Ugrás a tartalomhoz

Talajtan

Stefanovits Pál, Filep György, Füleky György

Mezőgazda Kiadó

A folyóvizek, tavak üledékeinek és a lejtők hordalékainak talajai

A folyóvizek, tavak üledékeinek és a lejtők hordalékainak talajai

A talajosztályozási rendszer szerkezetéből következően itt ismét azokról a talajtípusokról van szó, amelyekben a talajképződési folyamat kialakulását valamely külső tényező akadályozza. Ebben az esetben a biológiai tevékenység egyazon felszínre gyakorolt hatását az időszakonként megismétlődő áradások és az utánuk visszamaradó üledék gátolja. A növénytakaró és az állatvilág ezért mindig újabb és újabb felszínre hat, hatásuknak tehát nem marad tartós és jellegzetes nyoma.

Nincs a szelvényekben szintekre tagolódás, az egyes rétegek közötti különbségek csak az üledék tulajdonságaitól és nem a talajképző folyamatok hatásától függenek. Mint vízben lerakódott anyagban, amely a folyók árterén továbbra is víz hatása alatt állott, a hidromorf bélyegek jól felismerhetők, de ezek nem oly erősek és jellegzetesek, mint a réti talajokban.

Ugyanebbe a főtípusba soroljuk a lejtőhordalék-talajokat, amelyeket szintén a víz szállítóenergiája mozdított el képződésük helyéről. Anyaguk már elsődleges helyén átalakult a talajképződés hatására, de az átalakult talajrészek másodlagos lerakódása megbontotta és megszakította az eredeti talajképződési folyamatot. Rétegzettségük és tulajdonságaik attól függenek, hogy a lejtőn lehordott anyag milyen sorrendben ülepedik le, és milyen arányban keveredik a különböző tulajdonságú foltokról szállított anyag, valamint ez milyen mértékben hígul a lehordott kőzet anyagával.

A főtípushoz tartozó talajokban lejátszódó folyamatokat a következőkben jellemezzük.

Humuszosodás. Az a kismértékű és a talajnak csak vékony rétegeit átható szervesanyag-felhalmozódás, amely az egyes vízborítások között eltelt idő alatt létrejöhet. Mivel az öntésterületeken általában a rét füves növényzete vagy az ártéri erdő az uralkodó, a keletkezett humuszanyagok tulajdonságai kedvezőek, csak mennyiségük csekély.

Meg kell jegyeznünk, hogy az öntéstalajokban – ugyanúgy, mint a lejtő-hordalék-talajokban – a humuszosodás nyomai nemcsak a felszínen, vagyis a jelenlegi humuszrétegben találhatók meg, hanem a mélyebb részek eltemetett humuszrétegeiben is, amelyek sok esetben többször ismétlődnek a szelvényben. Lejtőhordalék-talajok esetében a humuszréteg vastagsága igen jelentős lehet (1–3 m), ami sem az éghajlattal, sem a talajképződés más tényezőivel nincs összhangban, vagyis csak az ismételt humuszos anyaggal való elborítás hatására alakulhat ki.

Hordalékborítás. E talajokban általában megtalálhatjuk a nyomait. Nemcsak a szerves anyagok eloszlásában idéz elő különleges helyzetet, hanem más folyamatokéban is, úgy, hogy félbeszakítja azokat, és különböző tulajdonságú rétegeket terít egymás fölé, kialakítja a talajok szelvényfelépítésének különleges képét. Így találhatunk olyan szelvényeket, amelyek a felső szintben szénsavas meszet tartalmaznak, míg az alattuk fekvőben nem, vagy amelyekben a feltalaj szervesanyag-tartalma kisebb, mint a mélyebben fekvő rétegeké. Igen gyakori, hogy az egyes talajrétegek ásványi anyaga is különböző aszerint, hogy a különböző időben lerakott hordalékanyag milyen szemcsézettségű és milyen összetételű volt. Ezért az egyes rétegek vizsgálati adataiból nem lehet következtetni a talajban lejátszódó anyagátrendeződési folyamatokra.

Redukció. Az öntés- és a lejtőhordalék-talajokban nem a talajképződés elengedhetetlen tartozékaként és sajátosságaként jelenik meg, hanem az öntéstalajok kezdeti képződési szakaszának örökségeként maradt vissza. Abban az időszakban ugyanis, amikor a hordalékanyag lerakódása végbement, a folyók és a tavak vize kiszorította az üledék pórusaiból a levegőt, és a levegőtlen viszonyok, valamint az üledékben levő kevés szerves anyag bontásának következményeként gyenge redukció indul meg, amely kismértékű glejesedést vált ki. Miután az öntésterület mentesül a víz hatása alól és a talajvíz is mélyebbre süllyed, az előzőleg redukált anyagok oxidálódnak. Ezért az öntéstalajok szelvényében a gyenge glejesedés és a gyenge rozsdásodás együttjár.

A főtípushoz tartozó talajokat három talajtípusba soroljuk: a nyers öntéstalajok, a humuszos öntéstalajok és a lejtőhordalék talajok típusába.

Nyers öntéstalajok

Ide soroljuk a folyóvizek és a tavak fiatal képződményeit, amelyek a vízborítás alól szárazra kerülve a növényzet megtelepedésére alkalmassá váltak. Az ismétlődő vízborítás a megtelepedő növényzetet mindig újra elborítja, így a talajképződés mindig új anyagon indul meg, s ennek következtében mélyreható változást nem tud előidézni.

A szelvényben esetenként az oxidációs viszonyokban különbségek vannak, ennek következtében a felszínhez közel rozsdás foltok, a mélyebb rétegekben gyenge márványozottság keletkezik. A humuszosodás a felszíni rétegben is csak jelentéktelen, és a szerves anyag mennyisége nem haladja meg az 1%-ot. Sem savanyúságban, sem a szénsavasmész-tartalomban nem mutatható ki törvényszerű változás a szelvényen belül. Egyes esetekben az üledékképződés hosszabb ideig megszakad, vagyis a felszín hosszabb ideig van a növénytakaró hatása alatt. Ilyenkor jelentősebb mértékű humuszosodás, réti-, esetleg lápos talajképződés indul meg. Ha a folyó ezeket újból elborítja a hordalékával, ún. két-, illetve többrétegű öntések képződnek.

Vízgazdálkodásuk általában kedvező, de erősen függ az üledék szemcseösszetételétől. Mivel legtöbbször a talajvízszint hatása alatt is állnak, a száraz időszakokban a növények ellátására elegendő vizet tudnak szolgáltatni. Árterületeken azonban előfordulhat a tavaszi túlnedvesedés, ebben az esetben őszi vetések vagy álló kultúrák létesítése nem ajánlható.

Tápanyag-gazdálkodásuk közepes, nitrogénellátottságuk gyenge, foszforellátásuk az üledék származásától függően közepes vagy gyenge, káliumtartalmuk általában kielégítő.

Altípusok. Elsősorban a folyók hordalékának karbonáttartalma alapján különíthetjük el őket, karbonátos és nem karbonátos talajokra. A harmadik és negyedik altípus a kétrétegű szelvények csoportja, melyekben az eltemetett talajszint 2 m-nél közelebb van a felszínhez. Ez utóbbiakat a szénsavasmész-tartalom szerint két altípusba soroljuk, a karbonátos és a nem karbonátos kétrétegű talajok csoportjába.

Változataik. Az elkülönítés során tekintetbe vesszük a karbonátok megjelenésének helyét, valamint a karbonáttartalmat, a glejesedést és az eltemetett talajszintek mélységét. A karbonátok megjelenése szerint három változatot különböztetünk meg: a felszíntől karbonátos változatokat, melyek szelvényében már 20 cm felett megtalálhatók a karbonátok, felszínhez közel és mélyen karbonátos változatokat, melyekben a szénsavas mész megjelenésének helye 20–40 cm, ill. ennél mélyebb.

A karbonáttartalom alapján gyengén, közepesen és erősen karbonátos változatokat határolunk el aszerint, hogy az 50 cm mélységig található talajszintekben a szénsavasmész-tartalom 5%-nál kisebb, 5–10% vagy 10%-nál nagyobb.

A glejesedés alapján három fokozatot: gyengén, közepesen és erősen glejes változatokat különböztetünk meg aszerint, hogy a glejesedés csak apró foltokban mutatható-e ki, vagy a talajszelvény falán, a glejes rétegben 20–50% felületet foglal el, illetve a glejes foltok területe ennél nagyobb.

Az öntéstalajok szelvényében esetenként előforduló eltemetett talajszint mélysége alapján sekélyen, közepesen és mélyen kétrétegű változatokat határolunk el. Az első esetben az eltemetett humuszos talajszint 50 cm felett található, az utóbbiakban 50–100, ill. 100–200 cm közötti. Változatokat különíthetünk el a savanyúság és a kavicstartalom szerint is.

A nyers öntéstalajok fizikai és kémiai sajátossága rendkívül változatos. A folyóhoz közeli fekvésben kavicsos, durva homokos öntéseket találunk. Minél távolabb megyünk az eredeti folyómedertől, annál finomabb rétegekből épül fel az öntéstalaj. A medertől legtávolabb az erősen kötött, agyagos iszapos öntések terülnek el.

Humuszos öntéstalajok

Az e típusba tartozó szelvényekben a talajképződés első nyomai – elsősorban a humuszosodás – maradandó jellegűek. A humuszos réteg 20–40 cm vastag és szervesanyag-tartalma 1–2%.

Ez a talajtípus rendszerint ott képződik, ahol az ártér hosszabb ideje mentesült az elöntéstől és az ennek következményeként visszamaradó iszapborítástól, ezáltal pedig a növényzetnek a növényi maradványok bomlásán keresztül lehetősége nyílik a szerves anyag felhalmozására. A talajképződés jele tehát kizárólag a gyenge humuszosodásban mutatható ki. A réti öntéstalajtoktól és az öntéscsernozjomoktól a humuszréteg kisebb vastagsága és szervesanyag-tartalma alapján különíthetők el.

Határértéknek a 40 cm-es humuszréteg-vastagságot és az 1,5–2,0% szervesanyag-tartalmat vehetjük. Az utóbbi esetben a kisebb érték a homokos, a nagyobb érték az agyagosabb talajféleségekre vonatkozik. Sem a karbonáteloszlás, sem a savanyodás nem mutat a szelvényen belül törvényszerű elrendeződést.

Vízgazdálkodásuk közepes. Minthogy a területek általában az elöntés alól már mentesek, túlnedvesedés ritkán fordul elő. A száraz időszakokban a talajvízből táplálkozó növények nem szenvednek vízhiányt.

Tápanyagellátásuk közepes, nitrogéntartalmuk a humusztartalom függvénye, míg foszfor- és káliumellátottságuk az üledék tulajdonságaitól és származási helyétől függ. Általában káliumhiány nem észlelhető, foszfortartalmuk pedig közepes vagy gyenge.

Altípusok. Öt altípust különböztetünk meg egyrészt a karbonáttartalom alapján, elválasztva a karbonátos és nem karbonátos szelvényeket, másrészt a felszíntől számított 2 m-en belül található, eltemetett talajszintek alapján a karbonátos illetve a nem karbonátos kétrétegű humuszos öntések talaját különítve el. Ötödik altípus a réti öntés, amely a réti talajok felé képez átmenetet, hordozva a humuszosodás réties jellegét.

Változataik. Az elkülönítés alapja a humuszréteg vastagsága. A sekély humuszrétegűek a 20 cm-nél vékonyabb, a közepes humuszrétegűek a 20–40 cm humuszrétegű szelvények. A karbonátok megjelenése szerint megkülönböztetünk felszíntől karbonátos, felszínhez közel karbonátos és mélyen karbonátos változatokat, melyeknél 0–20, 20–40 cm-re, illetve 40 cm-nél mélyebben található a karbonátos szint.

A savanyúság, a glejesedés alapján, az eltemetett talajszint mélysége és jellege szerint, valamint a talajvízszint mélysége alapján elkülönített változatok határértékei azonosak a nyers öntéstalajoknál közöltekkel.

Lejtőhordalék-talajok

E típusba azokat a talajszelvényeket soroljuk, amelyekben az egyes rétegeket nem köti össze genetikai kapcsolat, mert azok nem a helyi talajképződés eredményei, hanem a közeli magasabban fekvő területekről lehordott talaj- és kőzetrészek egymásra halmozása útján jöttek létre.

Mivel a hordaléktalajok anyaga csak a közvetlen környezetből származhat, összetételük attól függ, hogy milyen talajtípus található a magasabban fekvő helyeken, ezek milyen mértékben erodáltak, és a talajpusztulás a talajképző kőzetet eléri-e vagy sem. A víz által lepusztított anyag a lejtők pihenőin vagy a völgyekben rakódik le, és ott sok esetben több méter vastagságban halmozódik fel. Ezek alapján gyakran találunk olyan szelvényeket, amelyekben a humuszos anyag vastagsága az 1,5–2 m-t is eléri, vagy olyan talajokat, amelyekben a felhalmozódási szint anyaga az eredeti szelvényekben található B szintek vastagságának többszörösét éri el. A lejtőhordalék-talajok morfológiai bélyegei ezért a hordalékszállítás ütemétől és mértékétől, valamint a szállított hordalék jellegétől függenek.

Vízgazdálkodásuk általában jó, amíg a hordalékban a talajrétegek anyaga az uralkodó. Ha a szállított anyagban sok a talajképző kőzet, a hordaléktalajok szerkezete és ezért vízgazdálkodása is romlik.

Tápanyag-gazdálkodásuk attól függ, hogy a leülepedett hordalékban mennyi a humuszos szint anyaga. Ha viszonylag nagyobb mennyiségű, a talajok nitrogén-ellátottsága kedvező. Ha jó a szerkezet, akkor a felvehető nitrogénformák is a növények által igényelt ütemben szabadulnak fel. Hasonlóképpen befolyásolja a hordalék minősége a foszforellátottságot is.

Altípusok. Aszerint különítjük el őket, hogy a hordalékanyag milyen talaj lepusztulásának a terméke. Meg kell különböztetnünk a csernozjomterületek lejtőhordalékát az erdőtalajok vagy a rendzinák hordaléktalajaitól, valamint a deluviális és alluviális vegyes üledékeket. Ezekben ugyan már nem érvényesül az eredeti talajtípus dinamikája, de a kialakult talajtulajdonságok nagyrészt megszabják a hordaléktalajok jellegét.

Változataik. Az elkülönítés alapjául a humuszréteg vastagsága, humusztartalma, az esetleg fellépő glejesedés, a karbonáttartalom és -eloszlás, valamint a talajvíz mélysége szolgál. A humuszréteg vastagsága alapján sekély, közepes és mély humuszrétegű változatokat különböztetünk meg a 40, 40–80 és 80 cm határértékek alapján. A humuszréteg szervesanyag-tartalma alapján megkülönböztetünk gyengén (2%-nál kevesebb), közepesen (2–3,5%) és erősen (3,5%-nál több) humuszos változatokat. A glejesedés, a savanyúság, a karbonáttartalom és -eloszlás, valamint a talajvíz mélysége alapján elhatárolt változatok határértékei azonosak az öntéstalajoknál közöltekkel.