Ugrás a tartalomhoz

Funkcionális anatómia I.

János, Szentágothai, Miklós, Réthelyi (2006)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

4.3. A CSONTOK KÖZÖTTI ÖSSZEKÖTTETÉSEK (ÁLTALÁNOS ÍZÜLETTAN)

4.3. A CSONTOK KÖZÖTTI ÖSSZEKÖTTETÉSEK (ÁLTALÁNOS ÍZÜLETTAN)

A csontvázat felépítő csontokat részben aránylag rögzített, részben mozgékony összeköttetések fűzik egybe. Ezek az összeköttetések lehetnek egyszerű, egységes szerkezetűek, de gyakrabban bonyolult felépítésű és működésű szervek. Az anatómiának a csontok ezen összeköttetéseit rendszerbe foglaló ágazata a syndesmologia (ízület- és szalagtan). Ha az egymással összekötött csontok anyaga folyamatosan – bár más szövet közbevetésével – megy át egymásba, akkor folytonos vagy folyamatos összeköttetésről (synarthrosis) beszélünk, ha pedig az összekötött csontok állománya között nincs anyagfolytonosság, hanem helyette rés mutatkozik, akkor ízületről (diarthrosis vagy articulatio) szólunk.

Folyamatos csontösszeköttetések (synarthroses)

Az anyag folytonosságának megszakítása nélkül összekötött csontok esetében az összekötő anyag mineműsége szerint megkülönböztetünk:

syndesmosist, azaz szalagos csontösszeköttetést;

synchondrosist, vagyis porcos csontösszeköttetést;

synostosist, vagyis csontos egybeforradást.

Syndesmosisnak nevezzük két vagy esetleg több csont szalagos összekapcsolását. Nem minden szalagos összeköttetés nevezhető azonban syndesmosisnak. Ha a szalag csupán alkotórésze más bonyolultabb szerkezetű összeköttetéseknek, akkor az összeköttetés nem syndesmosis. Ugyancsak nem szoktuk syndesmosisnak nevezni azt sem, amikor két egymástól aránylag távol eső csontot hosszabb szalag köt össze. Syndesmosison tehát csupán azokat a szalag vagy szalagok közbevetésével, a váz anyagfolytonosságának megszakítása nélkül létrejött csontösszeköttetéseket értjük, amelyekben a csontokat a szalagok valóban szorosan egymáshoz rögzítik. Ilyen syndesmosis tartja össze pl. a lábszár két alsó csontvégét (syndesmosis tibiofibularis) vagy kulcscsontot a lapocka hollócsőr nyúlványával (syndesmosis coracoclavicularis).

A syndesmosisok közé soroljuk azokat a csontösszeköttetéseket, amelyek esetében a csontok rendkívül pontosan egybeillesztett szélei vagy felszínei között fennmaradó hajszálfinom hasadékot nem szabad szemmel látható szalagok, hanem csupán mikroszkópi értelemben vett, többé vagy kevésbé rostos kötőszövet tölti ki. Ilyen eset pl. a fogak gyökereinek rögzülése az állcsontok fogmedri gödreiben, amely lényegében beékelődés (gomphosis), ahol a két csontos rész egybetartását maga a beékelődés (mint fába bevert szeget) és a rést áthidaló mikroszkópi, de összességükben nagyon erős rostos kötőszövet együttesen biztosítja. A syndesmosis másik formája a koponyacsontok varratos egybeilleszkedése (sutura). Ennek három fajtáját különböztetjük meg: fogazott varratot (sutura serrata), sima varratot (sutura plana) és pikkelyvarratot (sutura squamosa). Érthető, hogy a fogazott varratszélek egybeilleszkedése mellett a közbülső kötőszöveti rostoknak nem sok szerepük van a csontok egybetartásában. Sima varrat csak a vékony arckoponyacsontok között fordul elő, ahol nagyobb mechanikai megterhelés normálisan nem fordul elő. A pikkelyvarratnál a ferdén elmetszett csontszélek halpikkelyszerűen illeszkednek egymásra oly módon, hogy a szóba jöhető mechanikai behatások a két, ferdén elfekvő csontszéli felszínt épp összenyomják (lásd halántékcsontpikkely felfekvését a falcsontra).

Synchondrosison azt az összeköttetést értjük, amelyben a csontokat közéjük ékelődő porc köti össze folyamatosan. Legjellemzőbb példái a csigolyatesteket összekötő csigolyaközti porckorongok. Több synchondrosist találunk még a koponya alapján, amelyek az egyes koponyacsontok közötti hézagokat töltik ki. Üvegporcból állnak, ellentétben a sokoldalú mechanikai megterhelésnek (nyomás, húzás, elcsavarás és ennek folytán ún. „nyíró”-erőknek kitett csigolyaközti porckorongokkal, amelyek rostos porcból épülnek fel.

A synchondrosisok közül több nem maradandó, hanem később összecsontosodik. Ilyen értelemben minden epiphysisporc synchondrosisnak volna mondható, mégsem nevezzük annak. Igazi synchondrosis az, amely a koponya növekedésének végével rendszeresen elcsontosodik (16–18. év): a synchondrosis sphenooccipitalis.

Ha a synchondrosisporcában rés támad – mint pl. a szeméremcsontok symphysisében –, akkor ez átmenet a valódi ízület felé, és hemidiarthrosisnak is szokták mondani.

Synchondrosisok az összekötött csontoknak minimális, de működési szempontból (lásd pl. a csigolyaközti porckorongok esetében) mégis fontos mozgási lehetőséget engednek meg. Ez azonban minden synchondrosis esetében más lévén, inkább az összeköttetések részletes leírása során tárgyalható.

Synostosis. Két vagy több, eredetileg különálló csont össze-csontosodása. Ez esetben konvenció kérdése, hogy mikor tekintjük a több részből összenőtt csontot egy vagy több csontnak. Pl. a medencecsont csak a növekedés során csontosodik össze három részből; hasonlóképpen a keresztcsont öt keresztcsonti csigolya összecsontosodásából áll elő, mégis mindkettőt egységes csontként írjuk le. Ezzel szemben a koponya nyakszirtcsontja és ékcsontja, bár az előbbiekhez viszonyítva nem sokkal később szinten összecsontosodik a synchondrosis sphenooccipitalis helyén, mégis két különálló csontként kerül leírásra. Nagyrészt attól függ ez, hogy egyszerűbb-e egységes képződményként vagy pedig különállóként felfogni és leírni az összecsontosodott részeket. Mindenesetre a legtöbb synostosis azt megelőzően synchondrosis volt. Igaz, idősebb korban a kötőszövetes telepből fejlődött csontok (koponyatető csontjai) is összecsontosodnak, ezt azonban – mint nem jellemző és rendszeres jelenséget – inkább öregkori elváltozásnak tekintjük. Kivétel a homlokcsont pikkelyrészének két félből, a homlokvarrat megszűnésével már a korai gyermekkorban való összecsontosodása. Az arckoponyacsontok többsége és a halántékcsont két vagy több porcos és kötőszöveti telep összeolvadásából származik.

Megszakított csontösszeköttetések (articulationes)

Az ízület az eddig tárgyalt csontösszeköttetésektől élesen különbözik annyiban, hogy az összeköttetésben álló porccal borított csontfelszínek között rés, azaz anyagfolytonosság-megszakítás van. Az összeköttetést a szemben álló csontrészek széleit összekötő hártyaszerű ízületi tok és szalagok hozzák létre. Az ízület ennek megfelelően önmagában lezárt szerkezeti és működési egység, tehát szerv; anatómiai nómenklatúrai neve: articulatio.

Az ízületek jellemző (obligát) alkotórészei

Az ízületek típusos alkotórészei az ízvégek, ezek ízületi felszínét borító ízületi porc, az ízületi tok és az ízületi szalagok.

Ízvégeken értjük az egymással ízületi összeköttetésben levő csontrészeket. Ezek igen sokféle alakúak lehetnek, mégis leggyakrabban közülük az egyik domború, a másik ennek megfelelően homorú idom. A domború ízvéget ízfejnek (caput articulare), a homorút ízvápának (cavitas articularis) nevezzük. Ha az ízvégek laposak vagy szabálytalan alakúak, akkor nem ízfejről és -vápáról, hanem egyszerűen ízvégekről szólunk. Az egybeilleszkedő ízvégek rendszerint – de korántsem mindig – egymás öntvényét képező felszínekkel fekszenek össze.

Az illeszkedésre szolgáló ízületi felszínek (facies articularis) ízületi porccal (cartilago articularis) borítottak. Ez az ízület nagyságától és mechanikai megterheltségétől függően vastagabb (1–2 mm) vagy vékonyabb (néhány tized mm) üvegporcréteg, amely a csont porcos telepének (epiphysis) el nem csontosodott maradványa. Szabad, az ízület felé tekintő felszíne sima, de kivételesen lehet dudoros, szabálytalan is. A csonthoz rögzített felszíne is aránylag sima, ami kitűnik a preparált (macerált) csont ízvégeinek különleges simaságából is. Kivételesen – főleg dudoros ízületi felszínek vagy szabálytalan alakú ízvégek és idomuktól aránylag független mechanizmusú ízületek esetében – az ízfelszínt boríthatja rostos porc is (ilyenek: a szegy-kulcscsonti, a rágóízület és a medenceízület porcfelszínei).

Az ízületi tok (capsula articularis) az ízületet a környezet felé hermetikusan elzáró, zsákszerű kötőszöveti tok, amely az egyik ízesülő csontvég ízületi felszínének széléről (vagy kissé afelett) ered, és a másik ízvég felszíne szélén (vagy az alatt) körös-körül tapad. Igen változatos alakú és feszességű, nagy mozgásokat végző ízületekben bő, a mozgásokat megengedő tartalék redőkkel rendelkezhet, kevésbé mozgékony ízületekben szoros áthidalás a szemben álló ízvégek ízfelszín szélei között. A porccal borított ízfelszínek közötti ízületi rést zárt ízületi üreggé (cavum articulare) egészíti ki. A szó szoros értelmében ez persze nem üreg, mert normálisan üres lévén, a porcfelszínek és a körülvevő tok teljesen összefekszenek úgy, hogy közöttük a valóságban csak capillaris rés marad szabadon. Kóros viszonyok között vagy mesterségesen (pl. preparációnál valamely anyag befecskendezésével) az üregben folyadék gyűlhet meg (vér, savós vagy gennyes izzadmány), amely a normálisan összeesett üreget kitöltve megmutatja az ízületi üreg valódi alakját. Preparációhoz pl. folyékony, festett paraffinnal (újabban műanyaggal) szokták megtölteni az ízületek üregét, mert kihűlve a paraffin megmerevedik, és megőrzi az üreg alakját.

Újabb módszerekkel az ízületi tok belső felszíne, az ízületi csontfelszínek és az ízületek esetleges egyéb alkotórészei (discusok, meniscusok, belső szalagok, az ízületen átfutó ín) élőben közvetlenül vizsgálhatók az ízületben bevezetett műszer (artroszkóp) segítségével.

Az ízületet felépítő alkatrészek közül csupán az ízületi tok mikroszkópi szerkezetét nem ismertettük, ezt a hiányt itt pótoljuk. Általában két rétegből áll: külső, rostos (membrana fibrosa) és belső, synovialis[23]1 (membrana synovialis) rétegből.

A rostos réteg aránylag tömött kollagénrostos kötőszövet, kevés rugalmas rosttal. A synovialis réteg sejtdús laza kötőszövet, amelynek sejt közötti állománya különleges: kevés kollagénfibrillumot és mukoid jellegű alapállományt tartalmaz. A sejtek nagyobbrészt fibroblastok, amelyek azonban sokszor lekerekedtek, és szinte hámsejtszerűen, majdnem hézagmentesen illeszkednek egymás mellé. Pontosabb vizsgálattal azonban kitűnik, hogy minden sejtet sejt közötti állomány vesz körül, és a legtöbb sejtnek egy-két szabálytalanul elágazó, gyakran vaskos vagy csavarodott nyúlványa van. A részletdús plasmából (Golgi-apparatus) és a sejt felületi rétegének basophil festődéséből (ergastoplasma) következtethetőleg ezek a sejtek folyamatos aktivitásban lehetnek. Az állandóan termelt sejt közötti alapállomány a felületen elfolyósodva adja az íznedvet (synovia). Ez a néhány cseppnyi mukoid jellegű nyúlós folyadék a mozgásokkal járó súrlódást csökkenti.

A synovialis réteg különböző nagyságú dudorokat és bolyhokat bocsát az ízület ürege felé. Csak a legnagyobbak tartalmaznak ereket. Az ízületi toknak főleg rostos rétege rendkívül bő érhálózatot és igen gazdag érzőidegfonatot tartalmaz, amelynek végső elágazódásai benyomulnak a synovialis rétegbe is.

Az ízületi szalagok (ligamenta) tömött kollagén- (néha rugalmas) rostos kötőszöveti kötegek, amelyek az esetek egy részében csak az ízületitok-rostos rétegének megerősödései (ligamenta capsularia), máskor pedig az ízületekhez mechanikailag hozzá tartozó, de a toktól független képződmények.

Az ízületek járulékos alkotórészei

Ezek nem minden ízületben, hanem csak egyesekben előforduló anatómiai képződmények.

Discusok és meniscusok. Rostporcos korongok vagy gyűrűbetétek, amelyek az ízület üregét teljesen vagy tökéletlenül két részre osztják. Discusok (ízületi korongok) szabálytalan vagy egymásnak meg nem felelő idomú ízvégek esetében fordulnak leginkább elő, amikor is a két ízvég közötti incongruentiát egyenlítik ki. Mindkét felszínük egy-egy csontvéggel alkot ízületet, és az ízületi tokkal körös-körül összenőttek, ilyen esetben tehát az ízületi üreg lap szerint két részre osztott. Ilyen discus fordul elő pl. a szegykulcscsonti ízületben és a rágóízületben.

Meniscusoknak a rostporcos gyűrűbetéteket nevezzük, amelyek az ízületi üreget nem osztják két részre, csupán az ízesülő porcfelszínek közötti részleges incongruentiát egyenlítik ki. Az ízületi tokkal nem mindig nőttek össze, helyenként szalagok által rögzítettek. A térdízületben fordulnak elő.

Rostporcos ízvápaajkak (labia articularia). Az izvápa porcos széléhez körkörösen hozzánőtt és azt mélyítő, rugalmas szélt képező rostporcos gyűrűk. A csípő- és a vállízületben találhatók.

Ízületi tömlők és hüvelyek (bursae et vaginae synoviales). Ízületek környékén nagy számban fordulnak elő zárt, lapos, belső felszínükön íznedvszerű nyúlós folyadékot termelő tömlők, amelyek két felszíne egymáson könnyen elcsúszva megkönnyíti két szomszédos réteg – ami lehet két izom, ín és izom, ín és csont, bőr és izompólya stb. – egymáshoz viszonyított elmozdulását. Ezek tárgyalása általában az izomtan feladata. Vannak azonban olyan tömlők, amelyek rendszeresen közlekednek az ízület üregével, ezeket megkülönböztetésül bursae (tömlők) és vaginae (hüvelyek, pl., ha izom inát veszik körül) synoviales névvel jelöljük. Ugyancsak az ízület körüli különböző rétegek elmozdulása során jelentkező súrlódásokat csökkentik.

Ízületi tok feszítő izmok (musculi articulares). Az ízületek környékén elhelyezkedő izmok kisebb nyalábjai, ritkábban önálló izmok, amelyek az ízületi tokon tapadnak. Minthogy az izmok összehúzódásakor rendszerint a maguk oldala felé hajlítják az ízületet, az ilyen nyalábok megakadályozzák a hajlított oldalon ráncot vető ízületi tok becsípődését.

Ízületi mechanika és az ízületek osztályozása

Az ízületek felosztása és mechanizmusai egymástól el nem választhatók, ezért közös fejezetben tárgyaljuk őket. Először foglalkoznunk kell az ízület bizonyos kitüntetett helyzeteivel, amelyekből elemzésünk kiindul, utána az ízületet összetartó tényezőkkel és az ízületi mozgások néhány általános vonásával, végül az ízületeknek az ízfelszínek idoma és ebből adódó mozgástípusa szerinti felosztásával foglalkozunk.

Az ízület kitüntetett helyzetei közül az, amelyből a mozgások elemzésénél kiindulunk, helyesebben amelyhez minden más helyzetet viszonyítunk, az ízület normál (vagy alap-) állása. Ez az a helyzet, amelyet az ízületek az ember egyenes – de nem katonásan feszes –, álló testtartása mellett, a felső végtagok laza lelógatása és a fej természetes előretekintő tartása mellett maguktól felvesznek. Ez természetesen egyénenként változó a testalkattól, a tápláltsági foktól, az izomerőtől és a nemtől függően, de mégis megközelítő tájékozódást nyújtó kiindulási alap, sokkal inkább, mint bármely más mesterségesen megállapított testtartás. Ettől meg kell különböztetni az ízület ún. középhelyzetét, amelyben az ízület tokja és szalagai minden irányban egyenletesen ellazultak, vagyis az a helyzet, amelyet elasticus tényezői folytán az ízület magától felvenne.

Normális körülmények között ízületeink középhelyzetét nem is ismerjük, mert egyrészt tagjaink súlya és az izmok tónusa erősebben befolyásolja az ízület helyzetét, mint saját elasticus tényezői, másrészt egészséges ízület bármely állása mellett nem érzünk semmi feszülést, kivéve ha az ízületet erélyesen valamely véghelyzetébe, sőt azon túl igyekszünk juttatni.

Gyulladt és ezért fájdalmas ízületet a beteg a tok egyenletes ellazítása érdekében azonnal a középhelyzetbe juttat. Ugyancsak középhelyzetben áll az ízület, ha üregét valamely folyadék gyülem (vér vagy gyulladásos izzadmány)feszesen kitölti.

A fontosabb ízületek középhelyzetét az orvosnak azért kell ismernie, mert a középhelyzetben kórosan rögzített ízület mellett más elváltozásra kell gondolnia, mint a középhelyzeten kívüli helyzetben rugalmasan rögzített ízület esetén (ficam).

Az ízületet helyben tartó tényezők

Az ízületben egymáshoz illeszkedő porcfelszínek még erélyes mechanikai behatásokra (húzás) sem választhatók el egymástól.

Az összetartásban elsősorban az ízület szalagai visznek szerepet, amelyeknek szakítási szilárdsága igen nagy. Így pl. a csípőízület fő szalagja, a lig. iliofemorale egymaga csak mintegy 500 kg megterhelésnél szakad el; a kisebb szalagok ellenállása természetesen lényegesen kisebb. A szalagok csak úgy tarthatják helyben a két csontrészt, ha az ízület bármely állásában elég feszesek. E tekintetben az ízületek részletes tárgyalásánál látni fogjuk, hogy a szalagok többnyire az ízület forgási tengelyében vagy ahhoz közel erednek, és ezért az ízület mozgásaitól függetlenül mindig feszesek maradnak. De az ettől az általános szabálytól eltérő fontos kivételeket is meg fogjuk ismerni.

Egy másik lényeges egybentartó tényező az ízületi tok, nem csupán erős külső rostos rétege folytán, hanem azáltal is, hogy megakadályozza az ízületen kívüli szerv- vagy szövetrész benyomulását a porcfelszínek közé.

Ezzel összefüggően a légnyomás is hozzájárul a csontvégek összetartásához, mert szétválásuk nyomán köztük légüres térnek kellene keletkeznie. Hasonló szerepű a porcfelszínek egymáshoz való adhaesiója.

Kisebb ízületekben az ízvégeket egybetartó erőket húzással le lehet győzni. Ilyenkor a széthúzott ízvégek közé kis roppanással befelé türemkedik az ízületi tok. Ez történik pl., amikor egyesek rossz szokásból vagy idegességből ujjaik meghúzásával „ropogtatják” ízületeiket.

Az ízvégek összetartásában lényeges szerepet játszik még az izomzat tónusa. Ez a tényező az említettek mellett változó arányban vesz részt különböző ízületekben. Laza tokkal és szalagkészülékkel bíró, erős izomzattal körülvett ízületekben (pl. vállízület) ez a döntő tényező, ami abból is kitűnik, hogy pl. a vállízületet köpenyszerűen körülvevő izomzat teljes vagy nagy részben való bénulása esetén az ízvégek egymástól eltávolodnak (subluxatio – nem teljes ficam)[24]2.

Különleges esete az ízesülő csontok egybentartásának, ha az ízvápa legnagyobb görbületén túl magába foglalja az ízfejet (enarthrosis spheroidea, articulatio cotylica, görög, jelentése üreges ízület). Ez esetben persze az ízfej az ízvápától nem távozhat el, de érthető módon mozgása erősen korlátozódik. Ilyen a borz állkapocsízülete. Némileg hasonlít hozzá az ember csípőízülete, amelyben a gömb alakú ízfejet a medencecsont ízvápája csontosan nem, de az azt mélyítő rostporcos ajak segítségével ekvátorán túl körülfogja.

Az ízületek mozgásai

Az ízületekben végbemenő mozgásokat az ízület normál vagy alapállásához viszonyítottan tekintjük. Minthogy ritka kivételtől eltekintve az emberi test ízületeinek mozgása tengely körüli körmozgás, az ízületek mozgását rendszerint ívértékben (fokokban) adjuk meg, tehát egyszerűen azzal a szögeltéréssel, amelyet az elmozdított tag az ízület normál vagy alapállásához viszonyítottan mutat. Minthogy több ízületben nem csupán egy, hanem két vagy több tengely körül lehetséges elmozdulás, ilyen esetben mindig jeleznünk kell vagy az ízület tengelyét, amely körül, vagy a síkot, amelyben a szóban forgó esetben a tag mozog. A térben való tájékozódásra természetesen az előző fejezetben tárgyalt általános sík-, tengely- és iránymegjelöléseket használjuk.

Hosszabb testrész (végtagok) ízületeinek mozgása esetében a normál állásban jobbára egymás folytatásába eső csontok oly irányú elmozdulására, melyben a köztük levő közel 180°-os szög csökken, a hajlítás (flexio) kifejezést használjuk. Ilyen például a normál állásban nyújtott könyök – tehát amikor a felkar és az alkar csontjai egymással kb. 180°-os szöget zárnak be – behajlítása, mely végső helyzetében a két tagrész hegyesszögű állásáig (30°) vihető. Ellentéte: a behajlított ízület nyújtása (extensio). Nem ilyen egyszerű a helyzet, ha egy tagot két ellentétes irányba lehet behajlítani, mint pl. a kézcsuklót: itt ezért hozzá kell tennünk, hogy merre – azaz a kézháti vagy a tenyéri oldal felé – hajlítjuk a kezet: van tehát flexio dorsalis és flexio volaris. Még kevésbé egyértelmű a szóhasználat abban az esetben, ha két tag alapálláskor nem egymás folytatásába esik, hanem szöget zár be, pl. a láb és a lábszár, amelyek tengelyei 90°-os szögben állnak. Ilyenkor logikus volna a lábnak a talp felé való hajlításakor (pl. a lábujjhegyre állás) extensióról és a lábhát felé hajlításakor (sarkon állás) flexióról szólnunk. Ezzel szemben az előbbi mozgást régi szokásból plantarflexiónak, az utóbbit dorsalflexiónak nevezzük. Végképp megzavarja a dolgot, hogy azok az izmok, amelyek az előbbit létrehozzák, a lábszár flexorai, és az utóbbi mozgást okozók a lábszár extensorai. Logikusabb és élettani szempontból éppen fordítva van: a lábat a talp felé hajlító, és az anatómiában flexornak nevezett izmok az igazi extensorok, és viszont. Bármennyire helytelen is az anatómiai szóhasználat, nem vállalkozhatunk az évszázadosan begyökerezett orvosi terminus technicus megváltoztatására, de látni fogjuk, hogy az alsó végtag mozgásainak idegmechanizmusaiban ezt a helytelen szóhasználatot figyelembe kell venni.

Több, normál állásban egymással párhuzamos tag közül az egyiknek a másiktól vagy többnek egymástól való eltávolítását (pl. az ujjak szétterpesztése, a kar oldal felé való felemelése, a combok széttárása stb.) abductiónak, ellentétét, azaz a testrészek vagy tagok egymáshoz való közelítését adductiónak nevezzük.

Speciális, az eddig tárgyalt két mozgásformába be nem illeszthető eset a karnak vállban vagy az alsó végtagnak csípőben való előre-, illetve hátrafelé (a végtag a saggitalis síkban mozog) emelése. A közönséges flexióval szemben ilyenkor a végtag előrelendítését vagy mozgatását anteflexiónak, hátralendítését retriflexiónak mondjuk.

Ha egy ízületben a csont, illetve az annak megfelelő egész testrész saját hossztengelye körül forog,ezt torsiós vagy rotatiós mozgásnak mondjuk. A mozgás irányát különbözőképpen jelezzük, rendszerint aszerint, hogy annak eredményeképpen a mozgásban levő feltűnőbb testrész merrefelé fordul. Pl. az alsó végtag csípőben vagy térdben való forgatásakor befelé rotatio az, amikor a lábujjak vége a középvonal felé mozdul, és kifelé rotatio az, amikor azok a középvonaltól kifelé térnek el. Az alkarnak tekintélyes méretű forgásában külön névvel jelöljük a kézhátnak előre- (függőleges alkarok mellett) vagy fölfelé (behajlított könyök mellett) fordítását: ez a pronatio (nem használt nyelvújítási szó borintás), és ellentéte, azaz a tenyér előre- vagy felfelé való fordítása a supinatio (hanyintás).

Szabadabb mozgású ízületekben a mozgások egymással kombinálódnak. Ennek egyik fontosabb speciális esete a testrész körözése vagy körülhordozása (circumductió). Ilyenkor a körözött testrész vagy annak hossztengelye kúppalástnak megfelelő felszín mentén mozog. A valóságban természetesen a kombinálódó mozgások terjedelme szerint végtelen sok, egymásba illő kúpfelszín mentén történhet a circumductió, közülük azonban csak azt a circumductiót vesszük figyelembe, amelynél minden mozgást maximális terjedelméig visszük, azaz amelyben a végtag a lehetséges legnagyobb nyílásszögű kúpot írja le.

Néhány speciális, nem általánosítható mozgásformáról a részletes részben emlékezünk meg.

Ízületi gátlóberendezések

Az ízületek mozgásai többségükben tengely körüli körmozgások ugyan, eltérőleg azonban a technikában alkalmazott legtöbb ilyen mozgástól, a teljes körforgásnak csupán kis részére korlátozottak. Az ízületben végezhető mozgások terjedelmét több tényező határozza meg, úm. az ízfelszínek alakja, egymáshoz mért nagysági viszonyai, a csontoknak az ízfelszínekkel szomszédos domborzati viszonyai, a szalagok, az ízületi tok és végül az ízületet körülvevő lágyrészek, illetve egyéb testrészek. Az ízületek mozgásainak az elemzésében, még inkább azonban sérülések létrejöttének oki magyarázatában fontos azon anatómiai tényezők és okok ismerete, melyek a különböző mozgásoknak határt szabnak. Ha ezek a tényezők konkrét anatómiai képződmények, gátlóberendezésről szólunk.

Csontos gátlóberendezés, ha az ízület mozgását a két ízvéghez tartozó vagy környezetében levő csontrészlet összeütközése akadályozza. Így pl. a könyökízületet a 180°-os álláson túl hátra nem lehet hajlítani, mert a singcsont kampószerű hátsó nyúlványa, az olecranon, beleütközik a felkarcsont hátsó hasonnevű gödrébe. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a legtöbb esetben normálisan nem is ütközik össze nagyobb mértékben a két csont, mert közvetlenül előtte már kevésbé merev gátlóberendezések mintegy elasticusan felfogják az ütközést. Más eset valamely csontrész beleütközése kifeszülő szalagba. Ilyen pl. a vállízületben a kar oldal felé való felemelésekor (abductio) a felkarcsont nagy gumójának (tuberculum majus humeri) beleütközése a vállízületet felülről áthidaló ligamentum acromioclavicularéba. Igen gyakori gátlómechanizmus az ízület szalagának megfeszülése, különösen ha ezek az ízület forgástengelyétől eltérő helyen excentrikusan erednek (pl. a térdízület, az ujjak alapízületei). Máskor az ízület szalagai spirálisan egymásra csavarodva (pl. a csípőízületben) fogják le a további mozgást.

Közönséges eset, hogy az ízületi tok megfeszülése akadályozza a további mozgást. Gyakran az említett tényezők nem külön-külön, hanem közösen hatnak egyidejűleg. A csontvázon kívüli tényezők közül fontos az izmok megfeszülése és a behajlított oldalon a lágyrészek (izom, bőr alatti szövetek, bőr) összetorlódása (pl. könyök, térd behajlításánál).

Az ízületek osztályozása ízfelszíneik alakja szerint

Számos ízület ízfelszíne szabálytalan idomú (dudoros, szabálytalanul lapos stb.), s egyidejűleg szalagkészüléke és tokja oly rövid, hogy bennük jelentősebb mozgás nem lehetséges. Ezeket feszes izületeknek (amphiarthroses) nevezzük. A valódi ízületektől csak a mozgékonyság korlátozottsága különbözteti meg őket. E tekintetben számos átmenet van a szinte valóban elmozdíthatatlan ízülettől (pl. keresztcsont–medence ízület) az aránylag sok irányban mozgatható kéz- és lábtőcsontok közötti ízületek egyikéig-másikáig. Néhány szabálytalan idomú ízület szalagkészüléke olyan bő, hogy kisebb terjedelmű mozgást minden irányban megengednek (pl. szegy–kulcscsonti ízület). Ezeket, mert a megengedett határokon belül minden irányban (tehát sok tengely körül) lehet mozgatni őket, korlátolt szabad ízületeknek nevezzük. Ilyen értelemben minden feszes ízület voltaképpen sok tengely körül, de nagyon kis mértékben mozgatható. A csontvázrendszerben több helyen (gerinc, lábtő, kéztő) fordulnak elő, aránylag rövid csontokból álló vázrészeken, amelyek egyes tagjait rendszerint feszes ízületek kapcsolják egybe. Így a csontok egymáshoz viszonyított helyzete alig változik, összefüggésében azonban, a sok kis mozgás összeadódása folytán, az egész szerkezet szöglettörés nélküli jelentékeny és sokirányú elmozdulásra alkalmas (pl. gerinc).

A többé-kevésbé szabályos (mértani) idomú mozgékony ízületeket mozgási tengelyeik száma szerint osztályozzuk.

1. Egytengelyű ízületek. Két fajtájuk fordul elő, úm. csapós vagy csuklóízület (ginglymus) és forgóízület (articulatio trochoidea).

a ) Ginglymuson azt az ízületféleséget értjük, amelyben az ízület tengelye az ízesülő csontok hossztengelyére megközelítően harántul áll. Az ízületi felszínek lényegében egymásba illeszkedő domború és vájt hengereknek felelnek meg. A valóságban ettől mégis eltérnek annyiban, hogy a domború felszínen a görbület mentén vájulat fut körül, az ízfej tehát cérnaorsó alakú (trochlea),míg az ízvápán ugyanilyen irányban az előbbi vájulatba illő kiemelkedő léc található. E berendezés megakadályozza az ízfelszíneknek a henger tengelyével párhuzamos oldal felé való elcsúszását. Ez a leggyakoribb ízületféleség, legtisztább típusai az ujjak ízületei (articulationes interphalangeae). Jellemző alkotórésze az ízfej tengelyében eredő két oldalszalag (ligamenta collateralia), amelyek a két csontot összetartják, és a henger tengelye körüli „ajtó- vagy ablaksarok”-szerű mozgást tág határok között megengedik.

b) Articulatio trochoidea vagy forgóízület esetében az ízület tengelye a csont hossztengelyével megközelítőleg egybeeső. Az ízfelszínek lehetnek henger vagy kúp alakúak (ritkábban gömbfelszín alakúak), és mozgásuk a „tengelycsapágy” mozgáshoz hasonlít. Oldalszalagaik nincsenek, hanem egyéb, az ízfejet az ízvápába hurokszerűen (pl. könyökízületben) vagy más hasonló módon befogó szalagkészülék. Legtisztább típusa az 1. és a 2. nyakcsigolya közötti ízület (articulatio atlantoaxialis).

c) Gyakori a kétféle egytengelyű ízület kombinációja vagy két külön ízület kombinációja (könyökízület), vagy csupán az ízületi mechanizmus kombinált volta révén (térd). Ilyenkor csuklóforgó ízületről: trochoginglymusról szólunk; logikusan a következő csoportban volna a helyük.

2. Kéttengelyű ízületek. Ugyancsak két fajtájuk fordul elő, ún. tojásízület(articulatio ellipsoidea) és nyeregízület (articulatio sellaris).

a ) Articulatio ellipsoidea vagy tojásízület, amint neve is mutatja, tojásdad idomú ízfejjel és ennek megfelelő ízvápával bír. Két, egymásra merőleges görbületének, illetve tengelyének megfelelően két tengely körül enged meg mozgást.

b) Articulatio sellaris vagy nyeregízület: két egymásba illő nyereg alakú felszíne van, tehát nem különböztethető meg ízvápa és ízfej, mert az egyik görbület egyik irányban domború, a másik a másikban. Az ízületnek a két görbület tengelyének megfelelően két egymásra közel merőleges tengelye van. Az ember egyetlen tiszta nyeregízülete a hüvelykujj kézközépcsont-kéztőcsont ízülete (articulatio carpometacarpea pollicis), amelynek egyik tengelye körül a hüvelyket a tenyér síkjában a többi ujjhoz közelíthetjük vagy tőlük távolíthatjuk (adductio-abductio), a másik tengely körül a hüvelyket a tenyér síkjából kiemelve a többi ujjal harapófogó- vagy csipeszszerűen szembehelyezzük (oppositio–repositio).

3. Soktengelyű vagy szabad ízület. Csak egyféle van gömb alakú ízfejjel és vápával, neve ennek megfelelően articulatio spheroidea. Habár mint a gömböt megfelelő vájulatban minden irányban egyformán – tehát végtelen sok tengely körül – mozgathatjuk, ezért is nevezzük egyúttal szabad ízületnek, a gyakorlatban mégis a tér három fő irányban (úm. sagittalis, haránt és függőleges) haladó tengelyeket emeljük ki, és a gömbízület mozgásait ezek szerint elemezzük. Ezért (helytelenül) háromtengelyű ízületként is emlegetik. Az emberi testben két, közel tökéletes gömbízület fordul elő: a váll- és a csípőízület. Ilyen ízület mozgásterjedelmét az ízvápa és az ízfej egymáshoz viszonyított aránya – ti., a teljes gömb mekkora hányadát képezi az ízvápa – és a szalagkészülék, valamint ízületen kívüli tényezők döntik el.

Meg kell jegyeznünk, hogy az ízület mechanizmusa szempontjából közömbös, vajon két csont között az ízesülés egy vagy két, sőt esetleg több helyen, azaz anatómiailag különálló ízületben történik.

Azonos csontok közötti többes ízület mechanizmusa mindig egységes, sőt sokszor több különálló ízfelszín együttesen felel meg egy meghatározott egyszerűbb mértani idomnak. A fej és az 1. nyakcsigolya közötti két, anatómiailag különálló ízületi felszín közösen felel meg egy egységes tojásízület felszínének. Kombinált ízületekben mindig a kisebb mozgékonyságú ízületrész határozza meg az egész ízület mozgékonyságát (lásd könyökízület; alsó ugróízület).

Az ízületek ér- és idegellátása

A legtöbb ízületet igen bőséges ér- és idegfonat veszi körül. Közülük különösen nevezetes tény, hogy a kisebb verőerek az ízületek körül hálózatosan összefüggő arteriás recét (rete articulare arteriosum) alkotnak. Ennek okaira és orvosi jelentőségére az általános értanban térünk ki.

Az ízületek, pontosabban az ízületi tok és a szalagok érzőideg-ellátása is igen bőséges; ennek a testhelyzet felőli tájékozódásban és az ezzel összefüggő reflexekben való jelentőségére az idegrendszernél térünk ki. Nagyobb ízületek érzőidegei egy vagy több, rendszerint szomszédos idegből erednek. Ezeket könyvünkben nem ismertetjük, de fontos kiemelnünk, hogy ezek az idegágak típusos helyeken találhatók, és ismeretük a szakorvoslás szempontjából fontos; pl. gyógyíthatatlanul és tartósan fájdalmas ízületek idegeinek átmetszéssel való kezelésekor.



[23] 1 Paracelsus (Theophrastus Bombastus) (1493–1541) reneszánsz (humanista) orvos, aki sok vándorlása során Magyarországon is járt, használja a kifejezést először. Eredete homályos, feltehetően helytelen szóképzés.

[24] 2 Luxatiónak vagy ficamnak nevezik az ízvégek teljes eltávolodását egymástól (az ízfej kiugrik az izvápából), rendszerint az ízületi tok vagy szalagok elszakadása mellett.