Ugrás a tartalomhoz

Talajtan

Stefanovits Pál, Filep György, Füleky György

Mezőgazda Kiadó

Láptalajok

Láptalajok

A láptalajok főtípusába tartozó talajtípusok vagy állandó vízborítás alatt képződtek, vagy az év nagyobb részében víz alatt állottak, és a vízmentes időszakokban is vízzel telítettek voltak. Az állandó vízhatás következményeként a növényzet – elsősorban a vízi növényzet, így a nád, a sás, a káka – elhalása után a szerves maradványok a víz alatt vagy vízzel telítve, tehát levegőtlen viszonyok között bomlanak el. A humifikáció ilyen esetekben a tőzegesedéssel társul. A láptalajok képződésének másik módja – a mohalápképződés – hazánkban ritka. A mohalápképződés az, amikor a tőzegmoha egymást követő generációi egymás fölé települnek. A főtípushoz tartozó talajtípusokban lejátszódó folyamatokat a következőkben ismertetjük.

Tőzegképződés. Az állandó vízborítás alatt a szerves maradványok – elsősorban a vízinövények – föld feletti, valamint gyökérrészei nem egészen bomlanak el. Egy részük megőrzi eredeti sejtszerkezetét, és évről évre felhalmozódva vastag réteget képez. A kiindulási anyagként szolgáló növények minőségétől függően megkülönböztetünk mohatőzeget és rétláptőzeget. A tőzegképződés előfeltételei az állandó vízborítás vagy vízzel telítettség és az ennek hatására fellépő állandó anaerob viszonyok. Következménye a növények által termelt szerves anyag nagy mennyiségben való felhalmozódása. A tőzeg minősége a tőzegképződés anyaga és jellege szerint változik. Ennek alapján megkülönböztetünk mohatőzeget, nyers vagy szalmás tőzeget, rostos tőzeget, vegyes tőzeget és szuroktőzeget. Ezek közül a szuroktőzeg alakult át a legjobban, amelyben már nem ismerhetők fel növényi szövetek.

Humuszosodás. Az a folyamat, melynek során a levegőtlen viszonyok között konzerválódott szerves maradványok legalább időszakosan levegővel érintkeznek, így aerob folyamatok indulnak meg bennük. A tőzeg színe sötétebbé válik, és a növényi maradványok sejtszerkezete is eltűnik, mert a szerves anyag átalakul. Ezen átalakulás folyamán a szerves anyag egy része szén-dioxiddá oxidálva elvész. A humuszosodás előfeltétele a tőzegrétegek levegőzöttsége és az aerob mikroorganizmusok életének megfelelő viszonyok. Következménye a szerves réteg rostos, sejtes alakjának változása egyöntetű, sötét színű anyaggá. Ez több vizet képes visszatartani, és több tápanyagot köt meg.

Kotusodás. A humuszosodás és a szerves anyag elbomlásának további folyamata, amin az ásványi részek viszonylagos feldúsulása is értendő. A szerves alkotórész az ásványi résszel szorosabban kapcsolódik, mint a humifikált tőzegben. Előfeltétele az elegendő ásványi rész és a csaknem állandó levegőzöttség. Következménye a fekete, könnyű morzsákból álló feltalaj, ami kiszáradva könnyen esik áldozatul a deflációnak.

Kiszáradás. A lápok természetes vagy mesterséges lecsapolásának következménye. A talajvíz szintjének süllyedése a kapilláris zóna feletti rétegek kiszáradását vonja maga után, ami a láptalajok tulajdonságaiban lényeges és vissza nem forduló változásokat idéz elő. A kiszáradás feltétele a felszíni és a talajvíz hatása alól való mentesülés. Következménye a láptalajok jelentős zsugorodása, amelynek mértéke az eredeti térfogat negyede is lehet. A zsugorodás következménye a pórusviszonyok megváltozása, a fokozott levegőzés. A kiszáradt láptalajok megbontott felszínén könnyen bekövetkezhet a defláció, mert a száraz láptalajszemcsék igen könnyűek. Ugyancsak a kiszáradás következménye lehet a tőzeg kiégése, ami hamurétegek, cserépborsók képződéséhez és felszínsüllyedéshez vezet.

A folyamatokkal jellemzett típusokat és altípusokat a következőkben mutatjuk be.

Mohaláptalajok

A tőzegmoha szerves anyagának felhalmozódása és humifikálódása útján keletkeztek. Kémhatásuk erősen savanyú, kevés ásványi részt tartalmaznak. Növénytakarójuk tőzegmoha, amelyben helyenként fák nőnek. Hazánkban elsősorban középhegységek erdeiben, suvadások, lefolyástalan teknők mélyedéseiben fordulnak elő igen kis kiterjedésben. Kis területük és a kevés rendelkezésre álló adat következtében sem altípusokat, sem változatokat nem különítünk el.

Rétláptalajok

E típusba tartoznak azok a képződmények, amelyek az állandó vízborítás vagy vízbőség hatására felhalmozódó növényi anyagból képződtek. A talajszelvény felépítésében különböző tulajdonságú és vastagságú tőzegrészek vesznek részt, és a felszínt gyakran kotúréteg alkotja. A tőzegréteg alatt a tőzegláp feküje lehet glejes iszap, agyag vagy tavi mész.

A tavi mész szárazon fehér színű, por finomságú, főként szénsavas mészből álló anyag, amely a tavi feltöltődés első szakaszában, a vízben élő moszatok tevékenységének és a víz hőmérséklet-változásának hatására képződik. A rétláptőzeg-szelvényekben vaskonkréciókat is találunk, melyek összeállva rétegeket is alkothatnak; ez a gyepvasérc. Ritkán, de előfordul a tőzegrétegek alatt a vivianit is (kétértékű vas-foszfát), amely kis mennyiségben az Ecsedi-láp peremén található. Jóval gyakoribb a rétláptalajokban a gipsz, amely száradáskor szépen fejlett kristályokban válik láthatóvá.

A rétláptalajok általában gyengén savanyúak, kémhatásuk ritkán csökken 5,5–6 pH-érték alá, sok csigahéj hatására semlegesek vagy gyengén lúgosak is lehetnek. Helyenként azonban erősen savanyú (pH 3) tőzeg is található, amelyet dísznövények földkeverékéhez használnak fel. A humuszanyagok nagy kationcserélő képességének hatására a hidrolitos savanyúság igen nagy értékeket mutathat. Jellemző azonban a láptalajokra, hogy ennek ellenére nem mutatnak kicserélődési savanyúságot.

Vízgazdálkodásuk szélsőséges. Azok a szintek, amelyeket a rendszerint magasan álló talajvíz kapillárisan telít, egész éven át túl nedvesek, a felszínen levő rétegek a szárazabb időszakban kiszáradnak. Mivel a jól humifikált tőzeg a súlyának tízszeresét képes vízből megkötni, a nedves és a száraz állapot között igen nagy víztartalom-különbség van. A nedvességállapottól függően a talajok szerkezeti elemei erősen duzzadnak, ill. zsugorodnak. Ennek hatására a tőzegtalajok kiszáradva erősen morzsálódnak. A kiszáradt morzsák térfogattömege igen kicsi, ezért a szél könnyen felkapja őket, és súlyos deflációs károk keletkezhetnek. A túlzott száradás következtében a tőzeg ki is gyulladhat és a teljes kiszáradt réteg kiég.

Tápanyag-gazdálkodásuk ugyancsak szélsőséges. Egyes növényi tápanyagokból, így a nitrogénből és a foszforból igen sokat tartalmaznak, másokból – elsősorban a talaj ásványi részéhez kötött tápanyagokból – keveset. Ugyanakkor azonban a sok tápanyag sem tud mindenkor a növények számára hasznosulni, mert a nitrogén felvehető formába történő átalakulását fékezi a túlzott nedvesedés. A mikrotápanyagok közül elsősorban a réz hiánya okoz növényi és állati anyagcserezavarokat.

Rétláptalajok vannak a Hanság, a Kis-Balaton, a Tapolcai-berek, a Nagyberek, a Fejér megyei Sárrét, a Vörös-mocsár, az Ócsai- és a Keceli-berek, a Kis- és a Nagy-Sárrét, valamint az Ecsedi-láp területén.

Altípusok. Az elkülönítés alapja a szervesanyag-réteg vastagsága és tulajdonságai. Megkülönböztetünk tőzegláptalajokat, kotús tőzegláptalajokat, tőzeges láptalajokat és kotús láptalajokat.

Tőzegláptalajnak nevezzük azokat a szelvényeket, amelyek a felszínen legalább 50 cm vastag tőzegréteget tartalmaznak. A tőzegréteg vastagsága 8 m is lehet. Váltakozik benne a szuroktőzeg-, az átmeneti tőzeg- és a rostos tőzegréteg. A fekü közelében rendszerint a rostos tőzeg az uralkodó, és ennek a redukciós folyamatok útján képződött kén-hidrogéntől kellemetlen szaga van. Az Ecsedi-láp tőzegszelvényeiben gyakran találunk gipszkristályhalmazokat, valamint vaskiválásokat. A dunántúli és a nyírségi tőzegtelepeken előfordul a tavi mész is.

A kotús tőzegláptalajok altípusába azokat a szelvényeket soroljuk, amelyek felszíni rétegei kotúsodtak, azaz ásványi anyagokban gazdagabb, de még 10–20% szerves anyagot tartalmazó szintté alakultak. A szelvény mélyebb rétegeinek felépítése hasonló a tőzegláptalajokéhoz. A kotús réteg – iszapot és sok esetben nagy tömegű csigahéjat tartalmaz – sötétszürke színű, morzsalékos szerkezetű, általában gyengén lúgos kémhatású. Átmenete a tőzegréteg felé éles. Mivel több benne az ásványi rész, a talaj szerkezeti egységeinek térfogattömege nagyobb, így a deflációnak jobban ellenáll.

Vízgazdálkodása a tőzegtalajokénál kedvezőbb, ugyanígy jobb a tápanyag-gazdálkodása is. Termékenységét csökkentheti a túlzott szénsavasmész-tartalom, mely mind víztartó képességére, mind tápanyag-szolgáltatására kedvezőtlenül hat.

A tőzeges láptalajok típusába azok a szelvények tartoznak, amelyekben a tőzegréteg vastagsága 50 cm-nél kisebb. Feltalaja általában kotús. Elláposodott völgyekben gyakori jelenség, hogy a lápos szinteket iszapos hordalék fedi, alatta kotú, majd tőzegréteg van. Ha ez az iszaptakaró 1 m-nél vékonyabb, a szelvényt még a láptalajokhoz soroljuk, és az iszapborítás vastagsága szerint választjuk el a változatokat.

Vízgazdálkodási tulajdonságuk a tőzegréteg vastagságától, valamint a szerves és az ásványi részek arányától függ. Minél több a jól humifikált szerves anyag, annál nagyobb a víz- és a kationmegkötő képesség, minél kevesebb a szerves anyag vagy minél kevésbé humuszosodott, annál gyengébbek az említett talajjellemzők.

A kotús láptalajok szelvényében már nem találunk tőzegréteget, így a láposodási folyamat csak a kotúrétegből ismerhető fel. Ennek az altípusnak elsősorban a lápos réti talajoktól való elhatárolása szükséges; az elválasztás alapja a szervesanyag-tartalom. Mint már jeleztük, általában a 10–20%-os szervesanyag-tartalmat fogadjuk el határértékül, mégis sok esetben kisebb helyesbítésre van szükség. Homokos talajok esetében már kisebb szervesanyag-tartalom mellett is megfigyelhetők a láposodás jelei, így a fekete színű, könnyű morzsák, a vízinövények maradványai és a vízben élő csigák héjmaradványai. Igen kötött, agyagos talajokban viszont még 10% szervesanyag-tartalom esetében is a réti jelleg lehet az uralkodó. Ezért a talajok hovatartozásának eldöntésekor a szervesanyag-tartalom mellett tekintetbe kell vennünk a láposodás folyamatának egyéb ismertetőjeleit is.

A kotús láptalajok vízgazdálkodása a tavaszi, rövid ideig tartó túl nedves állapottól eltekintve kedvező. Mind vízvezető, mind víztartó képességük jó. Tápanyag-gazdálkodásuk közepes, általában elegendő nitrogént, foszfort és káliumot tartalmaznak, és ezek feltáródásának körülményei is kedvezőek. Romlik a tápanyag-szolgáltató képesség a szénsavasmész-tartalom nagymértékű megnövekedése esetében.

Változataik. A tőzegláptalajok változatainak elkülönítése során elsősorban a szervesanyag-réteg vastagságát, a kémhatást és a karbonáttartalmat vesszük alapul. A szervesanyag-réteg vastagsága szerint megkülönböztetünk sekély és mély változatot. Az első változatban a szervesanyag-réteg vastagsága 50–100 cm, a másodikban 100 cm-nél vastagabb. A kémhatás szerint megkülönböztetünk gyengén savanyú (6 pH-értéknél nagyobb) és savanyú (6 pH-értéknél kisebb) változatokat. A karbonáttartalom alapján nem karbonátos, felszínhez közel karbonátos (a szénsavas mész 50 cm felett kimutatható) és mélyben karbonátos (50 cm alatt) változatokat különítünk el. Változatoknak tekintjük a kiégett területek tőzegláptalajait, amelyek fokozatai a hamuréteg vastagsága alapján különböztethetők meg (0–20, 20–40 és 40 cm) a vékony-, közepesé és vastag hamurétegű változatok.

A kotús tőzegláptalajok elhatárolása során a kotúréteg vastagsága alapján megkülönböztetünk gyengén kotús és kotús tőzegláptalajokat. Az első változatban a kotúréteg vastagsága 30 cm-nél kisebb, a másodiknál ennél nagyobb. A kémhatás alapján gyengén savanyú (pH 6–6,5), semleges (6,5–7,5) és gyengén lúgos (7,5–8,5) változatokat különböztetünk meg. A további változatokat a tőzegláptalajok típusánál ismertetett tulajdonságok és határértékek szerint határozhatjuk meg.

A tőzeges láptalajok változatainak meghatározása során az iszapborítás vagy a kotúszint tulajdonságai alapján megkülönböztetünk vékony (20 cm) iszaptakaróval borított szelvényeket. A további elkülönítés alapja a karbonáttartalom, a kémhatás, valamint a glejesedés, a vaskiválás, a mészfelhalmozódás, hasonlóan a már jellemzett altípusokhoz.

A kotús láptalajok változatainak megkülönböztetésére felhasználjuk mind a szervesanyag-tartalomban, mind a humuszréteg vastagságában mutatkozó különbségeket, de figyelembe vesszük a karbonáttartalmat, a glejesedést és a vaskiválásokat is. Határértékeik megegyeznek az előzőekkel.

Lecsapolt és telkesített rétláptalajok

E típusba azokat a szelvényeket soroljuk, amelyek kialakulásában az emberi beavatkozás olyan mélyreható és tartós változást idézett elő, hogy tulajdonságaik a rétláptalajokéitól lényegesen eltérnek. Így megszűnik az állandó vízborítás, majd a lápok lecsapolása útján süllyed a talajvízszint. A kiszáradó felszíni rétegek felégetésével hamu- és cserépszintek alakultak ki. A sok szerves anyagot tartalmazó rétegek huzamosabb ideig tartó erősebb kiszáradása a víztároló képesség és a duzzadóképesség jelentős csökkenését vonja maga után. Ezért a rétláptalajok átalakítása, amit a szántóföldi művelés bevezetése esetén telkesítésnek nevezünk, alapvetően megváltoztatja a talajok eredeti víz- és tápanyag-gazdálkodását.

Altípusok. A rétláptalajoknál ismertetett elvek szerint megkülönböztetünk telkesített tőzeg-, tőzeges és kotús láptalajokat.

Változataik. A rétláptalajoknál leírtak szerint különítjük el őket.