, hasonlóképpen az utolsó farkcsigolyák is. Férfiban a farkcsont ritkán összecsontosodhat a keresztcsonttal, nőben nemigen.

Csigolyák közti ízületek. Minden két szomszédos csigolya íznyúlványai közt két-két feszes ízület jön létre. Ezek ízületi ürege a nyakcsigolyákon közel vízszintes, a hátcsigolyákon a frontalis, az ágyéki csigolyákon pedig a sagittalis síkba esik. A gerinc mozgásainak elemzésekor ezt a tényt, és főleg az ízfelszíneknek a csigolya közti porckorongokhoz viszonyított helyzetét figyelembe kell vennünk.

Fejízületek. Különleges helyzetet foglalnak el a két első nyakcsigolya ízületei. Az atlas a nyakszirtcsonttal az articulatio atlantooccipitalisban ízesül. Az ízfej a condyli occipitales, ízvápa az atlas fovea articularis superiorjai. Minthogy ugyanazon csont két-két felszíne illeszkedik egybe, a két különálló ízület mechanikailag egységes; a két felszín harántul álló hosszabb tengelyű tojásidomnak felel meg. Az ízület tehát tojásízület, vízszintes helyzetű haránt- és elölről hátrafelé irányuló (sagittalis) tengellyel. A hosszabb haránttengely körül a fej bólintása (,,igen”-gesztus), illetve hátraszegése, a rövidebb sagittalis tengely körül a fej ingatása történik – az egyik válltól a másik felé –, vagyis az enyhe rosszallást kifejező „ejnye-ejnye”-gesztus.[26]4

Az atlas az axisszal az articulatio atlantoaxialist képzi. Voltaképpen három különálló ízület külön üreggel: a dens axis ízesül az atlas elülső ívével, míg kétoldalt az atlas alsó ízfelszínei az axis testén felül levő háztetőszerűen lejtő ízfelszínekkel ízesülnek. A három ízület együtt egy függőleges tengelyű kúpízületet alkot, a fej ide-oda forgatására (egyúttal a fej tagadó gesztusa = fejrázás).

A fenti két ízület szalagkészüléke közös. Mechanikailag a legfontosabb a ligamentum alare, amely a dens axis csúcsáról kétoldalt ferdén felfelé és oldalfelé futva a condyli occipitales belső oldalán tapad. Megfeszülésük határt szab mind a fej oldalra forgatásának, mind oldalra hajlításának. Másik fontos szalaga a ligamentum transversum atlantis, amely hátra domború ívben köti össze az atlas massa lateralisait, és csapágyszerűen beleszorítja a dens axist az atlas fovea dentisébe. A szalag és a dens között is van egy kis ízület.[27]5 Az atlas elülső és hátsó ívét egy-egy erős kötőszöveti lemez, a membrana atlantoocapitalis anterior és posterior köti a nyakszirtcsont öreglika elülső és hátsó kerületéhez. Ezek határt szabnak a fej előrebólintásának, ill. hátraszegésének, és a gerinccsatornát tökéletesen elzárják a környezettől; csak az arteria vertebralis és az első nyaki ideg fúrja át. Orvosgyakorlati szempontból a hátsó hártya fontos, mert az ún. cisternapunctiónál ezt át kell szúrni. Az ízületek szalagkészülékét a gerinccsatorna felé – ennek elülső falát alkotva – a membrana tectoria fedi, mely a foramen occipitale magnum elülső keretén belül ered, és lejjebb mint lig. longitudinale posterius folytatódik.

A gerinc fejlődése

A gerincesek törzsfejlődésében a gerinc előtelepe a chorda dorsalis (gerinchúr). Emberben ez már csak elég tökéletlenül fejlődik ki. Eredeti telepe az agyfüggelék tasak mögötti területtől (a későbbi sella turcica dorsumának megfelelő hely) a farokbimbóig ér. Szöveti maradványai a csigolya közti porckorongok nucleus pulposusaiban, a dens csúcsától az öreglik elülső kerületéhez haladó csökevényes szalagban és néha a koponyaalap középvonalában maradnak meg. Daganatok fejlődhetnek ki, főleg a dens csúcsi szalagából (chordomák). A chordát a középső csíralemez tagozódásánál leírt módon az őscsigolyák medialis lemezéből kirajzó mesenchymasejtek növik körül. Egy-egy szelvényhez tartozó mesenchymasejtek tömörületei a sclerotomok. Összességük képezi az embryo axislis mesenchymáját, amelyet eredetileg lazább szerkezetű intersegmentalis rések választottak el egymástól. A végleges csigolyatelepek két-két szomszédos szelvényből a szelvények újra-tagozódásával jönnek létre úgy, hogy minden eredeti szelvény caudalis tömörebb fele összeolvad az utána következő szelvény lazább szerkezetű cranialis felével, míg minden eredeti szelvény közepén a későbbi csigolya közti porckorong telepe alakul ki. A második hónap elején az így újjárendezett végleges csigolyaszelvények porctelepei is kialakulnak, majd a 3. hónaptól kezdve csontosodásuk is megindul. A porctelep a chorda körüli részből kiindulva hátrafelé körülnövi a velőcsövet, és így a csigolyaíveket képezi ki. A szelvények átrendezése révén az eredetileg szelvényhatártól szelvényhatárig terjedő izomszelvények (myotomok) csigolyaközéptől csigolyaközépig terjednek (4/2. ábra),ami működési mechanikájuk szempontjából fontos (lásd izmok fejlődése).

4/2. ábra. Az eredeti ősszelvényekből kialakult sclerotomok (baloldalt) átrendeződése végleges csigolyákká a gerinc fejlődése során

A gerinc fejlődési rendellenességei között a szám feletti csigolyákat és a csigolya-összenövéseket tartják számon. Súlyos fejlődési zavart jelent a csigolyaívek tökéletlen fejlődése. Ilyenkor a gerinccsatorna hátrafelé nyitott (rachischisis). Ez a fejlődési zavar gyakran jár együtt a gerincvelő fejlődési rendellenességeivel.

A gerinc görbületei

A gerinc a sagittalis síkban a test statikája és – rugószerű működésével – a koponya rázkódásmentes alátámasztása szempontjából fontos, jellemző görbületekkel bír. A nyaki szakasz előre domború, a háti hátradomborodó, az ágyéki ismét előre domború, s a keresztcsonti és a farkcsonti szakasz hátra, helyesebben inkább vízszinteshez közelálló iránya miatt, felfelé domborodó. A gerinc tehát egészben sinusgörbeszerű lefutású. Az előredomborodó görbületeket lordosisoknak, a hátradomborodókat kyphosisoknak nevezzük. A test súlyvonala álló helyzetben több csigolyát is metsz.

A 4/3. ábrából érthető, hogy ez a vonal a lábak által a talajon alkotott alátámasztási területre esik. Minthogy a súlyvonal előtti területek súlya a mögöttük levőkkel egyforma kell, hogy legyen, mindennemű aránytalan súlyszaporulat (pl. terhesség vagy erősebb hasra hízás – az idősödő férfi „kappanhája”) megváltoztatja a test egyensúlyi helyzetét, a felsőtest hátrahelyezését okozza (az előrehaladottan terhesek jellemző tartása).

Az újszülött gerince még gyakorlatilag egyenes, görbületei fokozatosan alakulnak ki a csecsemő természetes mozgásigényéből fakadó hasra fordulásával és a fejnek ezzel kapcsolatban hátra való felemelésével, később a felüléssel és a felállással. Teljes kialakulásuk a nemi érés utánra esik.

A nő ágyéki gerince erősebben domborodik előre, a keresztcsontja valamivel vízszintesebb (lásd a medence statikája).

4/3. ábra. A gerinc sagittalis görbületei és a test súlyvonala

A gerinc görbületei az egyenes testtartás következményei, tehát emberi sajátosság. A frontalis sikban is van a gerincnek kisfokú görbülete, a mellkasi szakaszon gyenge jobbra való domborodása a nyaki és az ágyéki szakasz alig észrevehető ellentétes eltérésével. Ez az ún. fiziológiás scoliosis. Oka nem biztosan ismert; lehet a mellkasi gerinchez baloldalt hozzáfekvő főverőér (aorta) hatása vagy a jobb felső végtag nagyobb izomereje és kitüntetett használata.

Az alsó végtag méretbeli vagy alaki eltérései, ízületi merevség stb. a gerinc kompenzáló alakzatváltozásaival járnak. Időskorban a gerinc hosszának 1/4-ét kitevő porckorongok zsugorodása, de részben a csigolyák atrophiája következtében, úgyszintén az izomzat gyengülése folytán a gerinc rövidül, görbületei fokozódnak, ami a testmagasság erős csökkenését okozza.

A gerinc mozgásai

Az atlason kívül 23 valódi csigolya egymáshoz viszonyított csekély elmozdulásai összességükben elég jelentékeny mozgásokat engednek meg a már tárgyalt fejízületeken kívül is. Az egyes csigolyák közötti elmozdulások lehetőségeit és irányait a csigolya közötti ízfelszínek síkja és ezeknek a csigolyatesteken áthaladó hossztengelyhez viszonyított helyzete szabja meg. A mozgások akadályait ezenkívül egyes nyúlványok összetorlódása is képezi.

Előrehajlásnál (flexio ventralis) a gerinc egységes ívvé válik, legjobban görbül előre a nyak az ízfelszínek közel vízszintes helyzete miatt; az ágyékcsigolyák vastag porckorongjai és a sagittalis állású ízfelszínek ugyancsak jelentős előrehajlást engednek meg. Keveset hajlik a hát, különösen alsó része.

Hátrahajlás (flexio dorsalis) mellett a gerinc vonala három helyen megtörik. Legjobban hajlik hátra a nyak, ezenkívül még az ágyéki tájék kezdetén és végén látszik jelentősebb mértékű hátrahajlás; a vonal töréspontjai a nyak tövére, a hát és az ágyéki szakasz határára, valamint az ágyék–keresztcsonti átmenetre esnek. A háti gerinc hátrahajlásnál kissé kiegyenesedik, de hátranéző domborúságát a tövisnyúlványok összetorlódása folytán nem veszti el.

Oldalra hajlásnál (flexio lateralis) ugyanezeken a helyeken jelentkeznek megtörések.

A gerinc tengely szerinti csavarodása (torsio) is jelentős, egészben 45°. Ebben leginkább megint a nyaki gerinc vesz részt majdnem vízszintes, a porckorongokkal közel egybeeső ízületi síkjaival. Utána a háti gerinc következik, amelynek frontalis állású ízfelszínei a csigolyatest közepe körül vonható körív mentén fekszenek. Az ágyékcsigolyák egymáshoz viszonyított torsiója az ízfelszínek sagittalis állása miatt lehetetlen, viszont az utolsó ágyékcsigolya és a keresztcsont között ismét – frontalis állású ízfelszíneik folytán – kisfokú torsio lehetséges.



[25] 3 Sem „szent”-hez, sem „kereszt”-hez nincs köze. Görög eredetije (hierosz) egyúttal „nagyméretű”-t is jelentett. A keresztcsont a „Kreuzbein” szolgai fordítása. A németben ugyanis a Kreuz szó valaminek a kiemelkedő pontját is jelentheti. Ti. a keresztcsont emelkedik ki a legjobban az állat gerincén.

[26] 4 Voltaképpen ez a „fejcsóválás” a kutya farkcsóválásának analógiájára; sajnos az utóbbi időben az irodalmi nyelvünk is helytelenül használja ezt a kifejezést a helyes „fej rázása” (tagadó gesztus) helyett.

[27] 5 Irodalmi leírásokban, de még orvosi körökben is, régóta elterjedt tévhit, hogy akasztásnál a halált e szalagok elszakadása vagy a nyakcsigolyák eltörése („az emberséges hóhér ügyes fogása következtében”) és a nyúltvelő összenyomása okozza. Ennek nincs semmi alapja (lásd igazságügyi orvostan).